Hát jó, gondoltam magamban, ugorjunk bele. Kérdéseim,
azok aztán vannak. Lássuk, milyen válaszokat kaphatok rájuk. Vettem egy nagy
levegőt, aztán kimondtam:
– Én nem tudom, hogy mit láttam meg a freskón. Azt sem
tudom, hogy valójában mi van azon a képen. Csak a hatását éreztem, és az
tényleg nagyon különös. De most már szeretném érteni is, hogy milyen történetet
festett oda Michelangelo, mi ez, ami ennyire megváltoztatta az életemet.
Leon nem lepődött
meg a kérdésen, és nem kezdett el csodálkozni azon, hogy ilyen alapvető dolgot
sem tudok. Ettől megnyugodtam, mert
tartottam azért attól, hogy kizökken az elragadtatott állapotából, ha kiderül,
hogy mégsem az a tökéletes lény vagyok, akiről az előbb áradozott. De
szerencsére egyáltalán nem változott az arckifejezése. Mosolyogva, élvezettel
kezdett bele, és csak úgy ömlött belőle a szó:
– Ó, az teljesen rendben van, hogy nem vagy tisztában a
történet hátterével. Valószínűleg ez a szűzies tisztaság segítette, hogy
meglásd a valóságot, mert az előfeltevések nem zavarták meg az észlelésedet. De
az emberek többsége csak egyszerűen átsiklik azon, amit nem ért, abból még
kevesebbet fog fel, mint amiről van valami előzetes fogalma. Ez egy nagy
csapdája a megvilágosodásnak, a felébredésnek. Ha még ártatlan vagy, ha még
tudatlan vagy, akkor nem veszed észre a kaput, mert azt sem tudod, hogy létezik.
Bár meglátod a valóságot, de nem tudsz mit kezdeni a látvánnyal, nem vagy képes
hasznosítani a felismerést. Egy csecsemő hiába látja a világ összes titkát, ha
nem tudja felfogni azt.
Amikor viszont felnőtt leszel, már van tudásod, és lenne
rá képességed is, hogy a felismeréseket használd, akkor hajlamos vagy olyannak
látni a világot, amit tanítottak róla. Akkor pedig nem a valóságot látod.
Pontosabban nem a saját valóságodat látod, hanem a mesteredét, a tanítódét. Ami
lehet, hogy helyes, de akkor sem a tiéd. Bár a legtöbb esetben a tanított, a könyvekben
rögzített valóság már régen idejétmúlt, elavult vagy csak töredéke annak, amit
a saját szemeddel tapasztalhatnál, ha képes lennél igazán látni azt, ami van.
A jó tanítás nem tényeket rögzít a fejedben, hanem
eszközöket ad ahhoz, hogy megtaláld a saját valóságodat. Sokat segíthet az is,
ha tudod, hogy mit kellene látnod, és ezt összeveted azzal, amit valójában
látsz. Így felismerheted a különbséget a vetített, álcázott kép és a valódi
látvány között.
Ha elég erős vagy meglátni a valóságot, és elég bátor
ahhoz, hogy a saját tapasztalatodnak higgy, és ne a külső, hipnotizáló
befolyásolásnak, akkor készen állsz a felébredésre. Akkor át tudsz lépni a
valódi életedbe, amit már tudatosan irányíthatsz, és ami olyan lesz, amilyenné
formálni szeretnéd.
Leon elhallgatott,
fürgén felugrott a fotelból. Az ablakhoz lépett, behúzta a vastag
sötétítőfüggönyöket, aztán felkapcsolta a lámpákat. A fények a mennyezet képeit
világították meg, szinte élővé varázsolták őket. Most jóval közelebb voltak,
mint a kápolnában, így jobban szemügyre vehettem a többi festményt is. A
sajátomat már alaposan ismertem, de most láttam, hogy mennyi részlet, mennyi
különös mondanivaló van a többin is. Te jó ég, mennyi kapu és mennyi titok
lehet itt!
– Igen, ez itt a Michelangelo-titok teljes gyűjteménye –
mosolygott elégedetten Leon, és ugyanúgy a gondolatomra válaszolt, ahogy Draco
szokott. – Vagyis miket beszélek, dehogy is teljes! Hiszen ott van a
Dávid-szobor, a Pieta, Mózes… De mégis, ebben a csodálatos freskó-sorban benne
van a Teljesség. Csak meg kellene látni. Ez Michelangelo csodája, az elképesztő
tehetsége.
Leonardo da Vinci, a másik nagy varázsló, a titkokat
belefestette a képeibe. Mona Lisa mosolyába, az Utolsó vacsora elrendezésébe,
az arcokba, kézmozdulatokba, a Sziklás Madonnába, meg a többi művébe. Leonardo
kérkedik a titokkal, azt mondja a nézőnek: „Gyere, itt a titok, keresd, de
úgyse tudod megérteni, hiszen azért titok!” Leonardo a rejtvényeket szerette,
amiket megfejtett, és aztán ott is hagyott, mert már nem érdekelte, ha megvolt
a probléma megoldása. A nagy műveibe
ezért a megfejthetetlen titkokat festette meg, a kérdéseket, amikre nem volt
válasz. Mona Lisa ennek a leglátványosabb megoldása, a tökéletes nő, maga a
megtestesült titok.
Michelangelo nem foglalkozott a titokkal, nem elemezgette
a világot, nem ésszel akarta megoldani a kérdéseket. Ő egyszerűen megfestette a
valóságot, és ezzel láthatóvá tette a világ titkait, az élet igazi nagy titkát.
Az ő műveiben nem kérdés van, hanem a Válasz. A felelet mindenre, mindenkinek a
saját, személyre szabott módján. A Michelangelo-titok az, hogy nincs titok,
semmi sincs elrejtve. Itt van minden a szemünk előtt. Csak meg kellene látnunk.
Látni azt, ami van, és nem azt, amit hallottunk vagy gondolunk róla.
– És miért ilyen fontos az a sarokfestmény, amit Angele kiválasztott
magának? – kérdezte Ingrid a másik fotelból. Szinte hanyatt feküdt, és
elmerülten nézte a mennyezeten levő képet. – Nekem eddig fel se tűnt ott az az
alak, de most, hogy Angele már mesélt róla, hogy neki mit jelentett, én is
látom, hogy ott van. Mitől ennyire érdekes? Nem is ő van középen.
– Igaz, nem ez a rész van a középpontban – bólintott
Leon. – De természetesen nagyon egyéni, hogy ki mit lát középpontnak. A
legismertebb részt, Ádám teremtését? Vagy a sor mértani közepét, Éva
teremtését? A szerkezeti csúcspontot, Jónás hatalmas alakját ott, a bejárattal
szemben? Egyéni nézőpont, hogy kinek hol van a centrum, ami köré felépül a
látvány.
De ha a mozgást nézzük, az összes figura energiáját,
akkor ez a bal felső sarokfestmény az, ahova az energia koncentrálódik. Ide
érkezett meg az alkotás folyamán Michelangelo energiája, itt bontakozott ki a
végső üzenet, ez az ő saját, személyes kódja. Ebben a képben van a Michelangelo-titok
szíve. Ez itt Michelangelo vallomása, a gyötrelme, a személyes sorsa.
Ő áthozta az Üzenetet, de nem volt kinek átadnia. A freskó-sorban
ábrázolt folyamat itt ért véget. A következő Hírnök innen tudja átvenni a botot
vagy a fáklyát, attól függően, hogy milyen formában látja meg az Üzenetet. És
innen tudja továbbvinni azt az energiát, ami akkor ott, abban a korban
elakadt.
Leon váratlanul
elhallgatott. Visszaült a fotelbe, ivott egy korty teát, maga elé meredt, és
valami furcsa keserűség jelent meg a hangjában, amikor újra megszólalt. Halkan
mondta, mintha csak magában beszélne:
– Az az energia azért akadt el, mert nem mindenki tudta
olyan jól megoldani a küldetését, mint Michelangelo. Másvalaki hibája miatt
veszett el akkor az az Üzenet. Michelangelo jogosan érezhette úgy, hogy egyedül
hagyták, elárulták, hogy ez a világ nem adta meg azt a lehetőséget, azt az
utat, amiben megállapodtak, és amire ő készült. Más miatt kellett szenvednie, a
legközelebbi szellemi társa árulta el azzal, hogy nem tette a dolgát, nem
segítette őt. – Leon maga elé meredt, és most nagyon öregnek tűnt. Aztán nagyot
sóhajtott, felnézett, mint aki most jön rá, hogy kiknek beszélt eddig, és
gyorsan elmosolyodott. – Ó, bocsánat, hogy ilyen súlyos gondolatokkal
traktállak titeket. Ez nem a fiatalságra tartozik, ez valójában már egy másik
történet. Ne is foglalkozzatok vele, felejtsétek el. Csak egy bolond öregember
fecsegése volt.
Újra felugrott,
egy vékony pálcát vett fel a sarokból, lendületesen mutogatni kezdett vele a
mennyezet felé, és gyorsan beszélni kezdett, mint aki feledtetni akarja az
előző perceket:
– Nézzük hát ezt az energiát, ahogy megy alakról alakra…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése