Csak a villódzó fényeket láttam, az eső az arcomat
csapkodta, belefolyt a szemembe, a könnyek és az esőcseppek összekeveredtek
benne, ezért inkább behunytam a szemem, és vakon rohantam bele a semmibe. Azt
reméltem, hogy valamelyik valóságban majdcsak nekiütközöm valami halálos
dolognak, vagy egy lovaskocsi vagy egy autó gázol el, és vége lesz ennek az
ámokfutásnak. A rettegés hajszolt egyre gyorsabb futásra, a félelem olyan vadul
tombolt bennem, hogy nem is tudtam volna megállni, az izmaim görcsös
lendülettel menekítettek volna el, minél messzebb ezektől az emlékektől,
ezektől az érzésektől. Minél távolabb önmagamtól. De nem sikerült lehagynom a
tudatomat, itt rohant velem együtt a sötétségben.
Kezdtem kifulladni, kapkodtam a levegőt, szúrt az
oldalam, dübörögve vert a szívem, és nem értettem, milyen tájon rohanok ennyi
ideig úgy, hogy nem ütközök bele semmibe.
Akkor végre megbotlottam, és elestem. De nem ütöttem meg
magam, a kezem puha, meleg homokba süllyedt. Kinyitottam a szemem. Előttem az
éjszakai tenger hullámzott, az égen szikrázóan ragyogtak a csillagok, és olyan
közelinek tűntek, mintha kézzel is elérhetném őket. A szívverésem lelassult, az
ismerős sós illat betöltötte a tüdőmet, az izmaim szinte varázsütésre lazán
elernyedtek. Mintha célba értem volna.
Egy nagyobb hullám kicsapott a partra, lágyan
végigsimította a testemet, és hívogatóan visszahúzódott a sötétlő mélységbe.
Felültem, mélyeket lélegeztem, és könnyes szemmel néztem a régről ismerős,
békés tájat, a bársonyosan csillogó vizet.
Igen, jó lenne lemenni újra oda, a mélybe, abba a
gyönyörökkel teli víz alatti barlangba, de tudtam, hogy már hiába mennék. Az a
férfi már nincs ott. A társaival van egy
műhelyben, számokkal és gépek tervrajzával van tele a feje, nem fér bele más
gondolat, nincs már hely a lelkében az érzelmeknek. Már itt, ebben a világban
is egyedül maradtam. Lehet, hogy az összes létező világban egyedül vagyok, és
sehol sem találhatok társat.
A vízen ragyogó csillagok tükörképéről lassan felnéztem
újra az égre. Hiszen végtelen ez a mindenség. Miért nincs egy hely, ahol boldog
lehetnék, társsal vagy egyedül, de végre enélkül a mérhetetlen hiányérzet
nélkül? Miért nem tudom teljesnek érezni magamat valahol? Mi hiányzik belőlem?
Mit vesztettem el? Mit rontottam el?
Lassan, lebegve emelkedtem felfelé, az egyik távoli, aprócska
fénypont felé. Hagytam, hogy vigyen magával a gondolat, a kérdés, és elengedtem
minden emberi kételkedést. Egyre gyorsabban szívott magába a fény, amiből képek
formálódtak és alakultak át, ahogy közeledtem feléje. Férfiak és nők arca
jelent meg és olvadt össze újabb, egyre nagyobb alakba, mintha valaki
gyurmafejeket gyűjtene össze, és azokból formálna újabbakat. Aztán, amikor már
egészen odaértem a fényhez, kialakult egy hatalmas arc, ismerős vonásokkal. Ott
volt benne a szakállas öregember szürke szeme, David mosolygós, széles szája,
de valahogy az én szemem és a szám is azonos volt velük, és még több arc
részlete benne volt, lüktető egységként, egymásba fonódva. Aztán az arcvonások
lassan elmosódtak, szivárványszínű foltokká váltak, összeolvadtak, és végül csak
a tiszta fehérség sugárzott rám, tele békével, nyugalommal. Ott volt előttem a
Teljesség tiszta fénykapuja. Éreztem a vágyat, hogy visszatérjek ide, ebbe a
végtelen egységbe, és soha többé ne érezzek semmi mást, csak ezt a békét.
Hagytam, hogy ez a vágy lágyan elindítson, és beléptem a
Fénybe.
A testem rideg felületnek ütközött, az orrom és a
homlokom valami fémnek csapódott, benzinszag, fékcsikorgás, valaki durván
megragadta a karomat, és hátrarántott. Elestem, a kezem hideg és vizes betonra
csapódott. Vad dudálás, autóajtó csapódás, olasz káromkodás, autózúgás.
Kinyitottam a szemem. A járda szélén feküdtem, előttem az
éjszakai Róma nyüzsgő forgalma, egy nyitott ajtóval álló busz, egy dühösen
hadonászó, olaszul kiabáló férfi, több járókelő, és fölém hajolva ott állt
David. Nem törődött az indulatos alakkal, engem figyelt, kérdezett valamit, de
eleinte nem értettem, hogy mit, pedig angolul beszélt.
Aztán lassan a tudatom is visszaérkezett a testemmel
együtt ebbe az aktuális valóságba, és rájöttem, hogy hol vagyok. És hogy
majdnem sikerült elüttetnem magamat, de a jelek szerint mégis megmaradtam. És
most megint a római kirándulás helyszínén vagyok, az eredetileg is ismerős,
vacak életemben, ahol ezek szerint ahhoz sincs szerencsém, hogy egy jó kis balesettel
fejezzem be ezt az éjszakai ámokfutást. Pedig már nagyon elegem van ebből az
egész vibráló, változékony világból, a fura, kezelhetetlen élményekből, elegem
van az esőből, tengerből és könnyekből, és főleg elegem van ezekből az
emlékekből.
A Semmit akarom, a csöndet, azt a békét, ami abból a
fehér fényből sugárzott rám.
De ilyen az én szerencsém, hiába találom meg a kaput, ha
azt valaki bezárta előttem.
Összeszedtem magam, már képes voltam válaszolni David
aggódó kérdéseire. Nem, nem fáj semmim, nem tört el egyik végtagom sem, csak a
homlokom meg az orrom sajog egy kicsit, de nem gond, nem vérzik. Fel tudok
állni, nem szédülök, nem kell segítség, nem kell orvos.
David fordította olaszra a válaszaimat a buszsofőrnek,
aki abbahagyta a kiabálást, felírt valamit egy darab papírra, David kezébe
nyomta, aztán felszállt a buszra, és elhajtott. A járókelők csődülete is
eloszlott körülöttünk. Hiába bizonygattam, hogy teljesen jól vagyok, David
leintett egy taxit, beültetett, és elvitt egy orvosi ügyeletre. Ott
megvizsgáltak, és megállapították, hogy pár kisebb horzsolással megúsztam a
dolgot, és ha nem akarok bennmaradni megfigyelésre, nem muszáj, az eredmények
alapján nyugodtan hazamehetek.
Amikor ezt az utolsó mondatot lefordította David, majdnem
elnevettem magam. Vissza kellett fojtanom, csak egy kis köhintés lett belőle, mert
tudtam, hogy abból a nevetésből túl könnyen átváltanék sírásba, és amilyen
labilis vagyok most, képes lennék kiborulni itt, mindenki előtt. Úgyhogy inkább
gyorsan felejtsük el azt a kifejezést, hogy „nyugodtan hazamenni.” Az én
életemben ezek nem összetartozó fogalmak. Az otthon sose volt nyugodt.
Hazamenni? Ezt meg hosszú évek óta ki sem mondtam, mert már régen nem volt
olyan hely, ahova hazamehettem volna. Most meg aztán végképp nincs.
Hagytam, hogy David újra megfogja a kezem, kivezessen az éjszaka
is forgalmas utcára, és egy újabb taxival elvigyen valahova. Végül is nekem már
teljesen mindegy volt, hogy hol vagyok, hova megyek, és hova érkezem. Úgy
tűnik, bent rekedtem ebben a zűrzavaros világban, ahol idők és terek
váltakoznak kiszámíthatatlanul, ahol elveszve és árván sodródom az egyik
helyzetből a másikba, és ahonnan nincs kiút.
Az eső már elállt, amikor kiszálltunk a taxiból. David
szorosan fogta a kezem, mintha attól tartana, hogy ha elengedi, akkor eltűnök
mellőle. Szűk olasz utcácskákon haladtunk át, amik tele voltak vidáman
szórakozó, nagy hangon beszélgető emberekkel. A kisvendéglők nyitott ajtaján át
szólt a zene, lámpák, gyertyák égtek mindenfelé. A szabadba kirakott asztalokat
kerülgetve mentem David mellett, aki közben jobbra-balra szinte folyamatosan
köszöngetett, válaszolt az üdvözlésekre, és kedvesen elhárította a különböző
invitálásokat. Úgy tűnt, őt mindenki ismeri és szereti ezen a környéken.
Bennem pedig megint megerősödött az idegenség és elveszettség
érzése. Ugyanazt éreztem, mint amikor Draco vezetett végig a vatikáni múzeum
hosszú folyosóin. Ott őt ismerték, őt üdvözölték ilyen barátságosan, mint itt Davidet.
És én mind a két helyen kívülálló voltam, úgy, ahogy egész életemben. Ez nem az
én utcám, ők nem az én ismerőseim, ez a vidám, harsány élet nem az én életem.
Nekem ebből semmi sem jutott. Ide sem tartozom, sehova sem tartozom.
Pedig ahogy mentünk egymás kezét fogva, az emberek rám is
kedvesen mosolyogtak, köszöntek, hiszen látták, hogy összetartozunk. Nekem is
kínálták a borral teli poharat, mutatták az asztal mellett, hogy van még két
szabad hely, üljünk le közéjük. David csak intett nekik, és mosolyogva vezetett
engem tovább. Én meg azt éreztem, hogy nincs jogom ezekhez a mosolyokhoz, nem
járna nekem ez az üdvözlés, nem lehetnék itt köztük.
Aztán megérkeztünk egy ház elé, David nyitotta a kaput,
és a szűk kis lépcsőn felvezetett az emeleti lakásba. Megérkeztünk az otthonába.
Azonnal látható volt, hogy ez itt az ő birodalma.
Otthonos összevisszaságban papírlapok, színes rajzok és kisebb festmények
voltak mindenfelé a székeken, asztalon, a falakon, még a padlón is, köztük ceruzák,
ecsetek, festékek, és levetett ruhák.
De mégsem rendetlenségnek tűnt ez, hanem valamilyen
szabad rendnek, egy békés, színes egységnek. Mint ahogy a rét virágai is úgy
szépek, hogy összevissza tarkállanak a zöld fűben, és furcsák is lennének sorba
rakva. Ebben a szobában a képek, ruhák, egyéb holmik is valahogy így voltak
természetesek, így voltak élők. Egy élő közegbe léptem be, azt éreztem, hogy ez
a lakás egy meleg, védelmező otthon. És azonnal nagyon irigyelni kezdtem érte Davidet,
hogy neki mindez megvan. Itt ez a meleg légkör, amire én is mindig vágytam, de amit
sosem értem el.
David közben láthatóan zavarban jött valamiért, pár
festményt gyorsan összepakolt, egymásra fordított, hogy ne látszódjon, mi van
rajtuk. Aztán a szekrényből elővett pár ruhát, pólót, melegítőt, és a kezembe
nyomta. Megmutatta a fürdőszobát, és azt mondta, zuhanyozzak le meleg vízzel,
hogy végre visszatérjen belém az élet.
Becsuktam magam mögött a fürdőszoba ajtaját, és megnéztem
magam a tükörben. Sápadt voltam, akár egy kísértet, a hajam vizesen és csapzottan
lógott, és üres szemekkel bámultam a tükörképemet. Arra gondoltam, hogy nincs a
világon annyi meleg víz, ami életet önthetne belém. De azért levetettem a még
most is nyirkos ruhákat, és beálltam a zuhany alá. A víz jólesően simogatta a
bőrömet, ellazított, és egyszer csak váratlanul felbukkant bennem a vágy, hogy milyen
jó lenne, ha David is itt állna mellettem. Ha a vízsugár alatt az ő keze is
simogatna. Ha a testünk egymáshoz érne. Ha…
És itt gyorsan kinyitottam a szemem, és leállítottam
magam, mert a gondolatból már képek és érzések lettek, egy hullám már újra elindult
bennem. Gyanakodva néztem körbe, hogy ellenőrizzem, melyik valóságban vagyok
éppen. De a helyzet nem változott, a kis olasz lakás aprócska fürdőszobájába
folyattam magamra a vizet. Ez az álmodozás most nem változtatta meg a világot
körülöttem. Pedig… lehet, hogy nem is lett volna olyan rossz. Vagy dehogynem.
Mégiscsak rossz lett volna abból a szép álomból újra visszazökkenni ide. Akkor
inkább el se kezdjük, úgyis ismerem már a végét. Hiszen úgyis sírás lesz a vége
mindegyik szép történetnek.
Inkább kényszerítettem magam, hogy a józan helyzetre
koncentráljak. Lemostam magam, kiléptem a zuhany alól, megtörölköztem. Aztán
felvettem a Davidtől kapott ruhákat, és ahogy húztam fel őket magamra, úgy
éreztem, mintha David keze simogatna.
Na, tessék. Hiába próbálom elküldeni azt az érzést. Nem
kell hozzá álmodozás sem. Itt vagyok az ő ruháiban, és ez olyan, mintha az ő
karjaiban lennék. Hiába akartam elnyomni, egyre erősödött bennem az emlék,
annak a tengermélyi barlangnak az emléke. Az érzések elborítottak.
Álltam a fürdőszobában, már felöltözve, és nem mertem felemelni
a kezemet, hogy lenyomjam a kilincset. Nem mertem kinyitni az ajtót, mert úgy
éreztem, ha meglátom Davidet, nem fogom tudni féken tartani ezt a lüktető vágyat
magamban.
Az élet, egy valamikori boldog élet emléke és vágya
lüktetett bennem.
Valami mégis életre kelt bennem. De most mit kezdjek
vele?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése