14. Mamma Giulia szállodája

Aztán elindultunk Dracoval. Kisétáltunk a széles sugárúton az Angyalvárig, felnyomakodtunk a tömött buszra, és a Tevere partján araszolgattunk a nagy forgalomban. Kicsit megijedtem, amikor láttam, hogy arrafelé megyünk, ahol David lakik, de Draco megnyugtatott, hogy elég nagy a Trastevere, nem valószínű, hogy találkozunk. Aztán leszálltunk a buszról, bekanyarodtunk egy szélesebb utcán, kerülgettük a járdán sorba leállított robogókat, és egy kis sikátorba befordulva megérkeztünk egy barátságos, téglavörös színű ház elé. Az ablakban muskátli virított, a bejárat fölött vadszőlő futott a falra. 

– Ez itt mamma Giuliának, egy régi ismerősömnek a pensionéja, egy családias kis szállodája – mutatott Draco az épületre. – Nála ellakhatsz, dolgozhatsz. Az ő gyerekei már mind kirepültek a nagyvilágba, és helyettük az én turistáimat pátyolgatja. Most is lakik nála három lány, meg egy fiú. A múlt héten utazott haza az egyik angol lány, úgyhogy mamma Giulia biztosan örülni fog neked.

  Ahogy beléptünk az ajtón, a szemben levő recepciós pult mögül tömzsi, barna hajú fiatal lány pattant fel, elénk szaladt, Draco nyakába ugrott, és átölelte.

– Jaj, de jó, hogy jöttél, már úgy hiányoltunk! Mamma Giulia, jöjjön gyorsan, itt van Draco!

  Az egyik ajtó mögül ősz hajú, termetes, idősebb nő lépett ki, nagy mosollyal, olaszos lendülettel és hangerővel:  

­– Ó, benvenuto, benvenuta! Na, végre, te vén csavargó! Már azt hittem, hűtlen lettél hozzánk, és máshová viszed ezeket a Draco-bambiniket. Pedig annyira szeretem, ha nagy a család körülöttem. Kell az élet ezek közé az öreg falak közé. Az este gyertyát is gyújtottam, és imádkoztam Szent Annához, hogy küldjön újabb gyerekeket, ne legyen időm szomorkodni az enyémek hiányán.– Aztán, szinte levegőt se véve folytatta, felém fordulva: – Szervusz, kisangyalom, isten hozott nálunk! – és megölelgetett, megpuszilt. Bemutatkoztam azért a rend kedvéért, bár mamma Giulia eleve úgy fogadott, mintha régen látott, végre hazatérő gyereke lennék.

– Nagyon örülök neked, most végre Amerikából jött vendég is lakik nálam. És egy kicsit hasonlítasz is a nagyobbik lányomhoz, aki ott él – mondta kedvesen, és megsimogatta az arcomat. – Menj csak, angyalkám, Ingrid majd megmutatja a szobátokat, meg a pensionét. Ismerkedj meg a többiekkel!

  Ingrid, a barna hajú lány kézen fogott, és húzott magával a napsárgára festett folyosón. Közben lelkesen magyarázott, mint egy profi idegenvezető. Megtudtam, hogy tizenkét vendégszoba van a hotelben, két és háromágyasak. A hátsó, kertre nyíló részben lakik mamma Giulia, és az egyik oldalszárnyban vannak a személyzeti szobák. Ezek eredetileg a gyerekei szobái voltak, de amióta ők elköltöztek, a szálló alkalmazottjait is a családjának tekinti, hogy ne érezze magát olyan egyedül.  Draco vendégei pedig különleges helyzetben vannak. Akinek van pénze, az lakhat itt úgy is, mint egy vendég. Aki akar, az besegíthet a takarításba, konyhai munkákba, tálalásba. Ha pedig valakinek szüksége van pénzkeresetre, az dolgozhat rendszeresen, és akkor fizetést is kap. De mamma Giulia valóban a gyerekeinek tekinti a Draco-bambiniket, ahogy ő nevezi a Draco által hozott vendégeket, és bármi gondjuk van, segít nekik.

Tulajdonképpen nem lenne rászorulva arra, hogy dolgozzon, a gyerekei külföldön nagyon sikeres életet élnek, és rendszeresen küldenek haza pénzt. De mamma Giuliának szüksége van arra, hogy fiatalok vegyék körül, hogy másokról gondoskodhasson, és ezért tartja fent ezt a szállót. Öt gyereke van, három fiú meg két lány, és mindegyiknek úgy alakult az élete, hogy vagy a munkájuk, vagy a szerelmük miatt külföldön találták meg a boldogságot. A világ minden pontján élnek, ketten Amerikában, egy-egy Ausztráliában, Franciaországban és Brazíliában. Amikor jönnek a külföldi turisták, mamma Giulia úgy örül nekik, mintha a gyerekei érkeznének látogatóba. Amúgy nagyon jó a kapcsolata a gyerekeivel, két-háromnaponta beszél velük interneten keresztül. De hát a távolság miatt csak ritkán találkozhatnak.

Közben, míg ezeket elmondta, Ingrid végigszáguldott velem a folyosókon, megmutatta a barátságos, fagerendás mennyezetű vendégszobákat, az otthonos ebédlőt, bekukkantottunk a konyhába, ahol gyorsan bemutatott az ott dolgozóknak is, majd egy kanyargó folyosó végén benyitott egy szobába, ahol két lány fogadott, szintén nagy örömmel.

Egyértelmű volt, hogy ez a Draco-bambinik lakrésze. A mennyezetre a Sixtus-kápolna freskójának a másolata volt felragasztva, a két ágy felett pedig egy-egy kinagyított részlete lógott.

A szőke, magas lány, Naima Svédországból jött, a másik, szép arcú, szomorú szemű Charlotte pedig Franciaországból. Ebben a szobában Ingrid lakott Naimával, nekem pedig a szomszédban, Charlotte mellett lett helyem. Onnan utazott haza a múlt héten Clara, egy angol lány, és Charlotte nagyon örült nekem, hogy végre nem kell egyedül aludnia.

Kérdezték, hogy hol a csomagom, és amikor zavartan mondtam, hogy összesen ennyim van, ami rajtam van, villámgyors keresgélésbe kezdtek, és percek alatt összedobtak nekem egy komplett ruhatárat. És Ingrid ragaszkodott hozzá, hogy holnap menjek el vele vásárolni pár dolgot, mamma Giulia biztosan ad hozzá zsebpénzt. Közben megjött Tadeusz, a kicsit szégyenlősnek tűnő, lengyel fiú is, és vele is megismerkedtünk.

Olyan gyorsan történt minden, és egyszer csak azt vettem észre, hogy ott ülök egy nevetős, életvidám kis csapatban, mesélem a saját Sixtus-élményemet, fedél van a fejem fölött, rendezettnek tűnik a helyzetem, és… és teljesen szokatlan módon: élek. Félelmek nélkül, görcsök nélkül, állandó védekezés és távolságtartás nélkül, egyszerűen benne vagyok egy életteli helyzetben. És élvezem.

Ez nagyon-nagyon új dolog volt nekem. Akár egy új élet. És egy újabb csoda.

 Aztán vacsoraidő lett, a lányokkal együtt mentem én is az ebédlőbe. Segítettem megteríteni, élveztem a nyüzsgést, aztán néztem az érkező, színes vendégsereget, ahogy vidáman beszélgetve megtöltötték a termet. Ott volt persze mamma Giulia is, mindenkire figyelt, a vendégekre és alkalmazottakra is. Időnként megállt, leült egy-egy asztal mellé, elbeszélgetett a vendégekkel, megölelte, megsimogatta őket. És egyértelmű volt, hogy a szállóvendégek is otthonosan érzik itt magukat. Tényleg olyan volt mindez, mint egy boldog, sokszínű család. Egy olyan család, amilyen nekem sosem volt.

Most meg itt ültem a közepében.

Közben mi is vacsoráztunk, a lányok vidáman köszöngettek a már régebb óta itt lakó turistáknak. Aztán segítettünk leszedni az asztalokat, Charlotte beállt mosogatni, hogy az egyik konyháslány hamarabb hazamehessen. Én is pakolni kezdtem a tányérokat, de aztán mamma Giulia magával hívott a szobájába.

Egy kicsit elszorult a torkom, attól tartottam, ki akar kérdezni, hogy ki vagyok, honnan jöttem. És nem egy jó ajánlólevél az, amit mondani tudnék a múltamról. De szerencsére semmi ilyen nem érdekelte. Csak azt kérdezte, mit szeretnék csinálni. Mondtam, hogy bármilyen munkát elvállalok, mert pénzt akarok keresni, és ha van rá lehetőség, akkor hosszabb időre is itt maradnék. Mosolyogva bólogatott, azt mondta, nagyon örül, ha újabb gyerekkel szaporodik a hotel kis családja. Egyelőre az egyik szobalány, Maria mellé osztott be a szobákat takarítani. Aztán az íróasztal fiókjából pénzt vett elő, és a kezembe nyomta.

– Láttam, hogy nincs sok holmid, holnap menj, és vedd meg azt, amire szükséged van. Majd valamelyik lány elkísér, és megmutatja az üzleteket.

  Annyit még ki tudtam nyögni, hogy Ingrid már felajánlotta a segítségét, aztán mamma Giulia jó éjszakát kívánt, én meg kiszédelegtem az ajtón. Azt hiszem, meg sem köszöntem a pénzt.

A folyosó egyik sarkában aztán megálltam, nekidőltem a falnak, és kitört belőlem a zokogás.

Igen, a fenébe is, már megint bőgtem. Ez a Róma beindította bennem a könnyek árját. És ez megint újfajta sírás volt. A hála, a meghatódás, és egy soha nem érzett öröm borított el, és tört ki belőlem ezzel a zokogással. Nekem nem szoktak csak úgy pénzt adni. Nekem nem szoktak segíteni. Velem nem szokott jó dolog történni. És most, most is és már pár napja itt Rómában, egy csomó jó dolog történik. Mintha ez már nem is a régi életem lenne.

Megtörölgettem a szemem, és csak néztem a bankjegyeket. Nagyon régen volt már a kezemben ennyi pénz. Draco tegnap adott valamennyit, de az akkor olyan furcsa körülmények között volt, nem is voltam még teljesen magamnál, és fel sem nagyon fogtam, hogy mi történt. Ott, akkor a Szent Péter bazilika lépcsőjén a pénz nem volt annyira fontos, mert azzal voltam elfoglalva, hogy Draco elment, és csak színes papírokat hagyott ott maga helyett. Annak a pénznek nem tudtam örülni, mert úgy éreztem, valami értékesebbet vesztettem el közben, és megint magányos maradtam. Ezen pedig nem segítettek a bankjegyek.   

De itt most mamma Giulia olyan természetesen adta, mintha a gyereke lennék, akinek éppen szüksége van valamire. Sosem éltem még meg azt, hogy ilyen anya is van. Aki ad, és nem csak követel, aki rám figyel, és nem csak szid. Eddig nem szoktak mások az én szükségleteimre figyelni. Kivéve a tegnap estét meg a ma reggelt, amikor David…

Hopp, itt gyorsan megállítottam a gondolataimat, mert ez azért veszélyes terület volt. David a múlthoz tartozott, egy lezárt múlthoz. Tőle elbúcsúztam ma délelőtt, ő azóta él a saját világában Raffaellával együtt, én meg mentem tovább. Szóval David-téma nincs.      

Helyette van mamma Giulia, Ingrid, Charlotte, Naima, Tadeusz, és a többiek itt a hotelban, akár egy nagy család. Ez itt egy új világ, és az itt az új életem. Pontosabban ez a most kezdődő, valódi életem, merthogy ami eddig volt, az csupán a napi túlélésről szólt.

 

Visszamentem a konyhába, igyekeztem hasznossá tenni magamat. Élveztem, hogy beletartozom a csapatba. Amikor végeztünk, mentem a lányokkal együtt a szobába. Beszélgettünk mindenféléről, meséltek a különböző szállóvendégekről, érdekes esetekről, meg persze önmagukról. Ingrid már két hónapja volt itt, pedig csak egy hétvégére jött ő is Dracoval városlátogatásra. Charlotte három hete érkezett, Naima pedig a múlt héten. Clara, aki nemrég utazott el, egy évet töltött itt, megtanult közben olaszul, letette a nyelvvizsgát is, és azért ment haza, mert innen Rómából, interneten pályázva megkapta álmai állását Londonban, egy neves marketingcégnél.

Mire eljött a lefekvés ideje, úgy éreztem, régi ismerősökkel vagyok együtt. Lezuhanyoztam, felvettem a Naimától kapott hálóinget, és lefeküdtem az ágyba. A szoba másik felében Charlotte bújt elégedetten a paplan alá, azt mondta, nagyon hiányzott már neki egy hálótárs Clara után. Jó éjszakát kívántunk egymásnak, és aztán szinte azonnal elaludtam.

És álmodtam. Már megint.  

13. Újra Rómában

Köröztünk a város felett, mintha egy pányva tartotta volna a gépet, ami nem engedi elszakadni ettől a környéktől. Néztem a napsütötte tájat odalent, és megéreztem egy ismerős energiát. Ott lent, a Szent Péter tér közepén álló obeliszk volt az a kapocs, ami húzott vissza, engem is, és velem együtt ezt a repülőgépet, az összes utasával. Az az erő, ami tegnap felemelt, súlytalanná tett az oszlop közelében, most magához húzott, visszahívott. Igen, ez az a pont, ahonnan el lehet szállni, és ez az, ahova vissza lehet térni.

Hát akkor én most visszatérek!

Végre landoltunk. Valamit magyaráztak arról, hogy hol érdeklődjünk a következő járatról, mit kell csinálni a jegyekkel, de engem ez egyáltalán nem érdekelt. Nem, én nem akartam újra repülőre ülni, nem akartam innen sehová se menni, én teljesen boldog voltam attól, hogy újra itt lehetek.

Most én köszöntem széles vigyorral minden szembejövőnek hangos „buon giorno”-t, és azt is hozzátettem angolul, hogy „visszajöttem”. És nem érdekelt, hogyha értetlenül vagy csodálkozva néztek rám. Újra itt vagyok, boldog vagyok. Igen, boldog vagyok.

Egyetlen utat ismertem innen, azt, ahogy Dracoval mentünk. Úgyhogy most is felszálltam a vonatra, bementem a pályaudvarig, ott átszálltam a buszra, aztán megérkeztem a Szent Péter térre.

Igen, újra itt vagyok.

Odasétáltam a turistákkal teli tér közepére, a magabiztosan az ég felé nyúló obeliszk elé. Most nem féltem a szédüléstől, nem féltem a zuhanástól. A két lábam stabilan állt a földön. Az arcomat a Nap felé fordítottam, éreztem a meleget, ragyogott rám a fény, és továbbra is nagyon boldog voltam.   

Aztán leültem az oszlop talapzatára, a hátamat az alsó rész naptól meleg, fehér márványának vetettem, és nem gondoltam semmire, csak hagytam, hogy elborítson a fény. Még nem tudtam pontosan megfogalmazni azt, hogy mi zajlik bennem, de olyan volt, mint egy újratervezés. Valami változott. Valami nagyot változott. Már nem számított az a múlt, ami eddig teherként nehezedett rám, már nem éreztem azt a reménytelenséget, ami miatt lépnem sem volt érdemes. Az a jelen, amiben most benne voltam, gyökeresen különbözött a korábbi pillanataimtól. Ennek a jelennek nem volt súlya. Nem akart agyonnyomni. Ebben csupán a most pillanata volt, a folyamatos jelen könnyedsége. Igen, olyasmi volt, mint amit David mellett éreztem. De ehhez most nem kellett David jelenléte. Nem függött a külvilágtól. Ebben a jelenben most én voltam, egyedül, de életemben először nem magányosan, hanem egységben magammal.

Élveztem ezt az új érzést, és nem akartam gondolkodni, nehogy eltűnjön belőlem ez a könnyűség. Mert azt is éreztem, hogy ez még nagyon törékeny dolog. Még csak megszületett, de még nem állandósult bennem. Vigyáztam rá, őriztem, és csak lebegtem ebben az új világban.  

Aztán megállt valaki előttem. Felnéztem, a fényes ég hátterében ott állt egy férfialak. Egy pillanatra nem tudtam, melyiküket látom, Dracot vagy Davidet. Pedig nem hasonlítanak, de most a fénylő alak bármelyikük lehetett volna. Aztán a férfi mozdult, fehér szakállán megcsillant a Nap, és Draco elégedetten mosolyogva leült mellém az oszlop talapzatára.

– Isten hozott újra Rómában, Angele – mondta vidáman. 

– Honnan tudja, hogy elmentem? – kérdeztem. Igazából nem is csodálkoztam rajta, inkább csak kíváncsi voltam. Persze, amennyi embert ismer, biztosan van köztük olyan, aki a repülőtéren dolgozik, és tőle hallhatta a hírt, hogy visszafordult a New York-i járat. Tényleg, most jutott csak eszembe, hogy neki is erre a gépre szólt a jegye. Ő miért nem utazott vissza? 

– Nekem már nincs dolgom New Yorkban – mondta, és megint a ki nem mondott kérdésemre felelt először. – Most csak várom az újabb hívást, és akkor indulok újra. Azt tudtam, hogy felszálltál a gépre, és csak reméltem, hogy hamarosan visszajössz. De amint látom, gyorsan rövidre zártad az utat. Mi történt?

– Műszaki hiba miatt visszafordult a gép. És úgy döntöttem, nem íratom át a jegyet egy másik járatra. Itt maradok.

– Végleg? – kérdezte, és vidáman csillogott a szürke szeme.

– Nem tudom. Csak azt érzem, hogy nekem itt most jó. Hát akkor maradok.

– Bölcs döntés. És van valami terved is?

Hú, ez nem volt jó kérdés. Kissé megremegett a gyomrom, és egy régi érzés, a félelem, a bizonytalanság mocorogni kezdett bennem a mélyben. Ez a kellemes, biztonságos jelen csúszni kezdett ki a talpam alól.

– Még nem gondolkodtam ezen – mondtam, és éreztem, hogy kezd elszorulni a torkom.

– Csak azért kérdezem, mert ha dolgozni is akarsz, és nem csak itt a téren napozni, akkor van rá lehetőség. Sok az ismerősöm, a barátom ebben a nagyvárosban. Szállodába takarítani, vagy mosogatni bármikor elmehetsz, és a hivatalos papírokat is megkaphatod hozzá – mondta hétköznapi, társalgási hangnemben, és ettől azonnal olyan egyszerűvé vált a helyzet. Persze, ilyen könnyen is megoldható a dolog.  Csak egy ismerős kell, és máris megvan a megoldás. És nekem, életemben először, van egy befolyásos ismerősöm.

– Az nagyon jó lenne – mondtam hálásan. – Nem félek a munkától, bármilyen feladatot elvállalok. – És magamban hozzátettem azt, hogy itt, Rómában én most tényleg bármit megtennék. Sok mindent csináltam már az életemben, kényszerből, végső lehetőségként, átkínlódva az órákat, napokat, de most azt éreztem, itt bármilyen munka csak jó lehet.

– Rendben, akkor majd elkísérlek az egyik helyre – bólintott Draco. De aztán nem mozdult, csak ültünk tovább egymás mellett. Nekem sem volt sürgős a dolog. A jelen újra biztonságossá vált.

A turisták járkáltak körülöttünk, a Nap melegen sütött, és mi csöndben és békésen üldögéltünk egymás mellett. Úgy, mint két jó ismerős. Két régi, jó ismerős.

Aztán Draco megköszörülte a torkát, és megszólalt. Máshogy, mint eddig. Korábban mindig nyugodt és megfontolt volt, kedvesen, de különösebb érzelmi töltés nélkül beszélt. Most viszont szenvedélyes volt a hangja.

– Évek óta hozom ide az embereket a világ minden tájáról. Több száznak mutattam már meg a freskókat. Voltak, akik egyáltalán nem láttak semmit, pedig amikor jött a hívás, amikor megtaláltam őket, ott rezgett bennük a jel. De aztán mégsem ébredtek fel, nem akartak látni. És persze a legtöbbnek kinyílt itt a szeme, megtalálta a saját jelét, felismerte a kódját, és aztán vitte magával a megkapott üzenetet. De a sok év alatt még sosem volt senki, aki azt látta volna meg, amit te. Én annyiszor néztem már, a legapróbb részletét is ismerem, pontosan tudom, hányféle kapunyitó kód van benne. De amit te megtaláltál tegnap, arról azt gondoltam, hogy az Michelangelo saját kódja. Azt hittem, nincs olyan ember, aki azt a legnagyobb kulcsot veszi észre az első pillantásra. Azt hittem, annak a súlyát ma már senki sem képes hordozni, senki sem meri azt meglátni. De te úgy mentél oda, mint akit vezetnek, te azt az utat követted, amit Michelangelo a saját lelkéből festett oda magának. Te magabiztosan és egyértelműen az ő útján jártál.

Nem tudom, ki vagy, nem tudom, mire vagy képes, de azt remélem, te vagy az, akit valójában kerestem. Még én sem bíztam abban, hogy létezel, de ezek szerint miattad jártam be a világot.  Te tudhatod szélesre tárni a Kaput, hogy az emberek maguktól is meglássák a nekik szóló kódokat, és hogy egyre többen felébredjenek végre. Te vagy az, aki felismerte Michelangelo üzenetét.  Te vagy az, aki újra megtalálhatod azt az elveszett üzenetet. Te vagy az új Hírnök.   

  Csak ültem, néztem a fénybe, hallgattam, és próbáltam felfogni Draco szavait. De túl sok volt, az agyam azonnal tiltakozott, és nem akarta megérteni azt, amit hallott. Amit viszont mégis felfogtam, az megrémített. Az eddigi könnyed, földön járó jelenemre megint mázsás súly telepedett, de most nem a fájó múltból, hanem az ismeretlen, új jövőből.

Mit láttam én meg azokon a képeken? De hát azok csak festmények a falon! És mit kellene csinálnom? Nincs bennem semmilyen különleges képesség, ha lett volna, azt már régen meg kellett volna találnom magamban. Annyi nehéz, kilátástalan helyzet volt már az életemben, ha bármilyen nagy erő működne bennem, akkor annak már meg kellett volna jelennie, hogy segítse megoldani a gondjaimat. De nekem eddig sosem oldódtak meg a problémáim, csak rám szakadtak, agyonnyomtak, aztán valahogy túléltem, és vonszoltam magamat tovább. Egészen a Brooklyn-hídig.  

Nem, az nem lehet, amiket Draco mond, nem vagyok én nagy dolgokra képes! Az egyetlen, aprócska különlegesség csak ma délelőtt történt velem. Nem akartam elmenni innen, hát visszafordult velem a repülőgép. Ez egy szerencsés véletlen, egy picurka csoda, de ezt nem én csináltam. Nem vagyok én ilyen dolgokra képes.

Draco téved, valami mást képzel rólam, ugyanúgy, ahogy David is valami magabiztosságot és erőt látott bennem, pedig nyoma se volt. Tévednek, és csalódni fognak bennem, én pedig majd ott állok megszégyenülten, elhagyatva újra.

Menekülni akartam Draco szavai elől, vissza az előző nyugalomba, a békébe. Aztán megéreztem a hátam mögött az obeliszk biztonságos, hatalmas erejét, ami újra felemelt, úgy, ahogy korábban, és én boldogan zuhanni kezdtem felfelé, ki az égbe, a fénybe, a végtelenbe. Szabadon, terhek nélkül, feladatok nélkül, jövő nélkül. Megint átjárt az a könnyű, boldogító érzés, a repülés szabadsága, a végtelen vonzása.

Egyre forróbb lett a testem, mintha a Napba szálltam volna, bele a boldog megsemmisülésbe, amikor valaki megfogta a karomat, és visszahúzott a földre, a testembe. Most nem úgy zuhantam vissza, mint korábban, nem volt az a durva leérkezés. Puhán landoltam a testemben, mintha egy bélelt szkafanderbe csusszantam volna vissza. Pislogva néztem fel Dracora, aki már a megszokott, békés mosolyával hajolt fölém. Fogta a kezemet, és igyekezett ülésbe visszahúzni az elernyedt, féloldalra dőlt testemet.

­– Ne menekülj el! – mondta kedvesen, és már újra nyugodt volt a hangja. – Sajnálom, hogy megijesztettelek. Nem kellett volna ilyen hirtelen rád zúdítanom mindezt. De hát én sem vagyok tökéletes, nem bírtam már magamban tartani az örömöt, hogy megtaláltalak. De semmi gond, ha nem akarod hallani, nem fogok többet beszélni róla.

  Felültem, megdörzsöltem az arcomat. Újra itt voltam hát. Az agyamban közben csillapodott a nagy tiltakozás. Továbbra sem hittem, hogy valami különleges dolog lappang bennem, ennek túlságosan ellentmondott az elmúlt huszonkilenc évem tapasztalata. De ez a repülős érzés megnyugtatott. Nem tudom, mi lesz, de ha nagyon rossz történne, akkor kijövök ide, és majd elszállok. És nem hagyom, hogy bármi visszahúzzon. Addig viszont megnézem, mi vár még itt rám.  

És ha nem is az én képességeim miatt, de hátha újra történnek csodák is. Hiszen kiderült, hogy vannak csodák, még ha aprócskák is. Ezért már érdemes itt maradni Rómában.  

12. Indulás Rómából

Néztem őket, és azt vártam, hogy elborít majd a keserűség, a csalódás jól ismert érzése. Hiszen egyértelmű, hogy ők ketten összetartoznak. A lányból sugárzó boldogság, életöröm olyan jól illett David békés mosolyához. Most egyáltalán nem volt zavarban, könnyed mozdulattal ölelte a lányt, aki hozzásimult, és a festményről áradozott neki.

De nem jött elő bennem a fájdalom. Sőt, a belső hangzavar is elhallgatott. Nem harsogta az egyik hang, hogy ugye én megmondtam, nem sikoltozott a másik, hogy ő az én szerelmem, nem adom másnak. Csönd volt belül, és nyugalom. Egy eddig soha nem érzett, nagy megkönnyebbülés, hogy végre kiszabadultam egy szédítő forgásból, ami majdnem újra magába rántott. Nem kellett újra végigjátszanom a régi játszmát, nem indult el az izgatott lobogás és nem lett a fájdalmas zuhanás a végén. Szerencsére el sem kezdődött a színház, csak pár gondolat volt az egész, semmi több.

Néztem őket, és örültem. Igen, a lelkem mélyén valóban örültem annak, hogy Davidet boldognak látom. Ez a lány csodálja őt, rajong érte, és David őmellette sokkal magabiztosabb, mint amikor velem beszélt.

Azt éreztem, hogy a római kalandom ezzel véget ért. Megkaptam mindazt, amiért jöttem.  Megvolt az utolsó próba, kijátszottam az utolsó utáni lehetőséget is. Oké, rendben. Ezek voltak tehát az én lapjaim ebben az élet nevű játszmában. A kártyacsomag elfogyott, nem hagytam benne semmilyen elvesztegetett lehetőséget. Most már nyugodtan visszamehetek a Brooklyn-hídra. Megvolt az utolsó esély, amit Draco felkínált. Megéltem, megtapasztaltam, ennyi volt. Nincs már hiány bennem.

Az a sok zaklatott, egymásra torlódó élmény, ami az előző napba belezsúfolódott, most a helyére került. A körhinta megállt, a játéknak vége. Eddig csak a józan tudatom akart meghalni, kilépni innen. Most először éreztem azt, hogy a lelkem is befejezte. Nem maradt benne több remény, de már nem volt benne keserűség sem, amiből egy idő múlva úgyis megint remény született volna. Béke volt bennem.

Igen, emlékeztem a Sixtus-kápolna élményére, a zuhanásra, a halálfélelemre, de már nem tartottam tőle. Akkor azért zuhanhattam a semmibe, mert nem volt mibe kapaszkodnom, nem volt mire emlékeznem. De most már van. Ha tényleg annyi csak a halál utáni létezés, az a nagy sötét semmi, akkor most már van mivel kitöltenem. Vannak emlékeim, amik bevilágítják majd azt a feketeséget. A repülés, a víz alatti barlang, a mostani David mosolya, ahogy kijön a fürdőszobából, és ez a reggelizés együtt, ezek a képek, ezek az érzések elegek lesznek az örökkévalóságig. Bőven ki fognak tartani.

Felálltam hát az asztaltól, ideje volt indulnom. A repülőgép tíz óra huszonötkor felszáll. Rajta akarok lenni, vissza kell térnem a hídra, hogy a kör bezárulhasson, és az út véget érjen.

David azonnal felajánlotta, hogy kikísér a reptérre. Tiltakoztam, nem akartam húzni a búcsúzást, őrizni akartam a békét magamban. Most így nagyon stabilnak éreztem magam, de nem akartam kockáztatni ezt a biztonságot azzal, hogy újra kettesben maradok Daviddel.  Végül megegyeztünk abban, hogy Raffaellával együtt elkísérnek a vasútállomásig, onnan majd egyedül megyek.

David elkérte az e-mailcímemet. Megadtam neki, felírta. Nem mondtam, hogy már úgysem fogom megnézni az üzeneteket.  Raffaella a kezembe nyomta a magával hozott papírzacskót. Friss cornetto volt benne, vagyis croissant, csokis, lekváros meg sima, nemrég sült ki a konyhájukban. Azt mondta, jó lesz ez az útra. Megköszöntem.

Kimentünk együtt a napsütötte, emberekkel teli utcára, ahol az élet lüktetett. Azoknak az élete, akiknek más lapokat osztott az élet. De most nem irigyeltem őket, csak szívtam magamba a fényeket, a hangokat, az illatokat, gyűjtöttem az emlékeket.

A vasútállomáson elbúcsúztunk, olyan természetesen, mint a normális emberek egy normális találkozás után, amikor barátságban válnak el egymástól. Sok sikert kívántam Raffaellának a tanuláshoz, Daviddel megpusziltuk egymást, aztán felszálltam a vonatra. Ők ott maradtak a peron mellett, és integettek. Néztem, ahogy távolodnak, egyre kisebbek lesznek, majd eltűnnek a szemem elől.

Tudtam, hogy ez csak a látszat. Nem tűntek el, csak én nem látom már őket, de ők élnek, és továbbra is boldogok a saját világukban. Én pedig megyek meghalni a sajátomba.

A repülőtér nagy várócsarnokában kívülállóként figyeltem a nagy nyüzsgést, az érzelmes búcsúzkodásokat és az örömteli viszontlátásokat. Emberek, akiknek van életük, akiknek van társuk, családjuk, van jövőjük. Mások, mint én. Nem tartozom közéjük. Én ahhoz a másik oldalhoz, a semmihez tartozom. Már nem fáj, már nem lázadok, nem tiltakozom ellene. Ez van, ez jutott. Megyek vissza a helyemre. Béke van bennem, és megnyugvás.

Várakozás közben megettem a Raffaellától kapott cornettókat. Finomak voltak, jólestek. Tényleg nem maradt bennem semmilyen rossz érzés vele és Daviddel kapcsolatban. Minden így van jól. Mindenki a helyén van a saját világában.

Végre elkezdődött a beszállás a New York-i gépre. A jegyem most az ablak mellé szólt. Örültem neki, olyan volt, mint egy búcsúajándék Dracótól, az öregtől. Gyönyörű napsütésben szállunk fel, látni fogom végig a várost, a tájat, amit elhagyok.

De előbb még el kellett viselnem az indulás előtti hosszas procedúrát.  Amíg a légikísérők elmagyarázták a szokásos biztonsági tudnivalókat, aztán amíg a motorokat felpörgették, és lassan gurulni kezdtünk a kifutópályán, a mellettem ülő nő folyamatosan jajgatott és hangosan imádkozott. A férje próbálta csitítgatni, de nem sok meggyőződéssel, látszott rajta, hogy ő is ugyanúgy fél a repüléstől, mint a felesége. Az asszony valamilyen nemrég történt repülőbalesetet emlegetett, és attól rettegett, hogy mi is le fogunk zuhanni. Az angyalokat meg a szenteket szólongatta, egy kis keresztet markolt erősen, mintha abba akarna kapaszkodni. Amikor már gurult a repülő, fel akart állni, hogy szálljanak le, és menjenek inkább hajóval Amerikába. A férje húzta vissza az ülésbe, és azt mondta, hogy a hajók is el szoktak süllyedni, ott se lennének nagyobb biztonságba. Odajött az egyik légikísérő, ő is próbálta nyugtatgatni a nőt.

Nekem meg eszembe jutott, hogy ez milyen egyszerű megoldás lenne. Tényleg, milyen jó lenne itt és most lezuhanni és gyorsan meghalni. Minek menjek vissza többórás úttal New Yorkba, amikor az a befejezés, az a lezárás már most megtörténhetne. Gyorsan és egyszerűen.

Aztán körbenéztem az utasokkal teli gépen, és azon gondolkoztam, vajon mennyire önző vágy ez tőlem? Vajon a többieknek is jó lenne, ha most befejezhetnék ezt az életet? A mellettem ülő házaspárnak nem kellene végigrettegnie az utat. Azok az öltönyös üzletemberek ott elöl nem rohannának a következő tárgyalásra, azoknak a csoporttal utazó, szabadságukról visszatérő turistáknak nem kellene visszatérniük a szürke hétköznapokba. Ezek a szerelmesek meg itt, az előttünk levő ülésen nem élnék meg a csalódást, a válást, a kudarcot, hanem ezzel az örömmel zárhatnák le az életüket.

Lehet, hogy mindenkinek így lenne a legjobb.

Nekem biztosan így lenne a legjobb.

Mert közben a gép felemelkedett, alattunk kitárult a táj, láttam a várost, a folyót, az egymásba futó utakat, és életemben először azt éreztem, hogy nem akarok elmenni innen. Hiába tudtam eddig olyan biztosan, hogy mennem kell, vissza New Yorkba. Hiába volt eddig a nyugalom bennem. Most, ahogy megláttam fentről a várost, úgy, mintha én repülnék felette szabadon, a lelkem mélyéből felbukkant a nagyon erős érzés. Nem akarom ezt a tájat elhagyni. Itt akarok maradni. Ha meg kell halnom, mert már nincs miért élnem, akkor itt akarok meghalni. Záruljon be itt a kör, legyen itt vége. 

Furcsa és ismeretlen volt ez az érzés. Eddig minden elindulásom menekülés volt. Azért mentem el, mert már nem tudtam maradni, annyira rossz lett a helyzet. Minden alkalommal azt reméltem, hogy az a másik hely, bárhol lesz is, de egy kicsit, nagyon kicsit mégis jobb lesz annál, mint amit otthagyok. Eddig a remény vitt tovább a következő állomásra, és megkönnyebbülést éreztem, amikor mögöttem maradt végre az előző vidék. Persze aztán minden alkalommal kiderült, hogy van a rossznál még rosszabb, még reménytelenebb, még megalázóbb helyzet, és így jutottam el végül a Brooklyn-hídra.

De itt Rómában, ebben a városban most jó dolog történt velem. Életemben először itt éreztem azt, hogy vagyok, hogy élek. Itt éltem, ha csak pár percet is, de itt volt valós az életem. Akkor itt akarok meghalni is.

Ez az új vágy olyan erősen tört fel bennem, hogy most én ugrottam fel az ülésről. Le kell szállnom! Itt akarok maradni! Nyissák ki az ajtót, én kiugrom, aztán mindenki mehet tovább a saját útján. Igen, ez a tökéletes megoldás! Engedjenek kiugrani!

Az utasok döbbenten nézték, ahogy a gép ajtaját próbáltam kinyitni. Aztán gyorsan jött két légikísérő, meg segített nekik egy férfi, és lefogtak. Tiltakoztam, üvöltöttem, hogy hagyjanak békén, engedjenek kiugrani. Aztán jött egy harmadik légikísérő, fojtott  hangon mondott valamit, amitől hirtelen minden izmom elernyedt. Hagytam, hogy visszatámogassanak az üléshez. A szomszéd házaspár rémült szemekkel adott helyet. Mire elhelyezkedtem, megszólalt a hangosbeszélő, és elismételték azt, amit az előbb hallottam. Tehát igaz, nem csak az én megnyugtatásomra találták ki.

– Kedves utasaink! Elnézésüket kérjük, de kisebb műszaki hiba miatt a gép visszafordul Rómába. Aggodalomra semmi ok, a probléma nem veszélyezteti a biztonságos leszállást. Kérjük, ne hagyják el a helyüket, és kapcsolják be újra az öveiket.  

  Persze, mindenki ideges lett, hangos kérdések, halk káromkodások és ijedt sóhajok hangzottak mindenhonnan.

– Jajistenemmileszvelünk, édesistenemsegítsmeg, drágaszűzmáriaoltalmazzminket, jézuskrisztuskönyörüljrajtunk…. – A szomszéd nő most már halálsápadtan ismételgette folyamatosan ezeket a mondatokat.

Közben kiderült, hogy az első futóművet nem tudta a pilóta visszahúzni, ezért fordulunk vissza. De egy ideig még köröznünk kell a város felett, hogy kevesebb legyen az üzemanyag a leszálláskor.

Az utasok már feszülten, mereven ültek, abbamaradtak a kedélyes beszélgetések is, mindenki szorongva várta a landolást. Csak én dőltem hátra megnyugodva, elernyedve, és teljes elképedéssel az ülésemben. Hát ez most mi volt? Véletlen? Egy nagyon különös véletlen? Vagy netán egy csoda? Egy aprócska, picurka csoda? Az én életemben??

Hűha!

Lehet, hogy mégiscsak vannak csodák?