4. A téren

Ültem az oszlopok alatt a lépcsőn. Emberek járkáltak körülöttem, fotóztak, beszélgettek, útikönyveket nézegettek. Élvezték a látvány, ami körülvette őket, élvezték a helyet, ahova eljuthattak, élvezték az életet, amit éltek. 

Én pedig ültem ott karnyújtásnyira mellettük, de mérhetetlen távolságra tőlük. Nem tudtam, miért vagyok itt, és nem tudtam, hova mehetnék innen. Nem volt életem, amit élhettem volna.

Azon gondolkoztam, hogy vajon ez itt a valóság körülöttem? Hiszen az előbb sokkal intenzívebben egy másik helyzetet éltem át. Mi van, ha mégis a haldoklás az igaz, az ugrás, a folyó mélye, és most csak kicsit elkábultam, ezért újra ide álmodom vissza magamat, a római utazás sztorijába. De lehet, hogy mindjárt váltani fog a kép, és megint a szenvedés és a rettegés jön. Hiszen az a helyzet jóval valóságosabbnak tűnt. Abban tényleg benne voltam, minden érzékszervemmel, testemmel, lelkemmel. Itt meg, ezen a napsütötte, forgalmas téren csak néző vagyok. Egy tétova, idegen szemlélője ennek a világnak. De lehet, hogy mindez csak díszlet, a tudatom által generált kép, ami bármikor eltűnhet.

Lehet, hogy az öregember is erre akart figyelmeztetni? Hiszen ha ez az egész csak képzelet, akkor ő is csak az én fantáziámban létezik, tehát általa önmagamat figyelmeztetem a helyzetre.

Itt viszont megakadt a gondolatmenetem. Mert akkor most mi van? Lehet, hogy a valóságban haldoklom, és nem tudok meghalni, tehát érdemesebb ebben a fantáziavilágban maradnom? De meddig? És hova juthatok? Vagy csak egyfajta időhúzás ez az egész? És mi lesz a vége? Lesz egyáltalán vége valaminek? Akár annak a haldoklásnak, akár ennek a sztorinak?

Hú, de bonyolult helyzet ez! És én még abban reménykedtem, hogy ha leugrok a hídról, azzal végre elrendezek mindent kívül és belül is. Aztán tessék, ide jutottam. Eddig legalább abban biztos voltam, hogy egy rosszul működő életet élek. Most meg már azt sem tudom, hogy élek-e vagy nem. És milyen valóság az, amiben létezem. Ugye, hogy megmondtam, hogy az én életem csak a rosszabb felé tud haladni. Nem egyszerűbb lett a halálugrástól, csak még kuszább, még érthetetlenebb.

Sóhajtottam egy nagyot, és felálltam. Mindegy, hogy valós-e vagy sem, amíg itt vagyok, itt tudok valamit csinálni. És ha már itt magasodik előttem ez a nagy obeliszk, legalább ezt megnézem közelebbről.

Kisétáltam az árnyékból a fényre. Ahogy távolodtam az oszlopsortól, vissza kellett pillantanom, mert úgy éreztem, hogy körben a tetején álló szobrok mind utánam néznek. Oké, tudom, ez a Stendhal-szindróma, vagy mi. Ehhez tartozik a paranoid képzelődés is. Persze, mindenki engem figyel, mert olyan különleges vagyok, engem néznek a váratlanul megjelenő, szakállas öregemberek, a megéledő alakok a freskókról, meg még a márványszobrok is. Mindenki, kivéve az élő, lélegző embereket. Őnekik valahogy sosem tűntem fontosnak. Vagy ha mégis, abból csak baj lett, veszekedés, sírás és szenvedés.

A nagy, szürkésvörös gránitoszlop magabiztosan magasodott az ég felé a tér középpontjában. Úgy éreztem, hogy ez az obeliszk uralja a teret. A kövezet fehér márványcsíkjai is mind őhozzá vezettek. Ahogy közeledtem feléje, úgy tűnt, mintha egy erőtérbe érnék bele. Megálltam előtte, és felnéztem. Az obeliszk szinte beleolvadt a kéklő égbolt vakító hátterébe, és egy felfelé vezető, nyílegyenes útnak látszott. Út az égbe. A csúcsán alig kivehetően szürkéllett a vékony kereszt, ami csak egy erőtlen próbálkozás volt, hogy lezárja ezt a sugárzó utat. Egy hajszálvékony sorompó, aki azt gondolja magáról, hogy megszabhatja, ki mehet itt tovább. De a napfényben az út egyenesen és akadálytalanul ragyogott, és vezetett a végtelen ég felé.

Éreztem, ahogy az erőtér lágyan megemel, és zuhanni kezdek. Zuhanni, de felfelé. Úgy, mintha megszűnt volna a gravitáció, és én egy hatalmas lélegzettel, kiszabadulva minden kötöttségből, zuhantam bele a határtalan nagy mindenségbe. Ez egy boldogító érzés volt, bizsergető a talpamtól a fejem búbjáig, egy lágyan ölelő és védelmet adó energiaburokban száguldani kifelé, a szabadságba.

Annyira ismerős volt ez az érzés és ez a mozgás, mintha ez lenne a természetes, ez a normális, csak eddig valamiért nem használtam, nem gondoltam rá. De most újra itt van, és én ráismertem. Hiszen én szabad vagyok! Ez az igazi életem!

Puff! A következő pillanatban térdre estem a szürkéskék kockaköveken, és a gravitáció hatalmas erővel nyomott újra össze. Mint a gumiszalag, visszarántott ide, és én keményen koppantam a rideg kövezeten. Nesze neked repülés! Nesze neked szabadság! Még hogy ez a valódi életed? Ne álmodozz, kisanyám, porszem vagy csak, és a porhoz tartozol.

Utáltam ezt a belső hangot magamban, ezt a folyton felbukkanó, gunyoros szövegű valakit, aki állandóan beledumált a legszebb pillanataimba. És leginkább ezért utáltam, mert mindig igaza volt.

Persze, semmi különös nem történt, csak megszédültem az előbb. Elvakított a nap. És egyébként is zavaros a fejem, lehet, hogy már meg is haltam, vagy most haldoklom, vagy az előző pszichés trauma hatása ez az élmény is. Biztosan megvan rá a józan magyarázat. Hiszen nincsenek csodák. Az én életemben nincsenek csodák.

Ott álltam négykézláb a tér közepén, akár egy imádkozásra készülő buzgó hívő, aki mindjárt meg is csókolja ezt a szent földet. Na, még csak az kellene! A fejemet ólmos erővel húzta lefelé valami, elborított a csalódottság, és nőtt bennem a hányinger. Nem csók lesz ebből, hanem…

Egy idősebb nő megérintette a vállamat, lehajolt hozzám, és kérdezett valamit, amit nem értettem, de a hangsúly alapján arról érdeklődhetett, hogy jól vagyok-e. Persze, gondoltam, soha jobban, pont úgy, mint máskor. Már a normálisan ismerős, vacak életemben vagyok. Kellően rosszul érzem magam, tehát minden rendben. Ha szarul vagyok, akkor jól vagyok, mert az eredeti életemben vagyok.

Megmozdulni viszont alig tudtam, mintha sokkal súlyosabb lett volna a testem, a kövek úgy vonzottak magukhoz, mint a mágnes a vasat. Úgyhogy hagytam, hogy ketten-hárman feltámogassanak a földről, aztán az idősebb nő irányításával két férfi a tér túlsó szélén levő árkádok alá vezetett, az árnyékba. Buzgón bólogattam a nőnek, aki már angolul beszélt hozzám, és egyetértettem vele, hogy biztosan a napszúrás, meg ez a sok látnivaló, ez okozta a gondot. Elfogadtam tőle a kis palacknyi vizet, megköszöntem, igyekeztem hálásan mosolyogni is, hiszen tényleg kedves volt. Legyen legalább neki jó napja. Biztosan rendes ember, aki segít a rászorulókon. Az már nem az ő hibája, hogy rajtam nem lehet segíteni.   

Ő elégedetten távozott, én meg ott maradtam újra az árnyékban, rajtam a mázsányi súllyal. Ültem a hatalmas oszlopok között, de most a másik oldalon. Itt is sok ember volt, pihentek a nagy séták után, családok piknikeztek az oszlopok közti területeken, fiatalok üldögéltek, nevetgéltek, a túloldalon pedig már az utca forgataga volt. Az egész olyan normális, hétköznapi volt. Néztem őket, és közben fokozatosan elmúlt rólam az a nagy nyomásérzés. Amikor már elég erősnek éreztem magam, felálltam, és elindultam. Minél távolabb akartam kerülni ettől a tértől, el ezektől a fura élményektől. Az árkádok alatt megkerültem a teret, igyekeztem nem is nézni az obeliszk felé. A széles sugárút vitt egyenesen a folyó felé. Autók zúgtak, dudálás, hangos beszéd, járókelők tömege között kiértem a rakpartra. Róma folyója, a Tevere. Ez a keresztrejtvény-meghatározás jutott eszembe, ahogy megláttam a lustán csordogáló folyót. Felmentem a régi kőhídra, aminek a korlátján angyalok álltak nagy kőoszlopokon, megálltam középen, és néztem a vizet.
Ismerős helyzet, de mégis mennyire más. Ez a híd alacsony volt, ez a folyó lassú és szelíd. Ha itt beleugranék a vízbe, az legfeljebb egy kis fürdést jelentene. Itt még meghalni se tudnék. Hirtelen dühös lettem az öregemberre, aki elrontotta a jól megtervezett halálomat. Mi a fenének kellett ott megjelennie! És ha már megjelent, hogy képzeli, hogy utána meg csak úgy eltűnik az életemből? A kezembe nyom pár bankjegyet, aztán otthagy, mint egy prostit az aktus után. Persze, nem is ígért mást, csak a repülőjegyet meg a látogatást. És tessék, be is tartotta. Azt mondta, utána akár vissza is mehetek a Brooklyn-hídra.  

Na jó, nézzük, mennyi pénzt adott, és mikorra is szól az a repülőjegy?

És akkor megakadt bennem a lélegzet, és elöntött a rémület. A táskám! Te jó ég, valahol elhagytam a kézitáskámat! Abban volt az útlevelem, a repülőjegy és az öregtől kapott pénz. Az összes vagyonom. És most nincs nálam, és nem is emlékszem, mikor került le a vállamról. Bármikor is történt, annak már búcsút mondhatok. Ebben a tömegben azt már régen felkapta és elvitte valaki.

Rémlett, hogy amikor térdre estem, és feltámogattak, mintha már nem lett volna nálam a táska. Talán ott maradt az obeliszknél, a kerítés egyik tömzsi kis kőoszlopa mellett, és azok, akik segítettek nekem, nem vették észre. Végül is mindegy, az egésznek legalább fél órája, nincs rá esély, hogy megtaláljam.    

Álltam bénultan, és a híd vastag kőkorlátjára támaszkodtam. A fehér kövek langyosak voltak a tenyerem alatt. Na, most aztán tényleg tehetetlen voltam. Elmehetnék persze a rendőrségre, vagy az amerikai nagykövetségre, ahol megkérdeznék az adataimat. A nevemet még meg tudom mondani. De lakcím? Nincs lakcímem. A legutóbbi egy hajléktalanszállón volt, de az közben leégett. Az előző címemhez tartozó motelt bezárták tiltott prostitúció miatt. És előtte évekig sehova sem voltam bejelentve. Foglalkozása? Nincs foglalkozásom. Ami volt, arról inkább ne beszéljünk, egyiknek se lett jó vége. Legközelebbi hozzátartozója? Nincs hozzám tartozó ember. Aki volt, az már nem akar tudni rólam. Én pedig nem akarok a hozzátartozója lenni. Se gyereke, se nővére senkinek. Bankszámla, hitelkártya, pénz? Semmi. Nincs pénzem a visszaútra, és nincs pénzem itt maradni sem.

Na, ez a nagy helyzet. Semmim sincs. Eddig se nagyon éltem, de most már papírom sincs arról, hogy ki is voltam akkor, amikor még úgy tűnhetett, hogy vagyok valaki.

Hát, ha belegondolok, ennyire szerencsétlennek lenni már akár csoda is lehetne. Egy fordított csoda. A semmi csodája.

Csak álltam, néztem a békés folyót, és kifogytam a gondolatokból. Az angyalszobrok némán és mozdulatlanul bámultak rám odafentről.