46. David története

– Elmesélhetem az életemet?– törte meg a csendet David. – Meghallgatod?

A hangjában a bizonytalanság mellett ott volt elszántság is. Mint aki felkészült az elutasító válaszra, és kész azt is tudomásul venni.

De én kíváncsi lettem rá. Őrá, David Renoára, aki itt ül mellettem a római éjszakában, és akit valójában nem is ismerek. Én egy másik, régi férfire emlékeztem csak, az örömök és a csalódások ahhoz a másikhoz tartoztak.

Igen, tudni szeretném, kicsoda ő igazán.

Bólintottam.

David a sötétben nem nagyon láthatta, de mivel szorosan egymás mellett ültünk, ezért megérezte a mozdulatomat. Sóhajtott egyet, aztán belekezdett: 

– Az eddigi életem egy nagy kudarc volt. És aztán a menekülés a kudarc emléke elől. De ma délután valami megváltozott bennem itt, a kőfal tetején, és eldöntöttem, hogy nem menekülök tovább. Szembenézek, és tudomásul veszem, hogy ez vagyok én. Ennyi vagyok én. És most úgy érzem, ha ezt elmondhatom neked is, akkor valamiért jobb lesz. Talán könnyebb lesz, mert végre ki merem mondani másnak is, nemcsak magamnak. És akkor talán végre azonos lehetek azzal, aki vagyok. – Megakadt, megköszörülte a torkát, aztán egy rövid szünet után nagy levegővétellel folytatta. – A valódi nevem David Areon. Amikor hét évvel ezelőtt, huszonnyolc évesen eljöttem Londonból, kreáltam a betűkből egy új nevet magamnak. Azt reméltem, ezzel önmagamat is átkódolhatom egy új működésre. Párizsba mentem, festő akartam lenni, és azt hittem, ha a nevem hasonlít Renoir nevéhez, akkor majd a festészetem is olyan lesz. De persze csak hiú vágy volt ez. Mi más is lehetett volna egy kudarccal teli élet után? 

Már a megszületésemmel csalódást okoztam. A szüleim hat éve házasok voltak, és évek óta gyereket akartak. Főleg az apám, aki egyedüli gyerek volt, tizenévesen árva lett, és csak önmagára számíthatott. Egy kis festéküzemet örökölt, amiből kemény munkával egy jól működő, nagy gyárat hozott létre. Ipari festéket készítettek, hajókhoz, vonatokhoz, darukhoz. Az apám vágya az volt, hogy ezt a gyárat a fiaival együtt vezethesse majd.

De az anyámnak nem sikerült teherbe esnie. Jártak orvosokhoz, kezelésekre, de semmilyen fizikai problémát nem találtak náluk. Aztán valaki azt ajánlotta, menjenek el egy második nászútra, kikapcsolódni, talán az segít. Eljöttek hát egy nagy olasz körútra, és én itt fogantam, július közepén, Rómában vagy Firenzében. Nagy volt az öröm, mert a számítások szerint pontosan az apám harmincötödik születésnapján, április 15-én kellett volna megszületnem.

De én sosem tudtam megfelelni az elvárásoknak. Koraszülöttként érkeztem, hét hónapra, 1980. február 18-án, reggel. Még két kiló se volt a súlyom, és sokáig nem volt biztos, hogy életben maradok.  

Van elég vacak adottságom, az, hogy mindenre emlékszem. Sokszor próbáltam már elfelejteni a múltat, de minden érzés, kép és esemény olyan mélyen belém íródik, mintha kőbe vésném, és nem tudom kitörölni.

Emlékszem a megszületésem előttről is arra, hogy milyen izgatottan készültem az életre, és éreztem, hogy örömmel várnak odakint. És egyre nőtt bennem a sürgető vágy, hogy kezdődjön már el ez a nagy kaland, legyek már szabad, és had tegyem már próbára az erőmet. Türelmetlen voltam, nem foglalkoztam a visszahúzó érzésekkel, és nagy lendülettel, nagy önbizalommal elindultam megszületni.

És ebbe a nagy sietségbe majdnem belehaltam. Ma is itt van bennem annak a jeges rémületnek az emléke, amikor rájöttem, hogy ebben a fizikai testben milyen iszonyú nehéz életben maradni. Hogy itt lélegezni kellene, de alig van izmom, amivel tudnék, mozgatni kellene a szívemet, de az rettenetesen fárasztó. És itt minden fáj. A lélegzés, az evés, a mozgás, a vad hangok a fülemben, a ruha érintése a bőrömön. Döbbenetes volt felismerni, hogy ez az annyira vágyott élet valójában tele van szenvedéssel.

Többször is majdnem feladtam, vissza akartam menni a csöndbe, a békébe, nyugalomba. De nem találtam a kijáratot. Hát itt ragadtam egy fájdalmakkal és csalódásokkal teli világban, és kínkeservesen túléltem a napokat, heteket, aztán éveket. Valahogy eltelt az idő, én meg csak sodródtam vele.

Négy éves voltam, amikor megszületett az öcsém, Neil. Nagyon vártam. Azt reméltem, hogy lesz végre egy testvérem, aki olyan, mint én, és akkor majd szűnik bennem az a nagy belső hiányérzet, és nem leszek olyan magányos és elveszett ebben a rideg világban.

De egy idegent hoztak haza a szüleim a kórházból. Egy tökéletes gyereket, aki egyáltalán nem hasonlított rám. Ő nem sírt, nem volt tele félelmekkel és görcsökkel, mint én. Nyugodtan aludt, jól szopott, és mintaszerűen fejlődött. Ő lett a bezzeg-gyerek, a szüleim szeme fénye. Az utód, akire már büszkék lehettek, aki bebizonyította, hogy mégsem velük van a baj, hiszen ilyen nagyszerű gyereket is össze tudtak hozni. Úgyhogy ettől kezdve még magányosabb lettem, és még több probléma volt velem. Hatévesen bentlakásos iskolába adtak, de túlérzékeny és beteges voltam, ki kellett venniük onnan. Pedig akkorra már én is menekülni akartam otthonról, távol lenni a tökéletes Neil mellett a büszkeségtől ragyogó szüleim látványától, és apám lesújtó pillantásaitól. És a verésektől.

Apám soha nem bocsátotta meg nekem, hogy a születésemmel csalódást okoztam neki, és hogy ezt a gyötrelmét azóta minden tettemmel, a fizikai létezésemmel is csak fokozom. Szinte minden nap megbüntetett valamiért, és ahogy nőttem, ezek a fenyítések egyre durvábbak lettek. Soha nem tudtam megfelelni az elvárásainak. Kiderült, hogy nem tudok jól olvasni, fordítva írom a betűket, összekeverem a számokat. Amikor bal kézzel kezdtem írni, úgy megvert, hogy eltört a karom. Megtanultam hát jobb kézzel írni, de nagyon csúnya, görcsös, olvashatatlan írással.

Közben felfedeztem, hogy a rajzolás milyen örömöt ad nekem. El tudtam menekülni ebből a világból, teremtettem magamnak egy szebbet, jobbat, és közben olyan boldogságot éreztem, mint amit egyébként soha. Bal kézzel rajzoltam a gyönyörű dolgokat, jobb kézzel pedig írtam a kusza betűket, a rossz iskolai dolgozatokat. 

Az apámnak persze nem mertem megmutatni a képeket. Tízéves voltam, amikor egy nap bejött a szobámba, hogy ellenőrizze a leckémet, és észrevette a színes lapokat. És valami hideg, iszonyatos dühvel elkezdett verni. Amikor már félájultan feküdtem a padlón, akkor aprólékos precizitással darabokra tépte az összes képet, bedobta a kályhába, utána a színes ceruzáimat is, és rám parancsolt, hogy gyújtsam meg őket. Az ujjaim annyira remegtek, hogy nem tudtam megtenni. Az apám megmarkolta a kezemet, rászorította a gyufára, és úgy gyújtotta meg a tüzet. Amikor már lobogott a láng, akkor is ott tartott, az ujjaimat égették a lángnyelvek. Megvárta, amíg minden lap hamuvá ég, akkor engedett el.

Akkor komolyan meg akartam halni. De mégsem tettem meg, mert közben már megszületett a kisebbik öcsém, Colin.

Őt már nem vártam úgy, mint Neilt. Már tudomásul vettem, hogy én vagyok az idegen ebben a családban, ahogy ebben a világban is, és a többiek tartoznak ide. Csak túlélni akartam valahogy a szükséges időt, és aztán minél távolabb kerülni innen. Szó volt róla, hogy keresnek egy másik, problémás fiataloknak való intézetet, és oda fognak küldeni.

Aztán három héttel a hetedik születésnapom előtt, január végén megszületett Colin. Aludt, amikor a szüleim hazahozták. Anyám odatartotta elénk, Neil és én csöndben néztük az új testvért. Akkor Colin kinyitotta a ragyogó, égkék szemét, egyenesen rám nézett, elmosolyodott, és kinyújtotta felém a kezét.

És bennem minden megváltozott. Olyan volt, mintha egy hiányzó részemet találtam volna meg. Megszűnt az a dermesztő magány a lelkemben, és értelme lett annak, hogy itt élek, ebben a családban, ebben a világban. Lett egy testvérem, és lett egy nagy feladatom. Én lettem Colin bátyja és védelmezője. Élnem kellett, hogy segíthessek neki jobban élni ebben az idegen környezetben.

Attól kezdve valóban igyekeztem mindent a lehető legjobban csinálni. De a képességeim a jó iskolai teljesítményhez továbbra is hiányoztak, ott az okos Neil utolérhetetlen volt. Viszont nélkülözhetetlen lettem Colin mellett. Én lettem a dajkája. Ha éjszaka felébredt, csak én tudtam visszaaltatni, ha én öltöztettem, sosem rúgkapált, ha én etettem, minden kanálnál mosolygott. Úgyhogy egyre több időt tölthettem vele. Közben azért javultak az iskolai eredményeim is, mert nyugodtabban jobban tudtam koncentrálni. A nyugalomhoz pedig elég volt, ha Colin mosolyára gondoltam. Az első szó, amit kimondott, az én nevem volt. Felém tette meg az első lépéseit. A család is elfogadta, hogy ennyire összetartozunk, és apám is hajlandó volt tolerálni a létezésemet, mert hasznossá tettem magamat.

Aztán kiderült, hogy Colin még Neilnél is okosabb. Egy kis zseni. Nagyon korán megtanulta a betűket, amiket én mutattam meg neki, és pár hét után már nálam jobban olvasott. A számokat pedig egyenesen imádta. Négyévesen valami mondókát dúdolgatott magában, és vidáman kacarászott közben. Amikor jobban figyeltem, meghallottam, hogy a szorzótáblát mondja, amit tőlem hallott, amikor hangosan tanultam. Aztán nekem is magyarázni kezdte, hogy milyen érdekes, hogy a háromszor négy is tizenkettő, meg a kétszer hat is tizenkettő, és a huszonnégyben a kettő is tizenkettő lesz. És úgy nevetett, mint aki a világ egyik legviccesebb tényét fedezte fel.    

Úgyhogy Neil fokozatosan háttérbe szorult a nagy családi összejöveteleken, és helyére lépett Colin, a csodagyerek. Persze Neilt továbbra is mindenki dicsérte, ő volt a szorgalmas, jó fú, akivel sosincs semmi gond. Rólam már régóta nem beszélt senki, igyekeztek úgy tenni, mintha nem is léteznék, a rokonok is udvariasan kerülték a David-problémát. Úgyis lett helyette egy sokkal érdekesebb beszédtéma, az, hogy Colin milyen új csodát produkált. Én pedig nagyon büszke voltam a kisöcsémre, és örültem, hogy ott lehetek a háttérben.

Colint mindenki szerette. Szőke, göndör hajával, örök mosolyával olyan volt, mint egy földre szállt angyal. Volt benne valami elbűvölő kedvesség, életöröm, és egy olyan különleges adottság, hogy nagyon tudott figyelni. Bármire. Ha valaki beszélt vele, úgy érezhette, hogy a mindenség fókuszában áll, mert Colin égkék szeméből mintha maga a világegyetem sugárzott volna rá. Ha Colin egy feladaton gondolkodott, nem hagyta abba addig, amíg nem talált minden apró részletre kielégítő választ. Ha pedig valamiről mesélt, mindenkit magával ragadott a lelkesedése, még ha a legtöbb embernek fogalma sem volt azokról a matematikai vagy fizikai témákról, amik őt szenvedélyesen érdekelték. Mert aki őt hallgatta, úgy érezte, hogy Colin szavai nyomán minden érthető, egyszerű és tökéletes ebben a világban.

Én is úgy éreztem, hogy attól kezdve élek igazán, hogy ő itt van velem.

Aztán teltek az évek. Én valahogy végigbukdácsoltam az alapfokú iskolákat, aztán elkezdtem az apám gyárában segédmunkásként dolgozni. Gyűlöltem a festékeket, a színüket, a szagukat is, mert a színes ceruzákra emlékeztettek. Tízéves korom óta nem rajzoltam, de időnként verejtékben úszva ébredtem ugyanabból a visszatérő rémálomból. Azt álmodtam újra és újra, hogy a képeimmel együtt ott állok egy máglyán, és az apám gyújtja meg a tüzet alattam. Eleinte végigéltem, ahogy a tűz lassan elemészti a rajzokat, majd a farönkök is lángra kapnak, és a forróság egyre elviselhetetlenebb lesz. Aztán a talpam, a lábam is égni kezd, a kín elborít, vergődök, de a kötelek szorosan tartanak. A szenvedés már kibírhatatlan, és nem tudok menekülni belőle.

A saját üvöltésemre szoktam felébredni. Aztán sok gyakorlás után képes lettem arra, hogy a láng fellobbanásakor kimondjam azt, hogy: „ennyi, vége”, és ettől magamhoz térjek, kilépjek az álomból.     

Neil és Colin bentlakásos iskolába kerültek, jól tanultak, mindketten gyorsabban haladtak a tananyaggal, mint a többi diák, hamarabb is végezték el az osztályokat. Az apánk jogosan remélhette, hogy ők majd tökéletes társai lesznek a gyár vezetésében, ha már a legidősebb fiára nem is számíthat. Colinnal a távolság ellenére is nagyon szoros maradt a kapcsolatunk, amikor pedig az iskolai szünetekben hazajött, éjszakákon át beszélgettünk. Tizenöt éves volt, amikor elmondta, hogy ő másnak érzi magát, mint a többi kamasz. És hogy beleszeretett az egyik fiú iskolatársába.

Tudtam, hogy ezt az apánk sosem fogadná el. Bármennyire is szereti Colint, az ő szigorú értékrendjébe egy ilyen kapcsolat sosem férne bele. Megbeszéltük, hogy ezt titokban tartjuk, csak én tudhatok róla.

Aztán Colin egy amerikai egyetemre ment tanulni, mert kiderült, hogy az informatikához nagyon jól ért. Egyre ritkábban találkoztunk. Neil megszerezte a közgazdász diplomát, az apánk mellett dolgozott a gyár vezetésében, közben beleszeretett az egyik üzletfelünk lányába, és megkérte a kezét. A szüleink boldogok voltak, hogy a középső fiuk révbe ért.

Az én lábam alól akkoriban már kezdett kicsúszni a talaj. Nem volt ott Colin, aki miatt tartani kellett volna magamat. Csődtömegnek éreztem az életemet. Gyűlöltem a robotmunkát, amit végeztem, gyűlöltem a festékeket, a többi embert a gyárban, aki szánakozva néztek engem, a főnök leselejtezett fiát, de nem volt erőm változtatni a helyzetemen. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdhetnék magammal.

Volt egy bizonytalan próbálkozásom, elkezdtem gitározni, és kiderült, hogy van érzékem hozzá. Sikerült annyira megtanulnom, hogy egy kis együttessel hétvégeken eljártunk klubokba zenélni. Erről az apám nem tudott, de már nem is nagyon érdekelte, hogy mit csinálok. A zene ahhoz hasonló örömöt adott, mint amit régen rajzolás közben éreztem, de az ereje sokkal kisebb volt. Ettől pedig csak rosszabb lett, mert a hiányra, a veszteségre emlékeztetett. Ceruzát továbbra se tudtam kézbevenni, pedig már nem kellett attól félnem, hogy az apám benyit a szobámba. Maradt hát a zene, meg a hiányérzet. És aztán ezt a hiányt megpróbáltam mással betölteni. Először alkohollal, aztán droggal.

A klubokban kéznél volt mindkettő. És így együtt, a zene meg a plusz anyag már majdnem megadta azt a régi teljességérzést. Persze másnap reggel aztán kamatostul vette vissza az egészet.

Ebben a helyzetben voltam hét éve, amikor Neil esküvője zajlott. Erre az alkalomra hazajött Colin is Amerikából, és vele jött a barátja, Ronald. Ahogy megláttam őket együtt, tudtam, hogy az én feladatom véget ért. Az életem mostantól újra céltalan és értelmetlen. Colinnak már nincs szüksége az én támogatásomra, mert megtalálta az élete párját.

Csodálatosan illettek egymáshoz. Kiegészítették egymást. Colin szőkén, mosolyogva állt Ronald mellett, aki magas volt, szikár, barna hajú, és komolyan szemlélte az embereket. Szűkszavú volt, de látszott, hogy mindent megfigyel, elemez, elraktároz a fejében. Nyugalom és magabiztosság sugárzott belőle. Jogász volt, és Colinnal együtt nemrég alapítottak közösen egy informatikai céget.

Néztem őket, és örültem, hogy Colin is révbe ért. Már nincs egyedül. És irigyeltem Ronaldot, mert én csak a bátyja voltam az öcsémnek egy rövidre szabott gyerekkorban, ő viszont a társa lehet egy egész életre. És tudtam, hogy boldogok lesznek.

A család többi tagja és a vendégek persze Ronaldban csak egy amerikai üzlettársat és barátot láttak. A szüleim biztosra vették, hogy az egyetem után Colin hazajön a gyárba dolgozni, és ez a mostani cég csak egy kis kereset-kiegészítés neki, afféle diákmunka. A vendégek között pedig azonnal elkezdődött a vetélkedés, ki tud jobb feleség-tippet adni Colinnak. Anyák noszogatták a lányukat, hogy menjen már oda, mosolyogjon szépen, kérdezzen tőle valami okosat. Apák jegyezték meg ártatlan beszélgetés közben, hogy az ő lányuk olyan kitűnő diplomával rendelkező, nagyon értelmes nő, hogy azt csak egy igazán okos férj tudja majd értékelni. Colin nagyon jó partinak számított, ritkán is találkozhattak vele, ezért most úgy gyülekeztek körülötte a rokonok és ismerősök, mint egy zsákmányra éhes farkasfalka. 

Bennem meg gyűlt a feszültség, az indulat, és egyre jobban sajgott a veszteség miatti fájdalom is. Ezért ittam. Sokat ittam. Arra azért vigyáztam, hogy Colin ne vegye észre, mennyire kiborít engem ez a helyzet. De aztán amikor az ebédnél a pohárköszöntőket mondták, nem tudtam tovább türtőztetni magamat. Az apám dicshimnuszt zengett arról, hogy Neil milyen tökéletes fiú, megbízható munkatárs, és most már boldog férj is. És hogy milyen büszke a másik fiára, Colinra, aki jelenleg azt a tudást gyűjti magába a nagyvilágban, amivel majd a családi céget fogja gyarapítani. És már alig várja, hogy Colin esküvőjén is táncolhasson, és reméli, hogy hamarosan a kisebbik fia választottját is megismerheti. És ezzel teljes is lesz az apai boldogsága.      

Nem azon borultam ki, hogy engem meg sem említett.  Ehhez már hozzászoktam az évek alatt. Attól szállt el a maradék józanságom is, hogy tudtam, soha nem lenne képes elfogadni Colin választását. Fogalma sincs arról, hogy milyen is valójában a legkisebb fia. Nem őt látja, csak a saját elképzelését vetíti rá. Én tudtam, hogy Colin nem akar a festékgyárban dolgozni, ezt a most alapított cégét érzi a sajátjának, és már választott magának társat is.

Felálltam, szót kértem. Kicsit nehezen forgó nyelvvel én is gratuláltam Neilnek a házasságához. Aztán bocsánatot kértem az apámtól, hogy én nem voltam alkalmas arra, hogy büszke lehessen rám. Az apám rám szólt, hogy fejezzem be, de nem hagytam magam, folytattam: „Csak pár mondat azért, hogy az életem hibáját kijavítsam, amit azzal követtem el, hogy megszülettem. Örömmel tudatok veled egy fontos információt: már ebben a pillanatban megismerheted a legkisebb fiad választottját. Itt ül az asztalnál, és Ronaldnak hívják.

És mivel Neilnek ma már nagyon sokan gratuláltak, én most Colin és Ronald boldogságára emelem a poharamat. Mert azt gondolom, ők ugyanúgy megérdemlik azt. Fiúk, isten áldása legyen veletek! Ha már az apai áldást úgysem kaphatjátok meg. Egészségetekre!” 

  

Persze nagy botrány lett. Az apám dührohamot kapott, engem kitagadott, és azonnal el kellett hagynom a házat is. Másnap már szégyelltem magam azért, hogy Colint ilyen helyzetbe hoztam. Nem vettem fel a telefont, pedig folyamatosan hívott. Aztán el is dobtam a készüléket, felszálltam egy repülőgépre, és Párizsba mentem.

Úgy döntöttem, festő leszek. Megváltoztattam a nevemet, vettem festéket, ecsetet, vásznat, aztán ott álltam a festőállvány előtt. És remegni kezdett a kezem. Úgy éreztem, a máglyán állok, és égetnek a lángok. Nem tudtam egy ecsetvonást se tenni.

Négy zűrös évet éltem Párizsban. Sok mindent csináltam, sokféle emberrel kerültem kapcsolatba, és egyre lejjebb csúsztam. Egyre többet ittam, drogoztam. A gödör legalján már nem volt pénzem semmire, és szinte magától adódott a lehetőség, hogy ha drogot árulnék én is, akkor meglenne a napi adagom. Úgy éreztem, nekem már úgyis mindegy, hát beleegyeztem. Amikor elindultam a dílerhez, hogy átvegyem tőle az első adag árut, az utcán szembejött velem egy pár. Megláttam őket, és lebénultam. Két férfi volt, egy szőke és egy barna. Egymás kezét fogták. Tudtam, hogy nem Colin és Ronald az, de azt éreztem, hogy akár ők is lehetnének. És akkor mit mondanék nekik? Mit szólna az öcsém, ha most meglátna, ha megtudná, hogyan élek, és mit készülök csinálni?  

Amióta Párizsban éltem, nem gondoltam a családomra. Letiltottam ezeket az emlékeket. Annyira fájdalmasak voltak, hogy nem engedhettem meg magamnak, hogy felidézzem őket. Nem tudtam felejteni, de arra képes voltam, hogy minden mással lefoglaljam a gondolataimat, hogy ne bukkanhassanak fel a múltam emlékei. Emiatt aztán szinte zombiként működtem.   

De akkor, szinte az utolsó pillanatban Colin emléke megállított. És arra gondoltam, hogy mindenkinek sokkal jobb lenne, ha nem élnék. Valójában már most sem élek, és tulajdonképpen a legelején elszúrtam már ezt az egészet. Amióta pedig nem kell Colinra vigyáznom, csak fölösleges időpocsékolás az ittlétem. Ezzel a vegetálással, meg azzal, amit éppen készülök megtenni, csak tovább rontom itt a létezés statisztikáját. Van már éppen elég szar alak ezen a bolygón, nem kell belőlük még egy. Az én életem kudarcnak indult, kudarc lett a vége, ennyi volt. Fejezzük be. Amúgy is 2012 volt, azt mondogatták, jön a világvége. Hát nekem akkor jöjjön el minél hamarabb.

Fölmentem az egyik emeletes ház tetejére, és elhatároztam, hogy leugrom. Lenéztem, hogy ne legyen senki alattam. Amikor lendületet vettem az ugráshoz, váratlanul megjelent mellettem egy fekete kabátos alak a semmiből. Egy pillanatra azt hittem, maga az ördög jött értem, hogy vigyen magával a pokolba. De aztán megláttam a fehér szakállát, és összezavarodtam. Draco volt az, és teljes nyugalommal állt mellettem.

Most már tudom, ez a szokása, így találja meg azokat, akiket elhív ide, Rómába.

Nekem is felajánlotta a repülőjegyet, és én is eljöttem. A Sixtus-kápolnában viszont nem volt semmilyen élményem, ezért itt maradtam, és újra meg újra megpróbáltam, hátha sikerül megtalálni a Kaput. Ennek már három éve. Később elkezdtem rajzolni. Eleinte még remegett a kezem, de aztán elmúlt, és egyre jobban élveztem az alkotást. Aztán rájöttem, hogy amit rajzolok, az másoknak is tetszik, sőt meg is tudja változtatni az érzéseiket, és talán az életüket is. Értelme és célja lett a rajzolásnak, és annak, hogy itt vagyok Rómában. Aztán megismertem Raffaellát, és őhozzá már kevés volt a színes ceruza. Megint vettem festéket, vásznat, és amikor őt kezdtem el festeni, már nem remegett a kezemben az ecset. Aztán több mindent festettem, és most azt az utolsó képet róla… ami a jövője lett. Az ő új élete.