2015. január 26., hétfő

39. A szétszakadás története






– A középső képkockákon is ennek a szétszakadásnak és bukásnak a története van – folytatta Draco a mennyezet felé intve. ­– A legelső kép az oltár felett állítólag a sötétség és a világosság szétválasztását ábrázolja. Gondolhatjuk ezt is, a mondanivaló akkor is a kettéválásról szól. De ha ha csak a festményt nézzük, inkább egy zuhanást ábrázol, az a férfialak tehetetlenül zuhan bele a szétszakadó világba, ahol elveszett az egység, ahol a fény és a sötétség már elkülönül egymástól.
A második képnél megint látványos lesz a probléma: a bibliai magyarázat ennél sem stimmel. A könyv szerint itt a vizek szétválasztása és a szárazföld teremtése következne, csakhogy az a harmadik képen van. Ezen a Nap és a Hold, meg a növények teremtése látható. Az emberek nem értették, miért más a sorrend, Michelangelo pedig nem magyarázkodott. Nem mondta, hogy őt nem a bibliai történet érdekelte, hanem az Üzenet, mert úgysem értették volna.
– Ez a Nap és a Hold teremtése? – kérdeztem csodálkozva. – Én azt hittem, ez Lucifer elűzése az égből.  Hiszen két hasonló alak van rajta, és nagyon dühösnek tűnik az a Teremtő. 
– Na, ezért van szeme az embernek, hogy lásson – bólogatott elégedetten Draco. – Igen, amit te mondasz, sokkal közelebb áll a valódi üzenethez, mint a művészettörténészek okoskodása. Őszerintük Michelangelo két alakban festette meg a Teremtőt, és mindketten éppen alkotnak. De ha nyitott szemmel nézel, akkor egyértelmű, hogy a szembeforduló alakban indulat van, és parancsoló dühvel tárja szét a két karját. Még az angyalkák is ijedten húzzák le a fejüket körülötte. Itt nem egy jószándékú, békés alkotás zajlik, hanem szigorú száműzetés: „te erre, én arra, ne kerülj többé a szemem elé!” És az a távozó alak a fenekét mutatja az itt maradónak. Ez akkor is, és ma is elég egyértelmű, pimasz üzenet: „kinyalhatod”.

   Elnevettem magam, annyira fura volt az ősz szakállú, tekintélyes Dracótól ilyet hallani. De a képen valóban ez az üzenet virított. A háttal levő figura feneke nagyon precízen lett megfestve, a köpeny olyan feszesen simul rá, hogy ha nem lenne bordó színű, valójában meztelennek tűnne.  




– Igen, ez itt egy újabb kettészakadás – folytatta Draco, és az előbbi huncut mosoly lassan eltűnt a szája sarkából. –  A Teremtő önmagával is konfliktusba került. Az egyik része fent akart maradni az égben, a másik viszont elindult lefelé, az anyag felé.
Aztán a következő képen az égben ragadt alak magányossága látható. Állítólag itt teremti a vizeket, de inkább úgy tűnik, reménytelenül, szomorúan keres valakit, keresi az elveszített másik felét.
És aztán megtalálja. Az Ádám teremtése ma már olyan megszokott ábrázolás lett, hogy kevesen gondolkoznak el azon, Michelangelo miért ilyen különös formában festette meg. Amikor a freskó elkészült, nem is a teremtés aktusának látták, hanem egy helyes életre való figyelmeztető gesztusnak. Mert semmilyen hagyomány nem ad magyarázatot erre a különös kézmozdulatra.
– Gondolom azért nem, mert ez nem teremtés – mondtam bátran, mert már élveztem, hogy azt láthatok bele a képekbe, amit akarok. Draco és Leon is egyetértően bólogatott, úgyhogy folytattam. – Szerintem ez a kapcsolatteremtésről szól. Az égi rész találkozik a földivel. Az a két ujj pedig olyan, mint két idegsejt nyúlványa, amik éppen átadják egymásnak az információt. Az égi rész a tudatosabb, a földi oldal kissé belealudt az anyagba, de éppen ébredezik.
Ja, és most, ha jobban megnézem, azt is látom, hogy Ádám nem is olyan magányos ezen a földön. Az a meztelen ifjú, aki elvileg a két kép között van, olyan, mintha Ádám tükörképe lenne. És a makkok kötegét tartó karja szinte hozzáér Ádám combjához. Fura, itt mintha összemosódna a kép meg a fal síkja, mintha eltűnne a határ a festmény meg a keret között. Ádám olyan, mintha csak az egyike lenne a képkockák szélein üldögélő meztelen ifjaknak. 



Egyáltalán kik ezek a meztelen alakok? – kérdeztem, és elakadtam a gondolatmenetemben.
– Jó kérdés – mondta Leon. – Ez is Michelangelo titka maradt. Senki se értette, miért festette tele a mennyezetet ezekkel a hangsúlyos, energikus alakokkal. Szolid szárnyas angyalkák illettek volna ide, áhítatos arccal, mint Raffaellónál.
Az is nehezen magyarázható, miért tartják a súlyos tölgyfa-füzéreket. Bár erre az volt a válasz, hogy biztosan az akkori pápa családneve miatt. Michelangelo viszont még a bibliai sorrenden is változtatott, ha úgy tartotta jónak, egy pápa neve miatt nem festett volna ilyen hangsúlyos díszítést. A tölgyfa sokkal ősibb szimbólum, a pogány erőt képviseli, Jupiter fája volt a római mitológiában. Ezek az ifjak tehát inkább egy ősi, egységes, tiszta világ megtestesítői. Ha alaposan megnézed őket, minden másodiknak nőies az arca és a haja, bár amelyiknek látható az ágyéka, ott mindannyian férfiasak. Olyanok, mint a szétválás előtti, teljes ember, a nemek nélküli, tökéletes állapotban.
Bennük, ezekben a képeken kívül álló, izmos ifjakban itt van még a teljesség. Ők fogják közre a jeleneteket, és a próféták és szibillák mellett ők tűnnek valóságos létezőnek a mennyezeten.   
Na, de térjünk vissza a történetre – mutatott újra felfelé Leon. –  Ádám után következik a sorban Éva teremtése. Erről már beszéltünk korábban. Ez a jelenet persze pontosan megfelel a bibliai leírásnak, mert ez itt illusztráció, és nem művészet. De még így is beleillik a sorba, a szétszakadás történetébe. A szétaprózódás folytatódik, Ádám is kettéválik, az egységes, tökéletes lény férfivá és nővé osztódik. A Teremtő pedig egyre szomorúbban szemléli ezt a darabokra hulló világot.
Aztán újra egy nagyméretű kép, a Paradicsom. A hivatalos magyarázat szerint itt is két jelenet van egy képen: a bűnbeesés és a kiűzetés a Paradicsomból.
– De akkor miért annyira más a két emberpár? – kérdeztem. – Azok, akik a fa alatt a gyümölcsért nyúlnak, nem is hasonlítanak azokra, akiket az angyal elüldöz.
– Bizony, a teológusok szerint ez a bűn következménye, ettől csúnyul meg szegény Éva – felelte gunyoros hangsúllyal Draco. – A férfin persze nem fog annyira az átok, de a nőből boszorkány lesz, ha eszik a Tudás fájának gyümölcséből.
– Dehát együtt esznek belőle! Sőt, Ádám maga szedi le, Évának meg a kígyó adja. 



– Igen, láthatod, ez megint nem egyezik a bibliai történettel. Michelangelo szerint mindketten egyformán cselekvőek, és nem csak Éva a bűnös. Sőt, egyáltalán nem tűnik bűnnek a dolog. Az ott egy békés édenkerti jelenet, ahol egy gyönyörű emberpár a Tudás gyümölcsével töltekezik. A kígyó pedig nem valami gaz csábító, hanem a Tudás fájához tartozó, kedves, angyali alak. És ha nincs bűn, akkor nincs büntetés sem. Akkor csak a kettőség, a szétszakadás folytatódik a történetben.
A kettősség most a szellemi tudás szintjén jelenik meg. Vannak, akik ott lehetnek a Bölcsesség közelében, örök fiatalon, egységben. És vannak, akiknek az a küldetésük, hogy eltávolodjanak a Forrástól, és elvigyék a Tudást a pusztába, a többi ember közé, belefáradva és beleöregedve a feladatba. 



Nézd csak meg jobban! Az az öreg női arc nem Évához hasonlít, hanem inkább az alatta levő cumeai szibillához. A feje is mindkettőnek furán kicsi a széles vállakhoz képest. A távozó férfi pedig éppen úgy néz ki, mint alul, a szomszédos képen Ézsaiás próféta. Mellette a kisangyal is pont erre a paradicsomi képre mutat. 



Tehát ez a történet az egységes tudás szétszakadásáról szól. És nézd meg a fát, nem látsz rajta valami furcsát?

   Alaposan megnéztem a képet. Elsőként az tűnt fel, hogy a levelei alapján ez biztosan nem almafa. Talán fügefa. Igen, a kígyótestű nő kezében egyértelműen hosszúkás, zöld füge van.  
Ismerősnek tűntek ezek a hármas osztású levelek is. Megtaláltam, pont ilyenek vannak Jónás fölött is, azokon a vékony ágakon. Pedig elvileg Jónásnak egy tök levele adta az árnyékot, nem fügebokor. De mi van, ha ez egy utalás arra, amit Jónás mutat, hogy a Tudás veszett el, ahogy felette is sárgulnak, száradnak a levelek. A Tudásból elveszett az egyik rész, ahogy Hermész botjáról is hiányzik az egyik kígyó.
A kígyó!
Megnéztem az Édenkerti fa törzsét, és rájöttem, mi benne a furcsa.
Azon ott van a két kígyó!
Ha egyesével, alaposan megnézem a kígyótest kanyarulatait, akkor egyértelmű, hogy két kígyó van rajta. Az egyik a bal oldali nőalak testében végződik, aki Évának nyújtja a gyümölcsöt. A másik kígyó viszont a piros ruhás, kardos angyal jobb kezében ér véget.
Tehát itt, az Édenkertben még megvolt mind a két oldal. Csak aztán elveszett az egyik rész.




– Pontosan – válaszolt Leon a gondolatomra. – Igen, ez a legfontosabb üzenet ezen a képen. Eredetileg megvolt a két kígyó, megvolt az egység, és abban a jó és a rossz tudásának a titka. De aztán elcsúsztak az információk, halványodott az üzenet, és az emberek egyre kevesebbet értettek meg az eredeti teljességből. A tudás egysége elveszett, a darabokat pedig elkezdték úgy értelmezni, hogy azok már az ellenkezőjét jelentették, mint amiről eredetileg szóltak. A tudás bűn lett, az önálló gondolkodás eretnekség, a szabadság pedig üldözendő lázadás. A szent üzenettel útnak indított Hírnökökből pedig meg nem értett, szenvedő próféták és jósnők váltak. 



2015. január 25., vasárnap

38. A líbiai szibilla





    Néztem felfelé, de mivel jó ideje bámultam már a mennyezetet, éreztem, hogy a nyakam kezd elgémberedni. Leon közben felugrott, fürgén az egyik polchoz lépett, levett és kigöngyölített egy tekercset, és velünk szembe, az állványra akasztotta a szibillát ábrázoló részletet. Draco elnéző mosollyal töltött friss teát a csészéjébe, és úgy dőlt hátra a fotelben, mint aki már pontosan tudja, mi fog következni. Engem viszont érdekelt ez a női alak. Emlékeztem rá, hogy amikor legelőször láttam, ott a kápolnában, mintha mozdult volna felém, mintha a könyvét akarta volna odanyújtani.
Most, hogy itt volt a poszter előttem, szemmagasságban, már jóval kényelmesebben tudtam megnézni.
Tényleg nagyon szép volt.
És az is feltűnt, hogy milyen erőteljes lendület van a mozdulatában.
– Igen, ez a spirális mozgás maga az élet tánca – bólogatott Leon a gondolatomra válaszolva. – Ugyanaz, mint ami ott van a DNS-láncban is. A mozdulat, amivel elkezdődik az élet. Ez a forgás ismétlődik a szibilla felett a Teremtő első mozdulatában, de ugyanez van Jónás lendülő testében, vagy a sarokfestmény magányos rézkígyójában, aminek hiányzik a párja.
A líbiai szibillának hiába lenne meg a freskósorban a férfi társa, az a Teremtő elcsúszott a folyamatban, és nem tudott vele összekapcsolódni.
Pedig Michelangelo megfestette mindkét oldalt. Amikor az idegenvezetők elhadarják a szokásos szöveget, hogy a kápolna két falán a prófétákat és a szibillákat láthatjuk, az emberek csak bambán bólogatnak, és a többségüknek fel sem tűnik, hogy most hallják életükben először ezt a szót. „A szibillák ókori jósnők voltak, akik megjövendölték Krisztus eljövetelét, ezért kerülhettek a kápolna szereplői közé.”- folytatják az idegenvezetők. Persze, persze. Ha valaki minden régi szövegbe Krisztus eljövetelét akarja belemagyarázni, megteheti, hiszen ha azt mondom, hogy „jó reggelt, szerintem ma esni fog az eső”, ez is lehet egy krisztusi prófécia. Főleg, ha aztán tényleg esni kezd. Na ugye, megmondtam, hogy az égből alá fog szállani a termékenyítő erő. Mindjárt próféta lesz belőlem, pedig csak egy ártatlan mondat csúszott ki a számon.
A szibillák ennél jóval többet tudtak. Nem a keresztény egyház Krisztusáról beszéltek, hanem a világról, a lehetséges veszélyekről, a rossz irányba haladó változásokról. Figyelmeztetni próbálták a már akkor is süket és vak embereket. De ha nem lenne ez a freskósor, ma már a teológusokon kívül nem sokan tudnák azt, hogy régen nem csak a férfiak  kiváltsága volt a spirituális tudás és üzenetközvetítés. Az embereknek van valami fogalmuk arról, hogy Delphoiban volt valamikor egy jósda, de más jósnőkről és prófétanőkről nem hallottak. 



Michelangelo viszont egyenrangú partnerként festette ide a férfiak mellé a nőket is. Abban a korban tette ezt, amikor a nők által képviselt szellemi tudást tűzzel-vassal üldözték, amikor boszorkánynak bélyegezve ezrével égették el a füvesasszonyokat, bábákat, a spirituális kapcsolódásra képes médiumokat, és irtottak minden ősi tudást, ami nem a hivatalos vallás szűk köréhez tartozott. Akkoriban a nő egyetlen elfogadott szerepben létezhetett csak: a szűz anyaként, aki valamilyen rejtélyes módon, a bűnös szexualitást kikerülve megtermékenyül, megszüli a szent férfit, és aztán csöndben és passzívan a háttérben marad, miközben a férfi megmenti a világot. Minden más szerepe csak a bűnös szajha lehetett, aki minden rossznak okozója a kezdetektől, ő a Sátán szolgája, és egyébként lelke sincsen. Ha nem lenne rá szükség az emberi szaporodáshoz, ki is lehetne irtani, hogy ne csábítsa a bűnre a szegény, tisztességes férfiakat.


A vallás az eredeti, tökéletes Szentháromságot is megcsonkította, amikor a Férfi-Nő-Gyermek egységéből kitörölte a Nőt, az Anyát. Ehelyett egy torz, a valósággal nem egyező képet alkotott: Atya-Fiú-Szentlélek. A teremtő Nőből csak egy megfoghatatlan, testetlen lélek maradt, pont az a rész, amit egyébként megtagadtak az asszonyoktól az akkori világban.
Pedig a Nő, az Anya az, aki jogosan nevezhető Teremtőnek, hiszen a saját testében hordja ki az új életet, és ő szüli meg ide. Mindegyik ember, aki itt él, egy teremtő Anya által nyitott Kapun át léphetett erre a világra.
Ezt a nagyhatalmú Nőt tagadta meg az egyház, és igyekezett elnyomni, láthatatlanná tenni. Aztán pedig pöffeszkedve beleállt az általa kialakított hiányba, és „anyaszentegyháznak” nevezte el önmagát. Először megsemmisítette a Nőt, majd magának követelte a rangját. Ha nem lett volna olyan tragikus következménye, még mosolyoghatnánk is rajta, hogy egy csupa férfiból álló, a nőiséget az ördögtől valónak tartó szervezet képes volt magát „anyának” nevezni.     


Abban a korlátolt, dogmatikus rendszerű korban Michelangelo fogta magát, és mindenfajta magyarázó szöveg nélkül idefestette az egyház központi helyére, a pápák saját kápolnájába az ősi törvényt: a férfi és a nő egyenrangúságát. Aki látni akar, vegye észre az igazságot. Itt van a próféták és szibillák alakjában, vagy az édenkerti képen, ahol Ádám és Éva együtt nyúl a tudás fájának gyümölcséért.
Itt van ez is, és persze ezt sem látják meg az emberek. Akkor sem látták, és azóta sem veszik észre, hogy mi minden van a szemük előtt. És nem látják az erőt, amit ezek a nők hordoznak. Nem ismerik fel a Teremtés titkát.

   Hallgattam Leon magyarázatát, elgondolkodva figyeltem a képet, és a líbiai szibilla, ez a gyönyörű, energikus nő váratlanul felpillantott, a szemembe nézett, és a teste forogni kezdett. De valami különös módon, mintha minden része, a karja, a lába, a ruhája, a hajfonata külön-külön is forgásba lendültek volna, szétnyílva és összezáródva, mint egy végtelenített szalag. Körülötte mintha csillagok és bolygók jöttek volna létre, felszikráztak, aztán eltűntek a könyve lapjai között. És az egész forgást valami mély zengő hang kísérte, felerősödő és aztán elhalkuló, ismétlődő ritmusban. Ringató és megnyugtató érzés volt. Szerettem volna eggyéválni ezzel a biztos középponttal, ahonnan minden elindul, és ahova minden visszaérkezik.
Hagytam, hogy magába olvasszon ez a zengés és ez a forgás.   




   Nem tudom, mennyi idő telt el, amikor kinyitottam a szemem, és rájöttem, hogy a szobában vagyok, Leon és Draco társaságában. Pislogtam párat, Leon pedig friss teát töltött a csészémbe.
– Csak pár perc volt az egész – mondta mosolyogva. – De tudom, sokkal többnek tűnt. Ez a Teremtés forgása, és az időtlenség pillanata. Az egyik csodálatos Kapu a freskósoron. Szép volt, ugye?
– Igen, gyönyörű – feleltem, és azt éreztem, a szám annyira kiszáradt, mintha órák óta nem beszéltem volna. Ittam a teából, és újra a képre néztem. Láttam a festményt, az állóképet, de most is érzékeltem mögötte azt a hatalmas ívű forgást.
– Igen, minden részlete élő, mozgó – mondta Leon. – Ám ha jól megnézzük, anatómiai szempontból nem is létezhet ez a mozdulat. Pedig Michelangelo nagyon pontosan ismerte az emberi testet, itt mégis egy olyan alakot festett meg, ahol az energia és a közvetítendő üzenet fontosabb volt, mint a fizikai tény.  Az ember a valóságban nem lenne képes ilyen ívű mozdulatra, ahol ekkora körívet ír le a test. A karok, a vállak, és a gerinc vonala még egyet fordul a csípőnél és a lábaknál. Ez tehát nem állókép, ez maga a mozgás. Az élet legelső mozdulata. A csecsemő is ehhez hasonló forgással születik meg a szülőcsatornában.

És a képen minden részlet az összefonódásról szól, olyan, mintha Michelangelo a DNS-spirál titkát festette volna oda többféle formában. Az Élet könyve, ahogy csukódnak össze a lapjai. A két kar, a hajfonatok, a ruha különös díszítése, és a cipzárhoz hasonló kapcsolódása, a szoknya lebbenése, a jobb oldalon a zöld köpeny aranyszínű szegélye, a lábak, és a lábujjak is a szétnyílás-összezáródás ütemét képviselik. Egyetlen másik prófétának vagy szibillának sincs ilyen mintázatú ruhája.
És még alul az a névtáblát tartó aprócska angyal is egy forgó mozdulatot tesz, és úgy tarja a két karját, ahogy az Utolsó ítélet Krisztusa.

És e felé a szibilla felé tárja ki a két kezét a Teremtő a sort kezdő képkockán. Ugyanúgy fordul az ő teste is, ugyanúgy lebben a térde fölött a bordó köpenye, mint a nőalaknak. A köztük levő két meztelen ifjú is társul ehhez a forgáshoz. De mégsem sikerül a kapcsolódás, a mennyezet túloldalán már a reményvesztett, mozdulatlan Jeremiás lógatja a fejét.  



A Teremtő és a szibilla karja között van egy rézszínű medalion. Minden második, kisebb képmezőnél egy-egy ilyen korongot tart a két meztelen ifjú. Ezeken ószövetségi jelenetek láthatóak, mintha domborművek lennének. Itt, a férfi és női teremtő energiát elválasztó medalionon Izsák feláldozása látható. Az a jelenet, ahol Ábrahám emeli a kését, hogy istene parancsára az oltáron feláldozza az egyetlen fiát. Meg is tette volna, de az utolsó pillanatban az isten nagy kegyesen úgy döntött, hogy elég volt a szándék a hitpróbához, és mégsem kér emberáldozatot, megfelel neki helyette egy kos is.
Michelangelo ezt a jelenetet festette a két teremtő alak közé. Ezt tartotta az egyesülés gátjának. Egy női teremtő nem kapcsolódhat egy olyan férfi istenhez, aki gyerekek feláldozását kéri merő szórakozásból, és akinek olyan hívei vannak, akik ezt meg is tennék. A nő, aki szülni tud, nem akar összefogni azzal, aki elpusztítaná a teremtményeit.

És aztán valami hasonló történik az Utolsó ítéletnél. A pusztító kézmozdulatú Krisztustól is elfordul a nő. Az a nő, aki lehet, hogy Mária, Jézus anyja, de az arca alapján valószínűbb, hogy ugyanúgy, ahogy a Pietánál is, inkább a társa, Mária Magdolna. Elfordul az ítélettől, de ott van ő is. És nem tesz semmit, hogy változtasson a döntésen. 



Az emberek, akik képesek voltak egy hit nevében elpusztítani a Gyermeket, most pusztulásra ítéltetnek általa. Nincs kegyelem. A világ nem érdemli meg.
Azon a képen, harminc év múlva, már Michelangelo sem keres mentséget az emberiségnek. Itt még hitt abban, hogy a világ egyik fele fenntarthatja, megőrizheti a szépséget és a jót. De aztán kiábrándult az egészből. Úgy érezhette, hiába próbálta megfesteni, végképp elveszett az Üzenet.

2015. január 6., kedd

37. Az elkeseredett Jeremiás





Nagy csönd lett Leon szavai után. Mintha még az utcazaj is távolabbról hallatszott volna. Kedvem lett volna most felállni, egy nagy levegőt venni, és kisétálni a napsütötte római délutánba, mint egy hétköznapi, normális ember. Magam mögött hagyni ezt a zűrös múltat, a kusza történelmi tényeket, elfelejteni a sok régi nevet, sorsokat, és elkezdeni élni egy egyszerű életet. 
De tartottam attól, hogy ha kilépek az ajtón, egyszer csak megint benne találom magam valamelyik múltbeli jelenetben, érzelmekben, fájdalmakban. Biztonságosabbnak tűnt idebent maradni a szobában, Leon és Draco emlékeiről beszélgetni. Amik persze valahol David emlékei is…
Na, inkább kérdezek valamit, és igyekszem nem gondolni Davidre.
– Hol látszik a kudarc a freskóban?
– Több helyen is – felelt Leon, és felfelé mutatott. – Egyrészt az egész történelmi képsorozat egy nagy bukással végződik, Noé történetében elmesélve. Másrészt a külső kör, a próféták és a szibillák sora is ezt mutatja. Nézzük előbb ezt, mert ennek az egyik ívéről már beszéltem is neked tegnap.
Ez az energia köre, ami itt indul jobb oldalon, az ajtótól, és egyre erősödve halad az oltár felé, a líbiai szibilla alakjában csúcsosodva ki. Neki van a legnagyobb könyve, amit már bezár. A Tudás kész. Ezután következne a cselekvés, a másik oldal. De közben Jónás mutatja ott középen nagy lendülettel, hevesen, hogy valami gond van, valami elveszett. És a szibilla fölötti sarokfestmény is ezt jelzi, a rézkígyós, ahol csak az egyik kígyó van a helyén, a másik elszabadulva pusztítja az embereket. Jónás másik felén pedig ott a te képed, a Hírnök az elveszett Üzenettel. 



És akkor nézzük a bal oldali sort. A líbiai szibillával szemben, a másik hatalmas méretű alak egy magába roskadt, reményvesztett próféta, aki elkeseredetten hajtja le a fejét. Az aláírás szerint ő Jeremiás. A ruhája felül olyan aranysárga, mint a szibilláé, a nadrágja meg olyan bordó, mint a felette levő Teremtőnek. Az arca, szakálla a második képen levő, haragos Teremtőre hasonlít, amúgy pedig, ha jól megnézzük, akkor… a kissé idealizáltan megfestett Michelangelóra is.
Jeremiásnak már nincs könyve. Egy kis papírlap van a jobb térde mellett, amin egyetlen szó látszik: ALEF.
– Alef? Ez ismerősen hangzik – szóltam közbe. – Ez olyan, mint az alfa, ugye?
– Pontosan – bólintott Leon. – Az alef a héberben és általában a sémi nyelvekben az ábécé első betűje. Ugyanaz, mint a görögben az alfa.
– És mit jelent ezen a képen?
– Jó kérdés. A szokványos válasz persze az, hogy Jeremiás könyvének a kezdetére utalhat. De ez elég logikátlan. Akkor már célszerűbb lett volna odafesteni egy jellemző szót, vagy magát a héber betűt, nem pedig a betűnek a nevét.
Nekem az alef szó inkább a kezdetet jelenti. És ha a Bibliáról van szó, hát akkor az egész nagy könyv azzal kezdődik, hogy „Kezdetben teremté az Isten az eget és a földet…” Itt viszont nincs könyv, csak egyetlen apró papírlap van belőle. A nagy mű nem készült el. Csak elkezdődött, de elakadt, és az ég nem tudott kiegészülni a földdel. Az egyik oldal meghozta a maga tudását, de nem volt mivel kapcsolódnia. 
Persze, ez is olyan részlet, mint a freskó többi nagyszerű képe, és ez is sok embernek sokfélét jelenthet. 



 Nekem, nekünk – intett Draco felé – ez is a kudarcot jelzi. Azt a kezdetet, aminek nem lett folytatása.  Az a papírlap a márványlépcsőn lóg lefelé, kiesett a próféta kezéből. Ennyit tudott tenni, de már reménytelennek látja a helyzetet. A mögötte álló nőalak ezen a papíron áll, ha felemelné a lábát, a lap végleg lehullana a semmibe A nő lefelé néz, és éppen olyan lemondóan fordítja el a fejét, ahogy a harminc évvel későbbi Utolsó ítéletnél Mária fordul el az ítélkező, átkot mondó Krisztustól. 

Jeremiás arca, szakálla, alakja pedig nagyon hasonlít Michelangelo későbbi művére, az indulattól feszített Mózesre. Nála még látványosabban szemléltethető az, hogy hiába van meg az egyik oldal, a szent szöveg, a Törvény, hiába száll le az ég a földre, ha az emberi világ, a föld nem akar tudomást venni róla. 



Azok a titokzatos, érthetetlen szarvak a Mózes szobor fején nekem a megcsalást, a felszarvazottságot jelentik. Elhagyta őt a népe, és csalódnia kellett a legközelebbi társában, Áronban, a testvérében is. Áronra bízta a nép irányítását arra az időre, amíg ő felment a hegyre a kőtáblákért, és arra ért vissza, hogy a nép máris elhagyta az általa megadott szabályokat, és az Áron által épített aranyborjút imádja. Na, akkor törte össze a kőtáblákat. A Mózes szoborban ez a düh van. De Mózes utána ráncba szedte a népet, aztán visszament a hegyre az újabb kőtáblákért. Érdekes kérdés, hogy vajon az első variációban is ugyanazok a törvények szerepeltek-e, vagy közben kissé szigorodtak az előírások? – Leon szünetet tartott, Dracóra nézett, aki felhúzott szemöldökkel a mennyezet felé bökött az ujjával.
– Jó, jó, tudom – bólogatott Leon a szokott mosolyával –, már megint túl sokat beszélek, és közben elkanyarodtam a mi képünktől. Térjünk tehát vissza az elkeseredett, csüggedten ülő Jeremiáshoz. Neki a könyvében is elég kemény mondatai vannak. Nagyon elege volt az egész prófétaságból. Azt írta:
„Jeremiás 20:7
 Rávettél Uram engem és rávétettem, megragadtál engem és legyőztél! Nevetségessé lettem minden időre, mindenki csúfol engemet; Mert a hányszor csak szólok, kiáltozom; így kiáltok: erőszak és romlás! Mert az Úr szava mindenkori gyalázatomra és csúfságomra lett nékem. Azért azt mondom: Nem emlékezem róla, sem az ő nevében többé nem szólok; de mintha égő tűz volna szívemben, az én csontjaimba rekesztetve, és erőlködöm, hogy elviseljem azt, de nem tehetem.”
„Átkozott az a nap, a melyen születtem; az a nap, a melyen anyám szült engem, ne legyen áldott!... Miért is jöttem ki az én anyámnak méhéből, hogy nyomorúságot lássak és bánatot, és hogy napjaim gyalázatban végződjenek?”

– Hát, ez tényleg elég elkeseredetten hangzik – mondtam. – Egy prófétának nem kellett volna elhivatottabbnak lennie?
– Emberek voltak ők is – felelte most Draco. – És jellemző, hogy az oltár felett, a csúcsponton két ilyen próféta van: az egyik Jeremiás, a másik meg Jónás, aki menekült az isteni hívás elől, egészen a cethal gyomráig, és a ninivei prédikálás után ő is hasonlókat mondott az ég felé, csak kissé árnyaltabban fogalmazva. „…Uram, vedd el, kérlek, az én lelkemet én tőlem, mert jobb meghalnom, mintsem élnem.” Jónásnak se volt nagy kedve prédikálni, és ő is úgy érezte, végül hiába beszélt, bolondot csinált belőle a küldetést rákényszerítő nagyfőnök.
A freskón is ő az, aki nagyon akar valamit mutatni, de nem veszi észre az a Teremtő ott a feje felett. Jeremiásnak pedig jól láthatóan elege van az egészből. Az alefnek, a kezdetnek tehát nem lett folytatása. 



– És ez a sor már lemondóan halad vissza, a bejárat felé – folytatta a magyarázatot Leon. – Jeremiás után a perzsa szibilla látványosan hátat fordít a prófétának, és a kis könyvecskéjébe merül. 


Utána jön az indulatos, felháborodott Ezékiel, szintén a másik irányba fordulva, mintha a következő szibillától kérdezné, hogy most meg mi a csodát csináljunk? 


Persze, egy másik nézőpontból Ezékiel dühös lehet amiatt is, hogy pont fölötte van a képen Éva teremtése, amiről ugye mi tudjuk, hogy nem is Éva teremtése…
De az már a freskósor összetettségét jelzi, ahogy sokszor mondtam már. Ahányan nézik, annyiféle értelmezése lehet. 



Ha a sort folytatjuk, itt következik az a nőalak, az erüthreai szibilla, aki már újra előre, az oltár felé fordul. De lendület benne sincs. Mintha Ezékielnek válaszul tenné, elgondolkodva lapoz egyet a könyvében. Egy nő, aki kissé fásultan azt sugallja, csináljuk, haladjunk tovább, majdcsak lesz valami. A könyvében jól látható egy nagy kezdő Q betű. Egyébként pedig egy mókás angyalfigura éppen hajszárítást végez neki a fáklyával. Persze valószínűbb, hogy nem fodrászat zajlik, hanem az angyal az ebből a sorból elveszett szellemi fényt igyekszik valahogy pótolni.   
– És mit jelent az a Q betű?
– Erre is csak az a válaszom, hogy mindenkinek mást – mondta Leon. – Számunkra azért érdekes, mert van egy Q-nak nevezett ókeresztény irat, egy jézusi mondásgyűjtemény, amit nem találtak meg, de a teológusok valószínűsítik az egykori létezését. Ez egy első századból származó könyv lehetett. A Q a német Quelle-forrás szó rövidítését jelenti, és a könyvet Logionquelle-nek, vagyis Mondás-forrásnak nevezik.
Lehet, hogy semmi köze ahhoz a Q betűhöz ott a szibilla könyvében, de azért érdekes egyezés.
Na, nézzük még a sort, mindjárt vége lesz. Már csak Joel jön az irattekercsét nézegetve, egy nem túl ismert, kis próféta, akinek pár oldalas írása a sáskajárás miatti sirámokkal kezdődik. És aztán vissza is értünk a bejárat fölött unottan üldögélő, szintén nem túl nevezetes Zakariáshoz.
Szóval ez a kör második fele, a kudarc, a bukás köre, attól a csüggedt Teremtő-Michelangelo-Jeremiás alaktól kezdve. Az a nagy lendület, ami a másik oldalon elindult, és a líbiai szibillánál a magasba csapott, elveszett az oltár felett. Pedig nézd csak meg újra azt a csodálatos nőalakot! Benne van a teremtés minden titka és ereje is. – Leon a szokásosnál is lelkesebben kezdett magyarázni.– Tudom, hogy ez már belemagyarázásnak tűnhet, de azért olyan nagyszerű ez a freskó, mert olyan sok mindent lehet benne látni. És a líbiai szibilla az én kedvencem, számomra ő az egyik csoda.