38. A líbiai szibilla

    Néztem felfelé, de mivel jó ideje bámultam már a mennyezetet, éreztem, hogy a nyakam kezd elgémberedni. Leon közben felugrott, fürgén az egyik polchoz lépett, levett és kigöngyölített egy tekercset, és velünk szembe, az állványra akasztotta a szibillát ábrázoló részletet. Draco elnéző mosollyal töltött friss teát a csészéjébe, és úgy dőlt hátra a fotelben, mint aki már pontosan tudja, mi fog következni. Engem viszont érdekelt ez a női alak. Emlékeztem rá, hogy amikor legelőször láttam, ott a kápolnában, mintha mozdult volna felém, mintha a könyvét akarta volna odanyújtani.

Most, hogy itt volt a poszter előttem, szemmagasságban, már jóval kényelmesebben tudtam megnézni.

Tényleg nagyon szép volt.

És az is feltűnt, hogy milyen erőteljes lendület van a mozdulatában.

– Igen, ez a spirális mozgás maga az élet tánca – bólogatott Leon a gondolatomra válaszolva. – Ugyanaz, mint ami ott van a DNS-láncban is. A mozdulat, amivel elkezdődik az élet. Ez a forgás ismétlődik a szibilla felett a Teremtő első mozdulatában, de ugyanez van Jónás lendülő testében, vagy a sarokfestmény magányos rézkígyójában, aminek hiányzik a párja.

A líbiai szibillának hiába lenne meg a freskósorban a férfi társa, az a Teremtő elcsúszott a folyamatban, és nem tudott vele összekapcsolódni.

Pedig Michelangelo megfestette mindkét oldalt. Amikor az idegenvezetők elhadarják a szokásos szöveget, hogy a kápolna két falán a prófétákat és a szibillákat láthatjuk, az emberek csak bambán bólogatnak, és a többségüknek fel sem tűnik, hogy most hallják életükben először ezt a szót. „A szibillák ókori jósnők voltak, akik megjövendölték Krisztus eljövetelét, ezért kerülhettek a kápolna szereplői közé.”- folytatják az idegenvezetők. Persze, persze. Ha valaki minden régi szövegbe Krisztus eljövetelét akarja belemagyarázni, megteheti, hiszen ha azt mondom, hogy „jó reggelt, szerintem ma esni fog az eső”, ez is lehet egy krisztusi prófécia. Főleg, ha aztán tényleg esni kezd. Na ugye, megmondtam, hogy az égből alá fog szállani a termékenyítő erő. Mindjárt próféta lesz belőlem, pedig csak egy ártatlan mondat csúszott ki a számon.

A szibillák ennél jóval többet tudtak. Nem a keresztény egyház Krisztusáról beszéltek, hanem a világról, a lehetséges veszélyekről, a rossz irányba haladó változásokról. Figyelmeztetni próbálták a már akkor is süket és vak embereket. De ha nem lenne ez a freskósor, ma már a teológusokon kívül nem sokan tudnák azt, hogy régen nem csak a férfiak  kiváltsága volt a spirituális tudás és üzenetközvetítés. Az embereknek van valami fogalmuk arról, hogy Delphoiban volt valamikor egy jósda, de más jósnőkről és prófétanőkről nem hallottak. 

Michelangelo viszont egyenrangú partnerként festette ide a férfiak mellé a nőket is. Abban a korban tette ezt, amikor a nők által képviselt szellemi tudást tűzzel-vassal üldözték, amikor boszorkánynak bélyegezve ezrével égették el a füvesasszonyokat, bábákat, a spirituális kapcsolódásra képes médiumokat, és irtottak minden ősi tudást, ami nem a hivatalos vallás szűk köréhez tartozott. Akkoriban a nő egyetlen elfogadott szerepben létezhetett csak: a szűz anyaként, aki valamilyen rejtélyes módon, a bűnös szexualitást kikerülve megtermékenyül, megszüli a szent férfit, és aztán csöndben és passzívan a háttérben marad, miközben a férfi megmenti a világot. Minden más szerepe csak a bűnös szajha lehetett, aki minden rossznak okozója a kezdetektől, ő a Sátán szolgája, és egyébként lelke sincsen. Ha nem lenne rá szükség az emberi szaporodáshoz, ki is lehetne irtani, hogy ne csábítsa a bűnre a szegény, tisztességes férfiakat.

A vallás az eredeti, tökéletes Szentháromságot is megcsonkította, amikor a Férfi-Nő-Gyermek egységéből kitörölte a Nőt, az Anyát. Ehelyett egy torz, a valósággal nem egyező képet alkotott: Atya-Fiú-Szentlélek. A teremtő Nőből csak egy megfoghatatlan, testetlen lélek maradt, pont az a rész, amit egyébként megtagadtak az asszonyoktól az akkori világban.

Pedig a Nő, az Anya az, aki jogosan nevezhető Teremtőnek, hiszen a saját testében hordja ki az új életet, és ő szüli meg ide. Mindegyik ember, aki itt él, egy teremtő Anya által nyitott Kapun át léphetett erre a világra.

Ezt a nagyhatalmú Nőt tagadta meg az egyház, és igyekezett elnyomni, láthatatlanná tenni. Aztán pedig pöffeszkedve beleállt az általa kialakított hiányba, és „anyaszentegyháznak” nevezte el önmagát. Először megsemmisítette a Nőt, majd magának követelte a rangját. Ha nem lett volna olyan tragikus következménye, még mosolyoghatnánk is rajta, hogy egy csupa férfiból álló, a nőiséget az ördögtől valónak tartó szervezet képes volt magát „anyának” nevezni.     

Abban a korlátolt, dogmatikus rendszerű korban Michelangelo fogta magát, és mindenfajta magyarázó szöveg nélkül idefestette az egyház központi helyére, a pápák saját kápolnájába az ősi törvényt: a férfi és a nő egyenrangúságát. Aki látni akar, vegye észre az igazságot. Itt van a próféták és szibillák alakjában, vagy az édenkerti képen, ahol Ádám és Éva együtt nyúl a tudás fájának gyümölcséért.

Itt van ez is, és persze ezt sem látják meg az emberek. Akkor sem látták, és azóta sem veszik észre, hogy mi minden van a szemük előtt. És nem látják az erőt, amit ezek a nők hordoznak. Nem ismerik fel a Teremtés titkát.

   Hallgattam Leon magyarázatát, elgondolkodva figyeltem a képet, és a líbiai szibilla, ez a gyönyörű, energikus nő váratlanul felpillantott, a szemembe nézett, és a teste forogni kezdett. De valami különös módon, mintha minden része, a karja, a lába, a ruhája, a hajfonata külön-külön is forgásba lendültek volna, szétnyílva és összezáródva, mint egy végtelenített szalag. Körülötte mintha csillagok és bolygók jöttek volna létre, felszikráztak, aztán eltűntek a könyve lapjai között. És az egész forgást valami mély zengő hang kísérte, felerősödő és aztán elhalkuló, ismétlődő ritmusban. Ringató és megnyugtató érzés volt. Szerettem volna eggyéválni ezzel a biztos középponttal, ahonnan minden elindul, és ahova minden visszaérkezik.

Hagytam, hogy magába olvasszon ez a zengés és ez a forgás.   

   Nem tudom, mennyi idő telt el, amikor kinyitottam a szemem, és rájöttem, hogy a szobában vagyok, Leon és Draco társaságában. Pislogtam párat, Leon pedig friss teát töltött a csészémbe.

– Csak pár perc volt az egész – mondta mosolyogva. – De tudom, sokkal többnek tűnt. Ez a Teremtés forgása, és az időtlenség pillanata. Az egyik csodálatos Kapu a freskósoron. Szép volt, ugye?

– Igen, gyönyörű – feleltem, és azt éreztem, a szám annyira kiszáradt, mintha órák óta nem beszéltem volna. Ittam a teából, és újra a képre néztem. Láttam a festményt, az állóképet, de most is érzékeltem mögötte azt a hatalmas ívű forgást.

– Igen, minden részlete élő, mozgó – mondta Leon. – Ám ha jól megnézzük, anatómiai szempontból nem is létezhet ez a mozdulat. Pedig Michelangelo nagyon pontosan ismerte az emberi testet, itt mégis egy olyan alakot festett meg, ahol az energia és a közvetítendő üzenet fontosabb volt, mint a fizikai tény.  Az ember a valóságban nem lenne képes ilyen ívű mozdulatra, ahol ekkora körívet ír le a test. A karok, a vállak, és a gerinc vonala még egyet fordul a csípőnél és a lábaknál. Ez tehát nem állókép, ez maga a mozgás. Az élet legelső mozdulata. A csecsemő is ehhez hasonló forgással születik meg a szülőcsatornában.

És a képen minden részlet az összefonódásról szól, olyan, mintha Michelangelo a DNS-spirál titkát festette volna oda többféle formában. Az Élet könyve, ahogy csukódnak össze a lapjai. A két kar, a hajfonatok, a ruha különös díszítése, és a cipzárhoz hasonló kapcsolódása, a szoknya lebbenése, a jobb oldalon a zöld köpeny aranyszínű szegélye, a lábak, és a lábujjak is a szétnyílás-összezáródás ütemét képviselik. Egyetlen másik prófétának vagy szibillának sincs ilyen mintázatú ruhája.

És még alul az a névtáblát tartó aprócska angyal is egy forgó mozdulatot tesz, és úgy tarja a két karját, ahogy az Utolsó ítélet Krisztusa.

És e felé a szibilla felé tárja ki a két kezét a Teremtő a sort kezdő képkockán. Ugyanúgy fordul az ő teste is, ugyanúgy lebben a térde fölött a bordó köpenye, mint a nőalaknak. A köztük levő két meztelen ifjú is társul ehhez a forgáshoz. De mégsem sikerül a kapcsolódás, a mennyezet túloldalán már a reményvesztett, mozdulatlan Jeremiás lógatja a fejét.  

A Teremtő és a szibilla karja között van egy rézszínű medalion. Minden második, kisebb képmezőnél egy-egy ilyen korongot tart a két meztelen ifjú. Ezeken ószövetségi jelenetek láthatóak, mintha domborművek lennének. Itt, a férfi és női teremtő energiát elválasztó medalionon Izsák feláldozása látható. Az a jelenet, ahol Ábrahám emeli a kését, hogy istene parancsára az oltáron feláldozza az egyetlen fiát. Meg is tette volna, de az utolsó pillanatban az isten nagy kegyesen úgy döntött, hogy elég volt a szándék a hitpróbához, és mégsem kér emberáldozatot, megfelel neki helyette egy kos is.

Michelangelo ezt a jelenetet festette a két teremtő alak közé. Ezt tartotta az egyesülés gátjának. Egy női teremtő nem kapcsolódhat egy olyan férfi istenhez, aki gyerekek feláldozását kéri merő szórakozásból, és akinek olyan hívei vannak, akik ezt meg is tennék. A nő, aki szülni tud, nem akar összefogni azzal, aki elpusztítaná a teremtményeit.

És aztán valami hasonló történik az Utolsó ítéletnél. A pusztító kézmozdulatú Krisztustól is elfordul a nő. Az a nő, aki lehet, hogy Mária, Jézus anyja, de az arca alapján valószínűbb, hogy ugyanúgy, ahogy a Pietánál is, inkább a társa, Mária Magdolna. Elfordul az ítélettől, de ott van ő is. És nem tesz semmit, hogy változtasson a döntésen. 

Az emberek, akik képesek voltak egy hit nevében elpusztítani a Gyermeket, most pusztulásra ítéltetnek általa. Nincs kegyelem. A világ nem érdemli meg.

Azon a képen, harminc év múlva, már Michelangelo sem keres mentséget az emberiségnek. Itt még hitt abban, hogy a világ egyik fele fenntarthatja, megőrizheti a szépséget és a jót. De aztán kiábrándult az egészből. Úgy érezhette, hiába próbálta megfesteni, végképp elveszett az Üzenet.