6. A repülés

Hűvös szellő támadt, megborzongtam. A napot egy felhő takarta el. Kivettem a sálat a táskából, és a nyakam köré tekertem. Jó lett volna nem gondolni semmire. Jó lett volna, ha a fejemben is lefagyott volna minden idegsejt, ha nincs következtetés, ha nincs újabb hasító fájdalom. Újabb csalódás.

Tényleg nem vagyok normális. Ennyi fájdalmas tapasztalat után minden épeszű ember régen leszokott volna mindenfajta reménykedésről, kinőtt volna a naiv álmodozásból. Nekem meg elég egy pillanat, egy kedvesnek látszó öregember, vagy egy ismerőnek tűnő, széles mosolyú férfi, és máris elfelejtem az összes eddigi kudarcot. Aztán persze újra és újra a régi program fut végig. Feléledő remény, öröm, és aztán a nagy pofára esés. Tessék, ez itt a nekem való, tökéletes világ. Benne vagyok újra, nyakig.

Összehúztam magam a hídon, és a korlátnak támaszkodva lejjebb csúsztam, hogy kevésbé érjen a szél. Itt lent a kövek meleget sugároztak magukból. Leguggoltam, aztán le is ültem oda, ahol az előbb David rajzolta a világjobbító képét. Itt mintha egy meleg burok vett volna körül. Mintha még itt maradt volna valami David energiájából. Egy ölelés. Az érzés hasonló volt ahhoz, amit az obeliszk előtt éreztem, csak ez most nem felfelé húzott, hanem valahova befelé vitt, magamba, valamilyen furcsa, mégis ismerős érzésbe. A biztonságba.

A híd kövei összemosódtak a szemem előtt, és aztán már benne is voltam megint egy másik világban. Egy különös, de nagyon otthonos világban.

És repültem.

Éreztem a bőrömön a szelet, de most nem fáztam tőle, hanem boldogan tartottam oda az arcomat a hasító menetszélnek. Élveztem, hogy a hajamat kuszálják a légörvények. Repültem szabadon, magasan a zöldellő táj felett, ki egészen a sósillatú, végtelen óceán fölé. Sirályok fehér szárnya villant meg mellettem, velük együtt meredeken zuhantam lefelé, a türkizzöld hullámok közelébe, hogy aztán egy gyors fordulóval újra a vakító nap felé szálljak. A testem könnyű volt, meg tudtam lovagolni a felfelé vivő légáramlatokat, de éreztem magamban az erőt is. Nem tollpiheként libegtem az égben, hanem céltudatosan irányítottam magamat arra, amerre repülni akartam. A kitárt karjaim kis mozdítására irányt tudtam váltani, és ha akartam, a szelet is megelőztem. A felhők szintjére szálltam fel, kis fehér bárányfelhőkön átrepülve éreztem az enyhe párát a bőrömön, apró vízcseppek csillogtak rajtam, de aztán a napfényben gyorsan fel is száradtak.

Élveztem ezt a szabad, boldogító szárnyalást. Nem volt bennem kétség vagy bizonytalanság. Teljesen egyértelmű volt, hogy ez a repülés egy normális, természetes képességem, ugyanúgy, ahogy járni is megtanul a gyerek, és nem csodálkozik rajta. Ez a mozgás is nyilvánvalóan hozzátartozott ahhoz, amire itt, ebben a világban képesek az emberek. Járni, úszni, repülni.

Ha körülnéztem, láttam másokat is idefent szállni, lassú nyugodt lebegéssel vagy hozzám hasonló gyors suhanással. És voltak, akik odalent az óceán hullámai között szórakoztak, úsztak a kristálytiszta vízben, lent a mélyben vagy a felszínen, vagy pedig vidáman egyensúlyoztak, sétáltak, futkároztak az állandóan változó víztükrön. 

Aztán egy felszikrázó, nagy víztölcsérrel valaki kirobbant a mélyből, és nyílvesszőként repült felém. Ki akartam térni az útjából, cikázva irányt váltottam többször is, de gyorsabb volt, mint én. Követte minden mozdulatomat, nem volt menekvés. Elkapott, izmos karjaival szorosan átkarolt, éreztem a hűvös vízcseppeket a bőrén, és zuhantunk vissza a türkizzöld hullámok közé. Egy nagy csobbanással belemerültünk a vízbe, és vitt le, a derengő, kékeszöld mélybe.

Úgy, ahogy az előbb odafent szálltam, ő a kéklő mélység felé repült velem. Szorosan ölelt, és csókolt közben. Én pedig boldogan hagytam, hogy vigyen az ő kedves világába, lefelé a sötétzöld hínárerdőn keresztül, a színes halakkal teli ismerős korallszirtek közé, a mélységben rejtőző, víz alatti barlangjába, aminek a mennyezetére gyémántkék ragyogással rajzolt ábrákat odafentről a nap.    

Ezek a csillámló, folyton változó fényrajzok voltak a kísérői a csodálatos szeretkezéseinknek. Idelent, az óceán mélyén a testünk máshogy érzékelt, a vízből belélegezve az oxigén is mámorítóbb volt, a testünk mozgásából hullámok születtek, amik a barlang faláról visszacsapódva tovább fokozták a vágyat és az érzést bennünk.

Szerettem ezeket az együttléteinket, de élveztem azt is, amikor odafent, a felhők között megbújva, párás bőrrel lebegtünk egymásba kapaszkodva, egymás testébe elmerülve, és aztán nevettünk, amikor egyszer csak szétoszlott rólunk a felhőfátyol, és bárki láthatott bennünket. És boldogító volt az erdő mélyén, a zöld lombok között, a fák ágai között egymásba olvadni, vagy a félhomályban, a selymes mohaágyon együtt elernyedni.   

Boldog voltam mindenhol, mert ővele voltam mindenhol. Egyértelmű volt az összetartozásunk, egymást kiegészítője volt a testünk, azonosak az érzéseink, közösek az örömeink.

Aztán ez érzés és a gondolat kezdett bennem távolodni ettől a helytől, ettől a boldogító víz alatti barlangtól, már kívülről láttam azt a két, extázisban összefonódó testet az óceán biztonságot adó mélyén.  Lassan elkülönültem az élménytől, és rájöttem, hogy ezek itt emlékek. Boldog emlékek, amik után még számtalan más emlék is sorakozik. Ez egy múlt, és ennek a múltnak egyszer vége lett. Ez a boldogság fokozatosan csökkenni kezdett, és valahol végleg elveszett.

És láttam, már kívülről a saját arcomat, láttam rajta megjelenni a korábban ismeretlen érzést, a távolságtartást, az értetlenséget. Amikor rádöbbentem, hogy van, amit máshogy érzünk, van, amit máshogy gondolunk. Egy repedés jelent meg a szétszakíthatatlannak tűnő kötelékünkön, és tágulni kezdett.

Nem értettem, amit mondott. Nem értette meg, amit mondtam. Mást akart, mint én. Feszültebb lett, ingerültebb, türelmetlenebb.

Olyan tervei lettek, amik számomra elképzelhetetlenek voltak. Társakat talált az ötleteihez, és velük már több időt töltött, mint velem. Ijesztőnek éreztem az energiát, ami sugárzott belőlük.

Nagy változásokat akartak. Bele akartak nyúlni a világ működésébe. Én nem értettem, hogy miért lenne erre szükség. Ő nem értette, miért félek ettől. Nem értette, miért nem tudok vele együtt lelkesedni. Sértésnek vette, hogy nem akarok velük, a csoportjával dolgozni.

Egyre idegenebbé vált. Az együttléteink ritkultak, mert ő a nagy tervével volt elfoglalva. Már nem beszélgettünk, mert csak vita és sértődés lett a vége.

Ő egyre magabiztosabb lett. Én egyre jobban féltem. Tőle is, a terve következményétől is, az egyre erősödő csoportjától is.

És aztán már nem találkoztunk többet. Nem volt miért. Tudtam, hogy egyre többen dolgoznak velük, hogy a terv a megvalósuláshoz közeledik. Sokan hittek benne.

Én nem. És voltak mások is, akik máshogy gondolkodtak. Valójában mi voltunk többen. De mi voltunk a csendesebbek. Nem tettünk semmit, csak aggódtunk. Nem reméltünk igazán semmit, csak vártuk, hogy vége legyen a nagy készülődésnek, és derüljön ki, hogy kinek van igaza. Nekik, akik sikert reméltek, vagy nekünk, akik rosszat éreztünk.

Nekünk lett igazunk, de nem mentünk vele sokra. Egy világban éltünk, közös volt az otthonunk. Ők ezt a közös otthont kockáztatták, és elvesztették. És ezzel mi is vesztettünk. Mindent elvesztettünk mindannyian, tettesek és tehetetlenek, vétkesek és áldozatok egyaránt. Semmink sem maradt.

Semmim sem maradt. Csak ez az emlék.

Ültem a Tevere öreg hídján, és már megint a könnyek folytak az arcomon. Pedig jó pár éve egyszer már megígértem magamnak, hogy nem sírok többé. Évekig sikerült betartanom, bármi is történt, bárhogy is fájt. És egy napja sem vagyok még itt, Rómában, már másodszor zokogok úgy, hogy azt érzem, a szívem kiszakad a mellkasomból a fájdalomtól. Pedig azt hittem, régóta nincs már ott ilyen erős érzelem. De most leomlottak a védőbástyáim, és megint sebezhető vagyok, megint fájni tud az élet. Pedig már igazán elég volt ebből. Az életből és a fájdalomból is.

Megtörölgettem a szemem, és néztem az eget. Úgy, ahogy nemrég az a francia lány nézte, dacosan, keserűen. És erről újra eszembe jutott David.

És rájöttem, miért volt ismerős. Abban a réges-régi emlékképben a páromnak volt ilyen zöldeskék szeme, akár a tenger mélye, és neki volt ilyen széles mosolya.

Lehetséges-e, hogy valaki abból a régi múltból megjelenjen itt?

Vagy csak a hasonlóság miatt hittem ismerősnek, de valójában egy idegen ember, akivel a vak véletlen hozott csak össze pár pillanatra?

De ha az a régi társ lenne, akkor is bízhatnék-e benne? Hiszen már akkor is kiderült, hogy mégsem az valójában, akinek én hittem.

Ültem a hídon, lassan sötétedett, és szemerkélni kezdett az eső. A forró könnyek helyett hideg cseppek folytak le az arcomon. Most az ég sírt helyettem.

Na, jól állunk. Hát persze, ez az én tökéletes, valódi világom.