49. Teljessé váló világ

Colin szavai után még magunkhoz sem tértünk, amikor megállt két férfi az asztalunk mellett.

– Benvenuto! Isten hozta az új nemzedéket az örök városban! – köszönt ránk Draco.

Alig ismertem meg. A hosszú fekete kabát helyett barna bőrdzseki volt rajta, kihajtott kockás ing, és a fehér szakállával egy öreg, vad motorosnak tűnt, nem pedig egy bölcs mesternek. Leon viszont az elegáns, szürke öltönyben, fehér ingben valódi úriembernek látszott. Nagyon aranyosak voltak így, mint akik levetették a komoly munkaruhájukat, és végre nyugdíjasként, civilben, a saját stílusú öltözékükben tesznek egy városnéző sétát. 

Colin és Ronald bemutatkoztak, aztán hoztak még két széket, és Dracóék is leültek hozzánk.

– Na, mondtam én, hogy nem kell már a fiataloknak óvóbácsi, egyedül is idetalálnak, ha eljött az idejük – jegyezte meg elégedetten Draco, miután Ronald nekik is rendelt italt. – Mit láttatok a kápolnában, srácok?

– Szép freskókat a falon – felelte kicsit értetlenül Colin.

– És nem éreztétek úgy, hogy egyes részletek pont nektek szólnak? Hogy választ kaptok a ki sem mondott kérdésetekre?

Colin és Ronald összenéztek, és egyszerre mosolyodtak el.

– De igen – válaszolta Ronald. – Csak úgy gondoltuk, ez olyan személyes dolog, csak mi képzeljük bele a jelentést a látványba.

– Ha látsz benne valamit, akkor az ott van – mondta Draco a régi, oktatói stílusában. – A művészetben a képzeleted teremti meg a valóságot. Ez nem jogszabálygyűjtemény, nem egy könyvelési adatsor. A műalkotásokban a néző lesz a társteremtő. A művész adja az alkotás egyik felét, és a néző a másikat. A mű akkor lesz teljes a számodra, ha a képzeleteddel életre kelted. Ha csak megnézed, és a külső formát látod, akkor a kottafejeket bámulod a papíron, és fogalmad sincs a szimfóniáról, amit azok a vonalak magukba rejtenek. De ha engeded, hogy magával ragadjon, ha belépsz a művész által létrehozott térbe, akkor életre kel egy új világ benned, és új válaszokat ad neked. – Megállt, elnevette magát, és nagyot kortyolt a pincér által elébe tett sörből. Aztán megtörölte a bajuszát. – Na, azt hittem, ha befejezem a szolgálatot, nem fogok többet magyarázni a fiataloknak. De túl erős még a reflex bennem. Na, mindegy, nem kell válaszolnotok. Csak a kíváncsiság munkált bennem, de igazából már nem tartozik rám, mit láttatok. A ti válaszotok, a ti élményetek.

– Szívesen elmondjuk, nem titok – szólalt meg Colin. – Végigcsodáltuk a Vatikáni Múzeum hosszú folyosóit, és kezdtünk már elkábulni a látványtól. Aztán amikor beléptünk a Raffaello által festett termekbe, mindketten hirtelen felébredtünk, mintha valaki a nevünkön szólított volna minket. Olyan furcsa volt, mintha ismerős lett volna a hely. Aztán az út végén, a Sixtus-kápolnában úgy éreztük, hogy hazaértünk. Barátok között vagyunk, otthon vagyunk.

Szinte egyszerre mondtuk egymásnak, hogy „nézd, ott vagyunk fent”. Azokat a meztelen ifjakat láttuk meg, akik a középső sorban levő képek mellett ülnek. Mind a ketten úgy éreztük, hogy a mennyezet alakjai közül ők azok, akik szabadok. Nem köti őket semmi, a kereten kívül vannak. Nincs olyan súlyos történetük, mint a freskósor közepén és a sarkokon levő jelenetek szereplőinek. És nem is nyomasztja őket a tudás és a felelősség terhe, mint a prófétákat és a szibillákat. Ezek az ifjak kívül vannak téren és időn, és azt tehetik, amit akarnak. Látják azt a világot is, ami a képeken van, és azt is, ami itt, ebben a valóságban zajlik. Elszórakoznak azokkal a tölgyfalevél-füzérekkel, jobbra-balra nézegetnek, és bármikor szabadon továbbállhatnak, ha kedvük tartja. Nem parancsol nekik senki. Akár ide is lejöhetnek, közénk, és sétálhatnak Róma utcáin.   

Ezt beszéltük meg Ronalddal, és megállapítottuk, milyen hasonlóan működik a fantáziánk.

– Vagy pedig mennyire egyformán látjátok azt a másik dimenziót, amit Michelangelo varázsolt oda a mennyezetre – fűzte hozzá David. – Erről majd mesélek nektek. De nekem maradt még egy kérdésem, Draco. Mielőtt végképp nyugdíjba vonul, mondja meg, hogyan illik a képbe Raffaella? Tudom, sokszor nyaggattam eddig is ezzel a kérdéssel, de most megváltozott a helyzet. Ő elindult a saját útján, már nem akarom befolyásolni. Biztos vagyok benne, hogy jó felé halad. Én meg… – kicsit megakadt, rám nézett, elmosolyodott, aztán megfogta a kezemet, és folytatta – pontosabban mi, Angele és én, tegnap este óta együtt haladunk az utunkon. Csak kíváncsi vagyok én is, mint maga. Szeretném tudni, Raffaella kihez tartozik? Vagyis… így fura a kérdés, de tudom, hogy érti, mit akarok…

– Én pontosan értem – bólogatott Draco, és huncut fény csillogott a szemében. – Talán kissé jobban is, mint ahogy gondolod. De erre a kérdésre elég összetett a válasz, mert attól függ, melyik dimenziót nézzük. Ha a régi, reneszánsz történet szereplői között keresed, akkor egyértelmű, hogy ő Raffaello-örökös. Olyan erősen az, hogy a neve se lehetett más. A lobogó életöröm, a szerelemvágy, az intenzív érzelmek azonosak bennük.  De a világnak nincs szüksége még egy festő Raffaellóra, olyan már volt, őt nem lehet túlszárnyalni. És mivel ő sem tudta végigvinni a reneszánsz korban eltervezett életét, ő is csak részben, kisebb darabokban tud újra emberi életre születni.

Tehát most nem lehetett festő, de az energiája sokban hasonlít ahhoz a múltbeli élethez. Ez zavart meg téged, hogy túl erősen érezted benne a művészt, és ezért nem láttad a mostani embert. De mivel elég tehetséges vagy, festőként a vászonra tudtad vinni a valóságot, még ha nem is ismerted fel azt. A mostani Raffaellának tehát nagyon jó út az, amit választott, a gyerekek gyógyítása vagy a szülésznői teendők. Ezzel most más oldalról, mint régen, de jól megélheti a képességeit.

Egyébként a szakácskodás is megfelelt volna neki, mert többféle, látszólag különböző út is ugyanahhoz a célhoz vihet. Csak az volt a gond, hogy azt hitte, te kellesz ahhoz, hogy önmagára találjon. Összekeverte a szerelem érzését a rajongással. A jövőjéről szóló álmát összekapcsolta azzal az illúzióval, amit rád vetített ki. Azt várta, hogy te nyisd ki előtte a kaput. De ez régen sem működött, ahogy ezt mi, Leonardo-örökösök olyan jól tudjuk… és most is téves irány lett volna. – Draco sóhajtott, újra ivott a söréből. Aztán más hangsúllyal folytatta: ­– Ha viszont az eredeti Egység felől nézzük a helyzetet, akkor mi mindannyian most is Egyek vagyunk. Valahol a mélyben-magasban, az igazi Középpontban, a Forrásnál most is azonosak vagyunk.

Onnan nézve tehát mindegyikünkben megvan a Leonardo-, Michelangelo- és Raffaello-örökség is. Mert ezek csak külső megnyilvánulásai a férfi-női és gyermeki energiának, az igazi Szentháromságnak, ami az Egyből, a Forrásból ered. Mi itt mindannyian valójában teljesek vagyunk. Nem veszítettünk el semmit, nem hiányzik belőlünk semmi. Nem darabok vagyunk, hanem a teljes Egész. Mi vagyunk az a Teljesség, amelyik folyamatosan új és érdekes tapasztalatokat gyűjt önmagáról ebben a sokszínű világban.

Tudom, amikor elragad engem az indulat, akkor én sem ezt az egységet szoktam érezni, és nem mindig tudok örülni bizonyos tapasztalásoknak. De legbelül azért tisztában vagyok azzal, hogy a Forráshoz való kapcsolatunk örök és elszakíthatatlan. Azért vagyunk gondolkodó lények, azért van szabad akaratunk, mert ez a Forrásunk. Oda tartozunk.

De ez már túl elvonttá és filozofikussá teszi a magyarázatomat. Erről amúgy sem érdemes sokat beszélni, ezt érezni kell odabent. Én egyébként is nyugdíjas vagyok tegnap óta, és az új nemzedék valószínűleg majd más szavakkal fogalmazza meg az ő nézőpontját. Vagy már szavak sem kellenek nekik. – Draco elnézett az oszlopsoron túlra, az obeliszk fel, és elégedetten bólintott. – Tényleg felgyorsult a világ. Angele tegnap este megnyitotta az új Kaput, ma reggelre pedig már bekapcsolt az összes adótorony. Újra működnek az obeliszkek, újraéledt a Tudás hálója körülöttünk.

– Ezt nem értem – szólt közbe David. – Mit csinálnak az obeliszkek?

– Azt, amit lerajzoltál – mutatott Draco a szék mellé támasztott rajzmappára. – Megláttad azt, ami történt, csak még nem fogtad fel. A Tudás kettős spirálja végre életre kelt, és újraindította a rendszert.

Gondolj csak a fém rádióadó-tornyokra, amik földi frekvencián sugároznak, és hasonlítsd össze őket az ősi kőoszlopokkal, amik a Forrás stabilabb energiájával küldik szét a tudást. Az elv azonos mindkettőnél. A kőoszlopok az adótornyok, az egész rendszer pedig hasonlít az internethez. Pontosabban az internetet csináltátok meg a régi tudásháló mintájára.

Ami spirituálisan az ősi Akasha-könyvtár, az anyagi világ felől az az internet modern hálózata. Pontosan ugyanúgy működik, csak kissé más még a benne levő adathalmaz. A földi internet egyelőre csak egy kis fiókkönyvtára annak a szellemi nagynak, de folyamatosan bővül az állománya. Mostantól a kettő szorosan összekapcsolódik, és a nagykönyvtárba is könnyebb lett a belépés, mert Angele kinyitott egy új Kaput. Ti ketten pedig… – Draco nem fejezte be a mondatot, Leonra nevetett. – Mit gondolsz, elbízzák magukat, vagy megijednek a felelősségtől, ha megtudják, mit csináltak?

– Nyugdíjas lettél, Draco, és most te fecsegsz túl sokat – mondta elnéző mosollyal Leon. – Abban maradtunk, hogy nem szólunk már bele az életükbe. Nem kellene összezavarnod őket.

– De már elkezdte mondani – szóltam közbe. – Most már tudni szeretném, miről van szó. Mit csináltunk mi? – Közben elpirultam, mert eszembe jutott a tegnap éjszaka. Erről akar Draco beszélni?

Olyan huncutul mosolygott, hogy biztos voltam benne, hogy erről van szó. Persze, a gondolatolvasó képessége nem ment nyugdíjba. De úgy döntöttem, nincs semmi szégyellnivaló abban, ami David és köztem történt ott, a csillagok alatt. Szabad emberek vagyunk, szeretjük egymást. És igen, szerelmeskedtünk azon a gyönyörű éjszakán. Na és, most miért lett ez téma?

– Tegnap éjjel megváltottátok a világot – mondta Draco mosolyogva, de nagyon komoly hangon. Nem viccelt. – Megcsináltátok azt, ami évezredeken keresztül egyikünknek sem sikerült. Befejeztétek a küldetést.

– Hogyan? – kérdezte rekedten David.

– A kettős spirál két ága végre egyesült általatok. A szétszakadt részek újra egymásra találtak. Összekötöttétek azt, ami egykor szétszakadt, és ezzel újrateremtettétek az Egységet. Ennek az Egységnek a földi képviselője tegnap éjjel testbe költözött, és kilenc hónap múlva megérkezik erre a világra.

– Micsoda? – Alig kaptam levegőt a csodálkozástól. – Úgy érti, hogy nekünk Daviddel… gyerekünk lesz?

   Draco és Leon egyszerre, szinte ünnepélyesen bólintottak.

– Igen – mondta Leon, és a hangja elcsuklott a meghatottságtól. – A Férfi és a Nő újra megteremté az isteni Gyermeket, és vele megtestesül az új Földön az új Szentháromság. És íme, eggyéválik mindaz, ami egykor széttörött, a Teljesség megtapasztalhatóvá válik itt a Földön.

Nagy csönd lett, mint egy kinyilatkoztatás után. 

Hűha! Ez elég komolyan hangzott.

Egymásra néztünk Daviddel. Gyönyörűséges éjszaka volt, az igaz, de nem gondoltuk volna, hogy ilyen következménye lesz.

Most mihez kezdjünk ezzel a nagy feladattal?

– Tyűha, gratulálok, testvér! Épp ideje, hogy gyarapodjon a családunk! – törte meg a csendet Colin vidám hangja. – Alig várom, hogy megismerjem a különleges unokatesómat! És ezek szerint sürgősen szerveznünk kell egy újabb esküvőt is.

   Megkönnyebbülve felnevettünk Daviddel, és átöleltük egymást. Hát igen, lesz mit tennünk a következő hónapokban. De bennem azért ott maradt a nagy kérdés, hogy ki lesz az, aki megszületik hozzánk?

– Ember lesz – mondta Draco határozottan. – Ember, mint ti, és mint még sokmilliárdnyian ezen a bolygón. Egy lesz közülünk. Ezért lesz képes a létével megváltoztatni ezt a világot. Olyan lesz, mint bárki más, és olyat tud tenni, mint senki más. A testével szilárdan benne áll ebben az anyagi világban, ezért tud változtatni rajta, a lelkével pedig szorosan kapcsolódik a szellemi síkokhoz, ezért tud új tudást áthozni ide.

Ő tudni fogja, hogy kicsoda, és mi a dolga. Nektek elég, ha azt tudjátok, hogy a sok kudarc után végre sikerült teljesíteni a nagy feladatot. Úgyhogy élvezzétek végre az életet, és legyetek nagyon boldogok. Igazán megérdemlitek.

   Ez olyan volt, mint egy végszó. Úgyhogy nem aggodalmaskodtunk tovább.

Megcsókoltuk egymást Daviddel, aztán a Szent Péter tér közepe felé néztünk. Már én is láttam, hogy az obeliszk körül ott világít a két, egymásba fonódó fénykígyó.

Az Üzenet célba ért. Az Új Világ életre kelt.

Hát akkor legyen ez egy nagyon-nagyon boldog élet!