48. Teljessé váló család

Hajnalban madárcsicsergésre ébredtünk a harmatos füvön. A kőfal még most is hősugárzóként működött, nem fáztunk, pedig a Nap még csak akkor bukkant fel a dombok mögül. Kézenfogva sétáltunk vissza a városba. A szálloda előtt elbúcsúztunk, és megbeszéltük, hogy ha végzek az itteni teendőkkel, kimegyek a Szent Péter térre, és ott találkozunk majd az obeliszknél. 

Beléptem az ajtón, és akkor jutott eszembe, hogy vajon nem aggódtak-e miattam a lányok, hogy nem jöttem haza az éjszaka, és nem is szóltam. De Charlotte nagyon vidáman fogadott a portáspultnál.

– Boun giorno, signorina! Remélem, szép éjszakája volt – és elnevette magát. – Draco idetelefonált az este, hogy ne várjunk haza, valamilyen fontos elfoglaltságod akadt. Na és, jóképű volt az, akivel az a fontos elfoglaltság zajlott?

   Elpirultam, és bólintottam. Arra gondoltam, vajon meddig terjed Draco gondolatolvasó képessége? De aztán igyekeztem nem foglalkozni ezzel. Sietve rendbe szedtem magamat a szobánkban, és mentem segíteni a konyhába.

Gyorsan eltelt a délelőtt, persze időnként muszáj volt a lányok kíváncsi kérdéseire is válaszolnom. Próbáltam röviden, tőmondatokban elmondani a helyzetet. Aztán amikor végeztem a teendőkkel, indultam újra a Szent Péter térre.

Már messziről megláttam az obeliszk tövében David alakját. Elmélyülten rajzolt a térdére fektetett mappába, bal kézzel, varázslatosan gyors mozdulatokkal. Csak akkor pillantott fel, amikor melléje értem. Az ismerős, széles mosolyával fogadott, és megcsókolt. Megnéztem a képet, már majdnem elkészült vele. Egy sugárzóan fényes Szent Péter tér volt rajta, és középen az obeliszken két fénykígyó kanyargott az ég felé.

Közben David elnézett a vállam fölött, és arcára döbbent csodálkozás ült ki. Én is arra fordultam, amerre ő. Két férfi közeledett felénk a téren keresztül. Az egyik göndör, szőke hajú, a másik barna, magasabb termetű volt. 

Tudtam, hogy Colin és Ronald érkezett meg.

David és Colin percekig szólni se tudtak, csak ölelték egymást. Mindkettőjüknek könnyes volt a szeme. Ronald és én is meghatódva, némán álltunk mellettük. Colin szólalt meg először:

– Jó újra látni téged, bratyó. Hiányoztál.

– Te is nekem, öcskös. – David megtörölgette a szemét, bemutatott engem a fiúknak, és aztán megkérdezte:

– Titeket is Draco hozott ide?

– Nem, nem tudom, kire gondolsz. Mi nászúton vagyunk itt, és az előbb néztük meg a Vatikáni Múzeumot és a Sixtus-kápolnát.

– Nászúton?

– Bizony – nevetett Colin, és én megállapítottam, hogy ugyanolyan sugárzó a mosolya, mint Davidnek. – Két hete volt az esküvőnk Londonban. Jó nagy felhajtás lett belőle, pedig mi eredetileg csak egy baráti, csöndes kézfogót terveztünk Ronalddal. De az apánk ragaszkodott hozzá, hogy ott legyen minden rokon, úgy, ahogy Neil lakodalmán is. És táncolni akart, még ha csak a tolószékben pörögve tudott is. De bírta végig, keringőzött velem is és Ronalddal is. Kár, hogy nem láttad, de majd megmutatjuk a videókat. Szuper lagzi volt!

– Micsoda? – David most jobban megdöbbent, mint az előbb, amikor meglátta a téren Colinékat. – Egy ilyen különleges esküvő a családban? Apánk akaratára? És miért van tolószékben?

– Hát, elég sok minden történt az elmúlt hét év alatt, mióta elmentél. Üljünk be valahova, és elmesélem a legfontosabbakat.

 Elsétáltunk a tér szélén az árkádsoron túlra, és leültünk egy kis étterem teraszára. Ronald rendelt innivalót mindenkinek, aztán Colin mesélni kezdett:

– Azzal kezdem, hogy hét éve folyamatosan kerestelek a világban. Neil esküvője utáni napokban is állandóan hívtalak, de nem vetted fel a telefont. Pedig meg akartam köszönni, hogy kimondtad azt, amit nekem kellett volna, és emiatt te lettél a száműzött a családból.

Az apánk persze engem sem akart látni többet, de ez engem nem zavart különösebben, amúgy is Amerikában terveztük az életünket Ronalddal. De nem tudtam, hogy te mit kezdhetnél magaddal pénz nélkül, egyedül a világban. Segíteni szerettem volna neked, ki akartunk hívni magunkhoz a tengerentúlra. Azt reméltem, hogy végre visszaadhatom mindazt a támogatást, amit gyerekként tőled kaptam. De sehol sem találtalak, az emailekre se válaszoltál.

Közben a cégünk egyre jobban működött, és pár év alatt nagyon sikeresek lettünk. Az apánk továbbra sem akart hallani rólunk, anyánk pedig a szokott belenyugvásával elfogadta a helyzetet. Neiléknél hamarosan megszülettek az ikrek, és az anyánk attól kezdve a boldog nagymama szerepében élte ki magát.

Neillel ha ritkán is, de azért rendszeresen leveleztünk. Tőle tudtam meg, hogy a gazdasági változások miatt a festékgyár veszteségessé vált, az apánk pedig egyre kockázatosabb hitelekkel próbálta fenntartani a süllyedő hajót. Sajnos Neil túlságosan is jó fiú volt, és hiába volt meg a szakmai tudása, nem volt képes ellentmondani, nem tudta lebeszélni az apánkat a rossz döntésekről. És amikor apánknak már nem hitelezett a bank, akkor Neil írta alá a papírokat, és a saját házukra is jelzálogot vett fel. 

A vége persze az előrelátható, totális csőd lett.  Három évvel ezelőtt minden összeomlott. Nemcsak a gyár szűnt meg, hanem vele együtt az egész család anyagi helyzete is rombadőlt. Elvesztették a családi házakat, az autókat, minden pénzüket, és még egy halom adósság is a nyakukon maradt. Szó szerint az utcára kerültek, a szüleink és Neil is, a feleségével és a kétéves ikerfiúkkal. Az apánk agyvérzést kapott, kórházba került. Az egész jobb oldala lebénult, nem tudott beszélni sem. Anyánk nem tudta kezelni ezt a krízishelyzetet, depressziós lett, őt meg egy klinikára kellett beutalni.     

Neil tőlünk kért segítséget. Szerencsére mi már Ronalddal olyan anyagi helyzetben voltunk, hogy meg tudtuk oldani a problémát. Vettünk nekik egy nagyobb házat, ahol Neil családja mellé odaköltözhettek a szüleink is, amikor már kijöhettek a kórházból. Ronald tárgyalt a bankokkal, és sikerült elrendeznünk a fennmaradt adósságokat is. A mi cégünkben amúgy is terveztük a továbblépést, a terjeszkedést Európa felé, úgyhogy létrehoztunk egy angliai fiókvállalatot, aminek az egyik vezetője Neil lett. Anyánk lelkiállapota a rendeződő helyzetben ugrásszerűen javult, visszatért az életkedve, újra a kedves nagymama lett. Apánkkal nehezebb volt a helyzet. Bár megkapta a legmodernebb rehabilitációs kezeléseket, úgy tűnt, ő nem akar gyógyulni. Orvosi szempontból csak a jobb oldala volt béna, és a beszédkészségét vesztette el, de ő a bal karját, lábát sem használta, és semmilyen formában sem kommunikált. Egyáltalán nem reagált a külvilágra, mintha kómában lett volna, pedig a vizsgálatok szerint a tudatánál volt. Hónapokon keresztül feküdt az ágyában némán és mozdulatlanul.

Neilék hazavitték a kórházból, és azt remélték, hogy a családi környezet majd jót tesz neki. Amikor az ikrek ott játszottak körülötte, valóban kicsit élénkebb lett a tekintete, mintha őrájuk figyelt volna. Aztán az egyik nap a srácok az ágyán ülve rajzolgattak, Neil felesége, Clara volt ott velük. Azt látta, hogy apánk bal keze megmozdul, és lassan elindul az egyik színes ceruza felé. Odanyújtotta neki, és legnagyobb csodálkozására ő megmarkolta, és ügyetlen mozdulatokkal firkálgatni próbált a fehér lepedőre. Clara eléje tett egy rajzlapot, odaemelte a mellé a karját, és az apánk bizonytalan vonalakkal rajzolni kezdett. És a szeméből folytak a könnyek.

Ez volt az áttörés. Attól kezdve napról napra javult az állapota. Beszéd helyett lerajzolta, hogy mit akar. Hamarosan fel tudott ülni, bal kézzel megtanult önállóan enni. A jobb oldala béna maradt, de a motoros tolókocsijában manapság már nagyon elevenen száguldozik a házban, és az utcán is. A beszéde kissé nehezen érthető, lassan találja meg a szavakat, de már mindent ki tud fejezni, amit akar. Írni is csak kisiskolás szinten tud. Viszont azóta is állandóan rajzol, és nagyon élvezi. Persze nem művészi szinten, csak olyan naiv stílusban, de nagyon szép, élénk színekkel.

Azt mesélte, hogy gyerekkorában nagyon sokat rajzolt, gyakran a tanulás helyett is. Amikor az apja megtudta, hogy több tárgyból is bukásra áll, elégette a rajzait, és megtiltotta neki, hogy ceruzát vegyen a kezébe. Délutánonként be kellett mennie a gyárba, hogy szem előtt legyen, és az apja irodájában kellett tanulnia. Ott volt akkor is, amikor az apját a halálos baleset érte. Előtte éppen összevitatkoztak, az apja dühösen ment ki az irodából. És pár perc múlva rádőlt az egyik rosszul rögzített festékrakomány. Ő rémülten szaladt ki a nagy robajra, és az utolsó képe az apjáról az, ahogy ott fekszik a szétfolyó, színes festékek között holtan. Ezért többé nem rajzolt, és ezért nem voltak képek sem a falon a házunkban, mert a színes foltok azt a régi látványt idézték fel benne.

Eddig erről sosem beszélt, nem is tudtuk, pontosan hogyan halt meg a nagyapánk. Az agyvérzése óta viszont apánk sokat mesélt róla, és a saját gyerekkoráról is. És azt mondta, már megtette a kötelességét, nyugdíjba vonult, most már az apja is megengedné, hogy rajzolgasson a maga örömére.   

Érdekes módon úgy tűnik, az agyvérzés eltörölte nála a fájdalmas emlékeket. Vagy lehet, hogy a tudata tiltotta le azokat, mint a betegség kiváltó okait. Mindenesetre teljesen megváltozott a személyisége. A fizikai állapota ellenére egy életvidám, jókedvű ember lett, aki tréfálkozni tud a saját gyengeségein is. Gyorsasági versenyt szokott vívni a gördeszkás unokáival a tolókocsijában ülve.

Nem emlékszik a gyár csődjére. Abban a tudatban van, hogy a romló gazdasági helyzet miatt ő zárta be a gyárat, mert már nem érte meg fenntartani, és elege lett a sok munkából. És aztán összeköltöztek Neilékkel, hogy közel lehessenek az unokákhoz. Csak közbejött ez a piszok agyvérzés, de ő nem hagyta magát, és azért is felgyógyult. És azt mondja, ehhez a nagyfia példája, a te példád adta neki az erőt. Hiszen ha egy olyan kis koraszülött, aki te voltál, életben tudott maradni, akkor neki, a nagy felnőttnek nem lehet akadály, ha a teste egyik fele nem akar működni. A másik fele is bőven elég egy jó élethez. 

Sokat emleget téged, hogy vajon hol lehetsz, mi van veled. Nem emlékszik az esküvői vitára, sem arra, hogyan bánt veled korábban. Azt mondogatja, hogy kár, hogy olyan csöndes gyerek voltál, alig maradt rólad emléke. Valójában mindig téged szeretett a legjobban, csak azt sajnálja, hogy a sok munka mellett nem volt elég ideje rád figyelni. Pedig rád a legbüszkébb, hogy abból az aprócska csecsemőből milyen nagy, erős felnőtt lettél. Lám, olyan önálló vagy, hogy már nem is fontos neked az apai támogatás, nem adsz hírt magadról. Ő biztos benne, hogy jól megy a sorod, hiszen ha segítség kellene, biztosan hozzá fordulnál, mert tudhatod, hogy a családodra mindig számíthatsz.

A költözésnél az én régi gyerekszobámból előkerült az egyik rajzod, amit még nekem készítettél. Ezt az apánk bekereteztette, és azóta ott lóg a szobája falán, az ágya felett.

Tudom, elég hihetetlen ez a változás, ami végbement benne. Én úgy hiszem, ez is az apánk, csak ezt az oldalát eddig nem engedte megnyilvánulni. Az agyvérzés ledöntötte a személyisége merev korlátait, és most láthatjuk az eddig rejtőzködő énjét is.

Mi elég gyakran meglátogatjuk őket Amerikából. Az angliai üzlet is jól megy, Neil megállja a helyét. Apánk nagyon szereti Ronaldot, és régóta mondogatta, hogy legyen már egy igazi lakodalmunk, nekünk is jár, nemcsak Neilnek. Nem foglalkozott azzal, hogy ez nem egy szokványos esküvő. Azt hangoztatta, hogy a házasság az, ahol két ember szereti egymást, és ez nálunk biztosan megvan. Tehát semmi akadálya, hogy meglegyen a lakodalom, ahol ő táncolni akar az ifjú párral.

Na, ez volt két hete. Most itt vagyunk nászúton, és egyúttal egy hangulatos tanyaházat is keresünk Toscanában. Apánk és anyánk is szeretne időnként itt tölteni pár hónapot, mert azt mondják, a legszebb emlékeik ehhez a tájhoz kötődnek.

A teljes családi boldogsághoz pedig már csak te hiányoztál, bratyó.

De ez a Róma csodás város. Itt az ember megtalálhatja azt, amit keres. Úgyhogy veled már teljes a kép. Vagyis ki ne hagyjam a barátnődet – pillantott rám Colin a David-féle, kedves mosollyal. – Úgy látom, a pontos megfogalmazás úgy szól: veletek, kettőtökkel lett teljes a családi csoportkép.