David elhallgatott. Ültünk a város felett, mintha egy
külön burokban lettünk volna. Alattunk a város fényei, felettünk a csillagok,
mi pedig itt középen. Már éjszaka volt, hűlni kezdett a levegő, hideg szél
támadt. Attól tartottam, hogy fázni fogok, és vissza kell mennünk a szállodába,
pedig most nem akartam elmozdulni innen, David mellől. Nem akartam, hogy
elmúljon ez a pillanat. És ekkor különös, sós illatot hozott magával a szél.
Tengerillatot. A hátunk mögötti kőfalból pedig olyan erővel kezdett el
sugározni a meleg, mintha egy radiátor kapcsolt volna be.
Nem kerestem rá magyarázatot, csak jólesően nyugtáztam a
helyzetet. Maradhatunk itt.
David testtartása is ellazult. Most már meg mertem kérdezni:
– És mit láttál meg ma a kápolnában?
– Mindent – mondta egy újabb nagy sóhajjal, de ebben most
már megkönnyebbülés volt. – Minden olyan részletet a freskókon, amiket eddig is
láttam, csak most új értelmük lett. És minden eddigi emléket, amit elfojtottam
magamban. És végül az összes múltbeli tettemet, hibámat, kudarcomat is. – Itt
elakadt, és attól tartottam, elromlik az eddigi békés hangulat. De szerencsére
folytatta, és a hangja tárgyilagos maradt, már nem volt benne a délutáni
elkeseredettség. – Ez a múlt egy időre maga alá temetett, túl nagy volt a
súlya, és azt hittem, nem leszek képes megbirkózni vele. De aztán valami
változni kezdett bennem. Mintha Draco hangját hallottam volna a fejemben, és
aztán érdekes módon a tiédet is. Egymás szavait visszhangoztátok. Fura volt…
Mindketten azt mondtátok: „Tedd már le azt a kőtömböt! Ne a fejed fölött
legyen, hanem a lábad alatt. Oda való.”
És aztán valahogy megtörtént. Nem tudom, mit csináltam,
de egyszer csak olyan egyértelmű lett, hogy mindaz, amivel itt küszködök, az a
múltam része. Nem a jelenem és nem a jövőm. Hát akkor tegyem már le a terhét.
És akkor nem nyomaszt tovább, hanem stabilitást ad. Tapasztalatot, amire
támaszkodhatok. És most ez van. – Újra csönd lett. Vártam, mert kíváncsi lettem
volna a részletekre is, hogy a freskóból pontosan mit is látott meg. De nem
akartam megismételni a kérdést, hátha erről a témáról David nem akar beszélni.
Egy kis szünet után viszont folytatta:
– Tényleg csodálatos az a freskósor. Rengetegszer láttam
már, és tudtam is, hogy mi van rajta. Úgy értem, én már a valóságot láttam
benne, nem a belemagyarázott jeleneteket. Dracóval elég sokat beszélgettünk
róla. De hiába láttam a valóságot, ha nem tudtam összekapcsolni a saját
életemmel. Ezért nem lett meg az áttörés, nem találtam meg a Kaput rajta. Most
meg szinte minden részlet rólam szólt, nekem szólt. Már látom, hogy tele van
egyértelmű üzenettel, és nem értem, hogyhogy nem ismertem fel eddig ezeket a
nyilvánvaló kapcsolódásokat.
Az eleje az túl misztikus… azt nem is akarom szavakba
önteni, mert… attól félek, hogy kimondva hülyeségnek hangzik az, amit belül
annyira igaznak érzek. De a lényeg az, hogy láttam magamat, felismertelek
téged, és megértettem a kettőnk történetét…
Noé jeleneteiben viszont a mostani életemet láttam, az
apámat, magamat, Neilt, Colint. Mintha rólunk szólna. És közben tudom, hogy
nagyon sok ember különböző sorsa is benne van, éppen ezért csodálatosak ezek a
képek.
Nekem arról szólt az a három utolsó képkocka, hogy vegyem
észre, a félelmetesnek hitt apám mennyire kicsi és jelentéktelen. Nincs már
hatalma felettem. Az én utam másfelé vezet.
Azon a képen, ahol az áldozatot mutatják be, a két öreg
szülő csak a háttérben van, semmi közük a valódi eseményekhez, azt már a
fiatalok intézik. Elől Neil nyújtja a kezét a feleségének, középen Colin rakja
a tüzet, jobbról a társa, Ronald hozza a fát. Én pedig ott vagyok, baloldalon
és hozom azt a kost, amit majd helyettem áldozunk fel. Többé már nem én fogok
állni a máglyán, nem engem égetnek a lángok. Kiléptem az áldozati
szerepből.
Az Özönvíz című képen több szereplőben magamat vagy az
apámat láttam meg. Az apám, mint az öreg Noé, aki a semmibe bámul, a saját
álomképét keresi a ködös távolban, és nem veszi észre a valóságot. Én meg ott küszködöm
a bárka peremén, az egymással harcoló emberkék között, és reménytelenül
próbálkozom bejutni a családomhoz.
Aztán ott viaskodom az evező nélkül hánykolódó csónakban
is, a kétségbeesett emberek egyikeként, elveszetten sodródva a hullámokon, pont
úgy, ahogy Párizsban éltem az életemet. Aztán a szikla jobb oldalán, egy fa
gyökerébe kapaszkodva próbálok találni valami biztos pontot, menedéket. És én
vagyok az a magányosan úszkáló kis alak is középen, aki nem tudja eldönteni,
kihez csatlakozzon, hova is tartozhatna.
És rájöttem, hogy abban a szakállas öregemberben is az
apám van, aki a halott fiával lép fel a sziklára. Most valahogy sikerült
megértenem, hogy amikor gyengén, koraszülötten a világra jöttem, az apám nem
mert örülni nekem, nem tudott a gyerekének érezni. Félt a veszteségtől, ezért
inkább halottnak tekintett, meggyászolt. És igaza volt, mert az a fiú, akit ő
várt, valóban meghalt akkor, amikor helyette én születtem meg. És ennek a
gyásznak a gyötrelmét verte le rajtam. Úgy érezhette, én öltem meg a valódi gyermekét.
Ezzel a felismeréssel már nem tudtam a régi módon
gondolni az apámra. Már nem az irántam való gyűlöletét éreztem benne, hanem a
hiány, a veszteség és a kudarc fájdalmát. És rájöttem, valójában mennyire
hasonlóak vagyunk. Ugyanaz fájt mindkettőnknek. És megértettem, hogy minden
látszat ellenére az apám fia vagyok. A három gyereke közül éppen az, aki
leginkább hasonlít őhozzá.
És hogy a freskón én vagyok az a halott fiú is az apa
karjában. Mivel nem tudtam olyan gyereke lenni, amilyet szeretett volna, nem is
éltem igazán. Nem kezdtem el a valódi életemet élni, helyette beleragadtam az
áldozat szerepébe, a szenvedésbe. Én lettem a halott fiú. Belehaltam egy másik,
nem létező ember életébe, ahelyett, hogy megteremtettem volna a sajátomat.
És ezek után végignézve a képen, megkerestem, hogy melyik
szereplő lehetnék akkor, amikor már önmagam vagyok.
És azt is megtaláltam.
Baloldalon, az Új Világban én lehetek az, aki arra a fára
kapaszkodva messzebb lát, mint a többiek. Látja az új látóhatárt, lát egy szebb
jövőt, és biztató, örömteli híreket mondhat az embereknek. És rájöttem, hogy
valójában ezt csinálom a rajzaimmal. Csak nem vettem észre, hogy ez már az új
világ. Vaksi Noéként belül, a lelkemben leragadtam az özönvíz, a világvége
emlékénél, és a saját életemben nem láttam meg, hogy már elértem a túlpartot.
Már egy új világban élek.
És ehhez kellett még az utolsó képkocka is. Ott láttam
meg, hogy a valódi apám, a Teremtő már meghalt. Mi, a három fiú hordozzuk az ő
tudását. A képen a háttérben dolgozgató Noé, aki a földdel küszködik a
termésért, csak az emberi része az apámnak. Benne már nincs meg a régi hatalom.
Itt tört fel bennem a régi küldetés kudarca, az önhittség
és a bukás emléke, az önvád és a felelősség terhe. Azt éreztem, hogy ha a
Teremtő apánknak nem sikerült, hogyan tudnánk mi, kis utódok véghezvinni a
feladatot. Hogyan változtathatnánk meg a világot így, részekre szakadva?
Ez a súly volt rajtam egy ideig, és ez múlt el ma
délutánra. És ezek után, ha visszagondolok a képre, már azt is látom, hogy a
halott Teremtő mellett ott állunk mi. Mindhárman az apánk fiai vagyunk, megvan bennünk
az eredeti örökség, és tovább él a küldetés is. És ami egy embernek túl nagy
feladat volt, azt talán megoldhatjuk apróbb részletekben. Igaz, mi is kisebbek
lettünk, de így a feladat is egyénre szabottabb. Neilnek megvan a földi tudása,
Colinnak az újító, fejlesztő képessége, nekem meg a szebb jövőt látó
adottságom. Külön-külön nem is olyan nagy dolog. De ha jól csináljuk, akkor
összeállhat belőle az új világ egy darabkája.
Hát itt tartok most. És így, ahogy most elmondtam neked,
egészen jól hangzott ez a történet. Mintha rendben lennének a dolgaim. És azt
hiszem, tényleg rendben is vannak – fejezte be David, és a hangjából
megkönnyebbülés érződött. Nyújtózott egyet, és aztán ahogy leengedte a karját,
laza, természetes mozdulattal átölelt. Jólesett az érintése.
Ott ültünk egymás mellett a meleg, tengerillatú
éjszakában, a csillagok alatt.
– Na, és most te jössz – mondta David. – Én már mindent
elmondtam. Most te is elmesélhetnéd, mitől van ez a nyugodt erő és nagy
magabiztosság benned. A te életed biztosan tökéletes volt eddig is.
Hűha,
megijedtem, mert egy pillanatra visszaváltottam a régi gondolkodásmódomba, és
úgy éreztem, nem mesélhetem el Davidnek a szégyennel és kudarccal teli
múltamat. Mit szólna hozzá? Hova lenne ez a békés, egymáshoz simulós hangulat?
Biztosan felállna, és idegenül nézne rám, ha megtudná, ki vagyok
valójában.
De aztán gyorsan magamhoz tértem, és emlékeztettem
magamat arra, hogy minden, ami volt, az életem része, és az énem része is. És
bármi, ami történik velem, csak az lehet, ami bennem már ott van. Ha én
szégyellnivalónak tartom a múltamat, akkor ezt tükrözheti felém a külvilág is. Ha
viszont rendben vagyok magammal, kerek egészként elfogadom magamat, akkor
egyáltalán nem számít, hogy a másik ember mit gondol rólam. Az az ő saját
nézőpontja, véleménye, és semmi köze ahhoz, aki én vagyok. Akár jót gondol
rólam, akár rosszat, az őróla szól, és nem rólam. Tehát semmit sem kell
szégyellnem vagy titkolnom. A világ, a másik ember csak olyan mértékben tud
hatni rám, ahogy én megengedem. Ha kerek egész vagyok, ha jó vagyok úgy, ahogy
vagyok, akkor sérthetetlen vagyok.
Úgyhogy belekezdtem. Elmondtam a megszületésem
körülményeit, a vérfertőzést, beszéltem az anyámról, George-ról, Max-ről, a
kudarcos, szennyes helyzetek soráról, amik a Brooklyn-hídhoz vezettek. Aztán én
is elmondtam, miket láttam a freskókon, és mikre jöttem rá. Azokat a reneszánsz kori római és másvilági, tengerparti emlékeket kihagytam, mert
tudtam, hogy azokra már David is emlékszik.
Egész hosszú mese lett belőle. És jó volt felismerni,
hogy nyugodtan beszélhetek róluk, már egyik emlék sem fáj. Csak tények voltak,
az elmúlt életem hétköznapi eseményei. Az énem részei.
Aztán befejeztem, és vártam, hogyan reagál David. Tudtam,
hogy nem számít, mert bármit mond, bármit tesz, ha esetleg feláll, és szó
nélkül elmegy, az sem tragédia. Az is az életem része lesz, az is az én részem
lesz. De azért kíváncsi voltam, hol tartok a saját életemben. Vajon milyen
eseményt teremtek meg ezen az éjszakán? Mit fogok rajta keresztül
visszatükrözni magamnak?
David egy ideig hallgatott, aztán mozdult a keze, és
közelebb húzott magához. Éreztem az arcomon a meleg leheletét, amikor
megszólalt:
– Megmondtam, hogy Rómában vannak csodák. Ide kellett
jönnöm, hogy egy ilyen csodálatos lányt találjak, mint te. Szeretlek, Angele.
Már abban a legelső pillanatban beléd szerettem, amikor megláttalak az angyalok
között a Sant Angelo-hídon. Arra gondoltam, hogy az egyik oszlopról szálltál le a
földre. És azonnal félni kezdtem attól,
hogy nem lennék méltó hozzád. Hogy csak rám pillantasz a magasból, kevésnek
találsz, és visszarepülsz az égbe.
És most már tudom, hogy jogosan féltem. Az az önmagát
keresgélő, elveszett fiú, aki tegnap még én voltam, nem mert volna közeledni
hozzád. Hiszen amit megéltél, amiken keresztülmentél, annyira megerősített
téged, hogy én csak még elveszettebbnek éreztem volna magamat melletted.
De ma már azt hiszem, én is egészen jól állok a saját
lábamon, ezért megengedhetem magamnak, hogy kimondjam, hogy megéljem:
szeretlek. És nem várok választ, mert ez az érzés nem függ attól, hogy te mit
mondasz. Tiszteletben tartom, tudomásul veszem, ha te máshogy érzel. Nekem már
az is elég, hogy most itt vagy mellettem. És ha ennyi volt a találkozásunk, ha
holnap mindketten másfelé indulunk, akkor én ezért is végtelenül hálás vagyok,
és ennyitől is boldog tudok lenni.
David
elhallgatott, és némán ültünk, egymáshoz simulva. Nagyon jó volt ez a csend.
Nem kellett válaszolnom, nem kellett magyarázkodnom. Nem is akartam
megszólalni. A szavak helyett egy sokkal mélyebb, igazabb érzés kapcsolt össze
minket.
Aztán megcsókoltam. Visszacsókolt.
Ami pedig azután történt, csak ránk és a csillagokra
tartozik.
Tengerillatú, gyönyörű éjszaka volt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése