Hallgattam
Davidet, és arra vágytam, hogy csak mondja, mondja tovább, beszéljen, bármit is
mond. Mert most mindent értettem. Nem a szavakat, hanem valahol mélyen a
lényeget. Ha az atomfizikáról mesélne, most biztosan azt is megérteném.
És életemben először azt éreztem, hogy VAGYOK. Benne
vagyok ebben a világban, stabilan, létezően. ÉLEK. Van testem, dobog a szívem,
érzem, ahogy a levegő áramlik a tüdőmben. Vannak valódi gondolatok bennem, nem
csak kétségbeesett, túlélésért küzdő, gyötrődő eszmefuttatás zajlik a fejemben,
hanem valami jóval nyugodtabb, mélyebb, egységesebb rend formálódik belül. És
tele vagyok érzelmekkel. De ez most nem a változékony remény, nem a kínzó vágy,
és főleg nem a jól ismert fájdalom, hanem egy eddig nem érzett, nyugodt öröm. Biztonság.
Itt vagyok, David közelében, őt hallgatom. A helyemen
vagyok. Ebben a világban az egyetlen hely, ahol lennem kell, ez a kis római
szoba, Daviddel. Ha itt vagyok, jó helyen vagyok.
David belelendült
a beszédbe, és lelkesen magyarázott tovább:
– Draco nagyon szemléletesen osztályozza a művészi
alkotásokat. Az ő sorrendje szerint van a grafiti, a tapéta, a poszter, az
ablak és a kapu. Szerinte van olyan festmény, ami csak egy grafiti a falon,
elcsúfítja a környezetet, ami nélküle jobban nézne ki. Aztán van a tapéta,
amitől már szebb a látvány, hozzátesz valamit a világhoz, díszít, javít rajta. Aztán
a poszter már mutat valamit egy másik valóságból, bár még csak egy sima
papírlapként.
Az igazi művészet az, amikor a festmény egy ablak egy
másik világra, rajta keresztül át lehet látni a múltba, jövőbe, vagy egy másik
dimenzióba. Amikor az alkotás teret nyit, kitágítja a látóhatárt, nagyobb
szabadságot ad a léleknek.
A tökéletes mű pedig nem csupán egy ablak, nem csak átnézni
lehet rajta, hanem kapu, amin át is lehet lépni abba a másik, létező világba. A
valódi művész teremt. De nem egy másik világot, mert az már van, hiszen rengeteg
más világ van itt mellettünk, előttünk, mögöttünk, a térben és az időben is. A
művész az átjárót teremti meg. Kaput nyit, hidat épít, és ezzel érzékelhetővé,
felismerhetővé és átélhetővé teszi azt a másik világot.
Ez a felosztás a
festményekre vonatkozik, de az elv alapján minden más alkotást is be lehet sorolni
ezekbe a kategóriákba. Egy szobor, fénykép, bármilyen tárgy, de egy vers,
regény, sláger vagy film is ugyanígy tud hatni. Van, amitől rosszabb,
zavarosabb lesz ez a világ, van olyan, amitől szebb, és van, ami elvarázsol,
elrepít, felszabadít, megváltoztat. Na, az a művészet.
Leonardo híres freskója, az Utolsó vacsora például csak
egy ablak. Lehet csodálni, mármint azt, ami megmaradt belőle, mert a színek nagy
része elveszett már róla. Lepergett a vakolattal együtt, mert Leonardo nem
művész volt, csak egy örök kíváncsi, kísérletezgető tudós. De a maradékban még
ma is ott van valami különleges rés, ahol átkukucskálhat az ember valahova, és
érzi, hogy több van itt, mint pár kopott folt a falon. De a Mona Lisa már
egészen jól sikerült neki. Ott tényleg kapu van a képen, ami egy különleges
térbe visz, Leonardo titkos világába. De az a látvány mégsem okoz olyan nagy változást
az embereknél, mint Michelangelo freskói. A Mona Lisa kíváncsivá tesz, megfog,
elgondolkodtat, de aztán megy tovább az ember, nem változik meg tőle az élete. Leonardo
csak egy behatárolt, érdekes kis világba visz át, Michelangelo viszont a
végtelenbe, a Mindenségbe. Abba a Mindenségbe, ahol minden kérdésre megvan a
válasz, ahol minden rész kiegészül, ahol a Teljesség van. Amitől az ember teljessé
válhat, mert ott mindent megtalál, amire szüksége van.
Ahogy hallgattam
Davidet, olyan egyszerűnek és érthetőnek hangzott ez az egész. De az utolsó
mondatoknál a bennem levő tapasztalat ellenkezett azzal, amiről ő beszélt. Igazán
jó lett volna elhinni, hogy a kapun át a Teljességbe léptem be, de az én
élményem nem erről szólt.
– Várj – szóltam közbe. – Ez olyan szépen hangzik, de
akkor lehet, hogy én mégsem jól csináltam valamit. Én ott a kápolnába a
látványtól a semmibe zuhantam bele, féltem, rosszul lettem, pánikba estem.
Sehol sem volt az a tökéletes mindenség és béke, amit meg kellett volna élnem.
– Semmi gond, az is teljesen normális reakció – mondta
mosolyogva David. – Valójában ezt nevezik Stendhal-szindrómának, amit megéltél.
Az ember először a benne levő legerősebb érzéssel szembesül, aztán a félelmeivel,
a hiányérzetével, meg minden egyéb negatív dologgal. Mert ez is a Teljesség
része, ez is az ember része, még akkor is, ha ezeket elnyomta magában. A kiegészüléshez
minden érzésre, gondolatra és emlékre szükség van. Először jönnek a negatívak.
Az embernek először le kell szállnia a saját poklának a mélyére, és utána tud
majd felmenni a mennyországába. Ha sok fájdalmas emlék van odalent, akkor elég
hosszú az út. De aki már átlépett a kapun, az nem fordulhat vissza. Legfeljebb
elakad félúton, ha rágörcsöl valamelyik sérülésre, és nem tud továbbhaladni
miatta. Hát akkor az is lehet, hogy megőrül, belezavarodik a helyzetbe. De ha
csak leltárnak tekinti az ember, ha képes végignézni és továbbmenni, akkor
egyszer véget érnek a szomorú emlékek, és utána jön a kiegészülés, a Teljesség.
– Biztos? – kérdeztem reménykedve. Azt vártam, hogy David
határozottan bólint, és megnyugtat. Csak egy kis megerősítést akartam. De kár
volt megakasztanom a lendületét. David váratlanul elhallgatott, beharapta az
alsó ajkát, és láthatólag zavarba jött.
– Nem tudom – mondta rövid szünet után, jóval
bizonytalanabb hangon, mint korábban. – Mindez, amikről beszélek neked, nem a saját
élményem. Ezeket Draco mondta, és én hinni akarok abban, hogy ez így van. És
legbelül hiszem is. Csakhogy ez a hit mégsem elég ahhoz, hogy én is megéljem
mindezt. Úgyhogy vagy a hitem kevés, vagy… vagy lehet, hogy mindez csak egy
szépen hangzó elmélet. Nem tudom. Sok embert láttam, akiket Draco hozott ide,
és megvolt nekik ez az élmény. A többségüknél olyan félelmekkel járt, mint
nálad is. Draco azt mondta, hogy utána majd jobb lesz nekik, és én elhittem. De
nem tudhatom biztosan, hiszen később nem találkoztam már velük, hazautaztak. Voltak,
akinek pozitív tapasztalata volt, ők vidáman, felszabadultan mentek el innen,
de náluk sem tudom, hogy vajon meddig tartott ez az érzés. És amikor kiderült,
hogy Draco is csak beszél ezekről a dolgokról, de valójában ő sem élte meg a
folyamatot, akkor végképp elbizonytalanodtam.
És most itt vagy te. Azt mondod, félelmetes volt, amit
tapasztaltál. Én mégis olyan teljesnek, egésznek látlak, mint még soha senkit.
Zavarba hoz az a magabiztos erő, ami belőled árad. Próbálom elnyomni az érzést,
de attól még ott van bennem az irigység,
a… nem is tudom, talán féltékenység is, hogy ki vagy te, aki ezt ilyen jól
csinálja, mitől vagy ennyivel több, mint én, neked miért sikerült… és nekem
miért nem?
Nem tudom, mennyi az igaz Draco elméletéből, de számomra
te vagy az élő bizonyíték arra, hogy van valami titok, van valami erő a
freskókban, mert érzem azt, ami belőled árad. És abban az egyben biztos vagyok,
hogy a belőled sugárzó energia ugyanaz, mint ami Michelangelo műveiben is ott
van. Ezt tényleg érzem, ez egy képesség nálam. És ettől csak még frusztrálóbb
az egész. Én magyarázok neked mindenféle elméletekről, miközben benned ott van
a lényeg. Nekem csak szavaim vannak erről, neked viszont energiád van ebből a
titokzatos forrásból. Úgyhogy most, amikor te kérdezed tőlem azt, hogy mindez
biztos-e, nem tudok válaszolni neked, csak nagyon hülyén érzem magam.
Ugyanott ültem az
ágyon, ahol az előző percekben is, de mégis úgy éreztem, hirtelen megnőtt
köztünk a távolság. David most nem nézett rám, a takaró ráncait simogatta lehajtott
fejjel. Nem tudtam, mit mondjak. Az én valóságom, a zűrös, nem működő, kudarcba
fulladt életem annyira másmilyen, mint amit ő gondol rólam. Ha elmondom, milyen
vagyok igazán, csalódni fog bennem. Ha nem mondom el, akkor túl nagynak képzel,
és emiatt van zavarban. Nem tudom, honnan érzi ezt a nagy erőt meg magabiztosságot,
ami szerinte bennem van. Most mondjam azt neki, hogy még ebben sincs igaza, ezt
sem jól érzi? Cáfoljam meg az egyetlen dolgot, amit biztosra vesz?
Én is hallgattam. Jó lett volna még beszélgetni, tele
voltam kérdésekkel, de ezek után nem mertem feltenni őket. Féltem, hogy tovább
csökken az a belső jó érzés, ami eltöltött. Mert azért ez még megvolt bennem.
Igaz, hogy kissé megbillent az a nagy biztonságérzet, ami korábban volt, de
azért megmaradt az alap. Vagyok, és jó helyen vagyok, mert David közelében
vagyok. Kissé ugyan távolabb, mint az előbb, de még mindig ez a lehető legjobb
hely, ahol lehetek.
A testem elnehezült, mintha rám zúdult volna az összes
eddigi élmény fáradsága. Most jöttem rá, hogy nagyon hosszú volt ez a nap, a
Brooklyn-hídtól a római kis szobáig. Nagyot ásítottam. David megkönnyebbülten
állt fel az ágyról.
– Látom, fáradt
vagy. Feküdj le nyugodtan itt, én majd a padlón alszom a hálózsákomban.
Bólintottam. Nem
mondtam, hogy szívesebben aludnék vele egy ágyban, és elfojtottam az összes
többi gondolatot, ami még ehhez a témához felmerült volna bennem. Rendben,
aludjunk. Végül is egy szobában leszünk, pár méterre egymástól. És nekem már ez
is nagyon-nagyon jó.
Nem vetettem le a ruhámat, csak úgy, ahogy voltam, David pólójában,
melegítőjében bújtam be David paplanja alá, fejem alatt az ő kispárnájával.
Lehet, hogy a teste a szoba túlsó felén fekszik, de az illata itt van velem. És
vele akarok álmodni.
Azzal lecsukódott a szemem. És álmodtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése