44. A Tükörajtó kitárul

Leon szavai után nagy csend lett a szobában. Túl nagy csend. És azt éreztem, hogy ez a néma űr tőlem vár választ. Csak meg kellene mozdulnom, meg kellene szólalnom, és valami végre megváltozna. Talán helyrezökkenne a világ. Vagy legalább egy kis darabkája a helyére kerülne.

De hogyan csináljam?

Mit csináljak?

A hasamban gyűlni kezdett a görcsös feszültség, és húzott lefelé. Egyre kisebbnek éreztem magam, belesüllyedtem a fotelba, és nem tudtam, mit tegyek, hogy ne nyomasszon ennyire a feladat terhe. Lehet, hogy meg tudom csinálni. Lehet, de nem biztos. Azért persze érdemes lenne megpróbálkozni vele.

De mit csináljak? Mi ez a feladat?

Nem volt válasz, csak a nagy csend.

Itt ültem a szobában, de a tér kitágult körülöttem. Túl nagy lett. Elvesztem benne. A két ősz öregember pedig valahogy túl messze került tőlem. Nem szóltak, nem tudtak segíteni. Velem szemben a képen az Utolsó ítélet Krisztusa el volt foglalva a saját döntésével, a Nő pedig magába zárult, befelé figyelt, nem adott tanácsot nekem.  

Idelent nem találtam kapaszkodót. Sóhajtottam egy nagyot, és felnéztem a mennyezetre. Ez ismerős világ volt. Igaz, hogy csalódottsággal teli, de mégis ismerős világ, ismerős szereplőkkel.

A szemem végigsiklott visszafelé a képsoron: az öreg Teremtő halála, az Új Világ, a fiatalok kézfogása, a Tudás fája… Itt megálltam. Hát persze, a Tudás fája, a két kígyó, Hermész botja. Olyan vak tud lenni az ember! Kapaszkodót kerestem, és elfelejtettem, hogy már megtaláltam.

Megkerestem azt az ismerős sarokfestményt, azt az előre nyúló férfikart. Néztem, és újra megláttam magam előtt fényleni azt a szárnyas botot.  Kinyújtottam a kezem, és megmarkoltam.

A fény örvényleni kezdett körülöttem, magával ragadott, felrepített. Szálltam bele a gyönyörű, tiszta fehér fénybe. Amikor már azt reméltem, hogy beleolvadhatok, eltűnhetek benne, egy kemény zökkenést éreztem. A forgás abbamaradt, és én ott álltam egy fénykapu előtt.  Pislogtam, és igyekeztem összeszedni a gondolataimat. Ilyet már átéltem pár napja, vagy ki tudja, talán már sokkal régebben is. Legutóbb ebből az lett, hogy egy busz oldalának mentem neki, és David rántott el az útból. Most újra itt álltam. Talán most már méltó leszek, hogy beléphessek a Fénybe.

Kinyújtottam a kezem. Ahogy az ujjaim a ragyogó felülethez értek, a fények megmozdultak, megelevenedtek. Arcok tűntek fel rajta, úgy, ahogy a múltkor is. Feltűntek, aztán átalakultak, összemosódtak, majd újra kirajzolódtak. Egy csillogó, gyönyörű kaleidoszkóp volt az egész. Megláttam benne Leon és Draco vonásait, aztán David, Raffaella, Mamma Giulia, a lányok arcát. A félelem egy pillanatra megjelent bennem, amikor feltűnt Max, de gyorsan váltott a kép. Ott volt még George, Leslie, a nagyapám, vagyis a valódi apám, aztán az anyám, a két húgom… A kép egyre színesebb lett, és a sok kis arcból egy nagy kezdett kirajzolódni,  betöltötte az egész teret előttem. Egy nagyon ismerős, békés tekintetű, szép vonású arc volt, egyszerre férfi és nő is. Végtelen nyugalom sugárzott belőle.

Eggyé akartam válni vele, beleolvadni. A tenyeremet a felülethez nyomtam, azt reméltem, hogy ki tudom nyitni a kaput.  De az meg se moccant. A kép viszont szivárványszínű foltokká vált szét, azok forogni kezdtek, és végül újra egy fényörvényben voltam.

Aztán a fény elhalványult, és a szobában ültem megint, velem szemben a két öreg. Kissé csalódott voltam, de elfogadtam a helyzetet. Hát, újra itt vagyok. Megint nem nyílt meg nekem a fénykapu.  

– Nem kapu – mondta Draco olyan vidáman, mint aki valami nagyon vicceset látott az előbb. – Lásd már meg azt, ami az orrod előtt van! Ez nem kapu, hanem tükör! Nem arra való, hogy átmenj rajta, hanem arra, hogy felismerd önmagad.

– Micsoda? Az lehetetlen. Egy csomó embert láttam benne. Davidot, az anyámat… és a többieket. Ők nem én vagyok.

– És ha mégis? Hogyha azok, akiket láttál, mind a te részeid tükörképei? Mi változna akkor, ha ezt hinnéd?

  Meghökkentem a gondolattól. Egyrészt túl elvont volt, olyan misztikus, elméleti… másrészt viszont nagyon is hihető. Mert ahogy láttam őket, egyértelmű volt, hogy mindenki hozzám tartozik. Az életem részei voltak. Akkor talán az Énem részei is?

Ők mind én vagyok?

De akkor egyszerre vagyok olyan bölcs, mint Leon, keményen céltudatos, mint Draco, de tehetetlenül elveszett is, mint az anyám, gazember, mint Max, alkoholista ösztönlény, mint George… tehetséges, mint David, életvidám, mint Raffaella… és…

Huhh, te jó ég! Mi van, ha mindez tényleg bennem van?

Na persze nem teljesen, de részletekben, darabokban. Ahogy ők az életem egy-egy részletét jelentették, úgy tükröznek is belőlem egy-egy darabkát.

Ez nagyon érdekes gondolat volt. Nagyon ismerős, és megnyugtató is.

Valami mintha kattant volna bennem odabent, a mélyben. Mint amikor egy főkapcsolót átállítanak. Az eddigi nehéz teher eltűnt, és átjárt a megkönnyebbülés érzése.

Minden, amit eddig megéltem, én magam vagyok.

Nem külső erők dobáltak ide-oda, nem a végzett sodort magával. Mindezt én csináltam.

Ez mind én vagyok.

Minden, ami történt, az én életem része.

A felismerésben akkora biztonságérzet volt, hogy egyáltalán nem zavartak a fájdalmas tények. Hiszen így bármi, ami történt velem, csak az volt, ami amúgy is létezett bennem. Ha szenvedést okozott, csak azért tehette, mert bennem is ott volt a szenvedés. Csupán megjelent kívül is, és szembesülhettem vele a tükörben. És ha már láttam, akkor tehettem ellene, változtathattam rajta.

Persze, könnyebb lett volna, ha már korábban felismerem, hogy mindez én vagyok. Akkor nem hittem volna azt, hogy bárkinek hatalma van felettem. Nem hagytam volna magam zsarolni és kihasználni, ha tudom, hogy Max nem lehet erősebb nálam. Az én tükörképem, tehát csak annyira erős, mint az a darabka, amit tükröz belőlem. Én viszont, összességében több vagyok, mint bármilyen tükröződő rész. Én az Egész vagyok.

Most már tudom, hogy mindenki csak a belőlem tükröződő részlettel kapcsolódik hozzám, így én dönthetem el, hogy melyiket hagyom működni, és melyiket változtatom meg.   

Eddig azt hittem a tükörképről, hogy nem én vagyok. De most már tudom, hogy mindez én vagyok, és többé semmitől sem kell félnem. Csak az jelenhet meg kívül, ami már megvan bennem.

Biztonságban vagyok. Ez az én életem. Ez az én világom.

És ez a világ az én biztonságos otthonom.

Ezek a gondolatok végigszáguldottak az agyamon, és nem is mindig fogalmazódtak meg tisztán. Inkább csak éreztem őket, és azt, hogy valami nagyon fontos dolgot találtam meg, amit még nem is értek egészen.

Közben a fényörvény megint megjelent körülöttem, magával ragadott, és újra felragyogott előttem az a fénylő tükör, és az a békés, szép arc.  

Ez is én vagyok? Ez mind én vagyok? Ez igazán csodálatos!

Elmosolyodtam, és a kép is mosolyogni kezdett. Felemeltem a kezem, és intettem neki. A tükörből visszaintett az a másik.

Furcsa, új érzés kezdett szétáradni bennem. A gyomromból indult, ahol korábban a fájdalmas görcs volt. Most helyette melegség öntött el, öröm, és egy eddig ismeretlen érzés, a magabiztosság. És büszke voltam önmagamra. Csodáltam magamat, hogy mindezt túléltem, végigféltem, megszenvedtem, és kibírtam úgy, hogy fogalmam sem volt arról, valójában milyen erős is vagyok.

Eközben az arc egyre jobban fénylett a tükörben, majd hirtelen szétrobbant a kép. Apró fényszilánkok repültek szerteszét, és a mögöttük egy nagy erejű energiafolyam zúdult befelé a kép helyén megnyíló térből. 

Olyan volt, mint egy özönvíz, fényből és energiából. Sűrűbb, töményebb volt, mint az a korábbi fényörvény, ami felemelt és idehozott. Ez az új energia körbevett, belém hatolt, eggyé vált velem, és közben elborított mindent kívül is, beleivódott ebbe a világba. Mint amikor a megtermékenyítő áradat elönti a sivár, kiszáradt vidéket, és új életet hoz.

...

Valami zörrent. Kinyitottam a szemem, pislogtam, hogy a nagy fény után lássak valamit ebben a homályosabb világban. Újra Leon szobájában ültem, de valami megváltozott. Mindenhol apró fények szikráztak, a tárgyak körvonala enyhén hullámzott, és egy különös, halk zúgás töltötte be a levegőt.    

Aztán egy üveg koccant a poháron. Draco a szekrény mellett állt, italt töltött. Megfordult, és széles mosollyal megemelte a poharát:

– Gratulálok! Megcsináltad! – És felhajtotta az italt. Most valahogy fiatalabbnak tűnt, mint korábban, és a szeme is máshogy csillogott. Mintha egy új ember lett volna, egy lelkesebb, optimistább. Letette a poharat, és Leonhoz fordult: – Mit szólsz hozzá, testvér? Hitted volna, hogy ilyen gyorsan áttöri a falat? Elképesztő ez az új nemzedék. Csak végiggondolja, és tessék, már nyitva is az új átjáró. Fantasztikus!

   Leon csöndben ült, lehajtott fejjel. Először azt hittem, valami baja van. De aztán mosolyogva felnézett, és meglepve vettem észre, hogy könnyes a szeme. Gyorsan megtörölte, köhintett egyet, és bólogatott Draco szavaira.

– Mit csináltam? – kérdeztem csodálkozva.

– Megnyitottál egy új Kaput ­– mondta Draco. – Áttörted a tükörfalat, és ezzel utat engedtél az új energiának, hogy beáradjon ide. Mi nem is gondoltuk volna, hogy ez ilyen könnyen lehetséges.

Mi a régi utakat kerestük. De azok az öreg kapuk már berozsdásodtak, és túl sok vallási dogma, filozófiai elv és észérvekből összehordott törmelék torlaszolja el őket. Ezért azt hittük, sokáig tart megtisztítani az utat, hogy elindulhassunk a fejlődés felé. De te megoldottad a helyzetet. Nem a régi kapukat tisztogattad, hanem átvágtad a gordiuszi csomót. Új kaput nyitottál, az önfelismerésen, a tükrön keresztül. Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen egyszerű, hogy ott ilyen vékony a fal.

– Mi a régi Kapukat ismerjük – vette át a szót Leon –, azokon át próbáltunk hazajutni, miközben tudtuk, hogy szinte reménytelen feladat. Azok a Kapuk az elvesztett Édenkertbe visznek vissza, és nemcsak az a gond, hogy a történelem során eltemetődött a hozzájuk vezető útvonal. Ha meg is találjuk őket, azokon csak tiszta, ártatlan lélekkel lehet átlépni. De a mi szívünket a sok-sok élet alatt összegyűjtött bűntudat, szégyen és csalódottság olyan hatalmas terhe nyomasztja, hogy lehetetlennek tűnt az átjutás. Ezért csak abban reménykedhettünk, hogy sikerül felébresztenünk azokat, akik nálunk fiatalabbak, akik kevesebb múltbeli csomagot cipelnek, és legalább nekik segíthetünk hazamenni.

Nem hittük, hogy lesz valaki, aki meg tudja nyitni a Tükörajtókat. Ez eddig csak elméleti lehetőség volt. Idáig ezek egyszerű lelki tükörként működtek, és segítettek abban, hogy valaki megláthassa önmagát.

De az emberek már félúton el szoktak akadni az önmegismerésben. Vagy beleragadnak a régi fájdalmakba, vagy elvesznek a lehetőségek jövőbeli illúziójában. Önmaguk teljességét nem merik meglátni itt, a jelenben. Mert a teljességben erő van. Az emberek pedig az erejüktől sokkal jobban félnek, mint a gyengeségüktől.

Mert az erőhöz felelősség is tartozik. Ha erős valaki, akkor nem okolhat mást a fájdalmáért, kudarcáért, csalódásaiért.

Mi a kifelé vezető Kapukat kerestük, és megpróbáltunk hazaküldeni pár szerencsés kiválasztottat. És közben tudtuk, hogy mi örökre száműzöttek maradunk, mi már soha nem léphetünk vissza az Édenkert ártatlanságába.

De te most kitártál egy Tükörajtót, ami befelé nyílik. Nem arra való, hogy kilépjen innen az ember, hanem arra, hogy behozza ide az otthonát. Már nem kell hazamennünk. Az Édenkert folyója már ide torkollik, és hozza magával az otthon energiáját. Már otthon lehetünk itt is. – Leon hangja elcsuklott a meghatottságtól. Zsebkendőért nyúlt, és megtörölgette a szemét.

Én meg egyre nagyobb zavarban ücsörögtem a fotelban. Eddig is fura volt, amit láttak bennem, amit vártak tőlem. De most azt állítják, hogy megtettem valami nagy és fontos dolgot.

Én? Nem csináltam semmit. Csak belenéztem egy tükörbe. Nem győztem le egy sárkányt, nem szenvedtem el nagy kínokat, nem haltam kereszthalált. Nem vittem végbe semmilyen egetverő nagy tettet. Mivel érdemeltem ki ezt a nagy elismerést? Mi ez a nagy dolog?

– Megláttad a valódi önmagadat, és vállaltad a felelősséget az életedért – mondta Draco. – Igen, ez ennyire egyszerű, és ennyire könnyű. Mégsem merik megtenni az emberek. Pedig ennek a felismerése és ennek a felelősségnek a vállalása töri át a falat az itteni és az otthoni világ között. Ledönti a falat, új Kapukat tár ki, és egybenyitja a két világot. Hazavisz úgy, hogy el sem kell mennünk innen.

Ezzel a felismeréssel lesz újra Teremtő az ember. Megtalálja az elveszített önmagát, a hiányzó másik felét. Nem egy férfi vagy egy női társ hiányzik belőlünk, hanem a saját, teremteni tudó másik felünk. És akkor találhatjuk meg, amikor felismerjük azt, hogy sosem veszítettük el. Mindig itt volt bennünk. Csak lefojtottuk, eltemettük magunkban akkor, amikor nem az lett az eredmény, amit vártunk, amikor úgy éreztük, hogy kudarcot vallottunk.
A szégyen megöli a bennünk élő Teremtőt. Fel kell támasztanunk, meg kell látnunk, hogy ott van, mindig is ott volt. És aztán el kell fogadnunk magunkat, mint tökéletlen Teremtőt, aki tud hibázni is. Nem minden terv lesz sikeres.

– De hogy lehet tökéletlen egy Teremtő? Hogyan hibázhat egy Isten? – kérdeztem csodálkozva.

– Úgy, hogy változásra vágyik. Fejlődni akar. Más akar lenni. Hiszen ha tökéletes, akkor nem hibázik, de emiatt nem is változik. Unalmasan és egyhangúan mindig ugyanolyan tökéletes marad.

Ha tehát változni szeretne, akkor vállalnia kell a tökéletlenséget, a hibák lehetőségét, mert csak abból lesz új tapasztalat, abból lesz fejlődés.

Mi vagyunk ezek a tökéletlen Teremtők, csak elfelejtettük ezt. Vagy ha emlékszünk rá, akkor a kudarc szégyene bénítja le a teremtő képességeinket.  Eddig önmagunkban elveszve, a régi otthonból száműzve éltünk itt.

De te megtaláltad önmagadat, és ide hoztad az otthont. És mivel te is része vagy a régi nagy Egésznek, aki egykor darabokra robbant, ezért ha te megcsináltad, akkor a képesség megjelent mindnyájunkban. Ha egy ember tudja, akkor azt már mindenki tudhatja.

Lehet, hogy eleinte nem sokan fogják felismerni, nem akarják használni, nem mernek változni. De a lehetőség már megvan minden ember számára.

Ez lett tehát a te Üzeneted, amit áthoztál.

Te magad vagy az Üzenet.

 

43. A történet vége és az Utolsó ítélet

Sóhajtottam egy nagyot, és felemeltem a tekintetemet a képről. Visszatértem a saját időmbe, a római kis szobába. Leon és Draco egyszerre bólintottak, ahogy rájuk pillantottam. Most igazán kényelmes helyzet volt az, hogy ők közben hallották a gondolataimat, és nem kellett hangosan elismételnem, mire jutottam.

– Igen, jól látod, ez a lényeg – mondta Leon. – Raffaello is felismerte a helyzetet, de nem nagyon tudott mit tenni. Ebbe az első szobába belefestette az Üzenetet és a közben felismert figyelmeztetést is. A négy freskó összeolvasva elmondja a történetet. Az Erények, a szellemi igazság, a szent tudás megtestesült, és lejött a földre. A Parnasszuson a művészek megfogalmazták, és aztán lehozták az emberek közé az égi üzenetet. Később az Athéni iskolában a művészetek mellé betársult a tudomány is, és az emberiség szellemi tudása kiteljesedett. De a hitből merev, dogmatikus vallás lett, emiatt szétvált az égi és a földi világ, az emberek pedig vitázni kezdtek egymással az összefogás helyett, ahogy a Disputa freskóján is látható. Ezért az Athéni iskola szereplői visszajöttek, hogy a reneszánsz eszmékkel újraegyesítsék a szellemi és az anyagi oldalt.

Ez volt az eredeti üzenet. És menet közben kiderült, hogy a terv félrecsúszott, a világ kibillent az eredeti menetéből. Erre figyelmeztet a freskón az utólag odafestett Michelangelo gondterhelt figurája.  

Raffaello ennyit tudott tenni a cél érdekében, aztán folytatta a saját feladatát, festette azt a szebb, másik világot, ami az ő eredeti küldetése volt.

Michelangelo és Raffaello erőfeszítésének volt azért egy kis hatása, Leonardóban megmozdult valami. Ekkor festette meg a Szent Anna harmadmagával című képét, amivel kiegészítette a Sixtus-kápolna freskósorán az Éva teremtésének hiányzó képkockáját.  Ez a festmény illik oda, nem az, amit Michelangelo tehetetlenségében odarakott a fiatalkori vázlatai alapján.

De egyébként Leonardo ebben az időben, 1508-tól 1513-ig Milánóban élt, a francia király szolgálatában. Geológiai és vízrajzi tanulmányokat készített, anatómiai tanulmányokat végzett, megoldotta a görbe szögek matematikai problémáját, mellesleg pedig a testvéreivel pereskedett.

– Egyszóval elcseszte az idejét – szúrta közbe Draco, szokásos stílusában. – Felpislantott a hívásra, gyorsan festett válaszul egy képet, aztán újra elmerült a borsó-lencseválogatásba, mint egy mesebeli Hamupistike, akinek már régen az Élet báljában kellene lennie, de még mindig vár valami külső jelre. 

– Aztán Leonardo 1513-tól három évig Rómában élt – vette vissza a szót Leon, és nem fűzött megjegyzést Draco szavaihoz. – Akkoriban már a legtöbb nagy művész és tudós Firenzéből és egész Itáliából is Rómába igyekezett, mert ott tudták leginkább megvalósítani a terveiket. Kivéve Leonardót, akinek már régen ott lett volna a helye. Ő alig járt korábban Rómában, és tartósabban csak ekkor, az élete legvégén költözött oda.

Így abban a pár évben ott volt Rómában, egymás közelében a reneszánsz korszak földi Szentháromsága. Egyszer korábban már találkoztak, 1504 körül mindhárman Firenzében voltak. Raffaellónak ott indult el a művészi karrierje a két nagy elődöt követve. Leonardónak és Michelangelónak pedig akkor kellett volna megfesteniük a firenzei tanácsterem freskóit, de persze nem sikerült az együttműködés.

Aztán tíz év múlva Rómában megint adódott egy halvány esély. Michelangelo 1515-re készítette el Mózes szobrát, Raffaello pedig sorra alkotta a szebbnél szebb képeit. Egy helyen voltak, egy időben, és most sem történhetett meg a kapcsolódás, nem történt meg a csoda. Mert a harmadik ember, Leonardo továbbra is a kör négyszögesítésének a problémájával volt elfoglalva, tudományos és matematikai tanulmányokat végzett, amiket titkos tükörírással jegyzett fel a füzeteiben. Ezekről persze semmit sem tudott a külvilág, nem épült bele a korszak tudásába, nem vitte előre a fejlődést. Elveszett ez a tudás, ahogy elveszett a feltalálójuk, és vele együtt végleg elveszett az eredeti terv is az új világról.

Aztán 1517-ben Leonardo a király hívására Franciaországba költözött, és ott is halt meg két év múlva, hatvanhét évesen.

Raffaello lázas igyekezettel próbálta belesűríteni az idejébe azt, amit lehetett, mert érezte, hogy a terv kudarcával neki is rövidebb lett az élete. Nagy lánggal lobogva élt, szeretett, szerelmeskedett és rengeteg képet festett. Számtalan Madonnát gyermekkel a karján, szenteket a látomásaikkal, és embereket, akik a vásznon élőbbek lettek, mint a valóságban. 

És aztán az a belső tűz egy magas lázzal járó betegség képében el is égette őt, éppen a harminchetedik születésnapján. Egy évvel Leonardo után halt meg, 1520. április hatodikán, nagypénteken. Az utolsó képén dolgozott, aminek a témája Krisztus színeváltozása volt.

Aznap, amikor meghalt, meghasadt a vatikáni palota mennyezete, a pápának egy időre ki is kellett költöznie azokból a termekből. Raffaello halálának különös eseményei még jobban megerősítették a hasonlatosságát az isteni gyermekhez, Jézushoz.

Ezek után Michelangelo végleg egyedül maradt. Dolgozott még, de egyre megkeseredettebben. Olyanná vált, mint a márványtömbjei, itt ragadt ebben a világban a bánatával együtt. Az ideje nagy részét a két síremlékkel való küszködés töltötte ki, II. Gyula és a Mediciek számára. Jellemző ez is a helyzetre. Mintha Michelangelo itt maradt volna, hogy megalkossa az egykori nagy terv síremlékét, de ez sem ment egyszerűen. Mind a két mű monumentálisnak indult, és csak csonkán, részletekben készült el. Ezzel pedig tökéletesen modellezte azt a nagy szellemi vállalkozást, ami megváltoztathatta volna az egész világot, de végül csak a művészeti életre tudott hatni.   

Michelangelo 1535-ben III. Pál pápa megbízására megfestette még az Utolsó ítéletet a Sixtus-kápolnában. Hatvan éves volt, reményvesztett, magányos ember. Hat év alatt készült el a freskóval. A képet egyrészt látványosan megcsodálták, és a fiatal művészek azonnal másolni kezdték a részleteit, hiszen a híres Michelangelo festette. Másrészt azonnal támadták is a meztelenség tobzódása miatt, ami valljuk be őszintén, tényleg nem illett a szent falak közé. Hiába volt a vallási magyarázat, hogy a feltámadáskor nem ruhában fognak kikelni az emberek a sírból. Ezek a testek nem hirdetnek semmilyen átszellemültséget. A húsról-vérről, anyagi világról szólnak. Persze, nem véletlenül, mert Michelangelo éppen ezt akarta közölni velük. Azt, hogy hiába lesz feltámadás, ez az emberiség nem tud szabadulni az anyag fogságából, és Krisztus nem fog könyörülni rajtuk.  

Ezek után Michelangelo úgy érezte, hogy ő elmondta a művészetével, amit akart, és ettől kezdve alig alkotott valamit. Rómában élt, és foglalkozott építészettel is, a Szent Péter templom befejezését ő irányította, és ő tervezte meg a kupolát. Idős korára a hit felé fordult, verseket írogatott, és néhány Pietát még kifaragott. Bár szinte meggyűlölte az életet, mégsem tudott elmenni innen. Abban a korban különlegesen hosszúnak számító életet megélve, nyolcvankilenc éves korában halt meg, 1564-ben.

Nos, erről a freskóról, az Utolsó ítéletről már éppen eleget beszéltünk, de azért vess csak rá egy pillantást! – Leon a polcról újabb tekercset vett le, az előzőeket gondosan visszarakta a helyükre.

  

   Igazán kényelmes helyzetben éreztem magam, ma délután egy komplex tárlatlátogatást kaptam egy fotelban üldögélve. Utazás térben és időben. Tehát most Raffaellótól visszakanyarodtunk a kiindulópontra, Michelangelóhoz és a Sixtus-kápolnához.

Leon kigöngyölítette ezt a posztert is, és feltette az állványra. Láttam persze a freskót már bent a kápolnában, de akkor nem ezekre az alakokra figyeltem. Nem is igazán emlékeztem rá, hogy mi volt a szemközti falon, mert engem a mennyezet ragadott meg. Ott éltek, mozdultak az alakok. Szemben csak valami nagy kék folt rémlett. 

Most láttam, hogy abban a nagy kékségben embercsoportok gomolyognak egy energikus központi alak körül. A freskó első pillantásra az előzőleg látott egyik Raffaello-képre, a Disputára emlékeztetett. Ugyanolyan szétszakadást láttam benne. Mindkettőnél ott az a középső, széles sáv, fő helyén Krisztus alakjával, felette két csoportban pár angyal, alul meg a kavargó, különálló embercsoportok. Az a különbség, hogy itt hiányzik legfelül, középen az isten alakja, helyette a felső freskósor mintázata lóg bele a képbe, és azon túl ott ül a hatalmas termetű Jónás, óriásként trónolva felettük. 

A következő feltűnő különbség pedig a Krisztus-alak energiája, amiről Leon az előbb beszélt. A Disputánál még ül, és tehetetlenül tárja szét a kezét: „mindenki nyugodjon le…” Itt, az Utolsó ítéletnél pedig energiaörvény van körülötte, aktivitás és hatalom. A Disputánál a kutya se figyelt rá, itt meg a vele egy síkban levő embertömeg aggódó arccal várja a végső döntését. 

Krisztus balján mindkét képen ott a kék köpenyes Mária. A Disputánál tisztes távolságból, hódolattal hajol feléje, mint egy áhítatos hívő. Az Utolsó ítéletnél testközelben, hozzásimulva, de tőle elfordulva áll, mint egy önálló véleménnyel rendelkező partner, aki tudomásul veszi a döntést, de nem ért vele egyet. 

Újabb hasonlóság az, hogy mind a két képen a lenti, földi szinten levők a maguk dolgával vannak elfoglalva, nem néznek fölfelé. A Disputánál a nagy vita megy, itt meg a baloldalon a feltámadás, felfelé kapaszkodás, jobbra meg a lezuhanás, pokolra szállás zajlik, és közben nem látnak fel, a lényegre. 

Legalul ott van a pokol. Vicces lehet, hogy amikor a pápa misézik, a feje magasságában az ördögök veszik körül. És pont középen, ahol az oltáron a feszület szokott állni, ott nyílik a pokol ürege az ördögökkel. Szegény keresztre szögezett Krisztust pont a papok teszik bele a pokol bugyrába. 

Ez a lenti rész olyan, mit egy horrorfilm, elég szörnyű látvány. De feljebb a többiek, a szentnek bizonyult emberek sem látszanak olyanoknak, akik bejutnak az örök boldogság birodalmába. Ez a freskó nem a mennybemenetel örömét hirdeti, az biztos.

És ahogy Leon mondta, egyértelmű, hogy középen az a férfialak nem fog bűnbocsánatot hirdetni. Ő nem egy jóságos, békés Jézuska. Nem is hasonlít a klasszikus Krisztus-ábrázolásokhoz. Ha a jellegzetes sebhelyek nem lennének a testén, akkor egy görög isten, Apolló is lehetne. Ha pedig a mennyezet alakjait nézem mellette, akkor ő az új nemzedék, a fiatal férfi Teremtő. Ő Ádám, csak a teste már olyan izmos, széles, mint aki sokat birkózott ezzel a világgal, és most egy nagy tussal lezárja, berekeszti ezt a meccset. 

De az arca a Dávid szoborhoz is hasonlít. Ő az a Gyermek, aki már felnőtt, és most végső döntést hozott. Az előző nemzedékből Jeremiás tehetetlenül magába roskadt a kudarc láttán, az öreg Teremtő a Noé-féle utolsó képen pedig meghalt. Ők itt hagyták, magára hagyták ezt a világot. 

Ennek a Krisztusnak ezen a képen szintén elege van ebből az egészből, bűnösökből és szentekből is. De ő cselekszik, le akarja zárni az egészet. Az ő forgó mozgása a tornádó pusztító örvényét fogja elindítani, hogy tisztára söpörje ezt a darabokra szakadt világot.

És itt ér véget az a mozdulatsor, ami elindult a líbiai szibilla mozdulatánál, aki nem tudott összeolvadni a kettéváló világba belezuhanó Teremtővel. Utána következett Jónás figyelmeztetése, aztán a Hírnök üresen kinyúló karja. És most az egészet lezárja ennek az ítélő Krisztusnak a köríves mozdulata, ami elindítja a Végítéletet.  És ez az ítélet a teljes pusztulás.

Ahogy egyre tovább néztem a képet, kezdtem magam rosszul érezni. Már annyiszor láttam Michelangelo alakjait a mennyezeti freskókon, hogy ők már jó ismerősnek tűntek, mintha részesei lennének az életemnek. De ezek az emberek itt nem tartoztak közéjük. Sőt, nem is tűntek élő embereknek, csak túlburjánzó hús- és izomcsomóknak. Azoknak a szárnyatlan angyaloknak meg olyan furán illeszkedett a fejük a törzsükhöz, mintha egy ügyetlen fazekasmester össze nem illő részeket ragasztott volna egymáshoz agyagból. 

Ez a Michelangelo már nem az volt, akit ismertem. Ezeknek a torz testeknek már nem volt közük a mennyezet tökéletes alakjaihoz. Ez itt már nem Kapu, csak egy végső, elkeseredett üzenet a falra festve. Egy dühös, káromkodó graffiti.

Egyetlen ismerőst találtam a képen, a Nőt ott középen, Máriát. Vagyis a női Teremtőt.  Egyedül az ő alakjában maradt meg az az élő energia, ami a mennyezeten még jelen volt. Az ő teste nem formátlanodott el, őt nem nyomta el anyag. A forduló mozdulata hasonlít a líbiai szibilláéhoz. De Mária nem a könyvet csukja be, hanem önmagát. A két karjával, az egymást keresztező lábával önmagába zárja azt a spirális mozgást, ami a líbiai szibillánál is az életet jelentette. Ő, a Nő itt is megőrzi az életet, azt, amit a mellette levő Férfi éppen elpusztítani készül. 

A férfi és a női Teremtő forgása itt is elkülönül. Az új világban az új nemzedék sem tudott egységet teremteni. Megint nem sikerült az egyesülés, pedig már nagyon közel voltak egymáshoz. Ott álltak egymás mellett, de máshogy akarták a megoldást, és ezért más-más irányba fordultak.

Huhh, nagy levegőt kellett vennem, és elfordultam a képtől, mert a benne meglátott energia kezdett lehúzni. A fenébe is, megint kudarcot vallottunk! Hogy lehet ennyit szerencsétlenkedni már ezzel a nagy tervvel! Vagy lehet, hogy eleve kudarcra van ítélve minden próbálkozás, mert ez a jelenlegi emberiség nem képes békében és boldogan élni? Nem tud és nem akar egyesülni, mert túl messze pattantak már egymástól az eredeti, szétrobbant Egység szilánkjai, és már nem ismerik fel egymást? Túlságosan különbözőek lettünk, máshogy értékeljük a múltat, nem értjük meg egymást a jelenben, és nem tudunk egy egységes jövőt elképzelni.

Lássuk be, hiába próbálkozunk, valahol mindig szétcsúsznak az energiák, elszakadnak egymástól a szálak, amiknek össze kellene kapcsolódniuk. Vagy a terv rossz, vagy mi vagyunk alkalmatlanok rá, hogy megvalósítsuk. Nem sikerül, már sokadszorra sem sikerül.

– Eddig nem sikerült – mondta Draco, erősen megnyomva az első szót. – Eddig nem voltunk rá képesek. De minden egyes próbálkozással közelebb kerülünk a célhoz. És persze egyre mélyebbre vájjuk a régi kerékvágást is, ezért nehezebb lesz kilépni a régi mintából. De majdcsak megunjuk egyszer! – Felnevetett, és valódi vidámságot hallottam a hangjában. – Az biztos, hogy én már nagyon unom. És remélem, egyre többen érzik ugyanezt.

– Most, hogy itt vagy, Angele, a reményünk újra megerősödött – tette hozzá Leon. – Mi, férfiak csak tartjuk a frontot, őrizzük a régi tudást. De láthattad a képeken, hogy az életet a Nő viszi tovább. A változást a női Teremtő energiája indíthatja el, és mi, bukott Férfiak csak válaszolni tudunk a hívásra, ha egyáltalán meghalljuk azt. És persze akkor, ha ennyi kudarc után maradt még bátorságunk újra próbálkozni.

A változáshoz, a Teljesség új világához mindkét Teremtő energiájára szükség van. A Férfiból és a Nőből tud megszületni az új Gyermek, az Új Világ. De ehhez végre össze kell fonódniuk, egymásra találni, egymásba olvadni, hogy a két külön Egységből megfoganhasson egy harmadik, az új Egység, az új Élet.

42. Raffaello és az Athéni iskola

Levette a posztert a tartóról, és újat tett fel.  

Ez egy jóval egységesebb kompozíció volt. A képen egy nagy, tágas téren, boltívek között emberek színes, mozgalmas csoportja álldogált egy lépcsősoron. Olyan volt az egész, mint egy tökéletesen megtervezett iskolai csoportkép.

– Ez az Athéni iskola – mondta Leon újra a komoly, magyarázó stílusában. – Ez van a Disputával szemben, a terem másik hosszabb falán. Érdekes, hogy Raffaello is a történet végét festette meg először, akárcsak Michelangelo. A Disputa volt az elsőként elkészült kép. Ahhoz sok vázlatot készített, többször módosított az elrendezésen. Utána festette ezt, az Athéni iskolát, majd a két kisebb képet, a Parnasszust meg az Erényeket. 

Pár év múlva még két másik terem díszítését is rábízta a pápa, de azokban már sok feladatot a tanítványaira bízott. Raffaello freskóiban is nagyon sok üzenet van, és bár szelídebb szólnak a nézőhöz, de a végeredmény egyezik Michelangelóéval.    

  Leon megállt, mert bejött Draco, egyik kezében a teáskannával és a megtöltött cukortartóval, a másikban egy tálca süteménnyel. Letette őket az asztalra, leült, és valódinak tűnő érdeklődéssel fordult a kép felé.

– Ígérem, nem fogom megzavarni a magyarázatot – mondta komolyan. – Amíg a teavíz forrását figyeltem, olyan érzésem támadt, hogy ugyanígy forr itt körülöttünk valami láthatatlanul, de egyre erőteljesebben. Ettől most kissé átszellemült állapotba kerültem. Tényleg, ez most nem vicc – fűzte hozzá, mert Leon elég kételkedő arccal reagált. – Ha ez így megy tovább, megvilágosodom és rendíthetetlen nyugalmú bölccsé válok már ebben az életemben. De erre azért nem fogadnék – jegyezte meg, már újra a korábbi hangsúlyával. – Lehet, hogy csak átmeneti állapot ez, de valamiért most érdekelni kezdtek az elméleti dolgok. Talán csak amiatt, hogy nem szokott ilyen hosszú ideig csönd lenni a fejemben. Valamivel ki kell töltenem az űrt. Legyen akkor ez egy régi üzenet egy kedves ismerőstől, az isteni Raffaellótól. Folytasd, Leon, ma én is a hallgatód vagyok. Ja, és ehetnénk, ihatnánk is egy kicsit a nagy elméletek között, hogy a testnek is megadjuk a maga részét. 

  Draco friss teát töltött a poharakba. Leon arcán újra azt a huncut mosolyt láttam, mint az előbb. A két szakállas öreg egyre jobban kezdett hasonlítani egymásra. Draco nyugodtabb, Leon lazább lett. Aranyosak voltak így együtt. Teáztunk, ettünk pár süteményt, és rájöttem, hogy fogalmam sincs, mennyi idő óta vagyok itt. Mintha ez a szoba kívül esne téren és időn. Egy kis külön világegyetem, a két fehér szakállú Teremtővel. Tényleg, ha jól megnézem őket, éppen olyanok, mint Michelangelo freskójának alakjai.

Abbahagytam az elmélkedést, mert Leon felállt, a képhez lépett, és megköszörülte a torkát.

– Folytassuk, mert én is úgy érzem, hogy újfajta energiák bugyognak körülöttünk. Akkor pedig minél hamarabb szükséged lesz arra a tudásra, Angele, amit itt megmutathatok neked. Úgy tűnik, valóban életre kelt az Üzenet, mert végre jött valaki, aki képes volt meglátni azt. És ez beindítja a régi, tetszhalott programokat, ébreszteni kezdi a régi társakat. 

Tehát vágjunk bele! Nézzük ennek a képnek az üzenetét, és hogy kik is alkotják ezt az Athéni iskolát.

A központi alak Platón, a kezében az egyik műve, a Timaiosz – mutatott a középen álló, fehér szakállas alakra. – Ebben a könyvben írja le a világról alkotott elképzelését, és ebben van az azóta nagyon sokat idézett, egyetlen hitelesnek tűnő leírás Atlantisz létezéséről is. Egyébként szinte minden, amiről manapság a filozófiában és a spiritualitással kapcsolatban beszélünk, a világ működéséről, a lélekvándorlásról, az emberről, a szerelemről, azt Platón már leírta, és mi csak az ő gondolatait folytatjuk. A reneszánsz idején pedig konkrétan vissza is tért az ő eszmevilága, ez volt a neoplatonizmus.

Ő alapította az athéni iskolát i.e. 385-ben, ami több, mint kilencszáz évig működött. Gondolj bele! Egyetlen ember elkezdett valamit, lefektetett egy szellemi alapot, ami évszázadokkal később is működőképes maradt. És élő tudás ma is, már beépült a mindennapok ismeretébe, és nem emlékszünk rá, hogy ezt egy ókori filozófus fogalmazta meg először.

Szóval ő itt a festményen Platón, aki az ujjával az ég felé mutat.

Mellette áll Arisztotelész, bal kezében az Etika könyve, a jobbját tenyérrel lefelé a föld felé nyújtja. Az egyik bölcs az idealista, a másik a realista filozófia képviselője. Arisztotelész a tanítványa volt Platónnak, és aztán az ókori szellemi tudás másik nagy alakja lett. Ő volt Nagy Sándor tanítója is. Nagyon sokféle dologgal foglalkozott. A logika mellett nagyon fontosnak tartotta a megfigyelést, a kutatást. A természettudományokról, matematikáról is komoly tanulmányokat írt, de az államigazgatásról, politikáról, az etikáról, a helyes beszédről, érvelésről is.    

Aztán ott van a képen a többi nagy bölcs: oldalt Szókratész, a lépcsőn heverve Diogenész, a körzővel magyarázó Eukleidész, és Pitagorasz, Zenon, Epikurosz, és még több, ma már kevéssé ismert tudós.  

Platón alakjában sokan felismerték Leonardo da Vincit, Eukleidészben az építész Bramantét, és a mellékalakokban több akkori művészt, tudóst. Raffaello önmagát is odafestette a freskó jobb szélére, ahogy kinéz a képből. 

Manapság sokan azt gondolják, hogy ha Platón arcvonásai az akkor már aránylag idős, ötvenhét éves Leonardóra emlékeztetnek,  akkor mellette Arisztotelész alakjában Michelangelónak kell lennie, hiszen annak a kornak ők ketten voltak a nagy ikonjai. Elképzelhető ez is, bár a freskón a jóképű, göndör barna szakállú férfi csak elvi szinten feleltethető meg a jóval előnytelenebb külsejű, szintén sötét szakállú Michelangelóval. És azért van egy érdekes ellentmondás is, hogy a valóságban Leonardo tevékenysége, szellemisége sokkal közelebb állt az arisztotelészi elvekhez, és Michelangelo volt az, aki nagyon azonosult a neoplatonizmus eszmevilágával. 

A képen ez a két alak volt eredetileg a középpontban. Ha közelről megnézzük az arcvonásaikat, akkor feltűnhet, hogy valójában nagyon hasonlóak. Mintha ugyanaz az ember lenne, fiatalabb és idősebb kiadásban. Bár a kezükben a könyvek pontosan azonosítják őket, a látvány alapján inkább egyetlen szellemi lény megkettőződésének tűnnek. És így már az is sokkal jelképesebb, ahogy az egyik az égi, a másik a földi válaszokat keresi. Ikrek, egymást kiegészítő tudással. A közös tudásuk adta az eredeti kép fókuszpontját, és ezzel hangsúlyozta az akkori Leonardo által képviselt egység lehetőségét. Leonardo da Vinci, aki a fizikai megjelenésében Platónhoz hasonlít, szellemi tudásban pedig Arisztotelészhez.

És most nézzük a legérdekesebb alakot itt elől, középen, aki elmozdította az egész kép fókuszát. Ez a nagy kőtömbre könyökölő, barna szakállas férfi Hérakleitosz. Ókori görög filozófus volt, nagyon egyéni gondolkodásmóddal. Ő mondta azt, hogy „pantha rei”, vagyis „minden mozog”, és ezért nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba. Az egyetlen állandó a változás maga. Hérakleitosz úgy hitte, hogy megtalálta a lényegi tudást, ami minden ember számára elérhető lenne, de a tömegek vakok, alvajárók, és ő hiába mondja ki az igazságot, nem hallják meg.   

A személyiségét tekintve nagyon hasonlított Michelangelóhoz. Mindketten áthozták az Üzenetet, de az emberek nem értették meg azt. Ha pedig a freskót nézzük, a kortársak számára egyértelmű volt, hogy ennek a filozófusnak alakjában biztosan Michelangelót festette meg Raffaello. Arisztotelész helyén kellene állnia, de őrá nem hasonlít. Ennél a barna csizmás férfinél viszont az alkat, a szakáll, a ruha és a mellette levő kőtömb is mind Michelangelóra jellemző. 

És most jön az érdekes rész. Ennek a képnek fennmaradt a kartonja, vagyis az a papírra rajzolt vázlat, ami alapján a művet felvitték a falra. És azon nem szerepel ez az alak. A modern vizsgálatok is kimutatták, hogy már a kész képre, utólag festették oda.

És most nézd meg alaposan az elrendezést. Ha az előtérből kivesszük őt, vagyis Hérakleitosz figuráját, akkor ez egy tökéletesen felépített kompozíció, precízen megrajzolt perspektívával, a boltívek, a lépcsők, az emberek teste, mozdulata mind vezeti a szemet a két központi figurához, Platónhoz és Arisztotelészhez. Le is mérhető az, hogy a hétszázhetven centi széles képnek pontosan a felezőpontján van az a részlet, ahol a két tudós karja összeér. Eredetileg ez volt a fókuszpont, a lényeg, a szellemi forráspont. Ezt akarta Raffaello megfesteni. És az eddig elmondottak alapján ez logikus is, hiszen így a reneszánsz világkép két nagy szellemi őse, Platón és Arisztotelész van kiemelt helyzetben. És ezzel együtt a jelenkori képviselőjük, Leonardo da Vinci.

Csakhogy ez alatt az idő alatt Michelangelo is megfestette a Sixtus-kápolna első részét, a bejárat felőli oldalt. A pápa közben elment háborúzni, a pénz elfogyott, Michelangelo dühösen abbahagyta a munkát, és ment a pápa után pénzt kérni. Amikor II. Gyula visszajött, látni akarta az eredményt. Elbontatta az állványzatot, és megnézte az elkészült képeket. Adott pénzt, és Michelangelo folytatta a festést. Ő egyébként senkit sem engedett be a kápolnába addig, amíg alkotott. Ekkor azonban fél évre leállt a munka, és közben a szomszédban dolgozó Raffaello biztosan átment titokban, és megnézte az elkészült képeket.

És ő meglátta bennük az Üzenetet. Eszébe jutott, hogy még sincs minden rendben, bármennyire is szeretné ő ezt így látni. És a már elkészült Athéni iskolához hozzáfestette az ő jelképes válaszát. Sajnos ezt sem értette meg a világ, de mi, az utódok azért felismerhetjük.

Te mit látsz meg belőle? – állt meg magyarázat közben Leon.

   Na, még egy képrejtvény, gondoltam magamban, és igyekeztem összeszedni a gondolataimat. Mostanra már egészen elbambulva hallgattam Leon lelkes magyarázatát, és élveztem, hogy megkapom készen a válaszokat, nem nekem kell kinyomoznom azokat különböző jelekből. Azt hittem, a Sixtus-kápolna freskói után már nem lesz több, nekem szánt talány, de ezek szerint van még mit meglátnom. Nos, akkor vágjunk bele! Felkeltem a fotelból, és az állvány elé állva, egészen közelről kezdtem nézni a posztert.

Az első ránézésre is egyértelműnek tűnt, hogy ez a lila kabátos férfi nem tartozik a többiekhez. Valahogy nagyobb is, súlyosabb is, mint a festményen a többi alak. Ha Leon azt mondaná, hogy Michelangelo átment az egyik éjszaka, és ő festette rá a kész képre ezt a figurát, azonnal elhinném neki. A Sixtus-kápolna prófétái közé nyugodtan beilleszthető lenne. Nem azonos egyikükkel sem, még leginkább a csüggedt Jeremiáshoz hasonlít a testtartása. Olyan, mintha ő lenne a tizenharmadik közülük, aki lecsúszott a sorból, már nem fért fel oda, és most a kápolna mennyezete helyett ennek a szobának a falán talált helyet magának.

Érdekes a mellette levő csoport is, a három férfival. Ők is úgy néznek ki, mint Michelangelo prófétái, csak ők nem lógnak ki a kép szerkezetéből, őket már eredetileg is beletervezték. Ott az az oszlopra könyökölve író, kék ruhás ember, lejjebb a másik, piros ruhában, aztán az álló férfi. A körülöttük levő alakok elrendezése megfelel a próféták mellett levőknek. Baloldalon, felül a fiatalember a lobogó, sárga köpenyével olyan, mintha a szomszédos Sixtus-kápolnából érkezne sietve, hóna alatt a szent iratokkal. Ő akár az egyik meztelen ifjú is lehetne. Tőle indul ez a hasonlóság Michelangelo alakjaival, jön lefelé, és Hérakleitosznál végződik, mint egy nagy felkiáltójel. Biztos, hogy amikor ezt készítette, Raffaello látta már a Sixtus-kápolna freskóit.

És egy plusz érdekesség: mindegyik férfi csoportjához tartozik egy-egy angyal, feltűnően kinézve a képből, mint akik valami fontosra akarják felhívni a figyelmet. Az első a bal szélen a kisangyal az oszlop mellett, aki egyik kezével a könyvet fogja. Aztán az író férfi másik oldalán egy kisfiú, utána pedig a fehér köpenyes ifjú. Ugyanolyan szőke hajú mindegyik, ugyanaz a lélek, más-más életkorban. Rajtuk kívül az egész nagy csoportból csak egyetlen másik szereplő néz kifelé: a kép túlsó oldalán maga a festő, Raffaello. 

Ha azt a középső figurát kiveszem a látványból, akkor a kompozíció a Parnasszushoz hasonló. A szereplők csoportja egységes, az elrendezésük egy hídpillérhez vagy boltívhez hasonló. A lejjebb levők szorosan kapcsolódnak a fentiekhez, a képben nincsen olyan kettészakadás, mint a Disputánál. Megmagyarázható a lépcső előtti két csoport jelentése is. Balra, a Platón felőli oldalon állók a szellemi tudással, a filozófiával, könyvekkel vannak elfoglalva. A jobb oldaliak, az Arisztotelész felőliek pedig a földgömbről, az égről és a matematika tudományáról beszélgetnek, vagyis a megfogható, kézbe vehető világról. Ez a két csoport a híd két pillére, erre támaszkodnak a lépcsőn álló többiek.

 

De Hérakleitosz alakja sehogy sem stimmel. Megzavarja a látványt és az értelmezést is. Ha ő egy nagy bölcs volt, aki azt mondta, hogy minden mozog, akkor mit keres mellette az a jókora kőtömb? Az Michelangelót jellemzi, nem a filozófust. És egyáltalán miért van ott az a nagy márványdarab? Teljesen logikátlan az elhelyezése ott a lépcső előtt. Útban is van. A kép többi része egy nagyon alaposan megtervezett építészeti teret ábrázol, és aztán puff, egyszer csak itt van elől egy súlyos kőkocka. De minek? Csak az a szerepe, hogy az a férfi rákönyökölhessen. Olyan, mintha az ő íróasztala lenne, itt a tér közepén. 

Mellesleg ha jól megnézem, az is nagyon gyanúsan Michelangelo-utánzás, hogy a két bal oldali férfi lábánál is van egy-egy kis kőtömb, hogy a lábukat éppen úgy rakhassák rá, ahogy a szibillák meg a próféták teszik a Sixtus-kápolnában. A képen a többi embernek nincs szüksége ilyen kiegészítőkre, megoldják az állást, ülést ezek nélkül. Tehát ez nem Raffaello gyakorlata, csak a másolt minta miatt festette így.

De az a középső nagy kőkocka mindenképpen kilóg a képből. Igen, most látom, szó szerint kilóg a képből, mert a perspektíva sem stimmel. Mintha más lenne az a látószög, ahogy a kocka látszik, mint a mögötte levő lépcső. És eleve ferdén van ott, megzavarva azt a szép szimmetriát a padló mintájában. Sőt, ha alaposan megnézem, akkor kiderül, hogy az egész kocka nem stimmel, mert a valóságban nem is férne el a lépcső előtt.  

Tehát itt van egy tökéletesen megkomponált kép, hatalmas boltívekkel, emberek csoportjával, és akkor olyan, mintha pluszban odatűznének a legelejére egy utólagos kiegészítést, ami az egésznek megváltoztatja az értelmét. Mint amikor egy nagy számjegy elé odahúzok egy mínuszjelet. Csak egy vékony vonal, de ettől minden más lesz.

Ez az alak a kőtömbjével egy ilyen, mindent megváltoztató, megkérdőjelező, a szép üzenetet felülíró jel. A kőtömb túlsó sarkában sötétlik a tintatartója, és az a kerek folt úgy néz ki, mintha valaki egy nagy szöggel utólag tűzte volna rá a kész képre ezt a részt. Valahogy úgy, ahogy pár évvel ezután Luther Márton szögezte ki a téziseit a templom ajtajára. Igen, ez a képrészlet is egy ilyen, figyelemfelhívó kiáltvány. Üzenet arról, hogy probléma van, kizökkent az idő, vagy pontosabban: kifordult a tér a sarkaiból.

Igen, ez rá a legjobb megfogalmazás: a tér, a világ kifordult a sarkaiból. Eredetileg ezt akarta megcsinálni ez a nagy szellemi csoport is, de nekik nem sikerült. Michelangelo megtette, de csak ő egyedül, magányosan. És most ő itt van, de a többiek a múlt csoportképén maradtak, mégsem jöttek át ebbe a korba. Látszólag itt élnek, de nem változtatták meg a világot.

Ahogy ezt végiggondoltam, utána vettem csak észre, hogy milyen igazam van. A képen mindegyik szereplő ókori ruhában van, és mezítláb vagy saruban. De itt elől Michelangelo lábán hosszú szárú csizma van, és a kabátja is középkori viselet. Ő a jelenben van, abban az időben, amikor a festmény készült.

És most már jól láttam, hogy a tér egyértelműen más körülötte. A kőkocka nem férhetne el a lépcsősor előtt, és Michelangelo sem tudna ráülni a lépcsőfokra, mert nem egy síkban van vele. Olyan, mintha a levegőben ülne. A feneke alatt sem stimmel a kőpadló és a lépcső találkozása. Itt lejjebb van a szint, mint a jobb oldalon, és nincs megfestve a lépcső aljának a pereme. És ha már itt folytatom a vizsgálódást, akkor a kis kövön álló férfi jobb lába mellett is furcsa az árnyék, mintha még egy lépcsőfok lenne ott. De ez már csak apró eltérés ahhoz képest, amit Michelangelo alakja képvisel. 

Tehát szerintem a képen valójában az látszik, hogy Raffaello is felismerte a küldetésük kudarcát. Rájött, hogy a csoport mégsem tud aktívan kapcsolódni a jelenhez, Leonardo elvesztette a központi, vezető szerepét, és Michelangelo egyedül próbál fordítani a világ rendjén. Ezért Raffaello az utólagos módosítással változtatott saját eredeti üzenetén is. Már nem az eredeti szellemi vezető, Platón-Arisztotelész-Leonardo lett a fókuszpont egy tökéletes tervezésű képen. Helyette kiszögezte középre a kiáltványát, hogy: „Figyeljetek Hérakleitosz-Michelangelóra, emberek! Gond van. A tökéletesnek induló tervünk félrecsúszott. Vegyük észre, minden változik, úgy, ahogy Hérakleitosz hirdette.”

Raffaello az üzenet miatt hajlandó volt feláldozni a műve tökéletes kompozícióját, megbontotta az egységet, hogy megmutassa, kibillent a világ, és ezt a problémát tette a középpontba. De valószínűleg őt sem értették meg, ahogy Michelangelót sem.

Na, ennyi.