2014. május 19., hétfő

13. Újra Rómában





Köröztünk a város felett, mintha egy pányva tartotta volna a gépet, ami nem engedi elszakadni ettől a környéktől. Néztem a napsütötte tájat odalent, és megéreztem egy ismerős energiát. Ott lent, a Szent Péter tér közepén álló obeliszk volt az a kapocs, ami húzott vissza, engem is, és velem együtt ezt a repülőgépet, az összes utasával. Az az erő, ami tegnap felemelt, súlytalanná tett az oszlop közelében, most magához húzott, visszahívott. Igen, ez az a pont, ahonnan el lehet szállni, és ez az, ahova vissza lehet térni.
Hát akkor én most visszatérek!

Végre landoltunk. Valamit magyaráztak arról, hogy hol érdeklődjünk a következő járatról, mit kell csinálni a jegyekkel, de engem ez egyáltalán nem érdekelt. Nem, én nem akartam újra repülőre ülni, nem akartam innen sehová se menni, én teljesen boldog voltam attól, hogy újra itt lehetek.
Most én köszöntem széles vigyorral minden szembejövőnek hangos „buon giorno”-t, és azt is hozzátettem angolul, hogy „visszajöttem”. És nem érdekelt, hogyha értetlenül vagy csodálkozva néztek rám. Újra itt vagyok, boldog vagyok. Igen, boldog vagyok.
Egyetlen utat ismertem innen, azt, ahogy Dracoval mentünk. Úgyhogy most is felszálltam a vonatra, bementem a pályaudvarig, ott átszálltam a buszra, aztán megérkeztem a Szent Péter térre.
Igen, újra itt vagyok.
Odasétáltam a turistákkal teli tér közepére, a magabiztosan az ég felé nyúló obeliszk elé. Most nem féltem a szédüléstől, nem féltem a zuhanástól. A két lábam stabilan állt a földön. Az arcomat a Nap felé fordítottam, éreztem a meleget, ragyogott rám a fény, és továbbra is nagyon boldog voltam.   
Aztán leültem az oszlop talapzatára, a hátamat az alsó rész naptól meleg, fehér márványának vetettem, és nem gondoltam semmire, csak hagytam, hogy elborítson a fény. Még nem tudtam pontosan megfogalmazni azt, hogy mi zajlik bennem, de olyan volt, mint egy újratervezés. Valami változott. Valami nagyot változott. Már nem számított az a múlt, ami eddig teherként nehezedett rám, már nem éreztem azt a reménytelenséget, ami miatt lépnem sem volt érdemes. Az a jelen, amiben most benne voltam, gyökeresen különbözött a korábbi pillanataimtól. Ennek a jelennek nem volt súlya. Nem akart agyonnyomni. Ebben csupán a most pillanata volt, a folyamatos jelen könnyedsége. Igen, olyasmi volt, mint amit David mellett éreztem. De ehhez most nem kellett David jelenléte. Nem függött a külvilágtól. Ebben a jelenben most én voltam, egyedül, de életemben először nem magányosan, hanem egységben magammal.
Élveztem ezt az új érzést, és nem akartam gondolkodni, nehogy eltűnjön belőlem ez a könnyűség. Mert azt is éreztem, hogy ez még nagyon törékeny dolog. Még csak megszületett, de még nem állandósult bennem. Vigyáztam rá, őriztem, és csak lebegtem ebben az új világban.  



Aztán megállt valaki előttem. Felnéztem, a fényes ég hátterében ott állt egy férfialak. Egy pillanatra nem tudtam, melyiküket látom, Dracot vagy Davidet. Pedig nem hasonlítanak, de most a fénylő alak bármelyikük lehetett volna. Aztán a férfi mozdult, fehér szakállán megcsillant a Nap, és Draco elégedetten mosolyogva leült mellém az oszlop talapzatára.
– Isten hozott újra Rómában, Angele – mondta vidáman. 
– Honnan tudja, hogy elmentem? – kérdeztem. Igazából nem is csodálkoztam rajta, inkább csak kíváncsi voltam. Persze, amennyi embert ismer, biztosan van köztük olyan, aki a repülőtéren dolgozik, és tőle hallhatta a hírt, hogy visszafordult a New York-i járat. Tényleg, most jutott csak eszembe, hogy neki is erre a gépre szólt a jegye. Ő miért nem utazott vissza? 
– Nekem már nincs dolgom New Yorkban – mondta, és megint a ki nem mondott kérdésemre felelt először. – Most csak várom az újabb hívást, és akkor indulok újra. Azt tudtam, hogy felszálltál a gépre, és csak reméltem, hogy hamarosan visszajössz. De amint látom, gyorsan rövidre zártad az utat. Mi történt?
– Műszaki hiba miatt visszafordult a gép. És úgy döntöttem, nem íratom át a jegyet egy másik járatra. Itt maradok.
– Végleg? – kérdezte, és vidáman csillogott a szürke szeme.
– Nem tudom. Csak azt érzem, hogy nekem itt most jó. Hát akkor maradok.
– Bölcs döntés. És van valami terved is?
Hú, ez nem volt jó kérdés. Kissé megremegett a gyomrom, és egy régi érzés, a félelem, a bizonytalanság mocorogni kezdett bennem a mélyben. Ez a kellemes, biztonságos jelen csúszni kezdett ki a talpam alól.
– Még nem gondolkodtam ezen – mondtam, és éreztem, hogy kezd elszorulni a torkom.
– Csak azért kérdezem, mert ha dolgozni is akarsz, és nem csak itt a téren napozni, akkor van rá lehetőség. Sok az ismerősöm, a barátom ebben a nagyvárosban. Szállodába takarítani, vagy mosogatni bármikor elmehetsz, és a hivatalos papírokat is megkaphatod hozzá – mondta hétköznapi, társalgási hangnemben, és ettől azonnal olyan egyszerűvé vált a helyzet. Persze, ilyen könnyen is megoldható a dolog.  Csak egy ismerős kell, és máris megvan a megoldás. És nekem, életemben először, van egy befolyásos ismerősöm.
– Az nagyon jó lenne – mondtam hálásan. – Nem félek a munkától, bármilyen feladatot elvállalok. – És magamban hozzátettem azt, hogy itt, Rómában én most tényleg bármit megtennék. Sok mindent csináltam már az életemben, kényszerből, végső lehetőségként, átkínlódva az órákat, napokat, de most azt éreztem, itt bármilyen munka csak jó lehet.
– Rendben, akkor majd elkísérlek az egyik helyre – bólintott Draco. De aztán nem mozdult, csak ültünk tovább egymás mellett. Nekem sem volt sürgős a dolog. A jelen újra biztonságossá vált.
A turisták járkáltak körülöttünk, a Nap melegen sütött, és mi csöndben és békésen üldögéltünk egymás mellett. Úgy, mint két jó ismerős. Két régi, jó ismerős.

Aztán Draco megköszörülte a torkát, és megszólalt. Máshogy, mint eddig. Korábban mindig nyugodt és megfontolt volt, kedvesen, de különösebb érzelmi töltés nélkül beszélt. Most viszont szenvedélyes volt a hangja.
– Évek óta hozom ide az embereket a világ minden tájáról. Több száznak mutattam már meg a freskókat. Voltak, akik egyáltalán nem láttak semmit, pedig amikor jött a hívás, amikor megtaláltam őket, ott rezgett bennük a jel. De aztán mégsem ébredtek fel, nem akartak látni. És persze a legtöbbnek kinyílt itt a szeme, megtalálta a saját jelét, felismerte a kódját, és aztán vitte magával a megkapott üzenetet. De a sok év alatt még sosem volt senki, aki azt látta volna meg, amit te. Én annyiszor néztem már, a legapróbb részletét is ismerem, pontosan tudom, hányféle kapunyitó kód van benne. De amit te megtaláltál tegnap, arról azt gondoltam, hogy az Michelangelo saját kódja. Azt hittem, nincs olyan ember, aki azt a legnagyobb kulcsot veszi észre az első pillantásra. Azt hittem, annak a súlyát ma már senki sem képes hordozni, senki sem meri azt meglátni. De te úgy mentél oda, mint akit vezetnek, te azt az utat követted, amit Michelangelo a saját lelkéből festett oda magának. Te magabiztosan és egyértelműen az ő útján jártál.
Nem tudom, ki vagy, nem tudom, mire vagy képes, de azt remélem, te vagy az, akit valójában kerestem. Még én sem bíztam abban, hogy létezel, de ezek szerint miattad jártam be a világot.  Te tudhatod szélesre tárni a Kaput, hogy az emberek maguktól is meglássák a nekik szóló kódokat, és hogy egyre többen felébredjenek végre. Te vagy az, aki felismerte Michelangelo üzenetét.  Te vagy az, aki újra megtalálhatod azt az elveszett üzenetet. Te vagy az új Hírnök.   

  Csak ültem, néztem a fénybe, hallgattam, és próbáltam felfogni Draco szavait. De túl sok volt, az agyam azonnal tiltakozott, és nem akarta megérteni azt, amit hallott. Amit viszont mégis felfogtam, az megrémített. Az eddigi könnyed, földön járó jelenemre megint mázsás súly telepedett, de most nem a fájó múltból, hanem az ismeretlen, új jövőből.
Mit láttam én meg azokon a képeken? De hát azok csak festmények a falon! És mit kellene csinálnom? Nincs bennem semmilyen különleges képesség, ha lett volna, azt már régen meg kellett volna találnom magamban. Annyi nehéz, kilátástalan helyzet volt már az életemben, ha bármilyen nagy erő működne bennem, akkor annak már meg kellett volna jelennie, hogy segítse megoldani a gondjaimat. De nekem eddig sosem oldódtak meg a problémáim, csak rám szakadtak, agyonnyomtak, aztán valahogy túléltem, és vonszoltam magamat tovább. Egészen a Brooklyn-hídig.  
Nem, az nem lehet, amiket Draco mond, nem vagyok én nagy dolgokra képes! Az egyetlen, aprócska különlegesség csak ma délelőtt történt velem. Nem akartam elmenni innen, hát visszafordult velem a repülőgép. Ez egy szerencsés véletlen, egy picurka csoda, de ezt nem én csináltam. Nem vagyok én ilyen dolgokra képes.
Draco téved, valami mást képzel rólam, ugyanúgy, ahogy David is valami magabiztosságot és erőt látott bennem, pedig nyoma se volt. Tévednek, és csalódni fognak bennem, én pedig majd ott állok megszégyenülten, elhagyatva újra.
Menekülni akartam Draco szavai elől, vissza az előző nyugalomba, a békébe. Aztán megéreztem a hátam mögött az obeliszk biztonságos, hatalmas erejét, ami újra felemelt, úgy, ahogy korábban, és én boldogan zuhanni kezdtem felfelé, ki az égbe, a fénybe, a végtelenbe. Szabadon, terhek nélkül, feladatok nélkül, jövő nélkül. Megint átjárt az a könnyű, boldogító érzés, a repülés szabadsága, a végtelen vonzása.
Egyre forróbb lett a testem, mintha a Napba szálltam volna, bele a boldog megsemmisülésbe, amikor valaki megfogta a karomat, és visszahúzott a földre, a testembe. Most nem úgy zuhantam vissza, mint korábban, nem volt az a durva leérkezés. Puhán landoltam a testemben, mintha egy bélelt szkafanderbe csusszantam volna vissza. Pislogva néztem fel Dracora, aki már a megszokott, békés mosolyával hajolt fölém. Fogta a kezemet, és igyekezett ülésbe visszahúzni az elernyedt, féloldalra dőlt testemet.
­– Ne menekülj el! – mondta kedvesen, és már újra nyugodt volt a hangja. – Sajnálom, hogy megijesztettelek. Nem kellett volna ilyen hirtelen rád zúdítanom mindezt. De hát én sem vagyok tökéletes, nem bírtam már magamban tartani az örömöt, hogy megtaláltalak. De semmi gond, ha nem akarod hallani, nem fogok többet beszélni róla.

  Felültem, megdörzsöltem az arcomat. Újra itt voltam hát. Az agyamban közben csillapodott a nagy tiltakozás. Továbbra sem hittem, hogy valami különleges dolog lappang bennem, ennek túlságosan ellentmondott az elmúlt huszonkilenc évem tapasztalata. De ez a repülős érzés megnyugtatott. Nem tudom, mi lesz, de ha nagyon rossz történne, akkor kijövök ide, és majd elszállok. És nem hagyom, hogy bármi visszahúzzon. Addig viszont megnézem, mi vár még itt rám.  
És ha nem is az én képességeim miatt, de hátha újra történnek csodák is. Hiszen kiderült, hogy vannak csodák, még ha aprócskák is. Ezért már érdemes itt maradni Rómában.  



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése