30. David után

Draco elment, mi ültünk egymás mellett, és nem néztünk egymásra. A kezem még mindig David hátán volt. El kellett volna már vennem onnan, mert egyre zavarba ejtőbb volt a helyzet. De attól féltem, hogy ha megmozdulok, David is mozdul, rám néz, és meglátja a tűzbe borult arcomat.  És rájön, hogy mire gondolok. De lehet, hogy ő nem arra gondol, amire én, és akkor az nagyon kínos lesz.

Draco szavaiból én azt akartam kihallani, hogy rám vonatkozott az az utolsó mondata. Én lehetnék David társa. De mi van, ha erről neki Raffaella jutott eszébe? Hiszem most már mindketten felébredtek, és ha megtalálják önmagukat, akkor együtt haladhat az életük tovább. Vajon Draco szerint melyikünk David társa? Szerintem én vagyok. Én ülök itt mellette, és az én tenyerem forrósodott fel, ahogy a farmerdzsekije alatt érzem az izmait. Mégiscsak el kell vennem a kezem, mert így nem fogja az arcom a normális színét visszakapni.

Megmozdultam, és egy kicsit arrébb is húzódtam.  David nekidőlt az oszlopnak, és az eget nézte. Hallgattunk.

– A kezedben ugyanaz a melegség van, mint ami az obeliszkből árad – mondta elgondolkodva David. – Lehet, hogy te is gyógyító leszel majd, mint Raffaella.

  Mi van? Elakadt bennem a lélegzet. Mi lesz Raffaellából? Arról volt szó, hogy szakácsnak akar tanulni.

David folytatta, miközben a bárányfelhőket nézte az égen:

– Éppen az ő képét festettem, amikor berohant hozzám. Láttam, hogy vele is megtörtént a dolog. Egészen más nő lett belőle, mint akit ismertem. De mégis, ahogy ott állt előttem feldúltan, kipirulva, lelkesen, sokkal jobban hasonlított a festményen levő énjéhez, mint korábban. Ezek szerint én ezt az igazi, felébredt Raffaellát festettem már hetek óta. Lekapta a képet az állványról, és először közelről nézte, majd kinyújtott karral, távolabbról. Aztán nagy örömmel felkiáltott. Azt mondta, látnok vagyok. Nem mágus, ahogy eddig hitte rólam, hanem a jövőbe látó próféta. Nézzem csak, megfestettem a valódi jövőjét, azt, amit ő csak az előbb ismert fel. És tényleg, döbbenten vettem észre azokat a részleteket, amikre sorban rámutatott.

Az, ami a képen Raffaella körül eddig egy tiszta konyhának tűnt, valójában egy hófehér kórházi műtő volt. Nem szakácskötény volt rajta, hanem fehér köpeny. Egy gyógyító, boldog Raffaella volt azon a képen, nővér vagy talán orvos.

Azt mondta, most jött rá, hogy eddig nem a saját életét élte. A szüleinek akart megfelelni, az ő útjukat próbálta járni, mert azt hitte, nincs más választása. Hiába volt látszólag egy saját akaratú, szabad nő, a lelke mélyén az apja kedvenc kislánya maradt, és az ő kezébe kapaszkodott. És ugyanígy akart az én kezembe is kapaszkodni, biztonságot keresve. De most felismerte, hogy nőként nem kell, hogy egy férfitól függjön az élete. Rájött, hogy lehet saját vágya, saját útja. És ő valójában gyerekkorától kezdve gyógyítani szeretett volna. Úgyhogy most megy, és jelentkezik egy kórházba dolgozni, aztán pedig tanulni fog. És gyógyító lesz. Azzal megcsókolt, fogta a festményt, és boldogan kitáncolt az ajtón.

Akkor még nem tudtam józanul gondolkozni. Csak azt éreztem, hogy elveszettem őt, hogy ez a Sixtus-kápolnás élmény elvette tőlem azt a lányt, akit szerettem. Ez az új Raffaella hirtelen nagyon messzire került tőlem, és nem láttam esélyt arra, hogy utolérjem. Ezért elrohantam Leon boltjához, hogy megtudjam tőle, hol van Draco. Ott volt. Üvöltöztem vele, aztán ide jöttem, és most nagyon akartam én is ezt az élményt. Követni akartam Raffaellát. Azt az örömöt akartam én is, amit rajta láttam.

De én nem azt találtam. Igaz, hogy megvolt az áttörés, most nekem is sikerült látnom. De túl sokat láttam.  Azt éreztem, hogy rám szakadt a kápolna egész mennyezete. Hol van az az élmény, amit Raffaellánál láttam? Hol az a tiszta felismerés, ami neki megvolt?

Persze gondolhatnám azt, hogy ez csak egy hirtelen fellángolás nála, és semmi garancia sincs arra, hogy sikerülni fog neki. Győzködhetném magamat arról, hogy csak egy illúzió rabja lett, és majd kijózanodik. Csakhogy láttam a saját festményemet, és tudom, hogy én egy konyhát és egy szakácsnőt akartam festeni. De nem az lett belőle. És én hiszek abban az energiában, vagy bárminek is nevezzem, ami alkotás közben működik bennem. Ez az a képességem, amiben biztos vagyok. Tehát tudom, hogy Raffaella valóban a neki való életbe indult el. Megtalálta a saját útját, és hiszem, hogy sikeres lesz benne. És már most sugárzik belőle a boldogság.

De akkor én miért nem érzem hasonlóan boldognak magamat? Mi ez az iszonyú teher rajtam? Oké, hogy ez mind az én erőm, ahogy Draco állítja. De mit kezdjek vele, hogy ne kívül érezzem, hanem belül? Neked ez hogyan sikerült? Te hogyan tudsz ilyen nyugodt lenni, ilyen magabiztos?

  Na, gondoltam, már megint a témánál vagyunk. Egy fenét vagyok én nyugodt. Kalapál a szívem, egymást kergetik a fejemben a gondolatok, hogy akkor most hogyan is állnak ők ketten egymással, mit érezhet Raffaella iránt? Persze, hülyeség az egész, hiszen egyértelmű, hogy csodálja a lányt, most még inkább, mint eddig. És végül is mindegy, hogy szakács lesz belőle, nővér vagy orvos, bármelyik illik hozzá. Az, hogy Raffaella már nem akar a kezébe kapaszkodni, csak annyit jelent, hogy nem kislányként, hanem felnőtt nőként lesz majd mellette. Még hogy én magabiztosnak látszom? Összekever engem Raffaellával. Ő magabiztos nőként távozott erről a térről. Én meg itt ücsörgök kétségek között az obeliszk tövében.

Nem válaszoltam Davidnek, mert nem tudtam mit mondani. Ő egy ideig nézte még a bárányfelhők lassú vonulását, majd felállt.

– Most muszáj járnom egyet, mert megfulladok ettől a súlytól. Viszlát, majd biztosan találkozunk még. – Azzal elment. Nem nézett vissza.

Én meg ott maradtam a viharos belső világommal a márvány talapzaton, és arra gondoltam, jó lenne kővé válni. Itt maradni, belesimulni a nyugalomba, és elengedni ezeket a fájdalmas, vad érzéseket, a csalódottságot, és ezt a nagy űrt a mellkasom közepén, amit David távozása hagyott maga után. A hátamat nekivetettem az obeliszk aljának, és vártam, hogy elborítson az ismerős, könnyű, lebegős érzés. De nem a nyugalom jött, hanem az emlékek. Réges-régi emlékek.

A képek abból a repülős, boldog vízi világból. Gyors villanással felbukkantak, aztán el is tűntek a szép emlékek, és következett ugyanaz az érzés, ami most is bennem volt. Ahogy az a fiú, aki annyira hasonlít Davidre, ugyanígy felállt mellőlem a tengerparton, és elment, vissza sem nézve. Értetlenség, üresség és a nagy fájdalom maradt csak bennem. Miért nem érti azt, amit mondok? Miért nem tudom elfogadni azt, amit ő akar? Annyira szerettem volna egyetérteni vele. Olyan jó lett volna, ha ugyanúgy tudok lelkesedni, mint ő. De nem sikerült. Abban a régi világban nem tudtunk hazudni. Nem voltam képes azt mondani, hogy jó az, ami felé megy, nem tudtam bólogatni a terveire, mert nem hittem bennük. És a végén kiderült, hogy nekem volt igazam. Talán, ha erősebb lettem volna, ha megpróbálom meggyőzni, ha nem némulok el akkor, amikor értetlenkedve visszakérdezett, hogy mi a bajom. Határozottabbnak kellett volna lennem. Magabiztosabbnak. De gyenge voltam, és ez lett a vége. Féltem, hogy elveszítem, ezért nem akartam ellenkezni vele. Azt reméltem, hátha magától is rájön, hogy a terve túl veszélyes. Abban bíztam, hogy a szerelmünket, a boldogságunkat nem fogja kockáztatni. De ő másként döntött, én pedig nem tettem meg mindent, hogy megváltoztassam a döntését. Így én is felelős vagyok azért, hogy mindent elvesztettünk. És most már tényleg rosszul érezhetem magamat. Elhagyottnak és bűnösnek is.

   A régi érzések súlya újra ott volt bennem, és emlékeztem rá, ahogy ott ültem a tengerparton akkor is, amikor jött a vég. Ott vártam, a régi helyünkön azt, hogy mi lesz a nagy kísérlet eredménye. És amikor felrobbant körülöttem minden, amikor vége lett a világunknak, nem akartam elmozdulni onnan. Nem akartam megélni ezt a nagy csalódást. Nem akartam továbblépni, nem akartam a Fényben szembenézni a tanulságokkal. Ott maradtam, és eggyéváltam a tájjal. Kővé váltam. Beleolvadtam a sima, hófehér márványba. 

Jó volt a csend, az a gondolatok és érzések nélküli, nyugodt nemlét, amiben voltam. Aztán valamikor, nagyon sokára megmozdított egy erő, hangok rezegtettek meg, és apró emberek mozgolódtak körülöttem. Kihasítottak a sziklából, elvittek valahová, és egy ismerős férfi kezdett el nézegetni. Körbejárta a márványtömböt, amiben ott voltam, beszélt hozzám, megsimogatott. Aztán vésővel és kalapáccsal formálni kezdett. És egyszer csak ott álltam újra, a régi alakomban, a hófehér márványból kibontva, mozdulatlanul. 

A szobrász pedig, az a régi férfi a zöldeskék szemével, az ismerős vonásaival, térdre rogyott előttem, és zokogni kezdett.

A márványszobor nem tud könnyezni. Ezért én nem sírtam. Csak néztem, néztem azt a régi férfit, és nem tudtam megölelni.

De ettől kezdve tudtam, hogy érdemes életre kelnem, érdemes visszamennem a Fénybe, hogy újra lejöhessek ide emberi testbe, hogy találkozhassunk, és hogy kijavíthassam azt, amiben hibáztam. Hát elmentem a Fénybe. És találkoztunk. De mégsem sikerült mindent jóvátenni.

Az emlékképek megakadtak. Visszazökkentem a jelenbe, a római Szent Péter térre, a hétköznapi emberi világba. Éreztem, hogy van még bennem egy másik, fájdalmas csalódáskupac, de most nem volt kedvem abba is belemászni. Épp elég ennyi nyavalygás egy napra. Pedig azt hittem, egész jól haladok a boldogabb élet felé, dehát ez a reménytelen szerelem jó kis ürügy arra, hogy megint vacakul érezzem magam.

De most tartsunk egy kis szünetet!

Felálltam, megmozgattam az elzsibbadt tagjaimat, és céltudatosan elindultam. Aztán a második lépésnél megkérdeztem magamtól, hogy hova is megyek? Megtorpantam, egy járókelő nekem is jött, mert túl hirtelen álltam meg. Hát… hova is menjek?

Visszamehetnék Leonhoz, délután van, elvileg még érvényes a meghívás. És a freskóból még nem jutottunk el az én részletemhez. Már egy csomó képről beszéltünk, csak az enyémről nem tudom, hogy valójában miről is szól. Vagy hazamehetnék Mamma Giuliához és a lányokhoz, és beszélgethetnénk könnyed, hétköznapi dolgokról, nem pedig ilyen véresen komoly témáról. Vagy sétálhatnék is egyet, nyugodtan, szabadon. Ráérek, van időm.

Ez az utolsó ötlet nagyon jól hangzott. Azt reméltem, a nyüzsgő város, a látnivalók eléggé lekötnek, és nem fognak fájdalmas emlékek zavarni egy ideig. Úgyhogy elindultam, csak úgy, az orrom után. Nem volt semmi konkrét célom, csak élvezni akartam Rómát, úgy, mint egy átlagos turista.

Egy ideig egész jól ment a dolog. Sétáltam, néztem az épületeket, az embereket, vettem egy fagylaltot, sütött rám a Nap, és jól éreztem magam. Csak azt felejtettem el közben, hogy én nem vagyok átlagos turista. De aztán az események eszembe juttatták azt, hogy én menekülni akartam valami elől, a bennem levő emlékek elől. És persze rájöhettem volna már, hogy ez esélytelen. Az emlékek konokul jönnek velem, és alig várják, hogy újra előtörhessenek.

Mentem az utcán, és a környék észrevétlenül megváltozott. Először fel sem tűnt, mert egy ideje szűk kis sikátorokban lépkedtem, és nem vettem észre, mikor tűnt el az autózúgás, és lett helyette patkócsattogás az úton. Továbbra is sok ember volt körülöttem, de furcsa, bő köpenyekben, széles karimás kalapokban jártak, és a levegőben is nehéz, fojtogató szagok terjengtek.

Benne voltam megint valamelyik emlékemben. Na, tessék, ez lett a laza kis délutáni sétámból.