27. A Szent Péter tér és Raffaella

A reggel meg a délelőtt gyorsan eltelt, munkával, új feladatokkal, pörgősen, vidáman. Éreztem, hogy élek, és a világgal együtt lüktetek. Ez egy értelmes élet volt, értelmet adó tettekkel. Aztán ebéd után ezzel a nagy lendülettel indultam el Leonhoz, a találkozóra. Ingrid elmagyarázta, hogyan jutok el a bolthoz, mert a tegnapi sok élmény után már alig emlékeztem az útra.

Aztán, már a buszon utazva kissé elbizonytalanodtam. Leon azt mondta, ma délután vár a boltban. De nem volt szó arról, hogy ez nagyjából hány órát jelent. Nem tudtam, hogy az olaszok vajon milyen tágan értelmezik a délután fogalmát. Lehet, hogy ez most még a szieszta ideje, és én udvariatlanul túl korán érkezem. Végül is a délután még elég sokáig tart, és érdemes volna inkább várnom egy kicsit. Így aztán nem szálltam le a buszról Leon boltjánál, hanem tovább utaztam, a Szent Péter térig. Gyönyörű napsütéses idő volt. A téren sétálgattak a turisták. Én meg mentem, egyenesen a hívogató középpontba, az obeliszkhez, és leültem a tövébe, a hátamat a meleg kőhöz támasztva.

Hát itt voltam újra. A fényben, békében, biztonságban.

Most nem akartam elszállni, elmenekülni innen. Most jó volt itt lenni, békésen szemlélni a világot ezzel a védelmező, nyugalmat árasztó oszloptömbbel a hátam mögött. A napfény simogatóan melengette az arcomat, enyhe szél fújt, és azt éreztem, a világ közepén ücsörgök. Lassan szinte beleolvadtam a márványlapba, eggyé váltam az oszlopból sugárzó energiával, és egyszerre érezni kezdtem a hangokat. Nem a fülemmel hallottam őket, hanem valahogy belül érzékeltem a sokfrekvenciájú zizegést, ami a kőoszlopban áramlott, pezsgett. Rájöttem, hogy ez egy hatalmas antenna. Olyan, mint egy rádióadó-torony. Begyűjti és szétsugározza az információkat, szét a földön, a többi kőoszlopnak, meredek hegycsúcsnak, és aztán kifelé, a világűr felé, a nagyvilágnak is. És veszi is az adást, hozza le, és azt is teríti széjjel a földön. Csak mintha már nem használnánk azokat a vevőkészülékeket, amikkel ezeket a jeleket érzékelhetnénk.

De ezek nem is voltak konkrét gondolatok bennem, csak valami mély megértés. Nem elemezgettem őket, csak befogadtam ezt, ugyanúgy, ahogy a Nap melegét is. Aztán egyszer csak feltűnt, hogy értem, amit körülöttem beszélnek az emberek. Először azt hittem, egy amerikai turistacsoport érkezett, és mindenki angolul beszél. De aztán a hangok között felismertem az olasz szavakat, a franciát, a németet, a magyart. És mindegyiket értettem. Úgy, mintha ez lenne a természetes. Mintha csak különböző hangon beszélnénk, de ugyanúgy megértjük egymást, a mély hangú dörmögést vagy a vékony gyerekhangot is.

Különös élmény volt, és a mélyben mégis nagyon érthető és megnyugtató. Mindenki egy nyelven beszél. Hát persze, hiszen mindannyian emberek vagyunk. Ugyanazok vagyunk. És én sem vagyok idegen.

Ebben a megértő, békés nyugalomban ücsörögtem, amikor észrevettem egy siető, karcsú nőalakot a tömegben. Egyenesen az obeliszkhez tartott, piros szoknyája tűznyelvként lobogott a gyors lépteitől, fekete haja is repkedett a feje körül. Ahogy közelebb ért, felismertem, hogy ő Raffaella. Feldúlt arccal érkezett az oszlop elé, itt megtorpant, felnézett a csúcsra, és kitört belőle az indulatos szóáradat. Felfelé beszélt, az égnek, talán éppen ezt a kőantennát használva az üzenetközvetítésre. Értettem a heves gesztikulálással kísért, számonkérő olasz szavakat.

– Miért nem mondta el ezt senki? Hogyan takarhatjátok el az igazságot? Miért nem tudják ezt mások? Mi ez itt, valami régi összeesküvés? Hova rejtettétek a mi erőnket? Hova lett a Nő? Mit tettetek velünk? Hol az igazság? Tudni akarom! Választ akarok! Ez így nem tisztességes!        

  Az emberek meghökkenten nézték, hátrébb húzódtak, és lehet, hogy kissé bolondnak tartották. De nem szólt rá senki. Raffaellából lassan kifogyott a lendület, a hangja elcsuklott, aztán lerogyott az obeliszk lépcsőjére, a kezébe temette az arcát, és zokogni kezdett.

Ismerős viselkedés volt, a Stendhal-szindrómának tűnt. Ezek szerint Draco ma őt kísérte be a Sixtus-kápolnába. Meg is láttam az ismerős, magas alakot a fekete kabátjában. Draco kényelmes léptekkel ballagott az oszlophoz, és nagyon elégedettnek tűnt.  Rám mosolygott, aztán ő is leült a lépcsőre. Hallgattunk. Raffaella kisírta magát, és felnézett. Megismert, egy halk hellóval tudomásul vette a jelenlétemet, de nem kérdezősködött, gondolom, tele volt a feje más problémával. Dracohoz fordult:

– Mi az igazság? Mit takar el az a középső kép? Maga biztosan tudja, mondja el. Tudnom kell!

  Draco csak mosolygott továbbra is. Most tényleg egy nagyon békés öregembernek tűnt, akiben ott rejlik a világ összes bölcsessége. Nagyon más volt, mint a tegnapi, pohártörős, indulattal teli Mózes.  

– Amit én tudok, az nem lenne a te saját válaszod. Az van a kép mögött, amit te hinni tudsz. Az a válasz lesz a tiéd, amit te adsz meg magadnak. Se istenek, se szentek, se angyalok nem adhatnak neked igazságot. Azt neked kell megteremtened, önmagadnak. Akkor lesz valóban a tiéd. Azt nem vehetik el tőled, és nem takarhatja el többé semmilyen külső illúzió. – Draco felemelte a kezét, és a Napra mutatott. A kinyújtott karja olyan stabilnak tűnt, mint az obeliszk oszlopa. – Nézz a Fénybe, Raffaella. Ott van az a látvány, amit keresel. Ott van a te saját képed, amit eltakart eddig a külvilág színes festékrétege. Ott ragyog a te igazságod.    

  Raffaella felnézett az égre. Az arca megváltozott, átszellemült, szinte fényleni kezdett. Elömlött rajta valami éteri öröm. A szája elnyílt, egy boldog mosollyal nézte a kéklő égen ragyogó Napot. Én is arra néztem, amerre ő, de az én szemem gyorsan könnyes lett az erős fénytől, és csak szivárványos csillámokat láttam. Raffaella viszont percekig nézte hunyorgás nélkül az eget, és egyértelmű volt, hogy ő lát valamit, ami boldoggá teszi.

Aztán pislogott párat, és úgy pillantott körül, mint aki most érkezik vissza ebbe a világba. A boldog ragyogás ott maradt az arcán. Megölelte Dracot, két oldalról meg is puszilta, és azt mondta:

– Grazie, mille grazie. Eddig azt hittem, maga csak egy fura, mániákus öregember, aki megbolondítja az embereket. De most már tudom, hogy én voltam a bolond egészen idáig. De most kijózanodtam. Megtaláltam a saját igazságomat. Még nem tudom, mit kezdek vele, de az biztos, hogy az életem más lesz mostantól. Köszönöm. Nagyon köszönöm.  

  Azzal felállt, rám mosolygott, és egy vidám arrivedercivel elköszönt mind a kettőnktől. Gyors léptekkel indult el, a piros szoknyája megint ott lobogott a körülötte, de most már nem a felháborodás, hanem az öröm lángjával.

Jó neki, gondoltam magamban, ahogy figyeltem a távolodó alakját. Ezek szerint neki ilyen egyszerű és gyors volt a megoldás. Boldog, elégedett és magabiztos. Bár eddig is annak tűnt, de most ez a téren lendületesen áthaladó nő mégis egy új Raffaella volt. Valahogy igazibb, valóságosabb, mint az, akit Davidnél láttam.

Erről eszembe jutott David. Vajon ő mit fog szólni ehhez az új lányhoz? Tetszeni fog neki? Biztosan, hiszen Raffaellából sugárzik a boldogság. Így még jobban egymáshoz illenek majd.

Mivel nem volt kedvem ezt a gondolatmenetet tovább folytatni, inkább Dracohoz fordultam:

– Melyik képet látta meg Raffaella? Miért lett tőle ilyen feldúlt?

– A középső képkockán, Éva teremtésén akadt meg a tekintete – felelte Draco, és elégedetten simogatta a szakállát. – Felismerte, hogy az az egyetlen részlet, ami csak egy vacak festmény. Egy átlagos, hétköznapi freskó. Egy tapéta, ami eltakarja a valódi Kaput. És rájött, hogy ami azon a képen van, az nem az igazság. Tehát Éva teremtésének a története hazugság. És akkor az, amit eddig gondolt a női-férfi szerepekről, egy hazug elméletre épült. Ez helyett kellett egy új igazságot teremtenie magának, és úgy láttam, hogy a Fényben meg is találta. És szerintem ez meg fogja zavarni a Daviddel való idillikus kapcsolatát is. – Ezt az utolsó mondatot Draco egy olyan sokatmondó mosollyal kísérte, hogy zavarba jöttem tőle. Úgyhogy megkönnyebbülve követtem, amikor felállt, és témát váltott. – Ha jól tudom, téged most délután vár Leon. Hát akkor befejezhetjük itt a napozást, és meglátogathatjuk őt.

   Azzal elindultunk együtt, át a téren, és mentünk Leon boltjához.   

26. A három lány története után

  Naima is befejezte a történetét. Az ő életének is meglett a megoldása. Én meg ültem csak csöndben a három lány között, és újra idegennek éreztem magam. Na, szerencsére azért nem annyira, mint korábban. Nem voltam teljesen elveszve, csak megint felismertem azt, hogy az én világom mégsem azonos az övékkel. Bár itt ülünk együtt egy kis olasz pensionéban, együtt cipeljük a tányérokat az ebédlőben, és közösen cseréljük az ágyneműt a vendégszobákban, de azért más múlt van mögöttünk. Egyikük élete sem volt könnyű, a fájdalmak meg a lelki zűrök pedig úgysem összehasonlíthatók, hiszen mindenkinek a maga baja tűnik a legnagyobbnak, és ez rendben is van. De azért nekik volt valahol egy normális életük, ami nekem sosem. És nagyon más társadalmi háttér van mögöttünk.

Azt éreztem, hogy itt nem kezdhetem el mesélni azt a múltamat, amiben nincstelenség van, erőszak és mocskos szex, bandaháborúban lelőtt drogkereskedő társ, aki prostit és drogfutárt csinált belőlem, menekülések és csalódások, utcasarkok és hajléktalanszállók… Az én életem nagyon más volt. Nem elmesélhető. Talán, ha így utólag belegondolok, nem is lehetett volna túlélni. Már régen meg kellett volna halnom, vagy drogossá válnom, és aztán abba belepusztulnom. Lelőhettek volna engem is Maxszal együtt abban az elszámolási vitában, hiszen valójában tőlem lopták el a droggal teli bőröndöt, én voltam a hibás. Vagy lebukhattam volna a csomaggal a mexikói vámnál, és akkor egy ottani börtönben halhattam volna meg. Benn éghettem volna abban a kigyulladt szállóban, ahogy több szobatársam is.  Annyiszor megölhettek volna a koszos sikátorokban vagy a sötét szobákban a szex után.

Furcsa így visszagondolni, mert most tűnt csak fel, hogy milyen sokan haltak meg körülöttem. Nekem meg sosem sikerült. Miután elköltöztem abból a rozzant lakókocsiból, ahol az utolsó időben éltünk anyámékkal, pár hónap múlva meghalt George. Halálra itta magát. Kár, hogy nem előbb tette. És utána anyám talált munkát, és egy normális kis lakást, ahol a húgaimmal élt. De akkor én már Maxszal voltam, egyre sötétebb ügyekbe keveredve, egyre több hullával magam körül. Aztán a menekülés után is, ha megpróbáltam valahol dolgozni, abból csak bukás lett, rendőrségi ügyek, zűrös cégek, törvénytelenség. Ez volt az a mélybe vezető út, aminek a Brooklyn-híd lett volna az utolsó állomása.

Ezzel a múlttal nem illek bele ebbe a társaságba. És nem értem, mit lát bennem Draco, Leon és David is… Az egy másik ember lehet, amit ők képzelnek rólam. Az nem lehetek én.

  Egészen elmerültem a gondolataimban, és meglepődtem, amikor Ingrid felpattant a szemközti ágyról, átült mellém, és átölelt.

– Ne vágj már olyan gyászos képet! – mondta kedvesen. – Nem gond, ha te még nem érted az életedet. Nézzél rám, a Sixtus-kápolnás élmény után még két hónapot töltöttem el meddő gondolkozással, fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek magammal, aztán tessék, egy pillanat alatt megvan a megoldás. De ehhez a pillanathoz kellett az előző két hónap! És Clara kereken egy évig kereste önmagát, aztán egyszer csak, hipp-hopp, megtalálta. Egy év után! Te meg csak most érkeztél. Az csak véletlen, hogy nekünk, mind a hármunknak pont most jött el a megvilágosodás szent pillanata. Emiatt ne keseredj el, hiszen mi is megjártuk a magunk köreit, hogy eljussunk ehhez az eredményhez, csak azt nem láthattad, mert akkor még nem voltál itt. Tekintsd inkább bíztatónak, hogy úgy tűnik, gyorsul a folyamat. Látod, Naima két hét után már tudja, merre akarja folytatni az életét. Lehet, hogy neked már egy hét is elég lesz.  

  A másik két lány is buzgón helyeselt, és erősítgették, hogy mennyi kétség és kusza gondolat után találták meg ezeket a válaszokat. Hagytam, hogy vigasztaljanak, hiszen tényleg kedvesek voltak. Nem akartam elmondani nekik, hogy nem az előttem levő bizonytalan jövő aggaszt, hanem a kemény és biztos múlt a hátam mögött.

  Aztán szerencsére jött a vacsoraidő, mehettünk segíteni az ebédlőbe. Az jó volt, lehetett dolgozni megint. A munka mindig boldoggá tudott tenni, mert éreztem végre, hogy része vagyok a világnak, alakíthatok rajta. Szerettem bármit csinálni, a mosogatás is élvezetes volt, mert a kezem alatt tisztultak meg a tányérok. Akkor, amikor nem volt munkám, a pénztelenség mellett az volt a legszörnyűbb érzés, hogy nem kellek ennek a világnak. Senkinek sincs szüksége arra, amit tenni tudnék, amit adni tudnék. Felesleges vagyok, egy nem idevaló, használhatatlan alkotóelem. Mit keresek akkor itt? Ha nem vagyok a része, akkor jogom sincs itt élni, nem járna nekem ebből a világból még a levegő sem.   

Most viszont benne foroghattam a rendszerben, mint egy pontosan illeszkedő fogaskerék, és része lehettem az eredménynek. És Mamma Giulia szállodájában valóban gyakorlottan, olajozottan mentek a dolgok, tényleg élvezet volt együtt dolgozni a többiekkel.  

Az este is eltelt, a lányok mind nagyon boldogok voltak a saját felismerésük miatt, nevettek, viháncoltak, mint a gyerekek. Velük nevettem én is, akár egy öreg nagymama a vidám unokák között. Örültem annak, hogy ők örülnek, és nem akartam a saját életemen gondolkodni. Lefekvéskor most nem akartam álmodni, vagy legalábbis nem akartam rá emlékezni. Aludni vágytam csak, egy mély, álomtalan sötétségben.

De valamit nem jól fogalmazhattam meg a kívánságomból, mert csak a sötétség jött be. És ehhez a sötéthez folyamatos álmok társultak, amikben vakon tapogatózva próbáltam rájönni, hogy hol vagyok, és merre mehetnék, hogyan szabadulhatnék a feketeségből. De sehol sem volt kijárat, nem volt fény. Az egyik álom tele volt fenyegető hangokkal, morgással, sziszegéssel, zúgással, mintha a sötétség el akart volna nyelni, és egy fenevad torkából kellett volna szabadulnom. De valószínűleg csukva volt a szája, mert hiába tapogattam körbe a nyálkás, bűzös falakat, csak egyre mélyebbre csúsztam, merültem bele abban a nyúlós folyadékba, fuldokoltam és nem találtam kapaszkodót. Egy másik álomban rideg és nyirkos kőfalak között bolyongtam valami útvesztőben, aztán meredek sziklafalak közé zuhantam le egy szakadékba, és onnan próbáltam kikapaszkodni.

  Úgyhogy amikor kora reggel megint felharsant az ablakunk alatt a Mamma mia slágere

nagyon megörültem azoknak a harsány hangoknak.

"Voulez-vous

Take it now or leave it

Now is all we get

Nothing promised, no regrets…"

Már tudtam, hogy ez a szomszéd utcában levő pékség szállítófiúja, aki a friss kenyeret hozza, és ezzel jelzi az érkezését.

Kinyitottam a szemem, és élveztem, hogy újra látok. Látom a szobát, a fényt, és a mennyezeten a freskósort. Olyan egyértelmű volt ez az igazság, ami annyira hiányzott az éjszakai rémálmokból. Ott nem láttam semmit, és most visszagondolva lehet, hogy végig csukva volt a szemem. Lehet, hogy csak ezért volt sötét azokban az álmokban?

Bevillant megint egy régi emlék, a sötétséghez társult a lakókocsi szaga és George testének a súlya felettem.  Eszembe jutott, hogy egy idő után már szorosan becsuktam a szememet, amíg rajtam feküdt, és próbáltam valami másra gondolni. Szép dolgokra nem tudtam, ahhoz nem volt elég erős a képzeletem. Olyanokat találtam ki, hogy egy fal dőlt rám, de hamarosan jönnek az emberek, és kimentenek majd. Vagy hogy egy medve támadott meg, de én lelőttem puskával, és csak a halott teste zuhant rám, az alatt fekszem, de mindjárt mordul egy utolsót, és le fog gördülni rólam. Meg azt, hogy elsodort a lavina, és a hótömeg van felettem, de jönni fog a tavasz, és úgyis el fog olvadni. Csak ki kell addig bírnom. Ezt a lavinát képzeltem el a legtöbbször, hogy ne legyenek se szagok, se hangok, hogy csak a hideget érezzem, a megfagyott, érzéketlen testemet, amivel nem is történik semmi, csak fekszik mozdulatlanul a tiszta fehér hóréteg alatt, a mélyben. Nincs semmi körülöttem, semmi szag, semmi érzés, semmi fény.  Senki se tudja, hogy itt vagyok. Senki se fog megmenteni. De lesz majd tavasz, biztosan lesz majd egyszer hóolvadás. Csak ki kell addig bírnom. A hideget meg a sötétséget is.

Ezek az emlékek most újra itt voltak velem. Nem örültem nekik, annyiszor próbáltam már elfelejteni azt a múltat, de mindig jött valami kis szilánk, amiről felidéződtek. Mint ahogy most is. De most hoztak valami pluszt is, nemcsak a régi fájdalmat, megalázottságot. Azt a felismerést, hogy már nem abban a régi sötétségben vagyok. Már nem az a tehetetlen kislány vagyok. Néztem az ágyam felett a freskósort, és az a mondat ismétlődött a fejemben, hogy „ha kinyitom a szemem, akkor látok”.

Oké, nem tűnik valami eget rengető felfedezésnek, de mégis volt benne valami erő, valami olyan energia, ami elkezdte bennem szítani a lelkesedés tüzét. Igen, ilyen költői képpel, azt éreztem, hogy egy apró kis szikrából lassan egyre nagyobb láng lesz ott belül, valami növekszik bennem, valami meleg, jó érzés, talán valami hit is. Vagy inkább bizonyosság, igen, inkább annak nevezhető.

Ha kinyitom a szemem, akkor látok.

Olyan egyszerű ez. És olyan felszabadító.

Láttam a freskósort. Láttam a napfényt.

És mivel láttam, hogy a szomszéd ágyban Naima is felébredt, halkan én is énekelni kezdtem. Egyszerűen muszáj volt kiadni magamból azt a boldogító érzést. De én nem azt a kintről hallott slágert folytattam, hanem egy másik, jóval lágyabb dalt a filmből.

"I have a dream

A song to sing

To help me cope

With anything" 

Naima kissé álmos hangon, de nevetve csatlakozott hozzám. Aztán átjöttek a szomszéd szobából a lányok is, és már négyen énekeltük a reggeli fényben, pizsamásan és nagyon boldogan azt, hogy "van egy álmunk".

És így kezdődött el a nap.

Mamma Mia: I have a dream - a You tube-on:

http://www.youtube.com/watch?v=3kL5vwNk-B4