Nagy csönd lett Charlotte szavai után. Valószínűleg
mindannyian a saját, új életünk lehetőségeit latolgattuk. Előttem David arca
jelent meg, azzal a mosollyal, ahogy reggel kilépett a fürdőszobából. De
gyorsan kijózanítottam magamat. A fenébe is, ez nem a jövő, ez a múlt. Egy régi
kép csak, amit már felülírt annyi másik. Raffaella megjelenése, a csókjuk, a
búcsúzásunk a pályaudvaron. És ha mindez nem volna elég, ott volt Davidről a
legutolsó képem, arcán azzal a meglepetésből gyűlöletté váltó kifejezéssel. Maradjak
csak józan. Az új élet-új világ tervembe nem tartozhat bele David.
Charlotte közben felnyúlt, és megsimította a fejünk fölött
lógó képet.
– Beszélhetek még róla, van türelmetek hallgatni? –
kérdezte. Buzgón bólogattunk. Én azért, mert amíg Charlotte meséli a saját
élményeit, legalább nem Davidre gondolok. A másik két lány hasonlóan heves bólintásaiból
valószínűnek tűnt, hogy egyelőre ők is szívesebben hallgatnak, mint hogy a
saját új életüket kelljen tervezni.
Charlotte viszont láthatóan örült, hogy beszélhet.
– Annyira szeretem ezt a képet! Szerintem ez a legjobb
részlete az egész freskónak, de persze elfogult vagyok. És másnak hiába is
áradoznék erről, úgysem értenék meg. De ti legalább tudjátok, hogy miért ilyen
fontos ez nekem. És most még van kinek mondanom. Mert a jövő héten visszautazom
Párizsba. – Elmosolyodott, maga elé nézett, és zavartan a bal kezén levő gyűrűt
kezdte forgatni. – Még mamma Giuliának sem mondtam, tegnap este döntöttem csak
el. Pár napja kaptam egy emailt. Francois írt, akivel a régi munkahelyemen
dolgoztam. Egy új vállalkozást szervez, és rám is gondolt. Szerinte nagyszerűen
illenék a kezdőcsapatba. Nagy kihívás, egy teljesen új területen kell kiépíteni
az alapokat. Azt írta, ő mindig úgy látta, hogy többre lennék képes. Ha van
kedvem, most kipróbálhatom magam. És… – Charlotte kicsit elpirult –… amúgy
Francois mindig nagyon kedves volt velem. Amikor Louis elhagyott, párszor írt
is, érdeklődött, hogy mi van velem, de nem válaszoltam az emailjeire. És most újra
együtt fogunk dolgozni… egy új világban.
– Ki csönd után Charlotte nagy levegőt vett, és felemelte a fejét. – Na, majd
meglátjuk mi lesz. Mostantól pedig a freskóról fogok beszélni végre, és nem
magamról.
Nevettünk.
Charlotte a mennyezeten levő, az egész freskósort ábrázoló kép felé mutatott.
– Figyeljetek, kezdődik az idegenvezetés! Tehát
Michelangelo 1508-ban kezdte el kifesteni a Sixtus-kápolna mennyezetét, és négy
év alatt, 1512-re készült el vele. Egyáltalán nem volt kedve ehhez a munkához,
ő szobrásznak tartotta magát. Huszonnégy éves korában, 1499-ben megalkotta a
Pietát, amivel azonnal a leghíresebb művészek sorába került. Aztán 1504-re
elkészült a Dávid szobor is Firenzében.
Istenem, még csak huszonkilenc éves volt, és már beírta
magát a halhatatlan művészek közé! Ha belegondolok, hogy én meg itt állok
harminckét évesen, és mit tudnék felmutatni… na, vissza Michelangelóhoz. Szóval
ő egy zseni volt. II. Gyula pápa ki is találta, hogy vele készítteti el az
óriás méretű síremlékét. Michelangelo lelkesen kezdte tervezni az alakokat, de aztán
a pápa háborúzni kezdett, és halogatni kezdte a kivitelezést, mert nem volt rá
pénze. Sőt közben kitalálta, hogy előbb a Sixtus-kápolna mennyezetére fessen
valamit Michelangelo. Ő ezen persze megsértődött, hogy nem ilyen munkát akar.
Az első tervek amúgy is valami egyszerű díszítésről szóltak csak, oldalra a
tizenkét apostol, felül meg pár festett oszlop került volna. Ezen jól össze is
vitatkoztak, és a makacs pápa meg a dacos művész csatájából Michelangelo került
ki győztesen. A pápa azt mondta neki, hogy csináljon, amit akar, csak legyen
meg a freskó.
Na, tehát a hagyomány alapján, sőt Michelangelo egyik
levele szerint is ő dönthette el, hogy milyen jelenetek kerülnek a falakra. De
a nagyokos művészettörténészek ezt nem akarják elhinni, szerintük biztos, hogy egyházi
szaktekintélyeknek választották ki azt, hogy melyik bibliai esemény kerüljön a
falra, mert mindegyiknek a nagy szent üdvtörténetre kellett utalnia. Egyébként
is alul már ott voltak a korábbi képek Jézus életéről. De nézzenek már rá, azok
lent körben csak festmények, a mennyezet meg él, vibrál, az egy egészen más
dimenzió!
És ezek a nagyokosok persze meg is tudják magyarázni a
kapcsolatot, hogy itt mindegyik kép valójában Krisztus eljöveteléről szól. Na,
én ezen tudok leginkább kiakadni. Amikor Michelangelo odavágja a szemük elé az
ő igazságát, mutat valami fontosat, Kapukat nyit meg, és ők azt mantrázzák,
hogy igen, ez is Krisztusról szól, meg az is, semmi más nincs benne, csak az
egyház felmagasztalása. Ja, persze! Nézzék már meg azt a dicsőségesnek nevezett
bárkát meg a nagy megmentő Noét ezen a képen! Ők a legkisebbek az egész jelenetben!
Miért nem akarják már látni a valóságot?
Ó, bocs, túlságosan előre ugrottan. Szóval Michelangelo
harminchárom évesen elkezdte festeni a mennyezetet a saját egyéni elképzelése
szerint. De lelkiismeretes művész volt, és mivel a freskófestéshez nem nagyon
értett, firenzei szakembereket hívott. A bejárat felől kezdte a munkát, de a
mostani sorban a második kép, az Özönvíz volt az, amit először megfestett.
Amikor 1979-ben elkezdték restaurálni a kápolnát, közelről láthatták és
dokumentálhatták az eredeti alkotói folyamatot. A vakolaton látszik, hogy
melyik részeket készítették el egy-egy nap alatt. Ez az első kép még huszonnyolc
kis részből áll össze, az utolsót, a Fény és a Sötétség szétválasztását pedig
már egyetlen nap alatt megfestette Michelangelo. Ezen, az Özönvízen kísérletezte
ki a technikát is. A legelső variáción penész ütött ki, módosítani kellett a
vakolat összetételén. Egyébként ezen a részen van egy kisebb sérülés is, amikor
egy közeli robbanás miatt lehullott a vakolat egy darabon. De a mennyezet többi
része jól bírta az évszázadokat. Aztán Michelangelo is belejött a munkába, elküldte
a szakemberek nagy részét, és pár segéddel négy év alatt elkészült az alkotással.
Tehát először elkezdte festeni az Özönvizet. Aztán a mű
egy részét lekaparta, csak az a sziklás kis sziget maradt meg az eredeti
változatból. Szerintem az első vázlat valóban a bibliai történet lett volna, de
közben jött az ihlet, sugallat vagy üzenet, bárminek is nevezzük, és akkortól csak
a felszín volt a vallási téma. Michelangelo eretnek, valódi üzeneteket, kapukat
teremtett a pápák orra elé, a Vatikán legszentebb helyére, oda, ahol a pápaválasztások
zajlanak, ahol a legerősebb lehetne a kapcsolat az éggel. Szerintem ő kaput
nyitott az egyháznak a megújuláshoz, egy új világhoz, csak a pápák meg a
püspökök nem voltak hajlandók meglátni. És persze azóta se akarnak tudni róla.
És valószínűleg Michelangelo se tudta pontosan, hogy mit
is fest. Mert több részlet sem stimmel, például a Noé áldozatának nevezett
jelenet nem jó helyen van. Korábban azt mondták rá, hogy az Káin és Ábel
áldozata, de ahhoz nem illenek a szereplők. És a teremtés résznél sem
egyértelmű, hogy melyik miről szól. De Michelangelo hallgatott, nem mondta,
hogy „hé, emberek, ennek a résznek az a címe, hogy…” Nem magyarázta meg, mit
festett, akkor sem, amikor hülyeségeket láttak bele az emberek.
Virtuális látogatás a Sixtus-kápolnában:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése