Köröztünk a város felett, mintha egy pányva tartotta
volna a gépet, ami nem engedi elszakadni ettől a környéktől. Néztem a
napsütötte tájat odalent, és megéreztem egy ismerős energiát. Ott lent, a Szent
Péter tér közepén álló obeliszk volt az a kapocs, ami húzott vissza, engem is,
és velem együtt ezt a repülőgépet, az összes utasával. Az az erő, ami tegnap
felemelt, súlytalanná tett az oszlop közelében, most magához húzott,
visszahívott. Igen, ez az a pont, ahonnan el lehet szállni, és ez az, ahova
vissza lehet térni.
Hát akkor én most visszatérek!
Végre landoltunk. Valamit magyaráztak arról, hogy hol
érdeklődjünk a következő járatról, mit kell csinálni a jegyekkel, de engem ez
egyáltalán nem érdekelt. Nem, én nem akartam újra repülőre ülni, nem akartam
innen sehová se menni, én teljesen boldog voltam attól, hogy újra itt lehetek.
Most én köszöntem széles vigyorral minden szembejövőnek
hangos „buon giorno”-t, és azt is hozzátettem angolul, hogy „visszajöttem”. És
nem érdekelt, hogyha értetlenül vagy csodálkozva néztek rám. Újra itt vagyok,
boldog vagyok. Igen, boldog vagyok.
Egyetlen utat ismertem innen, azt, ahogy Dracoval
mentünk. Úgyhogy most is felszálltam a vonatra, bementem a pályaudvarig, ott
átszálltam a buszra, aztán megérkeztem a Szent Péter térre.
Igen, újra itt vagyok.
Odasétáltam a turistákkal teli tér közepére, a
magabiztosan az ég felé nyúló obeliszk elé. Most nem féltem a szédüléstől, nem
féltem a zuhanástól. A két lábam stabilan állt a földön. Az arcomat a Nap felé
fordítottam, éreztem a meleget, ragyogott rám a fény, és továbbra is nagyon
boldog voltam.
Aztán leültem az oszlop talapzatára, a hátamat az alsó
rész naptól meleg, fehér márványának vetettem, és nem gondoltam semmire, csak
hagytam, hogy elborítson a fény. Még nem tudtam pontosan megfogalmazni azt,
hogy mi zajlik bennem, de olyan volt, mint egy újratervezés. Valami változott.
Valami nagyot változott. Már nem számított az a múlt, ami eddig teherként
nehezedett rám, már nem éreztem azt a reménytelenséget, ami miatt lépnem sem
volt érdemes. Az a jelen, amiben most benne voltam, gyökeresen különbözött a
korábbi pillanataimtól. Ennek a jelennek nem volt súlya. Nem akart agyonnyomni.
Ebben csupán a most pillanata volt, a folyamatos jelen könnyedsége. Igen,
olyasmi volt, mint amit David mellett éreztem. De ehhez most nem kellett David
jelenléte. Nem függött a külvilágtól. Ebben a jelenben most én voltam, egyedül,
de életemben először nem magányosan, hanem egységben magammal.
Élveztem ezt az új érzést, és nem akartam gondolkodni,
nehogy eltűnjön belőlem ez a könnyűség. Mert azt is éreztem, hogy ez még nagyon
törékeny dolog. Még csak megszületett, de még nem állandósult bennem. Vigyáztam
rá, őriztem, és csak lebegtem ebben az új világban.
Aztán megállt valaki előttem. Felnéztem, a fényes ég
hátterében ott állt egy férfialak. Egy pillanatra nem tudtam, melyiküket látom,
Dracot vagy Davidet. Pedig nem hasonlítanak, de most a fénylő alak bármelyikük
lehetett volna. Aztán a férfi mozdult, fehér szakállán megcsillant a Nap, és
Draco elégedetten mosolyogva leült mellém az oszlop talapzatára.
– Isten hozott újra Rómában, Angele – mondta
vidáman.
– Honnan tudja, hogy elmentem? – kérdeztem. Igazából nem
is csodálkoztam rajta, inkább csak kíváncsi voltam. Persze, amennyi embert
ismer, biztosan van köztük olyan, aki a repülőtéren dolgozik, és tőle hallhatta
a hírt, hogy visszafordult a New York-i járat. Tényleg, most jutott csak
eszembe, hogy neki is erre a gépre szólt a jegye. Ő miért nem utazott
vissza?
– Nekem már nincs dolgom New Yorkban – mondta, és megint
a ki nem mondott kérdésemre felelt először. – Most csak várom az újabb hívást,
és akkor indulok újra. Azt tudtam, hogy felszálltál a gépre, és csak reméltem,
hogy hamarosan visszajössz. De amint látom, gyorsan rövidre zártad az utat. Mi
történt?
– Műszaki hiba miatt visszafordult a gép. És úgy
döntöttem, nem íratom át a jegyet egy másik járatra. Itt maradok.
– Végleg? – kérdezte, és vidáman csillogott a szürke szeme.
– Nem tudom. Csak azt érzem, hogy nekem itt most jó. Hát
akkor maradok.
– Bölcs döntés. És van valami terved is?
Hú, ez nem volt jó kérdés. Kissé megremegett a gyomrom,
és egy régi érzés, a félelem, a bizonytalanság mocorogni kezdett bennem a mélyben.
Ez a kellemes, biztonságos jelen csúszni kezdett ki a talpam alól.
– Még nem gondolkodtam ezen – mondtam, és éreztem, hogy
kezd elszorulni a torkom.
– Csak azért kérdezem, mert ha dolgozni is akarsz, és nem
csak itt a téren napozni, akkor van rá lehetőség. Sok az ismerősöm, a barátom
ebben a nagyvárosban. Szállodába takarítani, vagy mosogatni bármikor elmehetsz,
és a hivatalos papírokat is megkaphatod hozzá – mondta hétköznapi, társalgási
hangnemben, és ettől azonnal olyan egyszerűvé vált a helyzet. Persze, ilyen
könnyen is megoldható a dolog. Csak egy
ismerős kell, és máris megvan a megoldás. És nekem, életemben először, van egy
befolyásos ismerősöm.
– Az nagyon jó lenne – mondtam hálásan. – Nem félek a
munkától, bármilyen feladatot elvállalok. – És magamban hozzátettem azt, hogy
itt, Rómában én most tényleg bármit megtennék. Sok mindent csináltam már az
életemben, kényszerből, végső lehetőségként, átkínlódva az órákat, napokat, de
most azt éreztem, itt bármilyen munka csak jó lehet.
– Rendben, akkor majd elkísérlek az egyik helyre – bólintott
Draco. De aztán nem mozdult, csak ültünk tovább egymás mellett. Nekem sem volt
sürgős a dolog. A jelen újra biztonságossá vált.
A turisták járkáltak körülöttünk, a Nap melegen sütött,
és mi csöndben és békésen üldögéltünk egymás mellett. Úgy, mint két jó ismerős.
Két régi, jó ismerős.
Aztán Draco megköszörülte a torkát, és megszólalt.
Máshogy, mint eddig. Korábban mindig nyugodt és megfontolt volt, kedvesen, de
különösebb érzelmi töltés nélkül beszélt. Most viszont szenvedélyes volt a
hangja.
– Évek óta hozom ide az embereket a világ minden tájáról.
Több száznak mutattam már meg a freskókat. Voltak, akik egyáltalán nem láttak
semmit, pedig amikor jött a hívás, amikor megtaláltam őket, ott rezgett bennük
a jel. De aztán mégsem ébredtek fel, nem akartak látni. És persze a legtöbbnek
kinyílt itt a szeme, megtalálta a saját jelét, felismerte a kódját, és aztán
vitte magával a megkapott üzenetet. De a sok év alatt még sosem volt senki, aki
azt látta volna meg, amit te. Én annyiszor néztem már, a legapróbb részletét is
ismerem, pontosan tudom, hányféle kapunyitó kód van benne. De amit te
megtaláltál tegnap, arról azt gondoltam, hogy az Michelangelo saját kódja. Azt
hittem, nincs olyan ember, aki azt a legnagyobb kulcsot veszi észre az első
pillantásra. Azt hittem, annak a súlyát ma már senki sem képes hordozni, senki
sem meri azt meglátni. De te úgy mentél oda, mint akit vezetnek, te azt az utat
követted, amit Michelangelo a saját lelkéből festett oda magának. Te
magabiztosan és egyértelműen az ő útján jártál.
Nem tudom, ki vagy, nem tudom, mire vagy képes, de azt
remélem, te vagy az, akit valójában kerestem. Még én sem bíztam abban, hogy
létezel, de ezek szerint miattad jártam be a világot. Te tudhatod szélesre tárni a Kaput, hogy az
emberek maguktól is meglássák a nekik szóló kódokat, és hogy egyre többen
felébredjenek végre. Te vagy az, aki felismerte Michelangelo üzenetét. Te vagy az, aki újra megtalálhatod azt az
elveszett üzenetet. Te vagy az új Hírnök.
Csak ültem,
néztem a fénybe, hallgattam, és próbáltam felfogni Draco szavait. De túl sok
volt, az agyam azonnal tiltakozott, és nem akarta megérteni azt, amit hallott. Amit
viszont mégis felfogtam, az megrémített. Az eddigi könnyed, földön járó jelenemre
megint mázsás súly telepedett, de most nem a fájó múltból, hanem az ismeretlen,
új jövőből.
Mit láttam én meg azokon a képeken? De hát azok csak
festmények a falon! És mit kellene csinálnom? Nincs bennem semmilyen különleges
képesség, ha lett volna, azt már régen meg kellett volna találnom magamban. Annyi
nehéz, kilátástalan helyzet volt már az életemben, ha bármilyen nagy erő működne
bennem, akkor annak már meg kellett volna jelennie, hogy segítse megoldani a gondjaimat.
De nekem eddig sosem oldódtak meg a problémáim, csak rám szakadtak,
agyonnyomtak, aztán valahogy túléltem, és vonszoltam magamat tovább. Egészen a
Brooklyn-hídig.
Nem, az nem lehet, amiket Draco mond, nem vagyok én nagy
dolgokra képes! Az egyetlen, aprócska különlegesség csak ma délelőtt történt
velem. Nem akartam elmenni innen, hát visszafordult velem a repülőgép. Ez egy
szerencsés véletlen, egy picurka csoda, de ezt nem én csináltam. Nem vagyok én ilyen
dolgokra képes.
Draco téved, valami mást képzel rólam, ugyanúgy, ahogy David
is valami magabiztosságot és erőt látott bennem, pedig nyoma se volt. Tévednek,
és csalódni fognak bennem, én pedig majd ott állok megszégyenülten, elhagyatva
újra.
Menekülni akartam Draco szavai elől, vissza az előző
nyugalomba, a békébe. Aztán megéreztem a hátam mögött az obeliszk biztonságos,
hatalmas erejét, ami újra felemelt, úgy, ahogy korábban, és én boldogan zuhanni
kezdtem felfelé, ki az égbe, a fénybe, a végtelenbe. Szabadon, terhek nélkül, feladatok
nélkül, jövő nélkül. Megint átjárt az a könnyű, boldogító érzés, a repülés
szabadsága, a végtelen vonzása.
Egyre forróbb lett a testem, mintha a Napba szálltam
volna, bele a boldog megsemmisülésbe, amikor valaki megfogta a karomat, és visszahúzott
a földre, a testembe. Most nem úgy zuhantam vissza, mint korábban, nem volt az
a durva leérkezés. Puhán landoltam a testemben, mintha egy bélelt szkafanderbe
csusszantam volna vissza. Pislogva néztem fel Dracora, aki már a megszokott, békés
mosolyával hajolt fölém. Fogta a kezemet, és igyekezett ülésbe visszahúzni az
elernyedt, féloldalra dőlt testemet.
– Ne menekülj el! – mondta kedvesen, és már újra nyugodt
volt a hangja. – Sajnálom, hogy megijesztettelek. Nem kellett volna ilyen
hirtelen rád zúdítanom mindezt. De hát én sem vagyok tökéletes, nem bírtam már
magamban tartani az örömöt, hogy megtaláltalak. De semmi gond, ha nem akarod
hallani, nem fogok többet beszélni róla.
Felültem,
megdörzsöltem az arcomat. Újra itt voltam hát. Az agyamban közben csillapodott
a nagy tiltakozás. Továbbra sem hittem, hogy valami különleges dolog lappang
bennem, ennek túlságosan ellentmondott az elmúlt huszonkilenc évem
tapasztalata. De ez a repülős érzés megnyugtatott. Nem tudom, mi lesz, de ha
nagyon rossz történne, akkor kijövök ide, és majd elszállok. És nem hagyom,
hogy bármi visszahúzzon. Addig viszont megnézem, mi vár még itt rám.
És ha nem is az én képességeim miatt, de hátha újra
történnek csodák is. Hiszen kiderült, hogy vannak csodák, még ha aprócskák is. Ezért
már érdemes itt maradni Rómában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése