– Michelangelo a bejárat felett kezdte a festést, és
onnan haladt az oltár irányába – mutatott a freskóra Leon. – Az alkotás
energiája is egyre nagyobb lett közben, nőnek az alakok, a képeket körbefogó
meztelen ifjak is egyre lendületesebbek, érzelemdúsabbak. A festés négy éve
alatt Michelangelo a józan, kötelességszerű feladatmegoldástól eljutott a
szenvedélyes közlésvágyig. A kétdimenziós freskófestésből háromdimenziós
alkotás lett. Pedig a kezdet is művészhez méltó, abban is ott van már minden
információ, a végén viszont már nagyon mély érzelmek sugároznak a falakról.
Nézzétek csak a nagy különbséget. Itt a bejárat felett ücsörög
Zakariás próféta. A vaskos kis könyve lapjait pörgeti, mintha keresne benne
valamit, de úgy tűnik, nem igazán bízik abban, hogy meg is találja. A többi
próféta és szibilla már jóval elmélyültebb, elkötelezettebb, érzelemdúsabb. A
csúcspont a szemközti falon, az oltár fölött Jónás hatalmas alakja, aki nagy
lendülettel, izgatottan előredőlve, két kézzel mutat rá az Angele által
választott sarokfestményre. Mennyivel energikusabb, mennyivel kifejezőbb az ő
testtartása, mint Zakariás nyugodt, a falba simuló üldögélése.
Ha az ember belép a kápolnába, és felnéz, ösztönösen
jobbra indul el a tekintete. Zakariás viszont ennek az iránynak fordít hátat.
Őrá néz kicsit szemrehányó, értetlen tekintettel az egyik legszebb és
legismertebb nőalak, a delphoi szibilla. Az arca az ajtó felé fordul, de az
egész testtartása, a mozdulata hívogatóan az oltár felé mutat. Vezeti a szemet
a következő, Izajás próféta alakján keresztül tovább, előre.
Ha megnézitek,
ezen az oldalon mindegyik szereplő testtartása előre lendülő energiát képvisel,
mint egy fokozatosan erősödő hullám, ami aztán az utolsó, gyönyörű nőnél, a
Líbiai szibillánál csap a magasba. Az ő könyve a legnagyobb, amit már be is
zár. A könyvekbe leírható Tudás útja nála véget ér. A teste egy különleges,
csavarodó mozgásban van, tükrözve a fölötte levő isten alakját, aki pedig éppen
a Teremtés legelső pillanatát éli, amint elválasztja a fényt a sötétségtől. Ó,
erről a két képről órákat tudnék mesélni! Meg persze az egész sorról is.
De most folytatom az eredeti gondolatmenetemet. A líbiai
szibilla energiája Jónáshoz érkezik, akinél már nincs könyv. Nála a leírt
szöveg helyett egy hallgatag hal van. Ami mellesleg egy elég furcsa hal,
egyáltalán nem bálnaszerű, és inkább Jónás társának tűnik, nem pedig az
elnyelőjének.
Na, tovább, mert megint eltérítem a saját magyarázatomat!
Szóval az energia odaér Jónáshoz, aki az egész freskó leghatalmasabb és
legmozgalmasabb szereplője. Ő pedig nagy lendülettel, két kézzel mutat erre a különleges
sarokfestményre. Ez a mutató mozdulat egy különleges, visszatérő motívum a
freskón. A legismertebb persze az, amit az emberek Ádám teremtésének neveznek.
Ott egymás felé fordul a két kéz, jelképezve a nagy pillanatot. Itt viszont
Jónás két mutatóujja egy irányba, erre a képre mutat. Valamire, ami a festés
végére Michelangelo számára a legfontosabb lett. Ez itt a végső Üzenet.
És ez az az Üzenet, amihez már nincsenek szavak. Ehhez
már nincs könyv, ez még a levegőben lebeg, megfoghatatlanul, felfoghatatlanul.
Ott van, ez kétségtelen, de csak nagyon kevesek láthatják meg. És aki látja, az
sem tudja igazán, hogy mit is lát.
Mert nézzük, mire mutat Jónás? Egy meztelen, fekvő
férfialakra, aki ugyanolyan testtartásban hever az ágyon, mint Ádám a teremtés
pillanatában. Ez az alak is emeli a kezét, és a kép közepén magasodó, lendülő
férfire mutat. Igen, ide, őhozzá érkezett az egész alkotás teremtő energiája.
A négy sarokfestmény közül ez a legrejtélyesebb. Nem is
tudnak vele mit kezdeni a nagyokosok. – Leon elégedetten mosolygott, leengedte
a pálcát, és visszaült a fotelba. – A művészettörténészek, a teológusok, meg az
összes elméleti szakember valami józan, értelmes magyarázatot akar keresni
azokra a részletekre, amik nem illeszkednek az ő szabályos gondolatmenetükbe.
Azt akarják hinni, hogy értik ezeket a festményeket, és körmönfont érveléseket
találnak ki, hogy megfelelő indokokat találjanak a különös alakokra.
De ebbe a részletbe mindig beletörik a bicskájuk. Erről a
képről messziről üvölt, hogy nem arról szól, mint ami rajta van. Michelangelo
lefest valamit, de az mást jelent, mint amit a bibliai történet szerint
jelentenie kellene. Így van ez a többi jelenetnél is, de azoknál könnyebben át
lehet rajta siklani, és elfogadni a hétköznapi magyarázatot. Ennél a képnél az
elcsúszás a látszat és a valóság között sokkal inkább egyértelmű, csakhogy ez a
történet nem olyan közismert, ezért nem tudják az emberek, hogy miről van szó
rajta.
– Én is egy átlagember vagyok – mondta Ingrid, és
továbbra is a mennyezetet bámulta. – Én sem tudom, hogy milyen történet van a
festményen.
Leon ivott a
teájából, és újult lendülettel folytatta a magyarázatot.
– Nézzük előbb a másik három sarokfestményt. Azok
látszólag teljesen egyszerűek. Mindegyiknek a zsidó nép megmenekülése a témája.
A bejárat fölötti képeken egy-egy fejvesztés szerepel. Az egyiken Dávid készül
levágni a legyőzött Góliát fejét, ezt mindenki ismeri. A másikon egy nő egy
levágott férfifejet takar le éppen.
Ez Judit könyve az Ószövetségből. A Biblia szerint
Nebukadnezár, asszír király hadjáratot indított a környező népek ellen.
Holofernesz volt a hadvezére, aki bekerítette a zsidók egyik városát, Betiluát
is. A vezetők már meg akarták adni magukat, amikor színre lépett a szent életű,
szépséges özvegyasszony, Judit. Felajánlotta, hogy majd ő megoldja a helyzetet.
Elment az ellenséges táborba a szolgálójával. Ez egy hosszabb és elég cseles
történet – itt Leon megállt, a szája sarkában egy huncut mosoly jelent meg. – Na,
ezt most nem részletezem, ez a női rafináltságról szól. A lényeg az, hogy a négy
nap után ez a szent asszony elcsábította a szegény bárgyú férfit, és bár a
történet szerint semmi bűnös dolog nem történt kettőjük között az ágyban, csak
éjjel a részegen alvó hadvezér fejét levágta Judit, és egy kendővel letakarva
visszavitte a városba. Ezek után persze sikerült az asszír sereget
megfutamítani, a zsidók nagy örömünnepet ülhettek, Juditot pedig hősként
tisztelték élete végéig.
Na, tehát a részletekbe ne menjünk bele, nézzük csak a legérdekesebb
momentumokat a képről. Az egyik, hogy éppen a főszereplő, a hős asszony arca
nem látszik a festményen. Háttal áll, arctalan. A megölt hadvezér feje viszont
jól látható a tálcán, és az egyértelműen Michelangelo vonásait viseli. Önmagát
festette oda. A halott meztelen teste pedig az ágyon egyáltalán nem
tehetetlenül fekszik. A lába felhúzva, a karja fent van a levegőben. És mintha
hiányozna valami a kezéből, mintha nyúlna valami után, amit már nem érhet el.
Ismerős mozdulat, ugye? A kard pedig, amivel Judit levágta a fejet, nincs rajta
a képen. – Leon megállt, vett egy nagy
levegőt, aztán kifújta. Egy mókás grimasszal kísérve befogta a saját száját,
aztán mosolyogva leengedte a kezét. – Jaj, elnézést kell kérnem, de mindig
túlbeszélem a dolgokat. Annyi, de annyi érdekesség, rejtély és utalás van
ezeken a képeken, hogy nem tudom rövidre szabni a magyarázataimat. Biztosan
untatom már a fiatal hölgyeket ezzel, de nem vagyok képes rövid mondatokban
válaszolni, ha a freskóról van szó.
– Semmi gond, szívesen hallgatjuk – mondtuk mindketten
egyszerre Ingriddel, aztán elnevettük magunkat. Én tényleg nagyon élveztem Leon
magyarázatait, nemcsak a szöveget, hanem a nagy lelkesedését is. Olyan volt,
mint aki szerelmes a freskóba, minden kis részletébe.
– Nos, akkor folytatom – mondta Leon. – Az oltár feletti jobb
oldali kép szintén egy ismertebb témáról szól. Mózes az érckígyóval megmenti a
zsidó népet. Amikor a zsidók kivonultak Egyiptomból, és a pusztában
vándoroltak, kígyók támadtak rájuk, és sokan meghaltak a marásuktól. Na, ezt a
tömörsége miatt érdemes szó szerint idézni, rövidebb, mintha a saját szavaimmal
mondanám. – Leon felemelte a jobb kezét, becsukta a szemét, és olyan
hangsúllyal kezdett beszélni, mintha a szószéken lenne, és a Bibliából olvasna.
– Halljátok hát, Mózes negyedik könyve, huszonegyedik rész. „És elindulának a
Hór hegyétől a veres tengerhez vivő úton, hogy megkerüljék Edom földét. És a
népnek lelke megkeseredék útközben. És szóla a nép Isten ellen és Mózes
ellen: Miért hoztatok fel minket Egyiptomból, hogy meghaljunk e pusztában? Mert
nincsen kenyér, víz sincsen, és e hitvány eledelt utálja a mi lelkünk.
Bocsáta azért az Úr a népre tüzes kígyókat, és megmardossák
a népet, és sokan meghalának Izráel népéből. Akkor méne a nép Mózeshez, és
mondának: Vétkeztünk, mert szólottunk az Úr ellen és te ellened; imádkozzál az
Úrhoz, hogy vigye el rólunk a kígyókat. És imádkozék Mózes a népért.
És monda az Úr Mózesnek: Csinálj magadnak tüzes kígyót,
és tűzd fel azt póznára: és ha valaki megmarattatik, és feltekint arra, életben
maradjon. Csinála azért Mózes rézkígyót, és feltűzé azt póznára. És lőn, hogy
ha a kígyó valakit megmar vala, és az feltekinte a rézkígyóra, életben marada.”
Leon kinyitotta a
szemét, és kedélyesen megkérdezte:
– Nos, elég hiteles voltam?
Csak pislogtunk
Ingriddel. Elképesztő volt az átváltozás. Az előbb Leon hangja is más lett,
mélyebb, zengőbb, mintha egy távoli síkról szólna. Az arca, a fehér szakálla is
jóval tekintélyparancsolóbb volt, amíg beszélt. Pontosan olyan, mint egy főpap
a régmúltból. Most meg újra a kedves öregember nézett ránk a vidáman csillogó
szemével.
– Na, azok sem nem voltak egyszerű idők – mondta kis
sóhajjal, és legyintett egyet. – Az ember mindig abban reménykedik, hogy a jövő
majd könnyebb lesz. Mindig úgy tűnik, hogy holnap már véget ér az út, megoldódnak
a problémák, megváltozik a világ, megérkezünk a Kánaánba. Aztán valahogy mindig
tolódik ez a holnap, és közben minden napnak megjön a saját nehézsége. Az ember
kicsit meghal, aztán feltekint arra a jelre az égen, életre kel, és megy
tovább. És hisz abban, hogy valahol ott előtte mégiscsak elérhető lesz egyszer
az Ígéret földje.
Na, de megint eltértem a témánktól!
Szóval ez itt a rézkígyó története, egy nép csodás
megmenekülése. Bár Mózes imáját hallgatta meg az Úr, de itt nincs egyszemélyes
hőstett. Itt a jel megtalálása, felmutatása a lényeg. A gyógyulás, a remény, a
feltámadás jele ott a kép közepén az az aranyszínű kígyó. De ott tekergőzik mellette
a párja, a zöld kígyó, ugyanolyan spirálformában, de szabadon, az égben.
Látjátok, ugye? A kép alján és a jobb oldalán az embereket fojtogatják a
kígyók, ez megfelel a történetnek. De miért kanyarognak fent az égben? Erre az
a válasz, hogy azért, mert az Úr küldte büntetésből a lázongó népre őket.
Rendben, de akkor ezek égi kígyók. Nem a gonoszság megtestesítői, hanem a szellemi
tudásé. Méghozzá egy olyan tudásé, ami gúzsba köti, megfojtja az embereket. Egy
elnyomásra használt szellemi tudás, ami az égből jön.
Vagyis a vallás. – Leon megállt, hatásszünetet tartott.
A mondat furán koppant a szobában. Hirtelen nem is
értettem, honnan jutottunk ide. Eddig elmélyülten néztem a festmény alakjait,
az emberek összegabalyodó formáit. A képet láttam. De most, ez az utolsó mondat
berántott a térbe, a mélységbe, és hirtelen rám zúdított valami nagyon mély
felismerést, aminek a súlya alatt alig kaptam levegőt.
Valamit megértettem, amit pedig nem akartam tudni. Az
agyam azonnal le is blokkolt, nem volt hajlandó értelmezni, szavakká formálni
ezt az újabb tudást. Túl sok volt, és túl nagy fájdalom tartozott hozzá.
Csalódás, kudarc, önvád, és elkeseredés. Ezt mind egyszerre éreztem, és nem
akartam tudni, hogy miért zúdult a nyakamba ez a hatalmas katyvasz.
Hagyjanak már békén ezekkel a felismerésekkel! Nekem a
másik képpel van dolgom, azon megláttam azt, amit kellett. Ott megvan a bot,
azon rajta van a két kígyó. Az nekem éppen elég. A többi kép felismeréseit
cipelje valaki más.
Vissza akarok menni mamma Giulia szállodájába, és
tányérokat akarok mosogatni.
Virtuális látogatás a Sixtus-kápolnában:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése