Ekkor megcsendült odakint a kis harang, és keményen csapódott
a bejárati ajtó. Azt gondoltam, hogy egy vevő érkezett a boltba, és vártam,
hogy Leon feláll, és kimegy hozzá. De ő nyugodtan ült tovább. Lebbent az átjáró
függönye, és Draco lépett a szobába, merev, zárt arccal. A köszönésünkre csak
kurtán biccentett, és az egyik kis szekrényhez ment. Whiskys üveget vett elő,
töltött magának, aztán egy hajtásra megitta. Újabb adagot töltött, és a
pohárral a kezében a mellettem ülő fotelbe vetette magát.
Csönd volt, egyikünk se szólalt meg. Úgy éreztem magam,
mintha egy robbanásra kész atombomba mellett ülnék. Láttam Draco ujjait, amint
keményen markolják a poharat. Az egész teste feszült volt. Rájöttem, kire emlékeztet
a kuszán kanyargó, ősz szakállával, az izmos karjával, az erőt és lefojtott
indulatot sugárzó testtartásával. Pont olyan volt, mint Mózes, Michelangelo
szobra.
Draco felhajtotta az italát, pár pillanatig mereven nézte
a kezében az üres poharat, aztán nagy lendülettel a szoba túlsó felébe
hajította. A vastag kristálypohár a régi földgömb fémlábához csapódott, és
ezernyi darabra robbant szét, beterítve az egész szobát. A szilánkok
körülöttünk repkedtek, éreztem, ahogy a hajamba, a ruhámra is esnek. Ingrid
ijedten felsikoltott. Bennem még a lélegzet is elakadt, annyira váratlan volt
Draco mozdulata. Csak Leon ült továbbra is békésen. Levette a szemüvegét,
nyugodtan megtisztogatta, visszatette, lesöpörte a nadrágjáról az
üvegszilánkokat, aztán megkérdezte Dracot:
– Újabb kudarc?
Dracoból úgy tört ki az indulat, mint a Vezúvból a láva:
– Meddig tart ez még, mondd, meddig? Hány embert kell még
összeszednem egyesével, mind a hétmilliárdot? Aztán ha végeztem, kezdhetem majd
elölről, mert az eleje már visszaaludt? Reménytelen, lássuk végre be, hogy
reménytelen ez a vállalkozás. Elegem van az egészből! Elszúrtuk, oké, vállalom
érte a felelősséget. Hibáztunk, rendben van. Azt hittük, rendbe tudjuk hozni,
de kiderült, hogy nem vagyunk rá képesek. Nem tudom őket megváltani, értsd meg,
nem tudok helyettük felébredni! Én már eleget tettem, csinálják tovább a
fiatalok! Én ezt abbahagyom! – Két ujjával felvett a kabátjáról egy
üvegszilánkot, és Leon felé mutatta. – Ilyen kicsik vagyunk. Szétestünk. Ha nem
voltunk képesek megtenni akkor, amikor még egyek voltunk, hogyan tudnánk most,
ilyen apró darabként? Nincs elég erőnk hozzá. – Azzal a szőnyegre dobta a
szilánkot.
Leon lassú mozdulattal lehajolt, és felvett egy hasonló
üvegdarabkát. A fény felé tartva nézegette, majd higgadtan azt mondta:
– Én még mindig hiszem, hogy a részben benne van az
egész.
– Jó, akkor próbálj meg inni abból a szilánkból, ami a
kezedben van – vágta rá Draco indulatosan. – Én is hiszem, hogy a tudás bennem
van, a szilánkod is emlékezhet az egész pohárra, de italt már nem tudsz tölteni
bele. Én felismertem és elfogadtam, hogy csak egy apró darab vagyok. Nem tudom
egyedül megtenni azt, amire együtt képesek lettünk volna. Akkor együtt buktunk
el, most én egyedül vallok kudarcot. Rendben van, vállalom. Én itt és most
abbahagyom. Válaszoljon a hívásokra az, aki akar. Jöjjenek az újak!
Feszült csönd
lett megint. Mi ketten Ingriddel szólni se mertünk, a két férfi meg csak nézte
egymást mereven. Különös tükörképei voltak egymásnak. A vonásaik azonosak
voltak, a szürke szemük, az ősz szakálluk, és a testalkatuk is. De Leon arca
idősebb és bölcsebb volt, a testtartásából rendíthetetlen nyugalom sugárzott.
Dracoból sütött az indulat, a tekintete, a mozdulatai mind egy fiatalabb és
szenvedélyesebb testvért mutattak. A két szürke szempár egymásba kapcsolódott.
Teltek a néma másodpercek.
Aztán csökkent a feszültség a szobában, Draco megmozdult,
hátradőlt a fotelban, és mindketten egyszerre szólaltak meg:
– Abbahagyhatod – mondta Leon nyugodtan.
– Oké, folytatom – mondta ugyanakkor Draco.
Aztán mind a ketten elmosolyodtak. Draco kis, keserű
mosollyal, Leon pedig szelíd, megértő arccal. Én meg végre levegőt vettem, mert
úgy tűnt, ezt egy ideje elfelejtettem. Ingrid is megkönnyebbülten sóhajtott fel
a másik fotelban. Egymásra néztünk, mint két ijedt gyerek, akik a szülők érthetetlen
veszekedésébe csöppentek, és most örülnek, hogy véget ért az égiháború.
Draco úgy pillantott körbe, mint akinek most tűnik fel,
hogy mi is ott vagyunk. Kicsit összevonta a szemöldökét, újra szigorúbb lett az
arca:
– Jó, hogy ezt hallottátok, rátok is vonatkozik. Mi már
eleget csináltuk, ideje lenne, ha ti is összekapnátok magatokat. Ingrid, még
mindig nem találod a gyógyítói utadat? Mikor akarsz végre elindulni rajta?
Ingrid elpirult,
és lehajtotta a fejét:
– Még nem tudom, hogy mi lenne a nekem való. Még nem
vagyok elég biztos magamban. Mi van, ha nem tudom jól csinálni? Mi van, ha megint
ártok valakinek gyógyítás helyett?
– Ha nem használod a tudásodat, azzal is ártasz. Hiányzol
a gyógyítók sorából. És a hibáidból is tanulhatsz, ha szembe mersz nézni a
tetteid következményeivel. És te, Angele? Meddig akarod még elnyomni magadban a
tudást? Meddig akarod még a szenvedőt játszani? – Draco hangjában újra indulat
volt.
Nem tudtam mit felelni, de szerencsére nem is volt rá
szükség, mert Leon közbeszólt.
– Hagyd őket, Draco! – mondta nyugodtan. – Nincs jogunk
számon kérni senkitől semmit. Csak a saját érzéseidet vetíted ki rájuk. Mi
nagyobbat hibáztunk. Ők még fiatalok, ráérnek. Az ő dolguk, az ő életük, az ő
idejük. Inkább magyarázzuk meg nekik, mi volt ez a vita, amivel annyira
megrémisztetted őket. Megint egy kudarc volt a kápolnában?
Draco nagyot
sóhajtott.
– Az csak az egyik része. Már a hívás miatt dühös lettem.
Amikor megtaláltalak téged, Angele, és kiderült, hogy te vagy az új Hírnök,
titokban azt reméltem, hogy ezzel az én dolgom véget ért. Abban bíztam, hogy
majd te kitárod a Kaput, aztán aki akarja, az megláthatja, ami őrá tartozik, és
felébredhet. Nem kell többé egyesével keresgélni az embereket.
Úgyhogy amikor tegnap este megint meghallottam azt a
belső csengőt, hogy mennem kell újra, nem volt hozzá sok kedvem. Szerencsére
csak ide a közelbe, Magyarországra kellett átugranom. Egy lány volt most is,
szokás szerint. Nem tudom, mi a fenét csinálnak a fiúk, a fülükön ülnek, vagy
elisszák az eszüket? Ők jóval kevesebben ébredeznek. Na, mindegy, elhoztam a
lányt, és délelőtt bevittem a Sixtus-kápolnába. Már rosszul indult a dolog,
mert hiába sürgettem, a Vatikáni Múzeumban meg akart állni minden szobornál, megcsodált
minden freskót a falon, és oda volt az örömtől, hogy ilyen csodákat láthat. Így
mire nagy nehezen elértünk a kápolnába, már tele volt a szeme meg a feje képekkel.
Szóval nála is működött a szokásos, hivatalos elterelő
hadművelet, amivel a vatikáni csapat igyekszik elrejteni a Michelangelo-freskók
jelentőségét. Nem lehet közvetlenül bejutni a kápolnába, előbb végig kell menni
a kilométeres folyosókon, a különböző korok tárgyai között, és csak a legvégén
érsz oda, ahova valójában szeretnél. Aztán nem fordulhatsz vissza. Tehát ha az
átlag turista a hosszú sorbaállás után megveszi a jegyét és bejut végre,
persze, hogy mindent látni akar a pénzéért. És így a végén már a lényegből
szinte semmit se tud felfogni.
Oké, a másik véglet sem működött, amikor én protekciósan
bevittem őket közvetlenül a Bazilika felől, mert akkor meg túl hirtelen, készületlenül
érte őket a nagy hatás, és gyakran elvesztek a dimenziók között. Még ez a
legjobb út, ahogyan most megyünk, a nyílegyenes, félórás gyaloglás a felső
folyosókon. De ez is túl díszes, túl csillogó, könnyen elvakítja őket.
Ez a lány is, Éva, mire a kápolnában kellett volna
meglátnia azt, amiért jött, alig tudott figyelni. Csak járt a szeme az egyik
képről a másikra, aztán leragadt a szemközti falnál, az Utolsó ítéletnél.
Láttam rajta, hogy teljes csőd. Leblokkolt. Nézte azokat a csalódottságot és
reménytelenséget sugárzó alakokat, és annyit suttogott, hogy fenséges látvány.
Én meg majdnem felrobbantam a dühtől. Láttam az első pillantását, biztos voltam
benne, hogy a Tudás fáján állt meg a tekintete. Egy újabb Éva volt ő, nemcsak a
neve, hanem a feladata is. A női oldalt képviselhette volna. Erő sugárzott
belőle, és egy tiszta, ősi tudás. De nem ébredt fel, nem jött rá, hogy mit néz.
Hiába hoztam el, hiába utaztam miatta, nem lett eredménye a látogatásának. Nem
látta meg a Kaput.
Aztán kint a téren hálásan megköszönte a római
kirándulást, azt mondta, élete legboldogabb napja volt ez, egy hatalmas
ajándék, és mostantól hinni fog a csodákban. És elégedetten elment. Én meg ott
maradtam a dühömmel. És akkor jött David.
Draco
elhallgatott, mérgesen fújt egyet, én meg feszülten figyelni kezdtem. Mi van
Daviddel? Draco szerencsére nem nézett rám, amikor folytatta. A mennyezetet
bámulta, a freskót, de nem tudtam eldönteni, hogy melyik képet figyeli.
– Igen, ez a makacs kölyök, David. Már csak ő hiányzott a
mai naphoz. És igen, tudom, hogy mit akarsz mondani, Leon. Az ő élete, az ő
útja, az ő választása. De a fene egye már meg ezt a kölyköt, miért nem tudja a
neki való életet választani? Itt van az orra előtt a Kapu, itt van benne az
elképesztő tehetség, és akkor így fecsérli el az idejét, az energiáját! Nekünk
meg szükségünk lenne a képességére. Nekünk, és még rengeteg embernek fontos
lenne, az, amit ott belül rejteget önmaga elől is. Hát persze, hogy üvöltöztem
vele. Amire persze ő is visszaüvöltötte, hogy foglalkozzak a saját dolgommal.
És aztán otthagyott.
Draco felállt, a
kis szekrényhez lépett, felemelte a whiskys üveget. Egy újabb pohár felé nyúlt,
de meggondolta magát, legyintett, és csak úgy, az üvegből ivott egy nagy
kortyot. Aztán megfordult, Leonra nézett:
– Nem kell mondanod. Tudom, hogy ez nem méltó hozzám. Nem
méltó hozzánk. De elfáradtam már, és időnként ki kell engednem a gőzt. Majd
holnap újra igyekszem bölcs öregként viselkedni. Amíg még bírok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése