35. Az eddigi életem egy másik nézőpontból

Ültem a fotelben, néztem azt a kinyúló férfikezet, és újra láttam benne azt a botot, a két kígyóval és a tetején a szárnyakkal. Hermész botja, a Tudás botja. De mi a csudát akartam én üzenni magamnak? Miért nem írtam le inkább!

Kezdtem dühös lenni. Mindenkire. Arra a régi, ötszáz évvel ezelőtti festőre, aki ott szerencsétlenkedett és nyavalygott a kápolna mennyezete felé nyújtózkodva. Arra a másik, felelőtlen régi férfira, akire nem lehetett számítani. Az egész vak és süket népségre, akik se akkor, se azóta nem értenek semmit sem az egészből. Dracóra, amiért megtalált, és aki miatt ilyen nagy felelősség szakadt rám. Leonra, amiért mindent meg tud magyarázni, de mégsem tudja megmondani pontosan, hogy mit kezdjek magammal. A lányokra mamma Giulia szállodájában, mert már ők is megtalálták magukat. És persze megint éreztem a dühöt David iránt is, és a csalódottságot, hogy hiába találkoztunk, nem tudtuk rendbe tenni a múltunkat.

És leginkább önmagamra voltam dühös. Ha ennyi mindent tudtam a múltban, akkor most mi a fenéért szerencsétlenkedtem végig az életemet? Egy ilyen múlt után mit keresek ebben a csődbement, semmilyen életben? Mi volt most a tervem? Vagy ide is csak egy öngyilkos ugrással érkeztem meg, menekülve a túloldalról, ahol élő volt minden emlék és fájdalom? Lehet, hogy úgy akartam meghalni, hogy megszületek erre az öntudatlan életre?

Hát ha ez volt a vágyam, akkor ideje felismernem, hogy nem sikerült. Szokás szerint, ez sem sikerült. Hiába menekülnék bárhova, ez a csomagnyi szerencsétlenség velem marad. Lehet, hogy már mindörökre. Hát ezt jól elszúrtam.

– De hiszen jól csináltad – szólalt meg Leon. Nem lepődtem meg attól, hogy a gondolatomra válaszolt, de azon igen, amit mondott. Mit csináltam én jól?

– Mindent. Mindent jól csináltál eddig. – Ezt most Draco mondta, nagyon határozottan. – Én azokat tudom megtalálni, akik jól befejeztek egy-egy életszakaszt, és a következő lépcsőfokhoz egy nagyobb lendületre van szükségük. Ebben tudok segíteni nekik. Nem elveszett szerencsétlenek gyűjtök össze, hanem olyan embereket a régi csapatból, abból a régi Egységből, akik éppen szárnyat bontanak a repüléshez. Az igaz, hogy gyakran időbe telik, mire rájönnek, hogyan is kell használni a szárnyaikat. De az én klienseim az újjászületésük küszöbén állnak. Valamit befejeztek, és kezdik az újat.

Te is ilyen voltál. Csak emlékeztetnem kellett téged is, ahogy a többieket is arra, hogy a következő szinthez nem lefelé kell nézni, hanem felfelé. Az ég felé. És közben éppen útba esik a Sixtus-kápolna mennyezete.

– De hogy lehetett volna jó az az élet, amit eddig éltem? Tele volt szenvedéssel, szerencsétlenséggel és kudarccal.

– Én inkább úgy látom, hogy tele volt nehéz, de jól elvégzett feladattal. Hiszen bármi is történt, te túlélted. Levizsgáztál – mondta Leon. 

– És mi van a papírra írva? A szerencsétlen vesztes kitűnő diplomája? 

– Nem egészen. Én azt olvastam rajta, hogy: „A nagy befejezések hőse”.

– Hogy micsoda? Az honnan jött ki?

– Nézd végig újra az életedet most, azzal a fénnyel, amit Hermész botjával sugárzol rá. Nézd meg jól!

   Leon szavai nyomán megjelent egy filmszalag a szoba közepén, rajta az életemmel. Már nem csodálkoztam a látványon, kezdtem hozzászokni ezekhez a fura látomásokhoz. Oké, tehát ez itt az életem. Na, mi volt ebben a hősies, nagy dolog?

– Már a megszületésed hatalmas hőstett volt. Megmentetted vele az anyád életét.

 

  Bennem akadt a lélegzet. A filmszalag furcsa fénnyel világított, és én nem csak a képeket láttam, hanem tudtam azt is, ami a kép mögött volt. Úgy, mintha mindig is tudtam volna, csak eddig nem gondoltam rá. Mint amikor napközben egyszer csak eszébe jut az embernek az éjszakai álma, felbukkan az egész történet, ami pedig ott volt korábban is valahol a fejében, csak eddig nem találta meg.  

És így most egyszerre érthető lett minden. Az a filmszalag nem véletlen események sora volt, hanem céltudatos cselekvések törvényszerű következménye. Egy vállalt és elvégzett vizsgafeladat.      

„Véget vetni annak, ami rossz.”

Ezt vállaltam, és innen nézve valóban látszott, hogy meg is csináltam. Te jó ég! Így még sosem láttam az életemet! Mondhatom, hogy tényleg egészen jó eredménnyel végeztem.

Most nem a szörnyűségeket láttam benne, csak a tényeket.

Most már pontosan tudtam, és meg sem lepődtem rajta, hogy én valójában nem az apámnak hitt férfi lánya vagyok. Vagyis nem Leslie, az anyám első férje nemzett engem, hanem a nagyapám, az anyám apja. Egy vérfertőző viszonyból születtem. És azzal, hogy világra jöttem, túlélve egy abortuszt is, az anyám végre kiszabadulhatott a család börtönéből, és hozzámehetett a barátjához. Nem lett boldog tőle, de legalább életben maradt. Mert korábban már az öngyilkosságra készült, úgy érezte, nem bírja tovább.  De amikor kiderült, hogy velem mégis terhes maradt, rájött, hogy lehet más menekülési útja is az apja közeléből, nem csak a halál. 

Így már értem, miért volt olyan ismerős érzés az, amikor George, a nevelőapám velem erőszakoskodott, és megértettem anyám félrenéző, üres tekintetét , meg a rám vetített, izzó gyűlöletét is, mert látni vélte bennem a saját apját, és a puszta létem arra a szenvedésre emlékeztette.  

És azt is tudtam már, hogy ezzel odaálltam George és a saját lányai közé, a húgaimat mentettem meg attól, hogy nekik is át kelljen ezt élniük. És amikor elköltöztem otthonról, akkor George fizikailag már elég rosszul volt ahhoz, hogy nekik ne árthasson.A halála után pedig az anyám és a húgaim elkezdhettek egy új, szabadabb életet élni.

Az azt követő évek, amikről eddig azt hittem, hogy kudarcok sorozata volt, most sikerré váltak. Oda mentem, ahol valami rosszat be kellett fejezni. Olyan cégekhez szerződtem, amik tisztességtelenül működtek, és ahogy dolgozni kezdtem náluk, hamarosan csődbe is mentek. Az a hajléktalanszálló, ami kigyulladt, valójában már régóta inkább egy drogtanya volt. Megtisztult tőle a környék, miután porig égett.

És az igazi vizsgafeladat Max volt, a könyörtelen strici és drogdíler. Amikor Mexikóból jövet elvesztettem a droggal teli bőröndjét, azzal kockáztattam a saját életemet, de közben őt halálra ítéltem. A nagyfőnök, akinek tartozott ezzel az áruval, nem kegyelmezett. És most, a filmszalagot nézve láttam, hogy Max halála elindított egy véres leszámolási játszmát, aminek a végén valamivel kevesebb lett a drogos, és az általa futtatott lányok közül páran ki tudtak szállni a prostitúció csapdájából.

És persze azt is láttam, hogy mennyire irreális terv volt ez az egész. Azt hittem, ha valahol megakasztom a folyamatot, akkor majd leáll az egész, szennyes rendszer. De ez csak naiv elképzelés volt. Egy aprócska részen tisztult a világ, de a többi területen újratermelte a piszkot és a bűnt.

Tehát az egészet nézve, nem tettem, mert nem is tehettem túl sokat. De ha a saját aprócska énemet nézem a nagy egészhez képest, és azt a két-három-négy embert, akinek mégiscsak jobb lett miattam az élete, akkor azért büszke lehetek magamra. Valamit tettem. Valamit változtattam a világon, még ha csak egy porszemnyit is, de ennyivel legalább jobb lett a világ.

Olyan volt, mintha felgyulladt volna egy erős fény, ami bevilágította a múltamat. Az a csapdákkal teli, sötét labirintus, amiben eddig fájdalmas sebeket szerezve, értelmetlenül bolyongtam csak, ebben az új világosságban nézve egy tudatosan berendezett akadálypálya lett, leküzdendő feladatokkal. És ezen a nehéz pályán én már szerencsésen végigmentem. 

Így nézve tényleg nem kudarc az eddigi életem.

Akkor viszont érdemes folytatnom. És ki tudja, miket tehetek még! Az eddigi eredményeim alapján igazán ügyes akadályfutó vagyok. 

Hú, úgy éreztem, már kezdek elszállni magamtól, úgyhogy gyorsan abba is hagytam az elmélkedést. A színes filmszalag eltűnt a szoba közepéről, és én újra a két ősz szakállú öreget néztem velem szemben a fotelekben. Leon és Draco Davini. Most nagyon békésnek és elégedettnek tűntek mind a ketten. És valahonnan régről nagyon ismerősnek is.