5. A hídon

– Angele! Helló, Angele Hilcom! Nem hiszek a szememnek! Tényleg te vagy az?

Megfordultam a hátam mögött felharsanó vidám hangra. Egy ismerős arcot láttam, egy széles szájú, markáns vonású fiatal férfit, aki nagy mosollyal közeledett felém. Megörültem neki, olyan volt, mint egy mentőangyal. Odaért hozzám, lendületesen megölelt, és két oldalról arcon csókolt. Áradt belőle a vidámság és az energia.

– Nem hittem volna, hogy megtalállak – folytatta lelkesen. – De úgy látszik, vannak még csodák. Legalábbis itt, Rómában még léteznek. Itt mindig rátalálhatsz arra, amit keresel. Akármi vagy akárki is legyen az. – És nevetett az egész ember, a szája, az arca, a csillogó zöldeskék szeme. Egy nagyobb hátizsák volt nála, azt gyorsan letette a híd kövezetére, és leguggolt mellé. Miközben nyitotta a csatokat, oldalra nézett, és megállt a keze mozdulat közben. Követtem a tekintetét.

Egy négytagú család tartott felénk a hídon, ők is a Vatikánból jöttek. Apa, anya és két gyerek. Turisták voltak, a férfi nyakában ott lógott a videokamera, a nyolcévesforma kisfiú kezében fényképezőgép volt, és szinte folyamatosan kattogtatott mindenre, fotózta a tájat, az utcát, az embereket. Az anya összeszorított szájjal, feszülten lépdelt a férfi mellett. A hátuk mögött, több méterre lemaradva követte őket a tizenéves kamaszlányuk. Kedves, szép arca volt, de mogorván, lehajtott fejjel ballagott. Mereven nézte a köveket a lába előtt. Amikor a család megállt a híd közepén, a lány is megtorpant. Nem ment oda hozzájuk, hanem háttal a hídkorlátnak támaszkodott, és most felvetett fejjel, dacosan az eget bámulta. Az öccse nagy hangon, franciául kérdezgetett, az anya az útikönyvet lapozta, az apa videózta a látványt.

Az ismerősöm, akinek a neve viszont nem jutott az eszembe, egy rajzmappát vett elő a hátizsákjából, és egy doboznyi színes ceruzát. Leült a kövekre, a hátát a híd korlátjának döntötte, és a mappát a felhúzott térdére támasztva sebesen rajzolni kezdett. Bal kézzel dolgozott, különös, könnyed mozdulatokkal, mintha ő csak tartaná a ceruzát, és az magától száguldozna a papíron, húzva a színes vonalakat. Fel sem pillantott, teljesen elmerült az alkotásban.

Csöndben vártam, nem akartam zavarni. Közben a szemközti család azon tanakodott, hogy merre menjenek tovább. Az anya időnként bizonytalanul a lány felé pillantott, de ő úgy tett, mint aki nem is tartozik hozzájuk. Láttam, hogy a nő elfordul, titokban zsebkendőt vesz elő a táskájából, és megtörli a szemét. Teltek a percek, az apa feltűnően harsányan magyarázott a fiának, valószínűleg a további, lehetséges látnivalókról, a lány pedig továbbra is a felhőket nézte.

A férfi felállt mellettem, és a mappából óvatosan kitépte a lapot. Elképedve néztem a pár perc alatt elkészült művet. A papíron pár kifejező, színes vonallal felrajzolva ott volt, pontosan felismerhetően a szemközti négytagú család. Csak egy nagy különbség volt a rajz és a valóság között, az, hogy a képen egy szoros csoportban álltak az emberek. A kép közepén a lány volt, a híd korlátjának támaszkodva, mögötte látszott a bazilika kupolája. Mellette állt az öccse, két oldalt az apa és az anya, és mindannyian mosolyogva a lányra néztek, akiről ott a képen csak úgy sugárzott a szépség és a boldogság.

A férfi a papírlappal a kezében átment a híd túloldalára, a lányhoz. Az meghökkenve nézett rá, aztán az elébe tartott a képre, és az arca lassan megváltozott. Eltűnt róla a korábbi dac és sértődöttség, és fokozatosan átalakult olyanná, mint amilyen a rajzon volt. A férfi feléje nyújtotta a rajzot, a lány elvette, és sugárzó, boldog mosollyal a szüleihez futott.  Mutatta nekik a családi portrét. A kép fölé hajolva a négy ember feje összeért. A lány lelkendezve magyarázott, a fiú természetesen a rajzot is lefotózta, az anya megkönnyebbülten ölelte át a lány vállát. Aztán az apa felnézett, átjött hozzánk, kérdezett valamit franciául a rajzolótól. A válaszra elmosolyodott, bankjegyeket vett elő a zsebéből, és mielőtt odaadta, hosszasan rázogatta a férfi kezét. Aztán sietett vissza a családjához, és most már négyen, együtt indultak tovább. A lány belekarolt az anyjába, és nevetett, amikor az öccse lefényképezte őket.

A férfi elégedetten nézett utánuk. A kőkorlátnak dőlt, és felém fordult:

­– Na, mit szólsz?

– Szóhoz sem jutok – mondtam. – Elképesztő volt. A rajz is, meg az eredmény is. Te ezzel foglalkozol?

– Igen – bólintott vidáman. – Vagyis igen és igen. Duplán. Egyrészt igen, utcai rajzoló vagyok, ebből élek. Másrészt igen, az embereket akarom boldogabbá tenni, ezért rajzolok nekik egy szebb valóságot, mint amiben éppen benne vannak. És ők általában vevők a jobbra, úgyhogy váltanak, átlépnek ebbe a másik lehetséges valóságba. És ettől jobb lesz ez a létező világ, amiben én is benne vagyok. Tehát valójában önző okból teszem jobbá a világot. – És nevetett az ismerős, vidám nevetésével, az ismerős, széles szájával, ismerős zöldeskék szemével.

Tényleg valami baj lehet az agyammal, túl sok stressz ért mostanában. Tudtam, hogy ismerem ezt a férfit, de nem jutott eszembe a neve, és arra sem emlékeztem, hogy honnan ismerem. De most furcsa lett volna rákérdezni, hiszen ő láthatóan tudta ki vagyok, és ahogy meglátott, azonnal tudta a nevemet is. Úgyhogy nem szóltam, csak reméltem, hogy majdcsak rájövök, hogy hol találkoztunk már. Inkább megkérdeztem:

– És nekem is tudnál rajzolni egy szebb valóságot? Igazán rám férne.

– Tényleg? Nem látszik rajtad – mondta, és most fürkésző tekintettel nézett pár másodpercig. Aztán újra vidáman elmosolyodott. – Ó, csak vicceltél, ugye? Majdnem bedőltem neked. Hiszen teljesen rendben vagy, látom rajtad. Neked ez a legjobb világ, amiben most vagy, rajzolni se tudnék neked ennél jobbat. Tényleg, erről jut eszembe. Hogyhogy csak egy napra ugrottál át Amerikából? Valami munkaügy miatt vagy itt? Nincs kedved még pár napot itt maradni?

  Hallgattam a férfi vidám hangját, és úgy éreztem, a híd stabil kőkockái kezdenek kicsúszni a lábam alól. Még hogy én rendben vagyok? És ez a legjobb világ nekem?

De még végig se tudtam gondolni, amikor jött az újabb döbbenet: honnan tudja, hogy csak egy napra jöttem? Ezt senkinek nem mondtam, erről akkor se tudhatna, ha közeli ismerősök lennénk. Főleg, mert nincs is közeli ismerősöm.

Sőt! Most jöttem rá, hogy nekem sosem volt olyan ismerősöm vagy barátom, aki ilyen örömmel üdvözölt volna engem, mint ez a férfi. Ha lett volna, biztosan emlékeznék rá. És hiába ismerős… pedig annyira ismerős… de lehetetlen, hogy ez a férfi az eddigi életemhez tartozna. Nem felejthettem volna el. De akkor ki ez az ember? És honnan tudja a nevemet?

Mielőtt a szédülés újabb örvénybe vitt volna bele, gyorsan összeszedtem magam. Ez itt olyan, mint egy csoda. De az én életemben nincsenek csodák. Tehát ennek is kell, hogy legyen racionális magyarázata. Akkor öntsünk tiszta vizet a pohárba.

– Ki vagy te? – kérdeztem. Határozott akartam lenni, de a szám kiszáradt, és a hangom is elcsuklott. Persze, már megint a szokásos helyzet. A szép illúzióból vissza a kőkemény valóságba.

A férfi nem lepődött meg a kérdéstől. Mosolyogva felelt:

– David Renoa a nevem.

A név teljesen ismeretlenül hangzott.

– Francia vagy? – kérdeztem összezavarodva a név hangzása miatt, bár eddig tökéletes brit angolsággal beszélt.  

– Nem, sajnos nem. A nevem R-e-n-o-a – mondta újra, most egyenként betűzve –, és angol vagyok, nem pedig Renoir, a francia festő. Az csak szerettem volna lenni, de amint láthattad, csupán egy kis utcai rajzoló lett belőlem – és közben újra vidáman csillogtak a szemei.

Most már biztos voltam benne, hogy még sosem találkoztunk. Erre a névre emlékeznem kellene. De akkor mitől ilyen ismerős? És ő honnan tudja, hogy ki vagyok?

A legegyszerűbb persze, ha ezt is megkérdezem tőle.

– Honnan ismersz engem?

– Ó, bocs, de feledékeny vagyok! Ezt akartam odaadni, de aztán a francia család miatt elmaradt.  – Azzal lehajolt a hátizsákjához, kinyitotta, és kivette belőle az elveszett kézitáskámat. Felém nyújtotta. – A Szent Péter téren találtam, az obeliszk mellett a földön. Megnéztem az útlevélben a fényképet, és körbejártam a teret, hátha meglátom a táska tulajdonosát. Aztán úgy döntöttem, beviszem az amerikai követségre, mert oda biztosan bemegy majd az, aki ezt elvesztette. És amikor jöttem át a hídon, felismertelek. Kész csoda ez itt, egy ekkora városban! Tessék, itt van a táskád. Láttam a repülőjegyedet is, hogy ma jöttél, és holnap már indulsz is vissza. Szóval munkaügy? Hivatalos kiküldetés? Nem maradhatnál még pár napot?

  Örülnöm kellett volna. Tényleg szerencsés dolog, megvan a táskám, megvan az útlevelem, megvan a repülőjegyem. Megvan a régi életem. Mehetek vissza a Brooklyn-hídra. Megvan a lehetőségem a halálra. Kész csoda, ugye?

Hát persze, hogy megvan mindennek a racionális magyarázata. Csak egy szerencsés véletlen volt ez a találkozás. Már amennyire ez szerencse. Inkább csak egy véletlen. És talán csak a korábbi, zűrös élményeim miatt tűnt ismerősnek ez a férfi. De nem az. Nekem nincsenek ilyen kedves és jóképű ismerőseim. Sosem voltak…

De talán most lehetne. Végül is, miért ne?  

– Lehet, hogy tudnék maradni – mondtam bizonytalanul. – Attól függ, hogy a repülőjegyemet át lehet-e íratni más időpontra.

– Miért, milyen jegyed van?

– Nem tudom, nem én vettem. Egy öregember adta a jegyet, vele jöttem Rómába. Csak a Sixtus-kápolna freskóit akarta megmutatni.

David hátralépett. Az arca hirtelen megváltozott, eltűnt róla a vidámság. A hangja is keményebb lett.

– Téged is Draco hozott ide? – kérdezte.

– Igen, így hívják. Ismered?

Válasz helyett keserűen elhúzta a száját, és gúnyosan kérdezte:

– Na és, neked sikerült? Megvolt a Stendhal-élményed?

– Azt hiszem ­– bólintottam elbizonytalanodva. Furcsa volt David, hogy így megváltozott. Most már nem láttam ismerősnek. Idegennek és veszélyesnek tűnt. – Elég rosszul lettem, és Draco azt mondta, ez a Stendhal-szindróma. Aztán ő elment, itt hagyott egyedül.

– Ó, és mit láttál? Égi világosságot, angyalokat meg prófétáló szenteket? – David hangja most ellenséges volt. Nem értettem, mi a baja. Hiszen ez csak egy pszichés tünet, ezek szerint ő is hallott róla. Mitől lett ilyen ingerült?

– Semmi jót nem láttam, félelmetes volt az egész. Csak a lelki túlterheléstől van, Draco is mondta.

– És a freskóból mit láttál meg?

– Hát az egészet… Meg a mennyezet túlsó felén azt a nőt a könyvvel, a szakállas férfit, azt a középső alakot… – Nem igazán volt kedvem újra felidézni a látványt, féltem, hogy a képekkel visszatér a szédülés, a zuhanás is. De David most úgy figyelt, mintha valami nagyon fontosról beszélnék. A szeme összeszűkült, az ajkát beharapta. Nem akartam, de mégis folytattam. Mert ha ez számít, akkor a lényeg a végén volt. – És láttam a sarokfestményen azt a meztelen férfit, aki kinyújtja a kezét. És arra gondoltam, hogy ő áthozott valami üzenetet. Valami fontosat, ami aztán elveszett. És ennél a gondolatnál tértem magamhoz. Ennyi volt.

  David sápadtan állt előttem. Idegenül.

– Jó neked – mondta nyersen. Lehajolt, felkapta a hátizsákját, hátat fordított nekem, és elindult. Pár lépés után a válla fölött visszaszólt. – Jó szórakozást a továbbiakban. Róma szép város. Élvezd, és hátha megtalálod az elveszett üzenetet. – Azzal elment.

Néztem, ahogy távolodik tőlem, átmegy a túloldalra, és eltűnik a járókelők között. Álltam a hídon, és újra vacakul éreztem magam. Korábban Draco hagyott itt, most meg David. Két ember, akiket nem ismertem, de azt hittem, valami közünk lehet egymáshoz. Két aprócska remény. Újabb két fájdalmas csalódás.

Hát még mindig nincs vége?

És ez most sokkal jobban fájt, mint a korábbi elhagyások. David annyira ismerősnek tűnt. Olyan kellemes, meleg és biztonságos érzést ébresztett fel bennem, amit eddig még nem éreztem. Csak akkor, amikor megváltozott a viselkedése, és most, amikor elment, most jöttem rá, hogy milyen jó volt akkor, amikor azt hittem, hogy egy régi ismerőst találtam. Nagyon jó érzés volt. A soha nem érzett biztonság érzése. Mintha tartoznék valakihez.

De persze, újra itt vagyok. Az eredeti, jól ismert valóságomban. Egyedül és elveszetten. Senkihez sem tartozom.

Csak egy újabb különös rejtély. Ki lehet ez a Draco, hogy David ennyire megváltozott a neve hallatára? És miért olyan fontos, hogy mit képzeltem én a freskó láttán? Csak egy fantáziakép volt. Csak egy illúzió.

   

Na, mindegy. Nyeltem egyet, rájöttem, hogy a szám teljesen száraz. Szomjas voltam. És éhes. Kinyitottam a táskámat, hogy megnézzem, mennyi pénzem van. Amikor Draco odaadta a bankjegyeket, csak úgy belegyűrtem a kis oldalzsebbe, nem figyeltem rá, hogy mekkora összeg. Vajon mennyibe kerül egy éjszakai szállás itt? És mennyi pénzem marad ételre?

Beletúrtam a táskába. Ott volt az útlevelem, a repülőjegy, egy csomag papír zsebkendő, egy vékony sál, meg pár apróság. Az összes vagyonom, amivel együtt ugrani akartam a hídról. Itt volt minden, ami az enyém.

De pénz nem volt benne.