24. Ingrid története

Charlotte elhallgatott, és mindannyian csöndben bámultuk a képet a falon. Aztán Ingrid elfordult, és a másik oldalra, a saját ágya feletti poszterre meredt, amin a rézkígyós jelenet volt. Olyan hirtelen kiáltott fel, hogy összerezzentünk. Felugrott, az ágya elé állt, és olyan döbbenten nézte a képet, mintha az most varázsolódott volna oda a falra.

– Dehát… dehát itt van rajta… ­– dadogta elképedve. – Hogyhogy eddig nem jöttem rá? Hiszen annyira egyértelmű… Te jó ég! Megvan! Megtaláltam! Megvan a válasz!

  Aztán újra felénk fordult. Az arcán öröm volt, csodálkozás, és nagy felszabadulás. A képre mutatott.

– Ti is látjátok, ugye? Itt van a képen, szó szerint itt van az üzenet, amit kerestem. A nekem való gyógyítási mód. Nem is értem, hogy miért nem vettem észre már a legelején. Hiszen ez a történet a homeopátiáról szól. Hát persze! Ez való nekem, ez az én utam. Édes jó istenem, végre megtaláltam. – Azzal lerogyott az ágyra, és könnyek csorogtak végig az arcán.

  Hát ez váratlan volt. Eddig békésen hallgattam Charlotte lelkes és részletes előadását, most meg itt van Ingrid hirtelen kitörése. És persze fogalmam sem volt arról, hogy miről beszél. Én azon a képen továbbra is csak kígyókat meg embereket láttam, és nem nagyon tudtam elképzelni, hogyan jön ki ebből a homeopátia, mint üzenet. A szót persze hallottam már, azt hiszem, valamilyen alternatív gyógymódot jelent. De végül is, ez nem az én részletem a freskóból. Ez Ingridnek szól, és ő most megkapta belőle a válaszát. Ez pedig nagyszerű dolog.    

A másik két lány is csendben volt. Ingrid egy ideig csak báván nézett maga elé, könnyes arccal és üdvözült mosollyal. Aztán felpillantott, megtörölte a szemét, kifújta az orrát, és megkérdezte:

– Meghallgatjátok? Elmondhatom?

– Naná! – vágta rá vidáman Charlotte. – Erre várunk mindhárman. Agyon is csapnálak, ha nem magyaráznád el nekünk, hogy mit találtál meg! Azt látjuk, hogy boldog lettél tőle, úgyhogy légy szíves, oszd meg velünk ezt a nagy felismerést!

  Mi ketten Naimával egyetértően bólogattunk. Ingrid most a saját ágyára kucorodott fel, a fejét a képnek támasztotta, és egy pillanatra behunyta a szemét. Aztán vidáman felpillantott, és belekezdett:

– Ahhoz, hogy megértsétek, nekem is az elején kell kezdenem. Akárcsak Charlotte, én is hosszú ideig egy mintacsalád mintagyereke voltam. Berlinben éltünk. Az apám ma is nagyon elismert sebészprofesszor, az anyám oktató a Műszaki Egyetemen. A bátyám sikeres mérnök lett, én pedig orvosnak tanultam. Kitűnő eredménnyel végeztem, pedig az apám hírneve miatt duplán kellett bizonyítanom. Mindegyik oktató még a látszatát is el akarta kerülni, hogy az apám miatt kivételezne velem. Számtalanszor megkaptam azt, hogy azért, mert az apám professzor, nekem nem jár magától a diploma. Ezt természetesen soha nem is gondoltam, de azért örültem volna, ha időnként csupán engem látnak, az én tudásomat, és nem az apám árnyéka mögül kell bizonygatnom, hogy felkészültem, és valóban tudom a leckét. Így viszont általában duplán vagy triplán kellett teljesítenem ahhoz, hogy megkapjam a jelest. De végül is sikerült. Meglett a diplomám, aztán dolgoztam a kórházban, itt is folyamatosan túlteljesítve az elvárásokat. A kötelező gyakorlati idő után már önállóan rendeltem, gyógyítottam a betegeket, és azt hittem, sínen van az életem. Az egész út, a hivatás olyan egyértelműnek tűnt, sosem volt kétségem. És szerettem is ezt a munkát, éreztem, hogy fontos, amit csinálok, emberek életét teszem jobbá, visszaadom az egészségüket, csökkentem a szenvedést. Biztos voltam abban, hogy ez az életem értelme, ez az én hivatásom, és akárcsak az apám, én is ezt fogom csinálni évtizedeken keresztül.

De aztán egy nap szétrobbant ez a nagy bizonyosság. Egy hétköznapi eset volt, antibiotikumot adtam be injekcióban egy betegnek. Nem volt benne semmi különleges, egyébként egy életerős fiatalember volt, és az adott betegségére ez volt a szokásos gyógymód. Amúgy egészséges életet élt, ritkán volt beteg, korábban alig szokott gyógyszert szedni. Azt mondta, tudomása szerint nem allergiás semmire.

Beadtam az injekciót, igyekeztem finoman, hogy ne okozzak felesleges fájdalmat. Megköszönte, mosolyogva húzta fel a nadrágját, még viccelődött is egy kicsit a helyzeten, az asszisztensem elnevette magát a poénon. A férfi elindult kifelé, de megtorpant, elfehéredett, fuldokolni kezdett, és összeesett. Allergiás sokkot kapott a gyógyszertől.

Utólag csodálkoztam magamon, hogy milyen józan tudtam maradni a katasztrófahelyzetben. Az asszisztensem viszont lefagyott, úgy kellett rákiabálnom, hogy hívja a mentőket. Én közben beadtam az allergia elleni injekciót, de a férfinak már alig vert a szíve, leállt a légzése. Elkezdtem a mesterséges lélegeztetést. Szerencsére gyorsan odaértek a mentők, kapott infúziót, és mire a kórházba került, már egészen jól volt. Felépült, nem lett semmi maradandó következménye a dolognak. Engem sem hibáztatott senki, a gyógyszerek ismert mellékhatása volt ez, hozzátartozik a gyógyítói gyakorlathoz.

Racionálisan én is tisztában voltam ezzel. Azért is tudtam jól reagálni, mert alaposan megtanultam a leckét, felismertem a helyzetet, és jól kezeltem azt. Megmentettem vele a páciens életét. Azt az életet, amit én sodortam veszélybe azzal, hogy meg akartam gyógyítani egy kisebb betegségből. Majdnem belehalt a gyógyításba.

Ezt viszont nem voltam képes feldolgozni. Hiába tudtam, hiába tanultam erről. Álmomból kelve is fel tudtam volna sorolni bármelyik gyógyszer összes mellékhatását, de valahogy sosem gondoltam arra, hogy ez ennyire valóságos. Korábban csak a fejemben levő elméleti tudás és statisztikai adat volt mindez, nem pedig a tetteim lehetséges következménye. De ettől kezdve a statisztikából ember lett. Nem egy a tízezerhez-féle adat, hanem az egyszeri és megismételhetetlen létező, egy életerős férfi, aki miattam, az én kezem által halhatott volna meg.

Ez az esemény kirántotta a lábam alól a talajt, és eltűnt a tudás biztonsága belőlem. Úgy éreztem, többé sosem lehetek biztos abban, hogy amikor segíteni akarok, azzal vajon nem ártok-e többet, mint ami az eredeti probléma volt.  

Nem tudtam többet a rendelőben dolgozni. Semmilyen gyógyszert nem mertem felírni, mert mindegyiknek megvolt a lehetséges kockázata. De nem tudtam átmenni valamelyik más területre sem, például diagnosztikai részre, mert a röntgen és a CT-vizsgálat veszélyeit is ismertem. Persze, csak kis kockázat, de abban is ott van.

Az apám nem értette, mi bajom lett. Ő naponta operálja a súlyos betegeket, és van köztük, aki nem éli túl a műtétet. Vannak, akik később, a szövődményekbe halnak bele. De az apám megtesz mindent, amire képes, és tiszta a lelkiismerete. A műtéteknek jóval nagyobb a kockázata, mint egy injekciónak vagy gyógyszernek. Igen, mindezt tudtam korábban is. De a saját tettem következményével szembesülve mindenben elbizonytalanodtam. A tanultakban, a gyógyítói hivatásban, az addigi életemben, és végső soron saját magamban. Egyre kevésbé mertem bármiben is dönteni. Féltem autót vezetni, hátha figyelmetlenségből, egy másodpercnyi kihagyásból elgázolok valakit. Rettegni kezdtem a nem látható, nem kiszámítható következményektől. Aztán lassan mindentől féltem. Nem mozdultam ki a lakásból. Nem kapcsoltam fel este a villanyt, nehogy egy zárlatos vezeték tüzet okozzon, és felgyújtsa az egész házat. Nem főztem, nem használtam a gázt, nehogy robbanás legyen miattam. Nem rendeltem ételt sem, nehogy a futár, aki hozza, útközben balesetet szenvedjen miattam. Egyre súlyosabban beszűkült életet éltem.  

A szüleim próbáltak segíteni, de nem volt olyan érvük, ami kimozdított volna a begörcsölt, lebénult állapotomból. Eldöntötték, hogy bevitetnek egy klinikára, bár ez azért nagy szégyennek számított a világ előtt. Hiszen kiderül, hogy a mintacsaládban egy selejt akadt. Ettől persze még rosszabbul éreztem magam, és tiltakoztam a kezelés ellen, hiszen ezzel meg a szüleim életét, hírnevét kockáztatom. Arra jutottam, hogy a legjobb, amit tehetek, ha megölöm magamat. Azzal végre nem veszélyeztetem mások életét. Úgy kell csinálnom, mintha baleset lenne, és akkor a családom is nyugodtan gyászolhat.

Hosszas gondolkodás után azt választottam, hogy úgy teszek, mintha ablakpucolás közben kiestem volna az ablakon. A hetedik emeleten laktam, tudtam, hogy biztos halál lesz a zuhanás. Egy zárt, hátsó udvarra nyílt az egyik ablak, ott terveztem megvalósítani a dolgot. Precízen odakészítettem a vizet, a szivacsot, az ablakmosó folyadékot, hogy ne lehessen semmi kétség az emberekben, láthassák, én csak dolgozni szándékoztam, és közben ért a baleset.

A lakásban mindent elrendeztem, a bejárati ajtót nem zártam kulcsra, hogy majd ne kelljen majd betörniük. Felálltam a székre, kinyitottam az ablakot. Fogtam a vizes szivacsot, végighúztam az üvegen, és nekikészültem az ugrásnak.

Draco a semmiből jelent meg a szobában. Igaz, hogy az ajtót nem zártam be, de nem hallottam a lépteit sem, vagy az ajtónyitást. Egyszerre csak ott volt, és teljes nyugalommal azt mondta:

– Repülőgéppel érdekesebb a repülés, Ingrid. Van egy plusz jegyem a mai római járatra. Van kedve eljönni velem?

   A meglepetéstől tényleg majdnem kiestem az ablakon, úgy kellett megkapaszkodnom a kilincsben. Draco nem győzködött, és nem magyarázta meg, hogyan került a szobámba. Csak állt ott, mint a nyugalom megtestesülése, és tartotta kezében a repülőjegyet.

Az egész helyzet olyan abszurd volt, olyan valószerűtlen, hogy kizökkentett a korábbi állapotomból. Őrültségnek tűnt, ami történt, tehát logikus volt az őrültségnek tűnő válasz, hogy persze, miért is ne. Utazzunk Rómába. Úgyhogy eljöttem vele. – Ingrid most megállt a mesélésben, és rám nézett. – Ismerős helyzet, ugye? Amikor te mondtad el, hogyan találkoztál Dracoval, mosolyogtam magamban. Sokunk történetében ismétlődik ez a részlet.

Leontól kérdeztem, hogy van ez. Azt mondta, Draco azoknak a hívását hallja meg a legerősebben, akiket a szégyen vagy a bűntudat önmagukba zárt, és már nem látnak más kiutat, csak az életből való távozást. Akkor tud Draco megjelenni, hogy mutasson egy másik lehetőséget, mert ilyenkor a legfogékonyabb az ember arra, hogy felismerjen egy másik utat, és meglássa az igazi Kaput az igazi életéhez.

Szóval én is eljöttem ide, Rómába, és felnéztem a Sixtus-kápolna mennyezetére. És úgy éreztem, filmet látok, hogy nem én mozdítom a fejemet, hanem a jobb oldalsávban a képek megmozdulnak, peregnek az alakok a szemem előtt, egymásra mutatnak, egyre tovább. Aztán az utolsó nő, a líbiai szibilla becsukja a könyvét, mert csalódott a leírt tudásban. És akkor megláttam a kígyók között vergődő embereket.

Hát, volt nekem is zuhanásélményem, ahogy neked, Angele. Én a kígyóverembe estem bele, éreztem, ahogy rám tekergőznek, hallottam a gonosz sziszegésüket. Azt sziszegték felém minden oldalról, hogy: „A te hibád, mindez a te hibád!” Úgy éreztem, összeroppanok. És közben nemcsak a kígyók szorítását éreztem, hanem a körülöttem levő halottak hideg és merev testének a nyomását is. Egy nagy gúla lett a hullákból, és én ott voltam az egész alatt.

Úgy tűnt, végtelen idő telt el. Aztán a halott testek között valami fény csillant, mozdult, tekergőzött, és én megláttam egy fénylő kígyót. Ahogy rá figyeltem, csökkent rajtam a nyomás, eltűntek a halott testek, és egyszer csak ott találtam magam egy nagy pusztaság közepén. Egy fehér köpenyes férfit láttam, aki háttal állt nekem, és először azt gondoltam róla, hogy az apám. Aztán megfordult. Ismerős volt az arca, de nem tudtam, kicsoda ő. Kemény, rideg vonásai voltak, keskeny szája, szúrós szeme. Úgy nézett rám, mint aki dühös azért, hogy ott vagyok.

– Ez az én dolgom. Takarodj innen! Semmi közöd az ősök dolgához! Menj, és éld a saját életedet, ne az enyémmel foglalkozz!

  Csak álltam dermedten és tanácstalanul, mert fogalmam sem volt, hogy ebben a pusztában merre indulhatnék. Akkor önmagára mutatott:

– Én a dédapád vagyok. Ez itt – és körbeintett – az én életemhez tartozik. Tudd, hogy minden, ami itt van, az én életem része. Nem a tiéd. Ez itt az én felelősségem, nem a tiéd. Ne merészelj átvenni belőle. Majd én elrendezem azt, ami kell. 

  Ahogy körbemutatott, a pusztában képek tűntek fel, mint a lebegő délibáb. Csontsovány emberek, csíkos rabruhában, szögesdrót mögött. Megrémültem a felismeréstől. Sosem beszéltek konkrétan a családomban az apai dédapámról, de a sok apró félmondat, amit véletlenül meghallottam, most drámai értelmet nyert. Rájöttem, hogy a dédapám egy koncentrációs táborban volt orvos.

És most már jobban értettem apám válaszát, amikor közöltem vele, hogy az orvosi egyetemre megyek. Bólintott, és annyit mondott: „Szükségünk van a jó gyógyítókra.” Akkor ez csak egy sima jóváhagyásnak tűnt. Most sokkal többet jelentett. És az is, hogy ő sosem panaszkodott, amikor sok volt a munkája, és reggeltől estig a műtőben volt. Nem csak szakmai elkötelezettség volt nála, amikor túl sokat vállalt. Ha megkérdeztem, miért nem pihen egy kicsit, azt felelte: „Nem tehetem. Túl sok a beteg. Valakinek meg kell őket gyógyítani. És én akarok lenni az, aki meggyógyítja őket. Életeket akarok visszaadni.”

Most már értettem, milyen életeket akart visszaadni.

A dédapám pedig ott, abban a látomásban fogta magát, átlépett a szögesdrótokon, és beállt a rabruhás emberek közé a sorba. Onnan nézett vissza rám, és keményen megismételte:

– Ez itt az én dolgom, nem a tiéd. Az én felelősségem, és nem a tiéd.  Menj innen, menj már! Éld az életedet, és csináld jobban, mint én! ­– Kinyújtotta a kezét, és a távolba mutatott:

– Arra van az Élet. A te életed.

A távolban ott fénylett a póznán levő rézkígyó. Elindultam arra, de pár lépés után visszanéztem. Mögöttem változott a kép. Olyan lett, mint az Édenkert. Virágos fákkal, egészséges emberekkel. Ott állt most is köztük a dédapám, de már egyáltalán nem nézett szigorúan. Mosolygott. Felém intett, és barátságos hangon azt mondta:

– Menj, és élj jól. Élj helyettem is.

És a körülötte levő tömeg, mint egy zengő kórus, megismételte:

– Élj helyettünk is.

A következő pillanatban ott találtam magam a Szent Péter téren, a lépcsőkön, és zokogtam. Draco pedig elégedetten mosolyogva ült mellettem.