6. A repülés

Hűvös szellő támadt, megborzongtam. A napot egy felhő takarta el. Kivettem a sálat a táskából, és a nyakam köré tekertem. Jó lett volna nem gondolni semmire. Jó lett volna, ha a fejemben is lefagyott volna minden idegsejt, ha nincs következtetés, ha nincs újabb hasító fájdalom. Újabb csalódás.

Tényleg nem vagyok normális. Ennyi fájdalmas tapasztalat után minden épeszű ember régen leszokott volna mindenfajta reménykedésről, kinőtt volna a naiv álmodozásból. Nekem meg elég egy pillanat, egy kedvesnek látszó öregember, vagy egy ismerőnek tűnő, széles mosolyú férfi, és máris elfelejtem az összes eddigi kudarcot. Aztán persze újra és újra a régi program fut végig. Feléledő remény, öröm, és aztán a nagy pofára esés. Tessék, ez itt a nekem való, tökéletes világ. Benne vagyok újra, nyakig.

Összehúztam magam a hídon, és a korlátnak támaszkodva lejjebb csúsztam, hogy kevésbé érjen a szél. Itt lent a kövek meleget sugároztak magukból. Leguggoltam, aztán le is ültem oda, ahol az előbb David rajzolta a világjobbító képét. Itt mintha egy meleg burok vett volna körül. Mintha még itt maradt volna valami David energiájából. Egy ölelés. Az érzés hasonló volt ahhoz, amit az obeliszk előtt éreztem, csak ez most nem felfelé húzott, hanem valahova befelé vitt, magamba, valamilyen furcsa, mégis ismerős érzésbe. A biztonságba.

A híd kövei összemosódtak a szemem előtt, és aztán már benne is voltam megint egy másik világban. Egy különös, de nagyon otthonos világban.

És repültem.

Éreztem a bőrömön a szelet, de most nem fáztam tőle, hanem boldogan tartottam oda az arcomat a hasító menetszélnek. Élveztem, hogy a hajamat kuszálják a légörvények. Repültem szabadon, magasan a zöldellő táj felett, ki egészen a sósillatú, végtelen óceán fölé. Sirályok fehér szárnya villant meg mellettem, velük együtt meredeken zuhantam lefelé, a türkizzöld hullámok közelébe, hogy aztán egy gyors fordulóval újra a vakító nap felé szálljak. A testem könnyű volt, meg tudtam lovagolni a felfelé vivő légáramlatokat, de éreztem magamban az erőt is. Nem tollpiheként libegtem az égben, hanem céltudatosan irányítottam magamat arra, amerre repülni akartam. A kitárt karjaim kis mozdítására irányt tudtam váltani, és ha akartam, a szelet is megelőztem. A felhők szintjére szálltam fel, kis fehér bárányfelhőkön átrepülve éreztem az enyhe párát a bőrömön, apró vízcseppek csillogtak rajtam, de aztán a napfényben gyorsan fel is száradtak.

Élveztem ezt a szabad, boldogító szárnyalást. Nem volt bennem kétség vagy bizonytalanság. Teljesen egyértelmű volt, hogy ez a repülés egy normális, természetes képességem, ugyanúgy, ahogy járni is megtanul a gyerek, és nem csodálkozik rajta. Ez a mozgás is nyilvánvalóan hozzátartozott ahhoz, amire itt, ebben a világban képesek az emberek. Járni, úszni, repülni.

Ha körülnéztem, láttam másokat is idefent szállni, lassú nyugodt lebegéssel vagy hozzám hasonló gyors suhanással. És voltak, akik odalent az óceán hullámai között szórakoztak, úsztak a kristálytiszta vízben, lent a mélyben vagy a felszínen, vagy pedig vidáman egyensúlyoztak, sétáltak, futkároztak az állandóan változó víztükrön. 

Aztán egy felszikrázó, nagy víztölcsérrel valaki kirobbant a mélyből, és nyílvesszőként repült felém. Ki akartam térni az útjából, cikázva irányt váltottam többször is, de gyorsabb volt, mint én. Követte minden mozdulatomat, nem volt menekvés. Elkapott, izmos karjaival szorosan átkarolt, éreztem a hűvös vízcseppeket a bőrén, és zuhantunk vissza a türkizzöld hullámok közé. Egy nagy csobbanással belemerültünk a vízbe, és vitt le, a derengő, kékeszöld mélybe.

Úgy, ahogy az előbb odafent szálltam, ő a kéklő mélység felé repült velem. Szorosan ölelt, és csókolt közben. Én pedig boldogan hagytam, hogy vigyen az ő kedves világába, lefelé a sötétzöld hínárerdőn keresztül, a színes halakkal teli ismerős korallszirtek közé, a mélységben rejtőző, víz alatti barlangjába, aminek a mennyezetére gyémántkék ragyogással rajzolt ábrákat odafentről a nap.    

Ezek a csillámló, folyton változó fényrajzok voltak a kísérői a csodálatos szeretkezéseinknek. Idelent, az óceán mélyén a testünk máshogy érzékelt, a vízből belélegezve az oxigén is mámorítóbb volt, a testünk mozgásából hullámok születtek, amik a barlang faláról visszacsapódva tovább fokozták a vágyat és az érzést bennünk.

Szerettem ezeket az együttléteinket, de élveztem azt is, amikor odafent, a felhők között megbújva, párás bőrrel lebegtünk egymásba kapaszkodva, egymás testébe elmerülve, és aztán nevettünk, amikor egyszer csak szétoszlott rólunk a felhőfátyol, és bárki láthatott bennünket. És boldogító volt az erdő mélyén, a zöld lombok között, a fák ágai között egymásba olvadni, vagy a félhomályban, a selymes mohaágyon együtt elernyedni.   

Boldog voltam mindenhol, mert ővele voltam mindenhol. Egyértelmű volt az összetartozásunk, egymást kiegészítője volt a testünk, azonosak az érzéseink, közösek az örömeink.

Aztán ez érzés és a gondolat kezdett bennem távolodni ettől a helytől, ettől a boldogító víz alatti barlangtól, már kívülről láttam azt a két, extázisban összefonódó testet az óceán biztonságot adó mélyén.  Lassan elkülönültem az élménytől, és rájöttem, hogy ezek itt emlékek. Boldog emlékek, amik után még számtalan más emlék is sorakozik. Ez egy múlt, és ennek a múltnak egyszer vége lett. Ez a boldogság fokozatosan csökkenni kezdett, és valahol végleg elveszett.

És láttam, már kívülről a saját arcomat, láttam rajta megjelenni a korábban ismeretlen érzést, a távolságtartást, az értetlenséget. Amikor rádöbbentem, hogy van, amit máshogy érzünk, van, amit máshogy gondolunk. Egy repedés jelent meg a szétszakíthatatlannak tűnő kötelékünkön, és tágulni kezdett.

Nem értettem, amit mondott. Nem értette meg, amit mondtam. Mást akart, mint én. Feszültebb lett, ingerültebb, türelmetlenebb.

Olyan tervei lettek, amik számomra elképzelhetetlenek voltak. Társakat talált az ötleteihez, és velük már több időt töltött, mint velem. Ijesztőnek éreztem az energiát, ami sugárzott belőlük.

Nagy változásokat akartak. Bele akartak nyúlni a világ működésébe. Én nem értettem, hogy miért lenne erre szükség. Ő nem értette, miért félek ettől. Nem értette, miért nem tudok vele együtt lelkesedni. Sértésnek vette, hogy nem akarok velük, a csoportjával dolgozni.

Egyre idegenebbé vált. Az együttléteink ritkultak, mert ő a nagy tervével volt elfoglalva. Már nem beszélgettünk, mert csak vita és sértődés lett a vége.

Ő egyre magabiztosabb lett. Én egyre jobban féltem. Tőle is, a terve következményétől is, az egyre erősödő csoportjától is.

És aztán már nem találkoztunk többet. Nem volt miért. Tudtam, hogy egyre többen dolgoznak velük, hogy a terv a megvalósuláshoz közeledik. Sokan hittek benne.

Én nem. És voltak mások is, akik máshogy gondolkodtak. Valójában mi voltunk többen. De mi voltunk a csendesebbek. Nem tettünk semmit, csak aggódtunk. Nem reméltünk igazán semmit, csak vártuk, hogy vége legyen a nagy készülődésnek, és derüljön ki, hogy kinek van igaza. Nekik, akik sikert reméltek, vagy nekünk, akik rosszat éreztünk.

Nekünk lett igazunk, de nem mentünk vele sokra. Egy világban éltünk, közös volt az otthonunk. Ők ezt a közös otthont kockáztatták, és elvesztették. És ezzel mi is vesztettünk. Mindent elvesztettünk mindannyian, tettesek és tehetetlenek, vétkesek és áldozatok egyaránt. Semmink sem maradt.

Semmim sem maradt. Csak ez az emlék.

Ültem a Tevere öreg hídján, és már megint a könnyek folytak az arcomon. Pedig jó pár éve egyszer már megígértem magamnak, hogy nem sírok többé. Évekig sikerült betartanom, bármi is történt, bárhogy is fájt. És egy napja sem vagyok még itt, Rómában, már másodszor zokogok úgy, hogy azt érzem, a szívem kiszakad a mellkasomból a fájdalomtól. Pedig azt hittem, régóta nincs már ott ilyen erős érzelem. De most leomlottak a védőbástyáim, és megint sebezhető vagyok, megint fájni tud az élet. Pedig már igazán elég volt ebből. Az életből és a fájdalomból is.

Megtörölgettem a szemem, és néztem az eget. Úgy, ahogy nemrég az a francia lány nézte, dacosan, keserűen. És erről újra eszembe jutott David.

És rájöttem, miért volt ismerős. Abban a réges-régi emlékképben a páromnak volt ilyen zöldeskék szeme, akár a tenger mélye, és neki volt ilyen széles mosolya.

Lehetséges-e, hogy valaki abból a régi múltból megjelenjen itt?

Vagy csak a hasonlóság miatt hittem ismerősnek, de valójában egy idegen ember, akivel a vak véletlen hozott csak össze pár pillanatra?

De ha az a régi társ lenne, akkor is bízhatnék-e benne? Hiszen már akkor is kiderült, hogy mégsem az valójában, akinek én hittem.

Ültem a hídon, lassan sötétedett, és szemerkélni kezdett az eső. A forró könnyek helyett hideg cseppek folytak le az arcomon. Most az ég sírt helyettem.

Na, jól állunk. Hát persze, ez az én tökéletes, valódi világom.

5. A hídon

– Angele! Helló, Angele Hilcom! Nem hiszek a szememnek! Tényleg te vagy az?

Megfordultam a hátam mögött felharsanó vidám hangra. Egy ismerős arcot láttam, egy széles szájú, markáns vonású fiatal férfit, aki nagy mosollyal közeledett felém. Megörültem neki, olyan volt, mint egy mentőangyal. Odaért hozzám, lendületesen megölelt, és két oldalról arcon csókolt. Áradt belőle a vidámság és az energia.

– Nem hittem volna, hogy megtalállak – folytatta lelkesen. – De úgy látszik, vannak még csodák. Legalábbis itt, Rómában még léteznek. Itt mindig rátalálhatsz arra, amit keresel. Akármi vagy akárki is legyen az. – És nevetett az egész ember, a szája, az arca, a csillogó zöldeskék szeme. Egy nagyobb hátizsák volt nála, azt gyorsan letette a híd kövezetére, és leguggolt mellé. Miközben nyitotta a csatokat, oldalra nézett, és megállt a keze mozdulat közben. Követtem a tekintetét.

Egy négytagú család tartott felénk a hídon, ők is a Vatikánból jöttek. Apa, anya és két gyerek. Turisták voltak, a férfi nyakában ott lógott a videokamera, a nyolcévesforma kisfiú kezében fényképezőgép volt, és szinte folyamatosan kattogtatott mindenre, fotózta a tájat, az utcát, az embereket. Az anya összeszorított szájjal, feszülten lépdelt a férfi mellett. A hátuk mögött, több méterre lemaradva követte őket a tizenéves kamaszlányuk. Kedves, szép arca volt, de mogorván, lehajtott fejjel ballagott. Mereven nézte a köveket a lába előtt. Amikor a család megállt a híd közepén, a lány is megtorpant. Nem ment oda hozzájuk, hanem háttal a hídkorlátnak támaszkodott, és most felvetett fejjel, dacosan az eget bámulta. Az öccse nagy hangon, franciául kérdezgetett, az anya az útikönyvet lapozta, az apa videózta a látványt.

Az ismerősöm, akinek a neve viszont nem jutott az eszembe, egy rajzmappát vett elő a hátizsákjából, és egy doboznyi színes ceruzát. Leült a kövekre, a hátát a híd korlátjának döntötte, és a mappát a felhúzott térdére támasztva sebesen rajzolni kezdett. Bal kézzel dolgozott, különös, könnyed mozdulatokkal, mintha ő csak tartaná a ceruzát, és az magától száguldozna a papíron, húzva a színes vonalakat. Fel sem pillantott, teljesen elmerült az alkotásban.

Csöndben vártam, nem akartam zavarni. Közben a szemközti család azon tanakodott, hogy merre menjenek tovább. Az anya időnként bizonytalanul a lány felé pillantott, de ő úgy tett, mint aki nem is tartozik hozzájuk. Láttam, hogy a nő elfordul, titokban zsebkendőt vesz elő a táskájából, és megtörli a szemét. Teltek a percek, az apa feltűnően harsányan magyarázott a fiának, valószínűleg a további, lehetséges látnivalókról, a lány pedig továbbra is a felhőket nézte.

A férfi felállt mellettem, és a mappából óvatosan kitépte a lapot. Elképedve néztem a pár perc alatt elkészült művet. A papíron pár kifejező, színes vonallal felrajzolva ott volt, pontosan felismerhetően a szemközti négytagú család. Csak egy nagy különbség volt a rajz és a valóság között, az, hogy a képen egy szoros csoportban álltak az emberek. A kép közepén a lány volt, a híd korlátjának támaszkodva, mögötte látszott a bazilika kupolája. Mellette állt az öccse, két oldalt az apa és az anya, és mindannyian mosolyogva a lányra néztek, akiről ott a képen csak úgy sugárzott a szépség és a boldogság.

A férfi a papírlappal a kezében átment a híd túloldalára, a lányhoz. Az meghökkenve nézett rá, aztán az elébe tartott a képre, és az arca lassan megváltozott. Eltűnt róla a korábbi dac és sértődöttség, és fokozatosan átalakult olyanná, mint amilyen a rajzon volt. A férfi feléje nyújtotta a rajzot, a lány elvette, és sugárzó, boldog mosollyal a szüleihez futott.  Mutatta nekik a családi portrét. A kép fölé hajolva a négy ember feje összeért. A lány lelkendezve magyarázott, a fiú természetesen a rajzot is lefotózta, az anya megkönnyebbülten ölelte át a lány vállát. Aztán az apa felnézett, átjött hozzánk, kérdezett valamit franciául a rajzolótól. A válaszra elmosolyodott, bankjegyeket vett elő a zsebéből, és mielőtt odaadta, hosszasan rázogatta a férfi kezét. Aztán sietett vissza a családjához, és most már négyen, együtt indultak tovább. A lány belekarolt az anyjába, és nevetett, amikor az öccse lefényképezte őket.

A férfi elégedetten nézett utánuk. A kőkorlátnak dőlt, és felém fordult:

­– Na, mit szólsz?

– Szóhoz sem jutok – mondtam. – Elképesztő volt. A rajz is, meg az eredmény is. Te ezzel foglalkozol?

– Igen – bólintott vidáman. – Vagyis igen és igen. Duplán. Egyrészt igen, utcai rajzoló vagyok, ebből élek. Másrészt igen, az embereket akarom boldogabbá tenni, ezért rajzolok nekik egy szebb valóságot, mint amiben éppen benne vannak. És ők általában vevők a jobbra, úgyhogy váltanak, átlépnek ebbe a másik lehetséges valóságba. És ettől jobb lesz ez a létező világ, amiben én is benne vagyok. Tehát valójában önző okból teszem jobbá a világot. – És nevetett az ismerős, vidám nevetésével, az ismerős, széles szájával, ismerős zöldeskék szemével.

Tényleg valami baj lehet az agyammal, túl sok stressz ért mostanában. Tudtam, hogy ismerem ezt a férfit, de nem jutott eszembe a neve, és arra sem emlékeztem, hogy honnan ismerem. De most furcsa lett volna rákérdezni, hiszen ő láthatóan tudta ki vagyok, és ahogy meglátott, azonnal tudta a nevemet is. Úgyhogy nem szóltam, csak reméltem, hogy majdcsak rájövök, hogy hol találkoztunk már. Inkább megkérdeztem:

– És nekem is tudnál rajzolni egy szebb valóságot? Igazán rám férne.

– Tényleg? Nem látszik rajtad – mondta, és most fürkésző tekintettel nézett pár másodpercig. Aztán újra vidáman elmosolyodott. – Ó, csak vicceltél, ugye? Majdnem bedőltem neked. Hiszen teljesen rendben vagy, látom rajtad. Neked ez a legjobb világ, amiben most vagy, rajzolni se tudnék neked ennél jobbat. Tényleg, erről jut eszembe. Hogyhogy csak egy napra ugrottál át Amerikából? Valami munkaügy miatt vagy itt? Nincs kedved még pár napot itt maradni?

  Hallgattam a férfi vidám hangját, és úgy éreztem, a híd stabil kőkockái kezdenek kicsúszni a lábam alól. Még hogy én rendben vagyok? És ez a legjobb világ nekem?

De még végig se tudtam gondolni, amikor jött az újabb döbbenet: honnan tudja, hogy csak egy napra jöttem? Ezt senkinek nem mondtam, erről akkor se tudhatna, ha közeli ismerősök lennénk. Főleg, mert nincs is közeli ismerősöm.

Sőt! Most jöttem rá, hogy nekem sosem volt olyan ismerősöm vagy barátom, aki ilyen örömmel üdvözölt volna engem, mint ez a férfi. Ha lett volna, biztosan emlékeznék rá. És hiába ismerős… pedig annyira ismerős… de lehetetlen, hogy ez a férfi az eddigi életemhez tartozna. Nem felejthettem volna el. De akkor ki ez az ember? És honnan tudja a nevemet?

Mielőtt a szédülés újabb örvénybe vitt volna bele, gyorsan összeszedtem magam. Ez itt olyan, mint egy csoda. De az én életemben nincsenek csodák. Tehát ennek is kell, hogy legyen racionális magyarázata. Akkor öntsünk tiszta vizet a pohárba.

– Ki vagy te? – kérdeztem. Határozott akartam lenni, de a szám kiszáradt, és a hangom is elcsuklott. Persze, már megint a szokásos helyzet. A szép illúzióból vissza a kőkemény valóságba.

A férfi nem lepődött meg a kérdéstől. Mosolyogva felelt:

– David Renoa a nevem.

A név teljesen ismeretlenül hangzott.

– Francia vagy? – kérdeztem összezavarodva a név hangzása miatt, bár eddig tökéletes brit angolsággal beszélt.  

– Nem, sajnos nem. A nevem R-e-n-o-a – mondta újra, most egyenként betűzve –, és angol vagyok, nem pedig Renoir, a francia festő. Az csak szerettem volna lenni, de amint láthattad, csupán egy kis utcai rajzoló lett belőlem – és közben újra vidáman csillogtak a szemei.

Most már biztos voltam benne, hogy még sosem találkoztunk. Erre a névre emlékeznem kellene. De akkor mitől ilyen ismerős? És ő honnan tudja, hogy ki vagyok?

A legegyszerűbb persze, ha ezt is megkérdezem tőle.

– Honnan ismersz engem?

– Ó, bocs, de feledékeny vagyok! Ezt akartam odaadni, de aztán a francia család miatt elmaradt.  – Azzal lehajolt a hátizsákjához, kinyitotta, és kivette belőle az elveszett kézitáskámat. Felém nyújtotta. – A Szent Péter téren találtam, az obeliszk mellett a földön. Megnéztem az útlevélben a fényképet, és körbejártam a teret, hátha meglátom a táska tulajdonosát. Aztán úgy döntöttem, beviszem az amerikai követségre, mert oda biztosan bemegy majd az, aki ezt elvesztette. És amikor jöttem át a hídon, felismertelek. Kész csoda ez itt, egy ekkora városban! Tessék, itt van a táskád. Láttam a repülőjegyedet is, hogy ma jöttél, és holnap már indulsz is vissza. Szóval munkaügy? Hivatalos kiküldetés? Nem maradhatnál még pár napot?

  Örülnöm kellett volna. Tényleg szerencsés dolog, megvan a táskám, megvan az útlevelem, megvan a repülőjegyem. Megvan a régi életem. Mehetek vissza a Brooklyn-hídra. Megvan a lehetőségem a halálra. Kész csoda, ugye?

Hát persze, hogy megvan mindennek a racionális magyarázata. Csak egy szerencsés véletlen volt ez a találkozás. Már amennyire ez szerencse. Inkább csak egy véletlen. És talán csak a korábbi, zűrös élményeim miatt tűnt ismerősnek ez a férfi. De nem az. Nekem nincsenek ilyen kedves és jóképű ismerőseim. Sosem voltak…

De talán most lehetne. Végül is, miért ne?  

– Lehet, hogy tudnék maradni – mondtam bizonytalanul. – Attól függ, hogy a repülőjegyemet át lehet-e íratni más időpontra.

– Miért, milyen jegyed van?

– Nem tudom, nem én vettem. Egy öregember adta a jegyet, vele jöttem Rómába. Csak a Sixtus-kápolna freskóit akarta megmutatni.

David hátralépett. Az arca hirtelen megváltozott, eltűnt róla a vidámság. A hangja is keményebb lett.

– Téged is Draco hozott ide? – kérdezte.

– Igen, így hívják. Ismered?

Válasz helyett keserűen elhúzta a száját, és gúnyosan kérdezte:

– Na és, neked sikerült? Megvolt a Stendhal-élményed?

– Azt hiszem ­– bólintottam elbizonytalanodva. Furcsa volt David, hogy így megváltozott. Most már nem láttam ismerősnek. Idegennek és veszélyesnek tűnt. – Elég rosszul lettem, és Draco azt mondta, ez a Stendhal-szindróma. Aztán ő elment, itt hagyott egyedül.

– Ó, és mit láttál? Égi világosságot, angyalokat meg prófétáló szenteket? – David hangja most ellenséges volt. Nem értettem, mi a baja. Hiszen ez csak egy pszichés tünet, ezek szerint ő is hallott róla. Mitől lett ilyen ingerült?

– Semmi jót nem láttam, félelmetes volt az egész. Csak a lelki túlterheléstől van, Draco is mondta.

– És a freskóból mit láttál meg?

– Hát az egészet… Meg a mennyezet túlsó felén azt a nőt a könyvvel, a szakállas férfit, azt a középső alakot… – Nem igazán volt kedvem újra felidézni a látványt, féltem, hogy a képekkel visszatér a szédülés, a zuhanás is. De David most úgy figyelt, mintha valami nagyon fontosról beszélnék. A szeme összeszűkült, az ajkát beharapta. Nem akartam, de mégis folytattam. Mert ha ez számít, akkor a lényeg a végén volt. – És láttam a sarokfestményen azt a meztelen férfit, aki kinyújtja a kezét. És arra gondoltam, hogy ő áthozott valami üzenetet. Valami fontosat, ami aztán elveszett. És ennél a gondolatnál tértem magamhoz. Ennyi volt.

  David sápadtan állt előttem. Idegenül.

– Jó neked – mondta nyersen. Lehajolt, felkapta a hátizsákját, hátat fordított nekem, és elindult. Pár lépés után a válla fölött visszaszólt. – Jó szórakozást a továbbiakban. Róma szép város. Élvezd, és hátha megtalálod az elveszett üzenetet. – Azzal elment.

Néztem, ahogy távolodik tőlem, átmegy a túloldalra, és eltűnik a járókelők között. Álltam a hídon, és újra vacakul éreztem magam. Korábban Draco hagyott itt, most meg David. Két ember, akiket nem ismertem, de azt hittem, valami közünk lehet egymáshoz. Két aprócska remény. Újabb két fájdalmas csalódás.

Hát még mindig nincs vége?

És ez most sokkal jobban fájt, mint a korábbi elhagyások. David annyira ismerősnek tűnt. Olyan kellemes, meleg és biztonságos érzést ébresztett fel bennem, amit eddig még nem éreztem. Csak akkor, amikor megváltozott a viselkedése, és most, amikor elment, most jöttem rá, hogy milyen jó volt akkor, amikor azt hittem, hogy egy régi ismerőst találtam. Nagyon jó érzés volt. A soha nem érzett biztonság érzése. Mintha tartoznék valakihez.

De persze, újra itt vagyok. Az eredeti, jól ismert valóságomban. Egyedül és elveszetten. Senkihez sem tartozom.

Csak egy újabb különös rejtély. Ki lehet ez a Draco, hogy David ennyire megváltozott a neve hallatára? És miért olyan fontos, hogy mit képzeltem én a freskó láttán? Csak egy fantáziakép volt. Csak egy illúzió.

   

Na, mindegy. Nyeltem egyet, rájöttem, hogy a szám teljesen száraz. Szomjas voltam. És éhes. Kinyitottam a táskámat, hogy megnézzem, mennyi pénzem van. Amikor Draco odaadta a bankjegyeket, csak úgy belegyűrtem a kis oldalzsebbe, nem figyeltem rá, hogy mekkora összeg. Vajon mennyibe kerül egy éjszakai szállás itt? És mennyi pénzem marad ételre?

Beletúrtam a táskába. Ott volt az útlevelem, a repülőjegy, egy csomag papír zsebkendő, egy vékony sál, meg pár apróság. Az összes vagyonom, amivel együtt ugrani akartam a hídról. Itt volt minden, ami az enyém.

De pénz nem volt benne.    

4. A téren

Ültem az oszlopok alatt a lépcsőn. Emberek járkáltak körülöttem, fotóztak, beszélgettek, útikönyveket nézegettek. Élvezték a látvány, ami körülvette őket, élvezték a helyet, ahova eljuthattak, élvezték az életet, amit éltek. 

Én pedig ültem ott karnyújtásnyira mellettük, de mérhetetlen távolságra tőlük. Nem tudtam, miért vagyok itt, és nem tudtam, hova mehetnék innen. Nem volt életem, amit élhettem volna.

Azon gondolkoztam, hogy vajon ez itt a valóság körülöttem? Hiszen az előbb sokkal intenzívebben egy másik helyzetet éltem át. Mi van, ha mégis a haldoklás az igaz, az ugrás, a folyó mélye, és most csak kicsit elkábultam, ezért újra ide álmodom vissza magamat, a római utazás sztorijába. De lehet, hogy mindjárt váltani fog a kép, és megint a szenvedés és a rettegés jön. Hiszen az a helyzet jóval valóságosabbnak tűnt. Abban tényleg benne voltam, minden érzékszervemmel, testemmel, lelkemmel. Itt meg, ezen a napsütötte, forgalmas téren csak néző vagyok. Egy tétova, idegen szemlélője ennek a világnak. De lehet, hogy mindez csak díszlet, a tudatom által generált kép, ami bármikor eltűnhet.

Lehet, hogy az öregember is erre akart figyelmeztetni? Hiszen ha ez az egész csak képzelet, akkor ő is csak az én fantáziámban létezik, tehát általa önmagamat figyelmeztetem a helyzetre.

Itt viszont megakadt a gondolatmenetem. Mert akkor most mi van? Lehet, hogy a valóságban haldoklom, és nem tudok meghalni, tehát érdemesebb ebben a fantáziavilágban maradnom? De meddig? És hova juthatok? Vagy csak egyfajta időhúzás ez az egész? És mi lesz a vége? Lesz egyáltalán vége valaminek? Akár annak a haldoklásnak, akár ennek a sztorinak?

Hú, de bonyolult helyzet ez! És én még abban reménykedtem, hogy ha leugrok a hídról, azzal végre elrendezek mindent kívül és belül is. Aztán tessék, ide jutottam. Eddig legalább abban biztos voltam, hogy egy rosszul működő életet élek. Most meg már azt sem tudom, hogy élek-e vagy nem. És milyen valóság az, amiben létezem. Ugye, hogy megmondtam, hogy az én életem csak a rosszabb felé tud haladni. Nem egyszerűbb lett a halálugrástól, csak még kuszább, még érthetetlenebb.

Sóhajtottam egy nagyot, és felálltam. Mindegy, hogy valós-e vagy sem, amíg itt vagyok, itt tudok valamit csinálni. És ha már itt magasodik előttem ez a nagy obeliszk, legalább ezt megnézem közelebbről.

Kisétáltam az árnyékból a fényre. Ahogy távolodtam az oszlopsortól, vissza kellett pillantanom, mert úgy éreztem, hogy körben a tetején álló szobrok mind utánam néznek. Oké, tudom, ez a Stendhal-szindróma, vagy mi. Ehhez tartozik a paranoid képzelődés is. Persze, mindenki engem figyel, mert olyan különleges vagyok, engem néznek a váratlanul megjelenő, szakállas öregemberek, a megéledő alakok a freskókról, meg még a márványszobrok is. Mindenki, kivéve az élő, lélegző embereket. Őnekik valahogy sosem tűntem fontosnak. Vagy ha mégis, abból csak baj lett, veszekedés, sírás és szenvedés.

A nagy, szürkésvörös gránitoszlop magabiztosan magasodott az ég felé a tér középpontjában. Úgy éreztem, hogy ez az obeliszk uralja a teret. A kövezet fehér márványcsíkjai is mind őhozzá vezettek. Ahogy közeledtem feléje, úgy tűnt, mintha egy erőtérbe érnék bele. Megálltam előtte, és felnéztem. Az obeliszk szinte beleolvadt a kéklő égbolt vakító hátterébe, és egy felfelé vezető, nyílegyenes útnak látszott. Út az égbe. A csúcsán alig kivehetően szürkéllett a vékony kereszt, ami csak egy erőtlen próbálkozás volt, hogy lezárja ezt a sugárzó utat. Egy hajszálvékony sorompó, aki azt gondolja magáról, hogy megszabhatja, ki mehet itt tovább. De a napfényben az út egyenesen és akadálytalanul ragyogott, és vezetett a végtelen ég felé.

Éreztem, ahogy az erőtér lágyan megemel, és zuhanni kezdek. Zuhanni, de felfelé. Úgy, mintha megszűnt volna a gravitáció, és én egy hatalmas lélegzettel, kiszabadulva minden kötöttségből, zuhantam bele a határtalan nagy mindenségbe. Ez egy boldogító érzés volt, bizsergető a talpamtól a fejem búbjáig, egy lágyan ölelő és védelmet adó energiaburokban száguldani kifelé, a szabadságba.

Annyira ismerős volt ez az érzés és ez a mozgás, mintha ez lenne a természetes, ez a normális, csak eddig valamiért nem használtam, nem gondoltam rá. De most újra itt van, és én ráismertem. Hiszen én szabad vagyok! Ez az igazi életem!

Puff! A következő pillanatban térdre estem a szürkéskék kockaköveken, és a gravitáció hatalmas erővel nyomott újra össze. Mint a gumiszalag, visszarántott ide, és én keményen koppantam a rideg kövezeten. Nesze neked repülés! Nesze neked szabadság! Még hogy ez a valódi életed? Ne álmodozz, kisanyám, porszem vagy csak, és a porhoz tartozol.

Utáltam ezt a belső hangot magamban, ezt a folyton felbukkanó, gunyoros szövegű valakit, aki állandóan beledumált a legszebb pillanataimba. És leginkább ezért utáltam, mert mindig igaza volt.

Persze, semmi különös nem történt, csak megszédültem az előbb. Elvakított a nap. És egyébként is zavaros a fejem, lehet, hogy már meg is haltam, vagy most haldoklom, vagy az előző pszichés trauma hatása ez az élmény is. Biztosan megvan rá a józan magyarázat. Hiszen nincsenek csodák. Az én életemben nincsenek csodák.

Ott álltam négykézláb a tér közepén, akár egy imádkozásra készülő buzgó hívő, aki mindjárt meg is csókolja ezt a szent földet. Na, még csak az kellene! A fejemet ólmos erővel húzta lefelé valami, elborított a csalódottság, és nőtt bennem a hányinger. Nem csók lesz ebből, hanem…

Egy idősebb nő megérintette a vállamat, lehajolt hozzám, és kérdezett valamit, amit nem értettem, de a hangsúly alapján arról érdeklődhetett, hogy jól vagyok-e. Persze, gondoltam, soha jobban, pont úgy, mint máskor. Már a normálisan ismerős, vacak életemben vagyok. Kellően rosszul érzem magam, tehát minden rendben. Ha szarul vagyok, akkor jól vagyok, mert az eredeti életemben vagyok.

Megmozdulni viszont alig tudtam, mintha sokkal súlyosabb lett volna a testem, a kövek úgy vonzottak magukhoz, mint a mágnes a vasat. Úgyhogy hagytam, hogy ketten-hárman feltámogassanak a földről, aztán az idősebb nő irányításával két férfi a tér túlsó szélén levő árkádok alá vezetett, az árnyékba. Buzgón bólogattam a nőnek, aki már angolul beszélt hozzám, és egyetértettem vele, hogy biztosan a napszúrás, meg ez a sok látnivaló, ez okozta a gondot. Elfogadtam tőle a kis palacknyi vizet, megköszöntem, igyekeztem hálásan mosolyogni is, hiszen tényleg kedves volt. Legyen legalább neki jó napja. Biztosan rendes ember, aki segít a rászorulókon. Az már nem az ő hibája, hogy rajtam nem lehet segíteni.   

Ő elégedetten távozott, én meg ott maradtam újra az árnyékban, rajtam a mázsányi súllyal. Ültem a hatalmas oszlopok között, de most a másik oldalon. Itt is sok ember volt, pihentek a nagy séták után, családok piknikeztek az oszlopok közti területeken, fiatalok üldögéltek, nevetgéltek, a túloldalon pedig már az utca forgataga volt. Az egész olyan normális, hétköznapi volt. Néztem őket, és közben fokozatosan elmúlt rólam az a nagy nyomásérzés. Amikor már elég erősnek éreztem magam, felálltam, és elindultam. Minél távolabb akartam kerülni ettől a tértől, el ezektől a fura élményektől. Az árkádok alatt megkerültem a teret, igyekeztem nem is nézni az obeliszk felé. A széles sugárút vitt egyenesen a folyó felé. Autók zúgtak, dudálás, hangos beszéd, járókelők tömege között kiértem a rakpartra. Róma folyója, a Tevere. Ez a keresztrejtvény-meghatározás jutott eszembe, ahogy megláttam a lustán csordogáló folyót. Felmentem a régi kőhídra, aminek a korlátján angyalok álltak nagy kőoszlopokon, megálltam középen, és néztem a vizet.
Ismerős helyzet, de mégis mennyire más. Ez a híd alacsony volt, ez a folyó lassú és szelíd. Ha itt beleugranék a vízbe, az legfeljebb egy kis fürdést jelentene. Itt még meghalni se tudnék. Hirtelen dühös lettem az öregemberre, aki elrontotta a jól megtervezett halálomat. Mi a fenének kellett ott megjelennie! És ha már megjelent, hogy képzeli, hogy utána meg csak úgy eltűnik az életemből? A kezembe nyom pár bankjegyet, aztán otthagy, mint egy prostit az aktus után. Persze, nem is ígért mást, csak a repülőjegyet meg a látogatást. És tessék, be is tartotta. Azt mondta, utána akár vissza is mehetek a Brooklyn-hídra.  

Na jó, nézzük, mennyi pénzt adott, és mikorra is szól az a repülőjegy?

És akkor megakadt bennem a lélegzet, és elöntött a rémület. A táskám! Te jó ég, valahol elhagytam a kézitáskámat! Abban volt az útlevelem, a repülőjegy és az öregtől kapott pénz. Az összes vagyonom. És most nincs nálam, és nem is emlékszem, mikor került le a vállamról. Bármikor is történt, annak már búcsút mondhatok. Ebben a tömegben azt már régen felkapta és elvitte valaki.

Rémlett, hogy amikor térdre estem, és feltámogattak, mintha már nem lett volna nálam a táska. Talán ott maradt az obeliszknél, a kerítés egyik tömzsi kis kőoszlopa mellett, és azok, akik segítettek nekem, nem vették észre. Végül is mindegy, az egésznek legalább fél órája, nincs rá esély, hogy megtaláljam.    

Álltam bénultan, és a híd vastag kőkorlátjára támaszkodtam. A fehér kövek langyosak voltak a tenyerem alatt. Na, most aztán tényleg tehetetlen voltam. Elmehetnék persze a rendőrségre, vagy az amerikai nagykövetségre, ahol megkérdeznék az adataimat. A nevemet még meg tudom mondani. De lakcím? Nincs lakcímem. A legutóbbi egy hajléktalanszállón volt, de az közben leégett. Az előző címemhez tartozó motelt bezárták tiltott prostitúció miatt. És előtte évekig sehova sem voltam bejelentve. Foglalkozása? Nincs foglalkozásom. Ami volt, arról inkább ne beszéljünk, egyiknek se lett jó vége. Legközelebbi hozzátartozója? Nincs hozzám tartozó ember. Aki volt, az már nem akar tudni rólam. Én pedig nem akarok a hozzátartozója lenni. Se gyereke, se nővére senkinek. Bankszámla, hitelkártya, pénz? Semmi. Nincs pénzem a visszaútra, és nincs pénzem itt maradni sem.

Na, ez a nagy helyzet. Semmim sincs. Eddig se nagyon éltem, de most már papírom sincs arról, hogy ki is voltam akkor, amikor még úgy tűnhetett, hogy vagyok valaki.

Hát, ha belegondolok, ennyire szerencsétlennek lenni már akár csoda is lehetne. Egy fordított csoda. A semmi csodája.

Csak álltam, néztem a békés folyót, és kifogytam a gondolatokból. Az angyalszobrok némán és mozdulatlanul bámultak rám odafentről.