32 A közös múltunk Itáliában

A Pieta után még mindig reménykedtem. Kifaragtam Dávidot, az élő, energikus, gyönyörű férfit. A kis embert, aki óriás lesz a saját erejéből. Én, akinek a teste olyan volt, mintha egy ügyetlen szobrász agyagból trehányul dobta volna össze, az elnagyolt arcvonásaimmal, az eltorzult orrommal, én, a csúnya és boldogtalan kis emberke megteremtettem magamból az ideális férfit. Megszültem magamból Őt. Ott magasodott Firenze főterén, és mindenki csodálta.

Leonardo pedig eközben megfestette a Mona Lisát. Ő, a gyönyörű férfi, aki egyébként csak lányos alkatú fiúkat festett, és akit annyira érdekelt a torz arc, az idomtalan test, hogy vázlatfüzeteket rajzolt tele ezekkel az ábrákkal. Ő, aki a legtöbb művét csak vázlatként készítette el, aki félbehagyta a festményeit, mert csak az ötlet érdekelte, ezt a női portrét évekig finomítgatta. Ez volt az egyetlen dolog, amit végigvitt az életében a tökéletességig.

Én megalkottam a tökéletes Férfit. Ő megfestette az ideális Nőt.

Majdnem sikerült a kapcsolódás.

                               

                       

Mert ezek után egyszer, egyetlen egyszer majdnem sikerült valamit közösen összehoznunk. Amikor kész lett a Dávid szobor, mindketten Firenzében voltunk. Ott, ahol az egész elkezdődött. A nagy tervünk főhadiszállásán. Leonardo ekkor már régen letért az eredetileg tervezett útjáról, már a legelején a könnyebb utat választotta, művészkedni kezdett a komoly tudomány helyett, aztán meg mindenfélével foglalkozott, az összes tudománnyal, hogy valahogy betöltse a hiányzó űrt, ami benne is ott volt. Mindennel foglalkozott, és semmivel sem ért el látványos eredményt. A nagyra tartott találmányai játékos ötletek voltak csupán, légvárak, amiket abban a korban semmire sem lehetett használni. Elfelejtődtek, aztán több száz év múlva újra fel kellett fedezni őket. Egy komolytalan, játékos kamaszgyerek volt, egy be nem váltott ígéret, egy fel nem nőtt, eltékozolt képességű zseni. És ő, aki szavakban olyan nagy humanista volt, beállt a véreskezű Cesare Borgia szolgálatába, és különböző hadigépezeteket tervezett a hadjáratához. Persze, a legtöbb azok közül is csak ötlet maradt.

És akkor felkértek mindkettőnket, hogy fessünk freskót a firenzei Palazzo Vecchio tanácstermének egy-egy falára. Ő az anghiari csatát, én a cascinai csatát. Ha sikerül, az a terem tele lett volna látványos, lüktető férfienergiával. És onnan, a főhadiszállásról, a firenzei tanácsteremből elindulhatott volna még valami fontos és jó dolog.   

És ezzel valami apró töredéket még összegyúrhattunk volna az eredeti terv helyett, még tehettünk volna valamit közösen. Legalább egy kis szimbolikus egységet hagyhattunk volna magunk után. Még lehetett volna egy, legalább egyetlen közös harcunk.

Én megrajzoltam a kartonokat, a gyönyörű, meztelen férfialakokat. Ő is elkészítette a vázlatait, az érzelmek uralta, eltorzult arcokkal, kicsavarodó testekkel, formákat feszegető indulatokkal. Megvártam, mi lesz belőle, meddig tart a lendülete. Előttem született huszonhárom évvel, hagytam, hogy ő kezdje el itt is a közös munkát.

Reménykedtem. De újra csalódnom kellett. Leonardo nem nőtt fel. Nem lehetett rá számítani. nem lett harcostárs még ebben a kis pót-tervben sem.  

Elkezdte a festést, a szokásos ötletrohamával, újító lendületével. Viaszos alapra vitte fel a festéket, mert valami újat akart már megint. Aztán az alapozás megfolyt, a kép tönkrement, ő meg otthagyta az egészet. Elment Milánóba, és geológiával meg anatómiával kezdett foglalkozni. Akár egy felelőtlen kölyök, aki még keresi, hogy mi legyen, ha majd egyszer nagy lesz. De sosem nőtt fel.

Ekkorra már nagyon messze eltértünk az eredetileg tervezett úttól. Lemaradtunk arról a szebb jövőről, amit nekünk kellett volna megteremtenünk. Leonardo továbbra is szórakozásba menekült a felelősségteljes feladata elől, mi pedig megpróbáltuk menteni a menthetőt.

Kolumbusz már felfedezte Amerikát, de azt a spanyolok hódították meg, aztán a többi nép, és nem mi vittük át az új kultúrát az ősi világba. Nem csak a saját országunk fejlődését buktuk el, hanem egy egész kontinens boldogságát vesztegettük el, és helikopter meg ejtőernyő tervek, tükörírással írt, gyerekes jegyzetfüzetek maradtak csak az utókorra a diplomáciai titkos szerződések helyett.

Már megint összedőlt egy világ miatta. Miattunk.    

Megfestettem a Sixtus-kápolna freskóit. Egy idegen, nem közénk tartozó pápának, és megpróbáltam beletenni az Üzenetet, hátha egyszer majd valaki emlékezni fog, megérti, és helyettünk továbbviszi azt. És hogyha valamikor mi visszatérünk ide, megtaláljuk a múltunkat.

Na, ott egyszer még segített Leonardo.  Kiegészítette azt, amit én nem tudtam megfesteni. De aprócska kárpótlás volt ez az egész veszteséghez képest. És ahogy a freskót sem értik, nem látják az emberek, a kiegészítést sem fogják fel.

Én a freskósoron nem tudtam megfesteni Éva teremtését. Nem találtam meg az odaillő képet. Ezért a fiatalkori vázlataimból odakentem a falra egy köpenyes alakot, egy hajlongó nőt, egy esetlen, fekvő férfit. És abba is akartam hagyni az egész küszködést. Pénz se volt hozzá, kedvem sem volt hozzá. 

De abban az évben Leonardo bemutatta a Szent Anna harmadmagával című képét. Készen, befejezetten. Ott volt rajta a Nő teremtése. Persze, ezt ugyanúgy nem látták meg az emberek, ahogy a freskóimból sem olvasták ki az üzenetet. De legalább megvolt a kép, és betöltötte azt a hiányzó helyet, ami a freskósorból kimaradt. 

És folytattam a festést, újult erővel, és elkészült Ádám teremtése. Pontosabban az a rész, amit az emberek ennek neveznek. És nem látják rajta, hogy ez nem teremtés, hanem kapcsolatfelvétel. Az égi világ kapcsolatot talál a földi élettel.

Ez van rajta, de erre még ma is vakok az emberek.

Tehát folytattam a festést, beletettem mindent, amit akartam, az energia kiszakadt belőlem, és vitt magával. Elkészült a mű, és ott volt benne mindaz, amit át akartam adni ennek a világnak. És tudtam, hogy úgysem értik meg, semmit sem értenek belőle, mert az, aki szavakká formálhatná az Üzenetet, éppen matematikai feladványokon töri a fejét.  

Pedig azon a Szent Anna képen megmutatta, hogy emlékszik. Ott a képen a Nő, Mária, aki a másik Nőből, Annából születik meg. Nem egy öntudatlan férfi oldalából, egy téves mese alapján, hanem egy nagyobb Nő testéből. És ők a Természet ölén ülnek, az ember nem járta, vad tájban, az ősi világból. A Természet Anya megszüli Szent Annát, ő megszüli Máriát, aki világra hozza a Fiút. Akiből majd lesz a szelíd férfi, a világ Megváltója.

Ezt festette oda Leonardo. És most, mintha a világ összes tudása itt lenne bennem, hallom a ritmusát, hogy ezt a történetet hogyan regélte el egy ősi magyar imádság:

„Ég szülte Földet,

Föld szülte fát,

Fa szülte ágát,

Ága szülte bimbaját,

Bimbaja szülte virágát,

Virága szülte Szent Annát,

Szent Anna szülte Szűz Máriát,

Szűz Mária szülte Jézus Krisztust –

Világ megváltóját.”

A férfiakat nem tudtuk Leonardóval együtt megfesteni Firenzének. A Nő titkát viszont megmutattuk, egymástól függetlenül, mégis egymásnak válaszolva. A Sixtus-kápolna mennyezetén ott a hamis kép. Ott virít a többi között, és süt róla, hogy hamisítvány. Nem tartozik bele a sorba. Ez egy nem igazi kép. Ez itt a hazugság. Az a titok, hogy vedd észre, nem ez az igazság.

Helyette ott van Leonardo festményén a megfejtett titok. Ez nem Mona Lisa titokzatos mosolya. A természeti táj viszont hasonló, csak még egy korábbi, ősi állapotban. Itt nincs út és híd, itt parttalan még a víz, és csak a Természet erői formálták a vidéket.

Itt is három alak van. A középső, Mária előredől, mint a freskón Éva, de nem tétova leányzóként hajlong egy öreg férfi előtt, hanem anyai törődéssel nyúl egy ifjú férfi, a saját gyermeke után. Itt ő a férfi Teremtője.   

Őt pedig egy másik nő teremtette meg, és tartja az ölében, mint egy gyermeket. Szent Anna, akinek az arca az én Pietám nőalakjának idősebb változata. 

Ha valaki megnézi, láthatja a hasonlóságot. Ugyanaz az arc, a kendő a fejen, a ruha kerek kivágása a nyaknál. De ez a nő nem gyászol, hanem mosolyog. Derűsen nézi a teremtményeit. Mária jobb karja mintha Szent Anna vállából nőne ki, azzal a karral öleli az eleven fiút, amivel a Pieta Máriája a halott testet tartja.

Itt van hát a Nő teremtésének a titka. Akinek van szeme, láthatja. 

Ezt legalább megcsináltuk. De közben elvesztettük az új világot.

23a Még mindig az Özönvíz

Nagy csönd lett Charlotte szavai után. Valószínűleg mindannyian a saját, új életünk lehetőségeit latolgattuk. Előttem David arca jelent meg, azzal a mosollyal, ahogy reggel kilépett a fürdőszobából. De gyorsan kijózanítottam magamat. A fenébe is, ez nem a jövő, ez a múlt. Egy régi kép csak, amit már felülírt annyi másik. Raffaella megjelenése, a csókjuk, a búcsúzásunk a pályaudvaron. És ha mindez nem volna elég, ott volt Davidről a legutolsó képem, arcán azzal a meglepetésből gyűlöletté váltó kifejezéssel. Maradjak csak józan. Az új élet-új világ tervembe nem tartozhat bele David.  

Charlotte közben felnyúlt, és megsimította a fejünk fölött lógó képet.

– Beszélhetek még róla, van türelmetek hallgatni? – kérdezte. Buzgón bólogattunk. Én azért, mert amíg Charlotte meséli a saját élményeit, legalább nem Davidre gondolok. A másik két lány hasonlóan heves bólintásaiból valószínűnek tűnt, hogy egyelőre ők is szívesebben hallgatnak, mint hogy a saját új életüket kelljen tervezni.

Charlotte viszont láthatóan örült, hogy beszélhet.

– Annyira szeretem ezt a képet! Szerintem ez a legjobb részlete az egész freskónak, de persze elfogult vagyok. És másnak hiába is áradoznék erről, úgysem értenék meg. De ti legalább tudjátok, hogy miért ilyen fontos ez nekem. És most még van kinek mondanom. Mert a jövő héten visszautazom Párizsba. – Elmosolyodott, maga elé nézett, és zavartan a bal kezén levő gyűrűt kezdte forgatni. – Még mamma Giuliának sem mondtam, tegnap este döntöttem csak el. Pár napja kaptam egy emailt. Francois írt, akivel a régi munkahelyemen dolgoztam. Egy új vállalkozást szervez, és rám is gondolt. Szerinte nagyszerűen illenék a kezdőcsapatba. Nagy kihívás, egy teljesen új területen kell kiépíteni az alapokat. Azt írta, ő mindig úgy látta, hogy többre lennék képes. Ha van kedvem, most kipróbálhatom magam. És… – Charlotte kicsit elpirult –… amúgy Francois mindig nagyon kedves volt velem. Amikor Louis elhagyott, párszor írt is, érdeklődött, hogy mi van velem, de nem válaszoltam az emailjeire. És most újra együtt fogunk dolgozni…  egy új világban. – Ki csönd után Charlotte nagy levegőt vett, és felemelte a fejét. – Na, majd meglátjuk mi lesz. Mostantól pedig a freskóról fogok beszélni végre, és nem magamról.

   Nevettünk. Charlotte a mennyezeten levő, az egész freskósort ábrázoló kép felé mutatott.

– Figyeljetek, kezdődik az idegenvezetés! Tehát Michelangelo 1508-ban kezdte el kifesteni a Sixtus-kápolna mennyezetét, és négy év alatt, 1512-re készült el vele. Egyáltalán nem volt kedve ehhez a munkához, ő szobrásznak tartotta magát. Huszonnégy éves korában, 1499-ben megalkotta a Pietát, amivel azonnal a leghíresebb művészek sorába került. Aztán 1504-re elkészült a Dávid szobor is Firenzében.

Istenem, még csak huszonkilenc éves volt, és már beírta magát a halhatatlan művészek közé! Ha belegondolok, hogy én meg itt állok harminckét évesen, és mit tudnék felmutatni… na, vissza Michelangelóhoz. Szóval ő egy zseni volt. II. Gyula pápa ki is találta, hogy vele készítteti el az óriás méretű síremlékét. Michelangelo lelkesen kezdte tervezni az alakokat, de aztán a pápa háborúzni kezdett, és halogatni kezdte a kivitelezést, mert nem volt rá pénze. Sőt közben kitalálta, hogy előbb a Sixtus-kápolna mennyezetére fessen valamit Michelangelo. Ő ezen persze megsértődött, hogy nem ilyen munkát akar. Az első tervek amúgy is valami egyszerű díszítésről szóltak csak, oldalra a tizenkét apostol, felül meg pár festett oszlop került volna. Ezen jól össze is vitatkoztak, és a makacs pápa meg a dacos művész csatájából Michelangelo került ki győztesen. A pápa azt mondta neki, hogy csináljon, amit akar, csak legyen meg a freskó.

Na, tehát a hagyomány alapján, sőt Michelangelo egyik levele szerint is ő dönthette el, hogy milyen jelenetek kerülnek a falakra. De a nagyokos művészettörténészek ezt nem akarják elhinni, szerintük biztos, hogy egyházi szaktekintélyeknek választották ki azt, hogy melyik bibliai esemény kerüljön a falra, mert mindegyiknek a nagy szent üdvtörténetre kellett utalnia. Egyébként is alul már ott voltak a korábbi képek Jézus életéről. De nézzenek már rá, azok lent körben csak festmények, a mennyezet meg él, vibrál, az egy egészen más dimenzió!

És ezek a nagyokosok persze meg is tudják magyarázni a kapcsolatot, hogy itt mindegyik kép valójában Krisztus eljöveteléről szól. Na, én ezen tudok leginkább kiakadni. Amikor Michelangelo odavágja a szemük elé az ő igazságát, mutat valami fontosat, Kapukat nyit meg, és ők azt mantrázzák, hogy igen, ez is Krisztusról szól, meg az is, semmi más nincs benne, csak az egyház felmagasztalása. Ja, persze! Nézzék már meg azt a dicsőségesnek nevezett bárkát meg a nagy megmentő Noét ezen a képen! Ők a legkisebbek az egész jelenetben! Miért nem akarják már látni a valóságot?

Ó, bocs, túlságosan előre ugrottan. Szóval Michelangelo harminchárom évesen elkezdte festeni a mennyezetet a saját egyéni elképzelése szerint. De lelkiismeretes művész volt, és mivel a freskófestéshez nem nagyon értett, firenzei szakembereket hívott. A bejárat felől kezdte a munkát, de a mostani sorban a második kép, az Özönvíz volt az, amit először megfestett. Amikor 1979-ben elkezdték restaurálni a kápolnát, közelről láthatták és dokumentálhatták az eredeti alkotói folyamatot. A vakolaton látszik, hogy melyik részeket készítették el egy-egy nap alatt. Ez az első kép még huszonnyolc kis részből áll össze, az utolsót, a Fény és a Sötétség szétválasztását pedig már egyetlen nap alatt megfestette Michelangelo. Ezen, az Özönvízen kísérletezte ki a technikát is. A legelső variáción penész ütött ki, módosítani kellett a vakolat összetételén. Egyébként ezen a részen van egy kisebb sérülés is, amikor egy közeli robbanás miatt lehullott a vakolat egy darabon. De a mennyezet többi része jól bírta az évszázadokat. Aztán Michelangelo is belejött a munkába, elküldte a szakemberek nagy részét, és pár segéddel négy év alatt elkészült az alkotással.

Tehát először elkezdte festeni az Özönvizet. Aztán a mű egy részét lekaparta, csak az a sziklás kis sziget maradt meg az eredeti változatból. Szerintem az első vázlat valóban a bibliai történet lett volna, de közben jött az ihlet, sugallat vagy üzenet, bárminek is nevezzük, és akkortól csak a felszín volt a vallási téma. Michelangelo eretnek, valódi üzeneteket, kapukat teremtett a pápák orra elé, a Vatikán legszentebb helyére, oda, ahol a pápaválasztások zajlanak, ahol a legerősebb lehetne a kapcsolat az éggel. Szerintem ő kaput nyitott az egyháznak a megújuláshoz, egy új világhoz, csak a pápák meg a püspökök nem voltak hajlandók meglátni. És persze azóta se akarnak tudni róla.

És valószínűleg Michelangelo se tudta pontosan, hogy mit is fest. Mert több részlet sem stimmel, például a Noé áldozatának nevezett jelenet nem jó helyen van. Korábban azt mondták rá, hogy az Káin és Ábel áldozata, de ahhoz nem illenek a szereplők. És a teremtés résznél sem egyértelmű, hogy melyik miről szól. De Michelangelo hallgatott, nem mondta, hogy „hé, emberek, ennek a résznek az a címe, hogy…” Nem magyarázta meg, mit festett, akkor sem, amikor hülyeségeket láttak bele az emberek.

 

Virtuális látogatás a Sixtus-kápolnában: 

http://www.vatican.va/various/cappelle/sistina_vr/index.html 

 

18. A Sixtus-kápolna részletei

– Michelangelo a bejárat felett kezdte a festést, és onnan haladt az oltár irányába – mutatott a freskóra Leon. – Az alkotás energiája is egyre nagyobb lett közben, nőnek az alakok, a képeket körbefogó meztelen ifjak is egyre lendületesebbek, érzelemdúsabbak. A festés négy éve alatt Michelangelo a józan, kötelességszerű feladatmegoldástól eljutott a szenvedélyes közlésvágyig. A kétdimenziós freskófestésből háromdimenziós alkotás lett. Pedig a kezdet is művészhez méltó, abban is ott van már minden információ, a végén viszont már nagyon mély érzelmek sugároznak a falakról. 

Nézzétek csak a nagy különbséget. Itt a bejárat felett ücsörög Zakariás próféta. A vaskos kis könyve lapjait pörgeti, mintha keresne benne valamit, de úgy tűnik, nem igazán bízik abban, hogy meg is találja. A többi próféta és szibilla már jóval elmélyültebb, elkötelezettebb, érzelemdúsabb. A csúcspont a szemközti falon, az oltár fölött Jónás hatalmas alakja, aki nagy lendülettel, izgatottan előredőlve, két kézzel mutat rá az Angele által választott sarokfestményre. Mennyivel energikusabb, mennyivel kifejezőbb az ő testtartása, mint Zakariás nyugodt, a falba simuló üldögélése.   

Ha az ember belép a kápolnába, és felnéz, ösztönösen jobbra indul el a tekintete. Zakariás viszont ennek az iránynak fordít hátat. Őrá néz kicsit szemrehányó, értetlen tekintettel az egyik legszebb és legismertebb nőalak, a delphoi szibilla. Az arca az ajtó felé fordul, de az egész testtartása, a mozdulata hívogatóan az oltár felé mutat. Vezeti a szemet a következő, Izajás próféta alakján keresztül tovább, előre. 

Ha megnézitek, ezen az oldalon mindegyik szereplő testtartása előre lendülő energiát képvisel, mint egy fokozatosan erősödő hullám, ami aztán az utolsó, gyönyörű nőnél, a Líbiai szibillánál csap a magasba. Az ő könyve a legnagyobb, amit már be is zár. A könyvekbe leírható Tudás útja nála véget ér. A teste egy különleges, csavarodó mozgásban van, tükrözve a fölötte levő isten alakját, aki pedig éppen a Teremtés legelső pillanatát éli, amint elválasztja a fényt a sötétségtől. Ó, erről a két képről órákat tudnék mesélni! Meg persze az egész sorról is. 

De most folytatom az eredeti gondolatmenetemet. A líbiai szibilla energiája Jónáshoz érkezik, akinél már nincs könyv. Nála a leírt szöveg helyett egy hallgatag hal van. Ami mellesleg egy elég furcsa hal, egyáltalán nem bálnaszerű, és inkább Jónás társának tűnik, nem pedig az elnyelőjének.

Na, tovább, mert megint eltérítem a saját magyarázatomat! Szóval az energia odaér Jónáshoz, aki az egész freskó leghatalmasabb és legmozgalmasabb szereplője. Ő pedig nagy lendülettel, két kézzel mutat erre a különleges sarokfestményre. Ez a mutató mozdulat egy különleges, visszatérő motívum a freskón. A legismertebb persze az, amit az emberek Ádám teremtésének neveznek. Ott egymás felé fordul a két kéz, jelképezve a nagy pillanatot. Itt viszont Jónás két mutatóujja egy irányba, erre a képre mutat. Valamire, ami a festés végére Michelangelo számára a legfontosabb lett. Ez itt a végső Üzenet.

És ez az az Üzenet, amihez már nincsenek szavak. Ehhez már nincs könyv, ez még a levegőben lebeg, megfoghatatlanul, felfoghatatlanul. Ott van, ez kétségtelen, de csak nagyon kevesek láthatják meg. És aki látja, az sem tudja igazán, hogy mit is lát.   

Mert nézzük, mire mutat Jónás? Egy meztelen, fekvő férfialakra, aki ugyanolyan testtartásban hever az ágyon, mint Ádám a teremtés pillanatában. Ez az alak is emeli a kezét, és a kép közepén magasodó, lendülő férfire mutat. Igen, ide, őhozzá érkezett az egész alkotás teremtő energiája.

A négy sarokfestmény közül ez a legrejtélyesebb. Nem is tudnak vele mit kezdeni a nagyokosok. – Leon elégedetten mosolygott, leengedte a pálcát, és visszaült a fotelba. – A művészettörténészek, a teológusok, meg az összes elméleti szakember valami józan, értelmes magyarázatot akar keresni azokra a részletekre, amik nem illeszkednek az ő szabályos gondolatmenetükbe. Azt akarják hinni, hogy értik ezeket a festményeket, és körmönfont érveléseket találnak ki, hogy megfelelő indokokat találjanak a különös alakokra.

De ebbe a részletbe mindig beletörik a bicskájuk. Erről a képről messziről üvölt, hogy nem arról szól, mint ami rajta van. Michelangelo lefest valamit, de az mást jelent, mint amit a bibliai történet szerint jelentenie kellene. Így van ez a többi jelenetnél is, de azoknál könnyebben át lehet rajta siklani, és elfogadni a hétköznapi magyarázatot. Ennél a képnél az elcsúszás a látszat és a valóság között sokkal inkább egyértelmű, csakhogy ez a történet nem olyan közismert, ezért nem tudják az emberek, hogy miről van szó rajta.

– Én is egy átlagember vagyok – mondta Ingrid, és továbbra is a mennyezetet bámulta. – Én sem tudom, hogy milyen történet van a festményen.

  Leon ivott a teájából, és újult lendülettel folytatta a magyarázatot.

– Nézzük előbb a másik három sarokfestményt. Azok látszólag teljesen egyszerűek. Mindegyiknek a zsidó nép megmenekülése a témája. A bejárat fölötti képeken egy-egy fejvesztés szerepel. Az egyiken Dávid készül levágni a legyőzött Góliát fejét, ezt mindenki ismeri. A másikon egy nő egy levágott férfifejet takar le éppen. 

Ez Judit könyve az Ószövetségből. A Biblia szerint Nebukadnezár, asszír király hadjáratot indított a környező népek ellen. Holofernesz volt a hadvezére, aki bekerítette a zsidók egyik városát, Betiluát is. A vezetők már meg akarták adni magukat, amikor színre lépett a szent életű, szépséges özvegyasszony, Judit. Felajánlotta, hogy majd ő megoldja a helyzetet. Elment az ellenséges táborba a szolgálójával. Ez egy hosszabb és elég cseles történet – itt Leon megállt, a szája sarkában egy huncut mosoly jelent meg. – Na, ezt most nem részletezem, ez a női rafináltságról szól. A lényeg az, hogy a négy nap után ez a szent asszony elcsábította a szegény bárgyú férfit, és bár a történet szerint semmi bűnös dolog nem történt kettőjük között az ágyban, csak éjjel a részegen alvó hadvezér fejét levágta Judit, és egy kendővel letakarva visszavitte a városba. Ezek után persze sikerült az asszír sereget megfutamítani, a zsidók nagy örömünnepet ülhettek, Juditot pedig hősként tisztelték élete végéig. 

Na, tehát a részletekbe ne menjünk bele, nézzük csak a legérdekesebb momentumokat a képről. Az egyik, hogy éppen a főszereplő, a hős asszony arca nem látszik a festményen. Háttal áll, arctalan. A megölt hadvezér feje viszont jól látható a tálcán, és az egyértelműen Michelangelo vonásait viseli. Önmagát festette oda. A halott meztelen teste pedig az ágyon egyáltalán nem tehetetlenül fekszik. A lába felhúzva, a karja fent van a levegőben. És mintha hiányozna valami a kezéből, mintha nyúlna valami után, amit már nem érhet el. Ismerős mozdulat, ugye? A kard pedig, amivel Judit levágta a fejet, nincs rajta a képen.  – Leon megállt, vett egy nagy levegőt, aztán kifújta. Egy mókás grimasszal kísérve befogta a saját száját, aztán mosolyogva leengedte a kezét. – Jaj, elnézést kell kérnem, de mindig túlbeszélem a dolgokat. Annyi, de annyi érdekesség, rejtély és utalás van ezeken a képeken, hogy nem tudom rövidre szabni a magyarázataimat. Biztosan untatom már a fiatal hölgyeket ezzel, de nem vagyok képes rövid mondatokban válaszolni, ha a freskóról van szó.

– Semmi gond, szívesen hallgatjuk – mondtuk mindketten egyszerre Ingriddel, aztán elnevettük magunkat. Én tényleg nagyon élveztem Leon magyarázatait, nemcsak a szöveget, hanem a nagy lelkesedését is. Olyan volt, mint aki szerelmes a freskóba, minden kis részletébe.

– Nos, akkor folytatom – mondta Leon. – Az oltár feletti jobb oldali kép szintén egy ismertebb témáról szól. Mózes az érckígyóval megmenti a zsidó népet. Amikor a zsidók kivonultak Egyiptomból, és a pusztában vándoroltak, kígyók támadtak rájuk, és sokan meghaltak a marásuktól. Na, ezt a tömörsége miatt érdemes szó szerint idézni, rövidebb, mintha a saját szavaimmal mondanám. – Leon felemelte a jobb kezét, becsukta a szemét, és olyan hangsúllyal kezdett beszélni, mintha a szószéken lenne, és a Bibliából olvasna. – Halljátok hát, Mózes negyedik könyve, huszonegyedik rész. „És elindulának a Hór hegyétől a veres tengerhez vivő úton, hogy megkerüljék Edom földét. És a népnek lelke megkeseredék útközben. És szóla a nép Isten ellen és Mózes ellen: Miért hoztatok fel minket Egyiptomból, hogy meghaljunk e pusztában? Mert nincsen kenyér, víz sincsen, és e hitvány eledelt utálja a mi lelkünk. 

Bocsáta azért az Úr a népre tüzes kígyókat, és megmardossák a népet, és sokan meghalának Izráel népéből. Akkor méne a nép Mózeshez, és mondának: Vétkeztünk, mert szólottunk az Úr ellen és te ellened; imádkozzál az Úrhoz, hogy vigye el rólunk a kígyókat. És imádkozék Mózes a népért.

És monda az Úr Mózesnek: Csinálj magadnak tüzes kígyót, és tűzd fel azt póznára: és ha valaki megmarattatik, és feltekint arra, életben maradjon. Csinála azért Mózes rézkígyót, és feltűzé azt póznára. És lőn, hogy ha a kígyó valakit megmar vala, és az feltekinte a rézkígyóra, életben marada.”

  Leon kinyitotta a szemét, és kedélyesen megkérdezte:

– Nos, elég hiteles voltam?  

  Csak pislogtunk Ingriddel. Elképesztő volt az átváltozás. Az előbb Leon hangja is más lett, mélyebb, zengőbb, mintha egy távoli síkról szólna. Az arca, a fehér szakálla is jóval tekintélyparancsolóbb volt, amíg beszélt. Pontosan olyan, mint egy főpap a régmúltból. Most meg újra a kedves öregember nézett ránk a vidáman csillogó szemével.

– Na, azok sem nem voltak egyszerű idők – mondta kis sóhajjal, és legyintett egyet. – Az ember mindig abban reménykedik, hogy a jövő majd könnyebb lesz. Mindig úgy tűnik, hogy holnap már véget ér az út, megoldódnak a problémák, megváltozik a világ, megérkezünk a Kánaánba. Aztán valahogy mindig tolódik ez a holnap, és közben minden napnak megjön a saját nehézsége. Az ember kicsit meghal, aztán feltekint arra a jelre az égen, életre kel, és megy tovább. És hisz abban, hogy valahol ott előtte mégiscsak elérhető lesz egyszer az Ígéret földje.

Na, de megint eltértem a témánktól!

Szóval ez itt a rézkígyó története, egy nép csodás megmenekülése. Bár Mózes imáját hallgatta meg az Úr, de itt nincs egyszemélyes hőstett. Itt a jel megtalálása, felmutatása a lényeg. A gyógyulás, a remény, a feltámadás jele ott a kép közepén az az aranyszínű kígyó. De ott tekergőzik mellette a párja, a zöld kígyó, ugyanolyan spirálformában, de szabadon, az égben. Látjátok, ugye? A kép alján és a jobb oldalán az embereket fojtogatják a kígyók, ez megfelel a történetnek. De miért kanyarognak fent az égben? Erre az a válasz, hogy azért, mert az Úr küldte büntetésből a lázongó népre őket. Rendben, de akkor ezek égi kígyók. Nem a gonoszság megtestesítői, hanem a szellemi tudásé. Méghozzá egy olyan tudásé, ami gúzsba köti, megfojtja az embereket. Egy elnyomásra használt szellemi tudás, ami az égből jön.

Vagyis a vallás. –  Leon megállt, hatásszünetet tartott.

A mondat furán koppant a szobában. Hirtelen nem is értettem, honnan jutottunk ide. Eddig elmélyülten néztem a festmény alakjait, az emberek összegabalyodó formáit. A képet láttam. De most, ez az utolsó mondat berántott a térbe, a mélységbe, és hirtelen rám zúdított valami nagyon mély felismerést, aminek a súlya alatt alig kaptam levegőt.

Valamit megértettem, amit pedig nem akartam tudni. Az agyam azonnal le is blokkolt, nem volt hajlandó értelmezni, szavakká formálni ezt az újabb tudást. Túl sok volt, és túl nagy fájdalom tartozott hozzá. Csalódás, kudarc, önvád, és elkeseredés. Ezt mind egyszerre éreztem, és nem akartam tudni, hogy miért zúdult a nyakamba ez a hatalmas katyvasz.

Hagyjanak már békén ezekkel a felismerésekkel! Nekem a másik képpel van dolgom, azon megláttam azt, amit kellett. Ott megvan a bot, azon rajta van a két kígyó. Az nekem éppen elég. A többi kép felismeréseit cipelje valaki más.

Vissza akarok menni mamma Giulia szállodájába, és tányérokat akarok mosogatni.   

 Virtuális látogatás a Sixtus-kápolnában:

 http://www.vatican.va/various/cappelle/sistina_vr/index.html