– A középső képkockákon is ennek a szétszakadásnak és
bukásnak a története van – folytatta Draco a mennyezet felé intve. – A legelső
kép az oltár felett állítólag a sötétség és a világosság szétválasztását
ábrázolja. Gondolhatjuk ezt is, a mondanivaló akkor is a kettéválásról szól. De
ha ha csak a festményt nézzük, inkább egy zuhanást ábrázol, az a férfialak
tehetetlenül zuhan bele a szétszakadó világba, ahol elveszett az egység, ahol a
fény és a sötétség már elkülönül egymástól.
A második képnél megint látványos lesz a probléma: a
bibliai magyarázat ennél sem stimmel. A könyv szerint itt a vizek
szétválasztása és a szárazföld teremtése következne, csakhogy az a harmadik
képen van. Ezen a Nap és a Hold, meg a növények teremtése látható. Az emberek
nem értették, miért más a sorrend, Michelangelo pedig nem magyarázkodott. Nem
mondta, hogy őt nem a bibliai történet érdekelte, hanem az Üzenet, mert úgysem
értették volna.
– Ez a Nap és a Hold teremtése? – kérdeztem csodálkozva.
– Én azt hittem, ez Lucifer elűzése az égből.
Hiszen két hasonló alak van rajta, és nagyon dühösnek tűnik az a
Teremtő.
– Na, ezért van szeme az embernek, hogy lásson –
bólogatott elégedetten Draco. – Igen, amit te mondasz, sokkal közelebb áll a
valódi üzenethez, mint a művészettörténészek okoskodása. Őszerintük Michelangelo
két alakban festette meg a Teremtőt, és mindketten éppen alkotnak. De ha
nyitott szemmel nézel, akkor egyértelmű, hogy a szembeforduló alakban indulat
van, és parancsoló dühvel tárja szét a két karját. Még az angyalkák is ijedten
húzzák le a fejüket körülötte. Itt nem egy jószándékú, békés alkotás zajlik,
hanem szigorú száműzetés: „te erre, én arra, ne kerülj többé a szemem elé!” És
az a távozó alak a fenekét mutatja az itt maradónak. Ez akkor is, és ma is elég
egyértelmű, pimasz üzenet: „kinyalhatod”.
Elnevettem
magam, annyira fura volt az ősz szakállú, tekintélyes Dracótól ilyet hallani.
De a képen valóban ez az üzenet virított. A háttal levő figura feneke nagyon
precízen lett megfestve, a köpeny olyan feszesen simul rá, hogy ha nem lenne
bordó színű, valójában meztelennek tűnne.
– Igen, ez itt egy újabb kettészakadás – folytatta Draco,
és az előbbi huncut mosoly lassan eltűnt a szája sarkából. – A Teremtő önmagával is konfliktusba került.
Az egyik része fent akart maradni az égben, a másik viszont elindult lefelé, az
anyag felé.
Aztán a következő képen az égben ragadt alak magányossága
látható. Állítólag itt teremti a vizeket, de inkább úgy tűnik, reménytelenül,
szomorúan keres valakit, keresi az elveszített másik felét.
És aztán megtalálja. Az Ádám teremtése ma már olyan
megszokott ábrázolás lett, hogy kevesen gondolkoznak el azon, Michelangelo
miért ilyen különös formában festette meg. Amikor a freskó elkészült, nem is a
teremtés aktusának látták, hanem egy helyes életre való figyelmeztető gesztusnak.
Mert semmilyen hagyomány nem ad magyarázatot erre a különös kézmozdulatra.
– Gondolom azért nem, mert ez nem teremtés – mondtam
bátran, mert már élveztem, hogy azt láthatok bele a képekbe, amit akarok. Draco
és Leon is egyetértően bólogatott, úgyhogy folytattam. – Szerintem ez a
kapcsolatteremtésről szól. Az égi rész találkozik a földivel. Az a két ujj
pedig olyan, mint két idegsejt nyúlványa, amik éppen átadják egymásnak az
információt. Az égi rész a tudatosabb, a földi oldal kissé belealudt az
anyagba, de éppen ébredezik.
Ja, és most, ha jobban megnézem, azt is látom, hogy Ádám
nem is olyan magányos ezen a földön. Az a meztelen ifjú, aki elvileg a két kép
között van, olyan, mintha Ádám tükörképe lenne. És a makkok kötegét tartó karja
szinte hozzáér Ádám combjához. Fura, itt mintha összemosódna a kép meg a fal
síkja, mintha eltűnne a határ a festmény meg a keret között. Ádám olyan, mintha
csak az egyike lenne a képkockák szélein üldögélő meztelen ifjaknak.
Egyáltalán kik ezek a meztelen alakok? – kérdeztem, és
elakadtam a gondolatmenetemben.
– Jó kérdés – mondta Leon. – Ez is Michelangelo titka
maradt. Senki se értette, miért festette tele a mennyezetet ezekkel a
hangsúlyos, energikus alakokkal. Szolid szárnyas angyalkák illettek volna ide,
áhítatos arccal, mint Raffaellónál.
Az is nehezen magyarázható, miért tartják a súlyos
tölgyfa-füzéreket. Bár erre az volt a válasz, hogy biztosan az akkori pápa
családneve miatt. Michelangelo viszont még a bibliai sorrenden is változtatott,
ha úgy tartotta jónak, egy pápa neve miatt nem festett volna ilyen hangsúlyos
díszítést. A tölgyfa sokkal ősibb szimbólum, a pogány erőt képviseli, Jupiter
fája volt a római mitológiában. Ezek az ifjak tehát inkább egy ősi, egységes,
tiszta világ megtestesítői. Ha alaposan megnézed őket, minden másodiknak nőies
az arca és a haja, bár amelyiknek látható az ágyéka, ott mindannyian férfiasak.
Olyanok, mint a szétválás előtti, teljes ember, a nemek nélküli, tökéletes
állapotban.
Bennük, ezekben a képeken kívül álló, izmos ifjakban itt
van még a teljesség. Ők fogják közre a jeleneteket, és a próféták és szibillák
mellett ők tűnnek valóságos létezőnek a mennyezeten.
Na, de térjünk vissza a történetre – mutatott újra felfelé
Leon. – Ádám után következik a sorban
Éva teremtése. Erről már beszéltünk korábban. Ez a jelenet persze pontosan
megfelel a bibliai leírásnak, mert ez itt illusztráció, és nem művészet. De még
így is beleillik a sorba, a szétszakadás történetébe. A szétaprózódás
folytatódik, Ádám is kettéválik, az egységes, tökéletes lény férfivá és nővé
osztódik. A Teremtő pedig egyre szomorúbban szemléli ezt a darabokra hulló
világot.
Aztán újra egy nagyméretű kép, a Paradicsom. A hivatalos
magyarázat szerint itt is két jelenet van egy képen: a bűnbeesés és a kiűzetés
a Paradicsomból.
– De akkor miért annyira más a két emberpár? – kérdeztem.
– Azok, akik a fa alatt a gyümölcsért nyúlnak, nem is hasonlítanak azokra,
akiket az angyal elüldöz.
– Bizony, a teológusok szerint ez a bűn következménye,
ettől csúnyul meg szegény Éva – felelte gunyoros hangsúllyal Draco. – A férfin
persze nem fog annyira az átok, de a nőből boszorkány lesz, ha eszik a Tudás
fájának gyümölcséből.
– Dehát együtt esznek belőle! Sőt, Ádám maga szedi le,
Évának meg a kígyó adja.
– Igen, láthatod, ez megint nem egyezik a bibliai
történettel. Michelangelo szerint mindketten egyformán cselekvőek, és nem csak
Éva a bűnös. Sőt, egyáltalán nem tűnik bűnnek a dolog. Az ott egy békés
édenkerti jelenet, ahol egy gyönyörű emberpár a Tudás gyümölcsével töltekezik. A
kígyó pedig nem valami gaz csábító, hanem a Tudás fájához tartozó, kedves,
angyali alak. És ha nincs bűn, akkor nincs büntetés sem. Akkor csak a kettőség,
a szétszakadás folytatódik a történetben.
A kettősség most a szellemi tudás szintjén jelenik meg. Vannak,
akik ott lehetnek a Bölcsesség közelében, örök fiatalon, egységben. És vannak,
akiknek az a küldetésük, hogy eltávolodjanak a Forrástól, és elvigyék a Tudást
a pusztába, a többi ember közé, belefáradva és beleöregedve a feladatba.
Nézd csak meg jobban! Az az öreg női arc nem Évához
hasonlít, hanem inkább az alatta levő cumeai szibillához. A feje is
mindkettőnek furán kicsi a széles vállakhoz képest. A távozó férfi pedig éppen
úgy néz ki, mint alul, a szomszédos képen Ézsaiás próféta. Mellette a kisangyal
is pont erre a paradicsomi képre mutat.
Tehát ez a történet az egységes tudás szétszakadásáról
szól. És nézd meg a fát, nem látsz rajta valami furcsát?
Alaposan
megnéztem a képet. Elsőként az tűnt fel, hogy a levelei alapján ez biztosan nem
almafa. Talán fügefa. Igen, a kígyótestű nő kezében egyértelműen hosszúkás,
zöld füge van.
Ismerősnek tűntek ezek a hármas osztású levelek is.
Megtaláltam, pont ilyenek vannak Jónás fölött is, azokon a vékony ágakon. Pedig
elvileg Jónásnak egy tök levele adta az árnyékot, nem fügebokor. De mi van, ha
ez egy utalás arra, amit Jónás mutat, hogy a Tudás veszett el, ahogy felette is
sárgulnak, száradnak a levelek. A Tudásból elveszett az egyik rész, ahogy
Hermész botjáról is hiányzik az egyik kígyó.
A kígyó!
Megnéztem az Édenkerti fa törzsét, és rájöttem, mi benne
a furcsa.
Azon ott van a két kígyó!
Ha egyesével, alaposan megnézem a kígyótest
kanyarulatait, akkor egyértelmű, hogy két kígyó van rajta. Az egyik a bal
oldali nőalak testében végződik, aki Évának nyújtja a gyümölcsöt. A másik kígyó
viszont a piros ruhás, kardos angyal jobb kezében ér véget.
Tehát itt, az Édenkertben még megvolt mind a két oldal.
Csak aztán elveszett az egyik rész.
– Pontosan – válaszolt Leon a gondolatomra. – Igen, ez a
legfontosabb üzenet ezen a képen. Eredetileg megvolt a két kígyó, megvolt az
egység, és abban a jó és a rossz tudásának a titka. De aztán elcsúsztak az
információk, halványodott az üzenet, és az emberek egyre kevesebbet értettek
meg az eredeti teljességből. A tudás egysége elveszett, a darabokat pedig elkezdték
úgy értelmezni, hogy azok már az ellenkezőjét jelentették, mint amiről
eredetileg szóltak. A tudás bűn lett, az önálló gondolkodás eretnekség, a
szabadság pedig üldözendő lázadás. A szent üzenettel útnak indított Hírnökökből
pedig meg nem értett, szenvedő próféták és jósnők váltak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése