43. A történet vége és az Utolsó ítélet

Sóhajtottam egy nagyot, és felemeltem a tekintetemet a képről. Visszatértem a saját időmbe, a római kis szobába. Leon és Draco egyszerre bólintottak, ahogy rájuk pillantottam. Most igazán kényelmes helyzet volt az, hogy ők közben hallották a gondolataimat, és nem kellett hangosan elismételnem, mire jutottam.

– Igen, jól látod, ez a lényeg – mondta Leon. – Raffaello is felismerte a helyzetet, de nem nagyon tudott mit tenni. Ebbe az első szobába belefestette az Üzenetet és a közben felismert figyelmeztetést is. A négy freskó összeolvasva elmondja a történetet. Az Erények, a szellemi igazság, a szent tudás megtestesült, és lejött a földre. A Parnasszuson a művészek megfogalmazták, és aztán lehozták az emberek közé az égi üzenetet. Később az Athéni iskolában a művészetek mellé betársult a tudomány is, és az emberiség szellemi tudása kiteljesedett. De a hitből merev, dogmatikus vallás lett, emiatt szétvált az égi és a földi világ, az emberek pedig vitázni kezdtek egymással az összefogás helyett, ahogy a Disputa freskóján is látható. Ezért az Athéni iskola szereplői visszajöttek, hogy a reneszánsz eszmékkel újraegyesítsék a szellemi és az anyagi oldalt.

Ez volt az eredeti üzenet. És menet közben kiderült, hogy a terv félrecsúszott, a világ kibillent az eredeti menetéből. Erre figyelmeztet a freskón az utólag odafestett Michelangelo gondterhelt figurája.  

Raffaello ennyit tudott tenni a cél érdekében, aztán folytatta a saját feladatát, festette azt a szebb, másik világot, ami az ő eredeti küldetése volt.

Michelangelo és Raffaello erőfeszítésének volt azért egy kis hatása, Leonardóban megmozdult valami. Ekkor festette meg a Szent Anna harmadmagával című képét, amivel kiegészítette a Sixtus-kápolna freskósorán az Éva teremtésének hiányzó képkockáját.  Ez a festmény illik oda, nem az, amit Michelangelo tehetetlenségében odarakott a fiatalkori vázlatai alapján.

De egyébként Leonardo ebben az időben, 1508-tól 1513-ig Milánóban élt, a francia király szolgálatában. Geológiai és vízrajzi tanulmányokat készített, anatómiai tanulmányokat végzett, megoldotta a görbe szögek matematikai problémáját, mellesleg pedig a testvéreivel pereskedett.

– Egyszóval elcseszte az idejét – szúrta közbe Draco, szokásos stílusában. – Felpislantott a hívásra, gyorsan festett válaszul egy képet, aztán újra elmerült a borsó-lencseválogatásba, mint egy mesebeli Hamupistike, akinek már régen az Élet báljában kellene lennie, de még mindig vár valami külső jelre. 

– Aztán Leonardo 1513-tól három évig Rómában élt – vette vissza a szót Leon, és nem fűzött megjegyzést Draco szavaihoz. – Akkoriban már a legtöbb nagy művész és tudós Firenzéből és egész Itáliából is Rómába igyekezett, mert ott tudták leginkább megvalósítani a terveiket. Kivéve Leonardót, akinek már régen ott lett volna a helye. Ő alig járt korábban Rómában, és tartósabban csak ekkor, az élete legvégén költözött oda.

Így abban a pár évben ott volt Rómában, egymás közelében a reneszánsz korszak földi Szentháromsága. Egyszer korábban már találkoztak, 1504 körül mindhárman Firenzében voltak. Raffaellónak ott indult el a művészi karrierje a két nagy elődöt követve. Leonardónak és Michelangelónak pedig akkor kellett volna megfesteniük a firenzei tanácsterem freskóit, de persze nem sikerült az együttműködés.

Aztán tíz év múlva Rómában megint adódott egy halvány esély. Michelangelo 1515-re készítette el Mózes szobrát, Raffaello pedig sorra alkotta a szebbnél szebb képeit. Egy helyen voltak, egy időben, és most sem történhetett meg a kapcsolódás, nem történt meg a csoda. Mert a harmadik ember, Leonardo továbbra is a kör négyszögesítésének a problémájával volt elfoglalva, tudományos és matematikai tanulmányokat végzett, amiket titkos tükörírással jegyzett fel a füzeteiben. Ezekről persze semmit sem tudott a külvilág, nem épült bele a korszak tudásába, nem vitte előre a fejlődést. Elveszett ez a tudás, ahogy elveszett a feltalálójuk, és vele együtt végleg elveszett az eredeti terv is az új világról.

Aztán 1517-ben Leonardo a király hívására Franciaországba költözött, és ott is halt meg két év múlva, hatvanhét évesen.

Raffaello lázas igyekezettel próbálta belesűríteni az idejébe azt, amit lehetett, mert érezte, hogy a terv kudarcával neki is rövidebb lett az élete. Nagy lánggal lobogva élt, szeretett, szerelmeskedett és rengeteg képet festett. Számtalan Madonnát gyermekkel a karján, szenteket a látomásaikkal, és embereket, akik a vásznon élőbbek lettek, mint a valóságban. 

És aztán az a belső tűz egy magas lázzal járó betegség képében el is égette őt, éppen a harminchetedik születésnapján. Egy évvel Leonardo után halt meg, 1520. április hatodikán, nagypénteken. Az utolsó képén dolgozott, aminek a témája Krisztus színeváltozása volt.

Aznap, amikor meghalt, meghasadt a vatikáni palota mennyezete, a pápának egy időre ki is kellett költöznie azokból a termekből. Raffaello halálának különös eseményei még jobban megerősítették a hasonlatosságát az isteni gyermekhez, Jézushoz.

Ezek után Michelangelo végleg egyedül maradt. Dolgozott még, de egyre megkeseredettebben. Olyanná vált, mint a márványtömbjei, itt ragadt ebben a világban a bánatával együtt. Az ideje nagy részét a két síremlékkel való küszködés töltötte ki, II. Gyula és a Mediciek számára. Jellemző ez is a helyzetre. Mintha Michelangelo itt maradt volna, hogy megalkossa az egykori nagy terv síremlékét, de ez sem ment egyszerűen. Mind a két mű monumentálisnak indult, és csak csonkán, részletekben készült el. Ezzel pedig tökéletesen modellezte azt a nagy szellemi vállalkozást, ami megváltoztathatta volna az egész világot, de végül csak a művészeti életre tudott hatni.   

Michelangelo 1535-ben III. Pál pápa megbízására megfestette még az Utolsó ítéletet a Sixtus-kápolnában. Hatvan éves volt, reményvesztett, magányos ember. Hat év alatt készült el a freskóval. A képet egyrészt látványosan megcsodálták, és a fiatal művészek azonnal másolni kezdték a részleteit, hiszen a híres Michelangelo festette. Másrészt azonnal támadták is a meztelenség tobzódása miatt, ami valljuk be őszintén, tényleg nem illett a szent falak közé. Hiába volt a vallási magyarázat, hogy a feltámadáskor nem ruhában fognak kikelni az emberek a sírból. Ezek a testek nem hirdetnek semmilyen átszellemültséget. A húsról-vérről, anyagi világról szólnak. Persze, nem véletlenül, mert Michelangelo éppen ezt akarta közölni velük. Azt, hogy hiába lesz feltámadás, ez az emberiség nem tud szabadulni az anyag fogságából, és Krisztus nem fog könyörülni rajtuk.  

Ezek után Michelangelo úgy érezte, hogy ő elmondta a művészetével, amit akart, és ettől kezdve alig alkotott valamit. Rómában élt, és foglalkozott építészettel is, a Szent Péter templom befejezését ő irányította, és ő tervezte meg a kupolát. Idős korára a hit felé fordult, verseket írogatott, és néhány Pietát még kifaragott. Bár szinte meggyűlölte az életet, mégsem tudott elmenni innen. Abban a korban különlegesen hosszúnak számító életet megélve, nyolcvankilenc éves korában halt meg, 1564-ben.

Nos, erről a freskóról, az Utolsó ítéletről már éppen eleget beszéltünk, de azért vess csak rá egy pillantást! – Leon a polcról újabb tekercset vett le, az előzőeket gondosan visszarakta a helyükre.

  

   Igazán kényelmes helyzetben éreztem magam, ma délután egy komplex tárlatlátogatást kaptam egy fotelban üldögélve. Utazás térben és időben. Tehát most Raffaellótól visszakanyarodtunk a kiindulópontra, Michelangelóhoz és a Sixtus-kápolnához.

Leon kigöngyölítette ezt a posztert is, és feltette az állványra. Láttam persze a freskót már bent a kápolnában, de akkor nem ezekre az alakokra figyeltem. Nem is igazán emlékeztem rá, hogy mi volt a szemközti falon, mert engem a mennyezet ragadott meg. Ott éltek, mozdultak az alakok. Szemben csak valami nagy kék folt rémlett. 

Most láttam, hogy abban a nagy kékségben embercsoportok gomolyognak egy energikus központi alak körül. A freskó első pillantásra az előzőleg látott egyik Raffaello-képre, a Disputára emlékeztetett. Ugyanolyan szétszakadást láttam benne. Mindkettőnél ott az a középső, széles sáv, fő helyén Krisztus alakjával, felette két csoportban pár angyal, alul meg a kavargó, különálló embercsoportok. Az a különbség, hogy itt hiányzik legfelül, középen az isten alakja, helyette a felső freskósor mintázata lóg bele a képbe, és azon túl ott ül a hatalmas termetű Jónás, óriásként trónolva felettük. 

A következő feltűnő különbség pedig a Krisztus-alak energiája, amiről Leon az előbb beszélt. A Disputánál még ül, és tehetetlenül tárja szét a kezét: „mindenki nyugodjon le…” Itt, az Utolsó ítéletnél pedig energiaörvény van körülötte, aktivitás és hatalom. A Disputánál a kutya se figyelt rá, itt meg a vele egy síkban levő embertömeg aggódó arccal várja a végső döntését. 

Krisztus balján mindkét képen ott a kék köpenyes Mária. A Disputánál tisztes távolságból, hódolattal hajol feléje, mint egy áhítatos hívő. Az Utolsó ítéletnél testközelben, hozzásimulva, de tőle elfordulva áll, mint egy önálló véleménnyel rendelkező partner, aki tudomásul veszi a döntést, de nem ért vele egyet. 

Újabb hasonlóság az, hogy mind a két képen a lenti, földi szinten levők a maguk dolgával vannak elfoglalva, nem néznek fölfelé. A Disputánál a nagy vita megy, itt meg a baloldalon a feltámadás, felfelé kapaszkodás, jobbra meg a lezuhanás, pokolra szállás zajlik, és közben nem látnak fel, a lényegre. 

Legalul ott van a pokol. Vicces lehet, hogy amikor a pápa misézik, a feje magasságában az ördögök veszik körül. És pont középen, ahol az oltáron a feszület szokott állni, ott nyílik a pokol ürege az ördögökkel. Szegény keresztre szögezett Krisztust pont a papok teszik bele a pokol bugyrába. 

Ez a lenti rész olyan, mit egy horrorfilm, elég szörnyű látvány. De feljebb a többiek, a szentnek bizonyult emberek sem látszanak olyanoknak, akik bejutnak az örök boldogság birodalmába. Ez a freskó nem a mennybemenetel örömét hirdeti, az biztos.

És ahogy Leon mondta, egyértelmű, hogy középen az a férfialak nem fog bűnbocsánatot hirdetni. Ő nem egy jóságos, békés Jézuska. Nem is hasonlít a klasszikus Krisztus-ábrázolásokhoz. Ha a jellegzetes sebhelyek nem lennének a testén, akkor egy görög isten, Apolló is lehetne. Ha pedig a mennyezet alakjait nézem mellette, akkor ő az új nemzedék, a fiatal férfi Teremtő. Ő Ádám, csak a teste már olyan izmos, széles, mint aki sokat birkózott ezzel a világgal, és most egy nagy tussal lezárja, berekeszti ezt a meccset. 

De az arca a Dávid szoborhoz is hasonlít. Ő az a Gyermek, aki már felnőtt, és most végső döntést hozott. Az előző nemzedékből Jeremiás tehetetlenül magába roskadt a kudarc láttán, az öreg Teremtő a Noé-féle utolsó képen pedig meghalt. Ők itt hagyták, magára hagyták ezt a világot. 

Ennek a Krisztusnak ezen a képen szintén elege van ebből az egészből, bűnösökből és szentekből is. De ő cselekszik, le akarja zárni az egészet. Az ő forgó mozgása a tornádó pusztító örvényét fogja elindítani, hogy tisztára söpörje ezt a darabokra szakadt világot.

És itt ér véget az a mozdulatsor, ami elindult a líbiai szibilla mozdulatánál, aki nem tudott összeolvadni a kettéváló világba belezuhanó Teremtővel. Utána következett Jónás figyelmeztetése, aztán a Hírnök üresen kinyúló karja. És most az egészet lezárja ennek az ítélő Krisztusnak a köríves mozdulata, ami elindítja a Végítéletet.  És ez az ítélet a teljes pusztulás.

Ahogy egyre tovább néztem a képet, kezdtem magam rosszul érezni. Már annyiszor láttam Michelangelo alakjait a mennyezeti freskókon, hogy ők már jó ismerősnek tűntek, mintha részesei lennének az életemnek. De ezek az emberek itt nem tartoztak közéjük. Sőt, nem is tűntek élő embereknek, csak túlburjánzó hús- és izomcsomóknak. Azoknak a szárnyatlan angyaloknak meg olyan furán illeszkedett a fejük a törzsükhöz, mintha egy ügyetlen fazekasmester össze nem illő részeket ragasztott volna egymáshoz agyagból. 

Ez a Michelangelo már nem az volt, akit ismertem. Ezeknek a torz testeknek már nem volt közük a mennyezet tökéletes alakjaihoz. Ez itt már nem Kapu, csak egy végső, elkeseredett üzenet a falra festve. Egy dühös, káromkodó graffiti.

Egyetlen ismerőst találtam a képen, a Nőt ott középen, Máriát. Vagyis a női Teremtőt.  Egyedül az ő alakjában maradt meg az az élő energia, ami a mennyezeten még jelen volt. Az ő teste nem formátlanodott el, őt nem nyomta el anyag. A forduló mozdulata hasonlít a líbiai szibilláéhoz. De Mária nem a könyvet csukja be, hanem önmagát. A két karjával, az egymást keresztező lábával önmagába zárja azt a spirális mozgást, ami a líbiai szibillánál is az életet jelentette. Ő, a Nő itt is megőrzi az életet, azt, amit a mellette levő Férfi éppen elpusztítani készül. 

A férfi és a női Teremtő forgása itt is elkülönül. Az új világban az új nemzedék sem tudott egységet teremteni. Megint nem sikerült az egyesülés, pedig már nagyon közel voltak egymáshoz. Ott álltak egymás mellett, de máshogy akarták a megoldást, és ezért más-más irányba fordultak.

Huhh, nagy levegőt kellett vennem, és elfordultam a képtől, mert a benne meglátott energia kezdett lehúzni. A fenébe is, megint kudarcot vallottunk! Hogy lehet ennyit szerencsétlenkedni már ezzel a nagy tervvel! Vagy lehet, hogy eleve kudarcra van ítélve minden próbálkozás, mert ez a jelenlegi emberiség nem képes békében és boldogan élni? Nem tud és nem akar egyesülni, mert túl messze pattantak már egymástól az eredeti, szétrobbant Egység szilánkjai, és már nem ismerik fel egymást? Túlságosan különbözőek lettünk, máshogy értékeljük a múltat, nem értjük meg egymást a jelenben, és nem tudunk egy egységes jövőt elképzelni.

Lássuk be, hiába próbálkozunk, valahol mindig szétcsúsznak az energiák, elszakadnak egymástól a szálak, amiknek össze kellene kapcsolódniuk. Vagy a terv rossz, vagy mi vagyunk alkalmatlanok rá, hogy megvalósítsuk. Nem sikerül, már sokadszorra sem sikerül.

– Eddig nem sikerült – mondta Draco, erősen megnyomva az első szót. – Eddig nem voltunk rá képesek. De minden egyes próbálkozással közelebb kerülünk a célhoz. És persze egyre mélyebbre vájjuk a régi kerékvágást is, ezért nehezebb lesz kilépni a régi mintából. De majdcsak megunjuk egyszer! – Felnevetett, és valódi vidámságot hallottam a hangjában. – Az biztos, hogy én már nagyon unom. És remélem, egyre többen érzik ugyanezt.

– Most, hogy itt vagy, Angele, a reményünk újra megerősödött – tette hozzá Leon. – Mi, férfiak csak tartjuk a frontot, őrizzük a régi tudást. De láthattad a képeken, hogy az életet a Nő viszi tovább. A változást a női Teremtő energiája indíthatja el, és mi, bukott Férfiak csak válaszolni tudunk a hívásra, ha egyáltalán meghalljuk azt. És persze akkor, ha ennyi kudarc után maradt még bátorságunk újra próbálkozni.

A változáshoz, a Teljesség új világához mindkét Teremtő energiájára szükség van. A Férfiból és a Nőből tud megszületni az új Gyermek, az Új Világ. De ehhez végre össze kell fonódniuk, egymásra találni, egymásba olvadni, hogy a két külön Egységből megfoganhasson egy harmadik, az új Egység, az új Élet.

41. Raffaello, az isteni gyermek

– Igen, így látta, vagyis ezt remélte Michelangelo is, amikor befejezte a freskósort – mondta Leon. – Belefestette a Kapukat mindenki számára, aki képes meglátni a valóságot, aztán a nekünk, Leonardo örökösöknek szánt üzenetet a küldetés kudarcáról, az elveszített lehetőségről, és a saját élete csalódottságát is, de a legvégén még ott volt a remény. Az, hogy létezik a másik teremtői oldal, él az új nemzedék, már itt vannak az isteni gyermekek, akik majd folytatják az utat.

Mert ekkor még megvolt a földi Szentháromság, az a három ember, akik a főszereplői voltak ennek a hatalmas, világot megváltoztatni akaró küldetésnek. Itt volt Leonardo, akinek a férfias erőt, a hatalmat és az irányítást kellett volna képviselnie. Aztán Michelangelo, a művész, a női oldal médiumi érzékenységével, aki az Üzenet hozta át. És a harmadik szereplő Raffaello Santi, az isteni Raffaello, a boldog gyermek, aki az életörömöt és a reményteli jövőt képviselte. Ők hárman voltak az itáliai reneszánsz kulcsemberei.

De az első szereplő elbukott, és vele bukott a nagy terv is. 

És nézzük meg, mi maradt meg ebből a reneszánsz kori szentháromságból.

Ha ma azt mondom, Leonardo da Vinci, az embereknek egy mű ugrik be: a Mona Lisa. A férfi energia képviselője tehát megalkotta a tökéletes nőt. Michelangelóról a Dávid szobor jut eszébe a többségnek. A női energia hordozója kibontotta az anyag fogságából a tökéletes férfit. És ha azt mondom, Raffaello, a legtöbben az édességre, a kókuszgolyóra gondolnak, nem pedig a festőre. De ez nem gond, hiszen illik ahhoz a szellemi energiához, a gyermeki, tiszta életörömhöz, amit Raffaello képviselt.

Azt viszont a legtöbben nem tudják, hogy egy Raffaello-alkotást szinte minden ember ismer, jobban, mint a Mona Lisát vagy Dávidot. Egy kisebb részletével szinte naponta találkozhatnak, beépült a mindennapokba, az élet részévé vált. Raffaello szellemi üzenete ma is itt van, de az angyalkái csak nézőként figyelik ezt a világot. – Leon az egyik polcról színes művészeti albumot vett le, fellapozta, majd felém mutatta a képet. – Ez az a kép, a Sixtus-Madonna. És itt van alul a két nézelődő angyalka. Raffaello, az isteni gyermek ezeket az angyalokat hagyta az utókorra.  

  A festményről egy kedves, komoly arcú fiatal nő nézett a szemembe, a karjában egy kisgyereket tartott. Kétoldalt egy férfi és egy nő állt mellette, a kép alján pedig ott könyökölt az ismerős két kisangyal. Igen, ők vannak a karácsonyi csomagolópapírokon, gyertyákon, szalvétán, díszdobozokon, tálcán, kulcstartón, poharakon, és még számtalan használati tárgyon. Tényleg itt vannak körülöttünk.

Megnéztem a képet, és csodálkoztam, hogy miért nem lett közismertebb, én sem hallottam róla korábban. Pedig csodálatos hangulatú festmény. Annyira élő az a nő és a gyermek is, olyan karakteresek, hogy az volt az érzésem, bármikor találkozhatnék velük az utcán, és megismerném őket. Az egész képről a természetes egyszerűség sugárzott. Felül a zöld bársonyfüggöny karnisa lazán belelóg a képbe, mintha egy egyszerű szoba lenne a helyszín, ahol elhúzták a függönyt, és így feltárult az a szebb, tisztább másik világ, aminek a peremén az angyalkák bámészkodnak.   

 – Érdekes az elnevezés, ugye? – mondta Draco. – Michelangelo a Sixtus-kápolnában festi meg a legfontosabb üzenetét, Raffaello legismertebb alakjai pedig a Sixtus-Madonna című képről lépnek ki az emberek közé. Pedig a név két külön helyhez kapcsolódik. Raffaello a piacenzai bencés kolostor Szent Sixtus-templomának a főoltárára festette ezt a képet 1514-ben.

A Vatikánba naponta sok százan vonulnak megcsodálni a freskókat, de mégis alig látnak valamit belőlük. Raffaellónak ezt a képét nem sokan ismerik, Drezdában nézhetné meg az, akit érdekel. De az angyalok lejöttek a vászonról, beköltöztek az emberek közé, és azóta is csodálkozva nézik ezt az itteni, fura világot. Így abból a régi szentháromságból leginkább Raffaello szellemi energiái maradtak itt a mindennapokban. 

   Leon közben visszatette az albumot a polcra, leült a fotelba, és folytatta a magyarázatot:

– Térjünk vissza a történethez. 1508-ban Michelangelo harminchárom éves volt, amikor elkezdte festeni a Sixtus-kápolna mennyezetét. Ekkorra már megalkotta a Pietát és a Dávid szobrot. Raffaello huszonöt éves ifjú titánként ugyanekkor kapott megbízást a pápától a vatikáni lakosztály szobáinak a kifestésére. Ő Urbinóban született, de huszonegy éves korától már ő is Firenzében tanult festeni. Pár év múlva pedig Rómában úgy elbűvölte a tehetségével a pápát, hogy az elküldte a többi, idősebb festőt, és csak az ifjú Raffaellóra bízta a pápai termek díszítését.  

 Alig pár méterre egymástól alkotott a két művész, és két nagyszerű, de különböző energiájú festménycsoport született, egymást erősítő végső üzenettel.  

Michelangelo magányos dühvel, nagy indulattal, szenvedéssel alkotott, a képei olyanok, mintha márványból faragta volna ki az alakjait, akik megragadják a néző figyelmét, felkavarják az érzéseit, szólnak hozzá, és el akarnak mondani neki valami fontosat. Michelangelo minden művének nagy súlya van, a szobroknak és a freskóknak is, és egy-egy erős üzenetet hordoznak.

Raffaello viszont életvidám, boldog fiatalember volt, aki nagyon szerette a nőket, és azok is kedvelték őt. Számtalan szerelmi kalandja volt, kiélvezte az élet minden örömét. Ő sosem volt magányos, a munkában is segédek és tanítványok színes csoportja vette körül. A képeinek kevésbé fontos részeit ők festették Raffaello vázlatai alapján.

A műveiben maga az élet van, a létezés csodája és öröme, akkor is, amikor vallási témákat festett. Nála a hit az életről szólt, a festményein a szentek valóságos, mindennapi emberek, akik boldogan és magabiztosan tekintenek le a vászonról. Az ő alakjai döbbenetes módon élőek, emberiek. Általában kinéznek a képből, a pillantásuk találkozik a festmény előtt álló emberrel, és kapcsolatot teremt vele. Itt nincs súlyos, szent üzenet. Ez maga az élet, a vásznon és a vászon előtt is. Két világ találkozik akkor, amikor valaki rátekint Raffaello képeire. Egy ugyanolyan pillanat jön létre ilyenkor, mint amit Michelangelo megfestett Ádám és a Teremtő között. De azt a múltbeli találkozást Raffaello áthozta a jelenbe, és így minden újabb nézőnél újra megtörténhet a csoda, a kapcsolatfelvétel. 

Raffaello rövid élete alatt egy teljesen új festészeti stílust alkotott meg, az élő, emberi szépség ábrázolását. És ezzel együtt egy új világot is teremtett azokkal a szereplőkkel, akiket megörökített a képein. Ő megfestette azt a másik, boldog, új világot, ami egy bizonyos szintig kapcsolatba is lépett az ittenivel, de végül ő sem tudta megváltani ezt.

Az ő legfontosabb témája a Madonna és a gyermek ábrázolása volt. Több tucatnyi ilyen művet festett, és nagyon sok portrét, amikben szintén tökéletesen élően, jellegzetesen tudta megörökíteni a modelljei egyediségét, jellemét.

De most térjünk vissza a kezdetekhez. Raffaellónak a vatikáni szobák, a Stanzák kifestése volt a legnagyobb volumenű műve, és ennek a legfontosabb részét, az első termet nagyon fiatalon, huszonöt és huszonnyolc éves kora között alkotta meg. Úgy, ahogy Michelangelo is a Dávid-szobrot.  

A Sixtus-kápolna üzenetével egyidőben tehát a pápai lakosztály falára Raffaello által felkerült a nagy reneszánsz küldetés másik fontos momentuma. Ez pedig az Athéni iskola hatalmas freskója, rajta az ókor összes nagy tudású szereplőjével. És a képen egyes ókori bölcsek jól azonosíthatóan egy-egy középkori művész arcvonásait viselik. Raffaello odafestette a falra az ő üzenetét: „Lássátok meg: ezek vagyunk mi. Újra itt vagyunk.”

Hát igen, erről szólt a reneszánsz. Az ókori bölcsek nagy csoportja visszatért, hogy megváltsák a világot.

De annak a teremnek a másik három falán is fontos üzenetet hordoztak a freskók. És bár lágyabban lett megfogalmazva, de a végeredmény egybecsengett a Sixtus-kápolna kemény végkövetkeztetésével.

Nézd csak meg a képeket! – Leon fürgén felugrott a fotelból, és több tekercset vett le a polcról. Már nem csodálkoztam azon, hogy nála minden műnek megvan a reprodukciója. A szibillát ábrázoló képet gondosan összetekerve visszatette a helyére, és egy másikat akasztott az állványra.

– Ha történelmi időrendben nézzük, akkor az első kép az egyik ablak feletti kisebb freskó, ami az Erényeket ábrázolja. Ez itt az Erő, a Bölcsesség és a Mértékletesség hármasa, fölöttük a mennyezeten pedig az Igazság allegóriája.

A középkorban szerették ezeket az átvitt értelmű, szimbolikus ábrázolásokat. Kétoldalt, az ablakfülke mellett pedig a polgári és a vallási jog egy-egy fontos eseménye látható. Ezekről, és a mennyezet képeiről is beszélhetnénk még, de akkor túl hosszúra nyúlna a magyarázatom.

   Draco erre olyan hangot adott, mint aki köhögni próbál, de gyanúsan nevetés-szerű lett a vége. Leon felvont szemöldökkel állt meg a lendületes magyarázata közben.

– Neked nem muszáj végigülni ezt a beszélgetést, Draco. Angele számára mindez érdekes lehet, de te persze már sokszor hallhattad. Biztosan van jobb dolgod is annál, minthogy itt ücsörögj a fotelban. Nem vár rád valaki valahol a világban?

– Hála az égnek, nem – mondta vidáman Draco, és nagyot nyújtózott. – Képzeld, évek óta nem éreztem ilyen csöndet és nyugalmat a fejemben. Nem szól a csengő, nem kell ugranom a világ végére, hogy egy újabb páciens ráncigáljak el a kápolnába, és várjam, hogy megtörténik-e az áttörés nála. Valami változott, Leon. Nem akarom elkiabálni, és nem szeretnék csalódni, de úgy érzem, mintha ébredeznének végre a régi ismerőseink. Mintha egyre többen lennének képesek a saját akaratukból, a saját lábukon elindulni ide, vagy bárhova máshova, ahol kinyílhat a szemük a valóságra.

Úgyhogy én most csak ülök, és ha a telefonkönyvet akarnád felolvasni, azt is szívesen végighallgatom. De annyi szabadságot fenntartok magamnak, hogy ha valamit viccesnek találok, azon azért jót derülök. Ha te olyanokat mondasz, hogy nem akarod hosszúra nyújtani a magyarázatot, az azért egy jó tréfa. Soha nem mondtál el még semmit sem röviden. Nem kell tiltakoznod – emelte fel a kezét Draco, mert Leon közbe akart szólni. – Elfogadom, hogy igazad van. Tényleg elég bonyolult a világ, nem lehet pár mondattal összefoglalni.

És most inkább főzök friss teát, addig sem zavarom a műélvezetet. – Azzal Draco ruganyosan felállt, és kiment a hátrafelé nyíló ajtón, vitte magával a kiürült teáskancsót. Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, Leon szemöldöke újra nyugalmi állapotba került. Pár pillanatig csöndben volt, az arca annyira eltűnt a fehér szakálla és bajusza alatt, hogy nem tudtam eldönteni, mire gondolhat.  De aztán gyors mozdulattal egy másik posztert tett az állványra, és a korábbi lendülettel folytatta a magyarázatot.       

– Ez pedig itt a szemközti ablak fölötti kép, a Parnasszus. Felül Apolló és a múzsák, lejjebb pedig ezen is itt vannak az ókor művészei, írók, költők. Ez a bal oldali, kék szoknyás nőalak Szapphó, ókori görög költőnő. Leszbosz szigetén élt, és szenvedéllyel teli költészetében a női szerelmet is megénekelte, de a férfiakhoz is heves érzelmek fűzték. A hozzá hasonlóan szerelmes természetű Raffaellónak olyan fontos volt az ő alakja, hogy a kezébe egy papírlapra odafestette Szapphó nevét is, hogy egyértelmű legyen, kicsoda. 

A többi, amúgy szintén jelentős művész pontos azonosításáról meg azóta is vannak viták. Vergilius mellett viszont ott van Petrarca, és Dante is Firenzéből, akik már a reneszánsz előőrséhez tartoztak.   

   Draco közben visszajött a szobába, menet közben rápillantott a képre, és teljes komolysággal hozzáfűzte:

– Annak a narancssárga köpenyes fickónak meg, ott Szapphóval szemben, egy távirányító van a kezében, és valószínűleg Apolló hegedűszavát akarja lehalkítani, vagy egy másik csatornára váltana. De a többiek megrovó arccal néznek rá, és arról győzködik, hogy talán mégse kellene ezt, mert Apolló vérig fog sértődni. – Elképedtem, mert a freskón tényleg valami érdekes dolog volt a férfi kezében. Draco folytatta: – De az is lehet, hogy a mobiltelefonja szólalt meg, és a többiek éppen arra figyelmeztetik, hogy kapcsolja már ki, milyen illetlenség a nagyfőnök koncertje közben telefonálni.

   Leon nem szólt semmit, Draco gyorsan felvette a cukortartót az asztalról, és kifelé indult. 

– Már itt sem vagyok. Csak megpróbáltam egy kis modernebb látásmódot sugallni ezekhez az öreg képekhez. – Azzal újra becsukta maga mögött az ajtót.

Leon mosolyogva megcsóválta a fejét. Most a bajusza is felfelé ívelt, és vidáman csillogott a szeme. Az előbb nem tudtam, hogy vajon megsértődött-e Draco megjegyzésén, de most látszott, hogy semmi baj, élvezi a helyzetet.

– Tényleg változik valami az energiában, rég láttam már ilyen jókedvűnek – mondta elgondolkodva, mintha csak magában beszélne. – Az utóbbi időben már nagyon hiányoztak az efféle megjegyzései. Pedig korábban naponta többször is fel tudott bosszantani az ironikus kommentárjaival. De valójában azok tartottak edzésben, és Draco nélkül besavanyodott, tudálékos vénember lettem volna az eltelt hosszú évek alatt. Ő meg jó pár nagyobb dolgot is összetört volna már, ha nem adja ki magából a dühét ennek a szobának a falai között. De most meglepően türelmesen és nyugodtan ücsörgött itt. Ez biztató, nagyon biztató. Mégiscsak megérjük még a csodákat! – Végigsimított a fehér szakállán, pár pillanatra elhallgatott, mintha befelé figyelt volna. Aztán újra eleven tekintettel fordult felém, és az előbbi lelkes, magyarázó stílusában szólalt meg:

– Folytassuk a freskók sorát, mert tényleg túl sokat fecsegek mindenféléről, pedig a lényeg még ezután jön. – Lecserélte a posztert, úgyhogy nem sikerült rájönnöm, mi lehetett annak a férfinak a kezében. Most egy sokkal mozgalmasabb kép következett. 

Mintha egy félgömbben lettek volna az alakok. Legfelül az égben isten és az angyalok, középen Krisztus, mellette a szentek sora. És egy éles felhősávval elválasztva következett az alsó rész, ahol egy asztal körül emberek csoportja vitatkozott.    

– Most ugrunk egyet az időrendben, mert az szerint az Athéni iskola következne – mondta Leon. – De mivel abban van a lényegi mondanivaló, előbb a negyedik falon levő képet mutatom meg. Ez a szoba hosszabbik oldala, hétszázhetven centi széles és öt méter magas rajta a freskó.

Ez a Disputa, vagyis az Oltáriszentség disputája. Tehát a katolikus vallás központi kérdéséről folytatott heves eszmecsere itt a földi síkon, amit a szentek és angyalok értetlenkedése kísér odafentről. És ami a látványos rajta: itt is megjelenik a legfontosabb üzenet, a szétszakadás. Látod, ugye? – Bólogattam, mert nekem is ez tűnt fel elsőre. Leon folytatta: – Amit Michelangelo a szomszédos kápolnában egy egész freskósoron mesél el a kezdetektől a végig, azt Raffaello itt összefoglalta ebben a képben az adott korra vonatkoztatva. Az ég elszakadt a földtől.

Az égi világ is két szintre tagozódik, felül az isten az arkangyalokkal, lejjebb a szentek ülnek félkörívben. Ezt a két részt összekapcsolja Krisztus alakja, mellette Mária és Keresztelő Szent János. Ő van a középpontban. Csakhogy neki igazából az égi és a földi világot kellene összekötnie. Ennek a kapocsnak lenne a szimbóluma a szent ostya, Krisztus teste, ami ott van lenn az oltáron, a kis kerek tartóban. De oda, a földi világba nem ér le az égi fény, a felette levő galamb, a Szentlélek sugárzása. A fény elveszik útközben, abban a világos, kietlen részben. Az ég és föld közti, széles felhősáv tele van apró angyalokkal, és olyan tömör, mintha falként választaná el a két világot.      

Lent a földön jobbról egy nagy, lapos kőtömb, baloldalon, a távolban egy épülő templom próbálna kapcsolatot keresni a felső világokkal, de eleve kudarcra ítélt vállalkozás mindkettő.

Az emberek idelent egymással vitatkoznak, könyvekbe merülnek, és egymással küzdő, széthúzó energiát képviselnek. Baloldalon egy kék köpenyes, angyali ifjú próbája az oltárra irányítani egy idősebb férfi figyelmét, de az ingerülten a könyvében olvasottakra mutogat. Őt nem érdekli a valóság, a könyvében levő szavakkal vitázik. 

Az égben a szentek nem értik ezt az egész helyzetet. Mi van odalent? Hiszen ők nem ilyen hitet hagytak az utódokra. Szegény Krisztus pedig tehetetlenül tárja szét a két karját, senki sem figyel rá.

 Leon váratlanul felnevetett, és egész más hangsúllyal folytatta: – Dracónak persze erről is van saját interpretációja. Az ő véleménye szerint Krisztus valójában azt mondja, hogy „mindenki nyugodjon le a….”, na azt már nem idézem, hogyan végződik a mondat szerinte… – Leon gyermeki, huncut mosollyal nézett a konyhába vezető ajtó felé. – Draco szerint a szöveg nem rossz, csak túl szelíden és bátortalanul hangzik, és nem hallják meg odalent a nagy zajban. Nem egy bizonytalan, békés kis hangra lenne szükség odafentről, hanem egy hangos üvöltésre, hogy „Kuss legyen már, bolondok, pont a lényeget vesztettétek el!”

De Raffaellónál még nem dördül meg az ég. Majd harminc év múlva Michelangelo megfesti az ítélő Krisztust, aki a Sixtus-kápolna oltárfalán elküldi a fenébe az egész félrecsúszott díszes társaságot, szentekkel és bűnösökkel együtt. Na, annak ott van hangja. De az emberek még azt sem hallották meg. – Leon legyintett egyet, megállt, aztán köhintett egy aprót, mint aki zavarba jött az előbbi nagy vidámsága miatt. – Na, tényleg változnak a dolgok, már én is úgy beszélek, ahogy Draco szokott. Haladjunk inkább tovább, a komoly témákról komolyan illene beszélnem. Persze Draco ezt is máshogy gondolja. De az utolsó kép valóban fontos, azt nem lenne helyes tréfákkal köríteni.