Sóhajtottam egy nagyot, és felemeltem a tekintetemet a
képről. Visszatértem a saját időmbe, a római kis szobába. Leon és Draco
egyszerre bólintottak, ahogy rájuk pillantottam. Most igazán kényelmes helyzet
volt az, hogy ők közben hallották a gondolataimat, és nem kellett hangosan
elismételnem, mire jutottam.
– Igen, jól látod, ez a lényeg – mondta Leon. – Raffaello
is felismerte a helyzetet, de nem nagyon tudott mit tenni. Ebbe az első szobába
belefestette az Üzenetet és a közben felismert figyelmeztetést is. A négy
freskó összeolvasva elmondja a történetet. Az Erények, a szellemi igazság, a
szent tudás megtestesült, és lejött a földre. A Parnasszuson a művészek
megfogalmazták, és aztán lehozták az emberek közé az égi üzenetet. Később az
Athéni iskolában a művészetek mellé betársult a tudomány is, és az emberiség
szellemi tudása kiteljesedett. De a hitből merev, dogmatikus vallás lett, emiatt
szétvált az égi és a földi világ, az emberek pedig vitázni kezdtek egymással az
összefogás helyett, ahogy a Disputa freskóján is látható. Ezért az Athéni
iskola szereplői visszajöttek, hogy a reneszánsz eszmékkel újraegyesítsék a
szellemi és az anyagi oldalt.
Ez volt az eredeti üzenet. És menet közben kiderült, hogy
a terv félrecsúszott, a világ kibillent az eredeti menetéből. Erre figyelmeztet
a freskón az utólag odafestett Michelangelo gondterhelt figurája.
Raffaello ennyit tudott tenni a cél érdekében, aztán
folytatta a saját feladatát, festette azt a szebb, másik világot, ami az ő
eredeti küldetése volt.
Michelangelo és Raffaello erőfeszítésének volt azért egy
kis hatása, Leonardóban megmozdult valami. Ekkor festette meg a Szent Anna harmadmagával
című képét, amivel kiegészítette a Sixtus-kápolna freskósorán az Éva
teremtésének hiányzó képkockáját. Ez a festmény
illik oda, nem az, amit Michelangelo tehetetlenségében odarakott a fiatalkori
vázlatai alapján.
De egyébként Leonardo ebben az időben, 1508-tól 1513-ig
Milánóban élt, a francia király szolgálatában. Geológiai és vízrajzi
tanulmányokat készített, anatómiai tanulmányokat végzett, megoldotta a görbe
szögek matematikai problémáját, mellesleg pedig a testvéreivel pereskedett.
– Egyszóval elcseszte az idejét – szúrta közbe Draco,
szokásos stílusában. – Felpislantott a hívásra, gyorsan festett válaszul egy
képet, aztán újra elmerült a borsó-lencseválogatásba, mint egy mesebeli
Hamupistike, akinek már régen az Élet báljában kellene lennie, de még mindig
vár valami külső jelre.
– Aztán Leonardo 1513-tól három évig Rómában élt – vette
vissza a szót Leon, és nem fűzött megjegyzést Draco szavaihoz. – Akkoriban már
a legtöbb nagy művész és tudós Firenzéből és egész Itáliából is Rómába igyekezett,
mert ott tudták leginkább megvalósítani a terveiket. Kivéve Leonardót, akinek
már régen ott lett volna a helye. Ő alig járt korábban Rómában, és tartósabban
csak ekkor, az élete legvégén költözött oda.
Így abban a pár évben ott volt Rómában, egymás közelében
a reneszánsz korszak földi Szentháromsága. Egyszer korábban már találkoztak,
1504 körül mindhárman Firenzében voltak. Raffaellónak ott indult el a művészi
karrierje a két nagy elődöt követve. Leonardónak és Michelangelónak pedig akkor
kellett volna megfesteniük a firenzei tanácsterem freskóit, de persze nem
sikerült az együttműködés.
Aztán tíz év múlva Rómában megint adódott egy halvány
esély. Michelangelo 1515-re készítette el Mózes szobrát, Raffaello pedig sorra
alkotta a szebbnél szebb képeit. Egy helyen voltak, egy időben, és most sem
történhetett meg a kapcsolódás, nem történt meg a csoda. Mert a harmadik ember,
Leonardo továbbra is a kör négyszögesítésének a problémájával volt elfoglalva,
tudományos és matematikai tanulmányokat végzett, amiket titkos tükörírással
jegyzett fel a füzeteiben. Ezekről persze semmit sem tudott a külvilág, nem
épült bele a korszak tudásába, nem vitte előre a fejlődést. Elveszett ez a
tudás, ahogy elveszett a feltalálójuk, és vele együtt végleg elveszett az
eredeti terv is az új világról.
Aztán 1517-ben Leonardo a király hívására Franciaországba
költözött, és ott is halt meg két év múlva, hatvanhét évesen.
Raffaello lázas igyekezettel próbálta belesűríteni az
idejébe azt, amit lehetett, mert érezte, hogy a terv kudarcával neki is
rövidebb lett az élete. Nagy lánggal lobogva élt, szeretett, szerelmeskedett és
rengeteg képet festett. Számtalan Madonnát gyermekkel a karján, szenteket a
látomásaikkal, és embereket, akik a vásznon élőbbek lettek, mint a valóságban.
És aztán az a belső tűz egy magas lázzal járó betegség
képében el is égette őt, éppen a harminchetedik születésnapján. Egy évvel
Leonardo után halt meg, 1520. április hatodikán, nagypénteken. Az utolsó képén
dolgozott, aminek a témája Krisztus színeváltozása volt.
Aznap, amikor meghalt, meghasadt a vatikáni palota mennyezete,
a pápának egy időre ki is kellett költöznie azokból a termekből. Raffaello
halálának különös eseményei még jobban megerősítették a hasonlatosságát az
isteni gyermekhez, Jézushoz.
Ezek után Michelangelo végleg egyedül maradt. Dolgozott
még, de egyre megkeseredettebben. Olyanná vált, mint a márványtömbjei, itt
ragadt ebben a világban a bánatával együtt. Az ideje nagy részét a két
síremlékkel való küszködés töltötte ki, II. Gyula és a Mediciek számára. Jellemző
ez is a helyzetre. Mintha Michelangelo itt maradt volna, hogy megalkossa az
egykori nagy terv síremlékét, de ez sem ment egyszerűen. Mind a két mű
monumentálisnak indult, és csak csonkán, részletekben készült el. Ezzel pedig
tökéletesen modellezte azt a nagy szellemi vállalkozást, ami megváltoztathatta
volna az egész világot, de végül csak a művészeti életre tudott hatni.
Michelangelo 1535-ben III. Pál pápa megbízására
megfestette még az Utolsó ítéletet a Sixtus-kápolnában. Hatvan éves volt,
reményvesztett, magányos ember. Hat év alatt készült el a freskóval. A képet
egyrészt látványosan megcsodálták, és a fiatal művészek azonnal másolni kezdték
a részleteit, hiszen a híres Michelangelo festette. Másrészt azonnal támadták is
a meztelenség tobzódása miatt, ami valljuk be őszintén, tényleg nem illett a
szent falak közé. Hiába volt a vallási magyarázat, hogy a feltámadáskor nem
ruhában fognak kikelni az emberek a sírból. Ezek a testek nem hirdetnek
semmilyen átszellemültséget. A húsról-vérről, anyagi világról szólnak. Persze,
nem véletlenül, mert Michelangelo éppen ezt akarta közölni velük. Azt, hogy
hiába lesz feltámadás, ez az emberiség nem tud szabadulni az anyag fogságából,
és Krisztus nem fog könyörülni rajtuk.
Ezek után Michelangelo úgy érezte, hogy ő elmondta a
művészetével, amit akart, és ettől kezdve alig alkotott valamit. Rómában élt,
és foglalkozott építészettel is, a Szent Péter templom befejezését ő
irányította, és ő tervezte meg a kupolát. Idős korára a hit felé fordult, verseket
írogatott, és néhány Pietát még kifaragott. Bár szinte meggyűlölte az életet,
mégsem tudott elmenni innen. Abban a korban különlegesen hosszúnak számító
életet megélve, nyolcvankilenc éves korában halt meg, 1564-ben.
Nos, erről a freskóról, az Utolsó ítéletről már éppen
eleget beszéltünk, de azért vess csak rá egy pillantást! – Leon a polcról újabb
tekercset vett le, az előzőeket gondosan visszarakta a helyükre.
Igazán kényelmes
helyzetben éreztem magam, ma délután egy komplex tárlatlátogatást kaptam egy
fotelban üldögélve. Utazás térben és időben. Tehát most Raffaellótól
visszakanyarodtunk a kiindulópontra, Michelangelóhoz és a Sixtus-kápolnához.
Leon kigöngyölítette ezt a posztert is, és feltette az
állványra. Láttam persze a freskót már bent a kápolnában, de akkor nem ezekre
az alakokra figyeltem. Nem is igazán emlékeztem rá, hogy mi volt a szemközti
falon, mert engem a mennyezet ragadott meg. Ott éltek, mozdultak az alakok.
Szemben csak valami nagy kék folt rémlett.
Most láttam, hogy abban a nagy kékségben embercsoportok
gomolyognak egy energikus központi alak körül. A freskó első pillantásra az
előzőleg látott egyik Raffaello-képre, a Disputára emlékeztetett. Ugyanolyan
szétszakadást láttam benne. Mindkettőnél ott az a középső, széles sáv, fő
helyén Krisztus alakjával, felette két csoportban pár angyal, alul meg a
kavargó, különálló embercsoportok. Az a különbség, hogy itt hiányzik legfelül,
középen az isten alakja, helyette a felső freskósor mintázata lóg bele a képbe,
és azon túl ott ül a hatalmas termetű Jónás, óriásként trónolva felettük.
A következő feltűnő különbség pedig a Krisztus-alak
energiája, amiről Leon az előbb beszélt. A Disputánál még ül, és tehetetlenül
tárja szét a kezét: „mindenki nyugodjon le…” Itt, az Utolsó ítéletnél pedig energiaörvény
van körülötte, aktivitás és hatalom. A Disputánál a kutya se figyelt rá, itt
meg a vele egy síkban levő embertömeg aggódó arccal várja a végső döntését.
Krisztus balján mindkét képen ott a kék köpenyes Mária. A
Disputánál tisztes távolságból, hódolattal hajol feléje, mint egy áhítatos
hívő. Az Utolsó ítéletnél testközelben, hozzásimulva, de tőle elfordulva áll,
mint egy önálló véleménnyel rendelkező partner, aki tudomásul veszi a döntést,
de nem ért vele egyet.
Újabb hasonlóság az, hogy mind a két képen a lenti, földi
szinten levők a maguk dolgával vannak elfoglalva, nem néznek fölfelé. A
Disputánál a nagy vita megy, itt meg a baloldalon a feltámadás, felfelé
kapaszkodás, jobbra meg a lezuhanás, pokolra szállás zajlik, és közben nem látnak
fel, a lényegre.
Legalul ott van a pokol. Vicces lehet, hogy amikor a pápa
misézik, a feje magasságában az ördögök veszik körül. És pont középen, ahol az
oltáron a feszület szokott állni, ott nyílik a pokol ürege az ördögökkel.
Szegény keresztre szögezett Krisztust pont a papok teszik bele a pokol
bugyrába.
Ez a lenti rész olyan, mit egy horrorfilm, elég szörnyű
látvány. De feljebb a többiek, a szentnek bizonyult emberek sem látszanak
olyanoknak, akik bejutnak az örök boldogság birodalmába. Ez a freskó nem a
mennybemenetel örömét hirdeti, az biztos.
És ahogy Leon mondta, egyértelmű, hogy középen az a
férfialak nem fog bűnbocsánatot hirdetni. Ő nem egy jóságos, békés Jézuska. Nem
is hasonlít a klasszikus Krisztus-ábrázolásokhoz. Ha a jellegzetes sebhelyek
nem lennének a testén, akkor egy görög isten, Apolló is lehetne. Ha pedig a
mennyezet alakjait nézem mellette, akkor ő az új nemzedék, a fiatal férfi
Teremtő. Ő Ádám, csak a teste már olyan izmos, széles, mint aki sokat birkózott
ezzel a világgal, és most egy nagy tussal lezárja, berekeszti ezt a meccset.
De az arca a Dávid szoborhoz is hasonlít. Ő az a Gyermek,
aki már felnőtt, és most végső döntést hozott. Az előző nemzedékből Jeremiás
tehetetlenül magába roskadt a kudarc láttán, az öreg Teremtő a Noé-féle utolsó
képen pedig meghalt. Ők itt hagyták, magára hagyták ezt a világot.
Ennek a Krisztusnak ezen a képen szintén elege van ebből
az egészből, bűnösökből és szentekből is. De ő cselekszik, le akarja zárni az
egészet. Az ő forgó mozgása a tornádó pusztító örvényét fogja elindítani, hogy
tisztára söpörje ezt a darabokra szakadt világot.
És itt ér véget az a mozdulatsor, ami elindult a líbiai
szibilla mozdulatánál, aki nem tudott összeolvadni a kettéváló világba
belezuhanó Teremtővel. Utána következett Jónás figyelmeztetése, aztán a Hírnök
üresen kinyúló karja. És most az egészet lezárja ennek az ítélő Krisztusnak a
köríves mozdulata, ami elindítja a Végítéletet.
És ez az ítélet a teljes pusztulás.
Ahogy egyre tovább néztem a képet, kezdtem magam rosszul
érezni. Már annyiszor láttam Michelangelo alakjait a mennyezeti freskókon, hogy
ők már jó ismerősnek tűntek, mintha részesei lennének az életemnek. De ezek az
emberek itt nem tartoztak közéjük. Sőt, nem is tűntek élő embereknek, csak
túlburjánzó hús- és izomcsomóknak. Azoknak a szárnyatlan angyaloknak meg olyan
furán illeszkedett a fejük a törzsükhöz, mintha egy ügyetlen fazekasmester
össze nem illő részeket ragasztott volna egymáshoz agyagból.
Ez a Michelangelo már nem az volt, akit ismertem. Ezeknek
a torz testeknek már nem volt közük a mennyezet tökéletes alakjaihoz. Ez itt
már nem Kapu, csak egy végső, elkeseredett üzenet a falra festve. Egy dühös,
káromkodó graffiti.
Egyetlen ismerőst találtam a képen, a Nőt ott középen,
Máriát. Vagyis a női Teremtőt. Egyedül az
ő alakjában maradt meg az az élő energia, ami a mennyezeten még jelen volt. Az
ő teste nem formátlanodott el, őt nem nyomta el anyag. A forduló mozdulata
hasonlít a líbiai szibilláéhoz. De Mária nem a könyvet csukja be, hanem önmagát.
A két karjával, az egymást keresztező lábával önmagába zárja azt a spirális
mozgást, ami a líbiai szibillánál is az életet jelentette. Ő, a Nő itt is
megőrzi az életet, azt, amit a mellette levő Férfi éppen elpusztítani készül.
A férfi és a női Teremtő forgása itt is elkülönül. Az új
világban az új nemzedék sem tudott egységet teremteni. Megint nem sikerült az
egyesülés, pedig már nagyon közel voltak egymáshoz. Ott álltak egymás mellett,
de máshogy akarták a megoldást, és ezért más-más irányba fordultak.
Huhh, nagy levegőt kellett vennem, és elfordultam a képtől,
mert a benne meglátott energia kezdett lehúzni. A fenébe is, megint kudarcot
vallottunk! Hogy lehet ennyit szerencsétlenkedni már ezzel a nagy tervvel! Vagy
lehet, hogy eleve kudarcra van ítélve minden próbálkozás, mert ez a jelenlegi
emberiség nem képes békében és boldogan élni? Nem tud és nem akar egyesülni,
mert túl messze pattantak már egymástól az eredeti, szétrobbant Egység
szilánkjai, és már nem ismerik fel egymást? Túlságosan különbözőek lettünk,
máshogy értékeljük a múltat, nem értjük meg egymást a jelenben, és nem tudunk
egy egységes jövőt elképzelni.
Lássuk be, hiába próbálkozunk, valahol mindig
szétcsúsznak az energiák, elszakadnak egymástól a szálak, amiknek össze kellene
kapcsolódniuk. Vagy a terv rossz, vagy mi vagyunk alkalmatlanok rá, hogy
megvalósítsuk. Nem sikerül, már sokadszorra sem sikerül.
– Eddig nem sikerült – mondta Draco, erősen megnyomva az
első szót. – Eddig nem voltunk rá képesek. De minden egyes próbálkozással közelebb
kerülünk a célhoz. És persze egyre mélyebbre vájjuk a régi kerékvágást is,
ezért nehezebb lesz kilépni a régi mintából. De majdcsak megunjuk egyszer! –
Felnevetett, és valódi vidámságot hallottam a hangjában. – Az biztos, hogy én
már nagyon unom. És remélem, egyre többen érzik ugyanezt.
– Most, hogy itt vagy, Angele, a reményünk újra
megerősödött – tette hozzá Leon. – Mi, férfiak csak tartjuk a frontot, őrizzük
a régi tudást. De láthattad a képeken, hogy az életet a Nő viszi tovább. A
változást a női Teremtő energiája indíthatja el, és mi, bukott Férfiak csak
válaszolni tudunk a hívásra, ha egyáltalán meghalljuk azt. És persze akkor, ha
ennyi kudarc után maradt még bátorságunk újra próbálkozni.
A változáshoz, a Teljesség új világához mindkét Teremtő energiájára
szükség van. A Férfiból és a Nőből tud megszületni az új Gyermek, az Új Világ.
De ehhez végre össze kell fonódniuk, egymásra találni, egymásba olvadni, hogy a
két külön Egységből megfoganhasson egy harmadik, az új Egység, az új Élet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése