3. A lépcsőkön

Az örvénylő sötétség változatlan volt, a kínok darabokra szaggattak, folyamatosan fuldokoltam, a szorítás már fokozhatatlannak tűnt, én már nem is voltam, csak a szenvedés, és mégsem lett vége. A tudatom is benne volt ebben a kínzó masszában, és ettől még rosszabb volt az egész. Mert tudtam, hogy a semmiben vagyok, tudtam, hogy nincs innen menekvés, és a rettegés újabb fojtogató örvényeket teremtett körém.

Aztán feltört bennem a végtelen csalódottság, és zokogtam volna, ha lett volna levegőm meg könnyem hozzá. Mert most kiderült, hogy semmi sem igaz. Most aztán tényleg elveszett minden remény. Nincs mennyország, nincs túlvilág, nincs semmilyen folytatása ennek az életnek, hazugság volt minden szép történet. Semmi sincsen az élet után. De még ez is hazugság, mert vége sincs, még a semmit is ellopták tőlem, nincs lezárás, nincs megsemmisülés, nem lehet szép csöndben befejezni ezt az egészet. Csak állandósult kín van, szenvedés, rettegés, és egy felfoghatatlan, gyötrelmekkel teli létezés.

Mi ez itt? Erről miért nem beszélt senki? Hazudtak, becsaptak!

A düh gyűlt bennem, hullámokban csapkodott bennem az indulat, a kétségbeesés meg a rettegés. A hullámok csúcsain képek villantak fel, fényesen szikráztak, aztán darabokra estek szét, mint egy tűzijáték gyorsan kihunyó rakétái. 

Még ez sem úgy van, ahogy mesélték. Hol van az életfilm, hol a békés leltározás, hol van a visszatekintés az eddigi eseményekre? Nem mintha nagyon hiányozna az a sok kudarc és csalódás, ami az életemben volt, de legalább megkönnyebbülve nézhetném, hogy tényleg érdemes volt kilépni belőle. De még ez sincs meg, csak a felbukkanó és eltűnő képek összefüggéstelen, kusza halmaza villog itt előttem.   

Aztán váratlanul megjelent a szakállas öregember arca, a szürke szeme. Próbáltam kapaszkodni a látványba, koncentrálni akartam rá, hátha… De eltűnt ez is, ahogy a többi emlékkép.

Aztán gyors egymásutánban felvillantak a terem mennyezetén látott freskó részletei, színek, formák, szakállas öregemberek itt is, aztán nők, öregek, fiatalok, és újra összefüggés lett a képek között, már nem hunytak ki, hanem egymásba mosódtak át, egy hosszú fényes csíkká váltak, és egyre nagyobbak lettek. Már a hatalmas, izmos, meztelen fiatal férfiak sorakoztak előttem, aztán újra az a szép nő, aki a könyvét nyújtotta felém, és utána az az energikus, előrehajló férfialak, aki két kézzel mutatott valamire ott balra, lent.

És most megláttam azt, amit ott a kápolnában nem tudtam jól megnézni, mert az öreg férfira figyeltem helyette. De most kimerevedett a kép. A tűzijáték véget ért, és ott ragyogott előttem az a háromszögletű sarokfestmény.

Egy meztelen, lendülő férfitest nyúlt ki a falból, mint aki repülni akar, ugrani ide le, az emberek közé. Vagy inkább, mint egy távfutó, aki a váltóbotot akarja átadni a társának. Vagy olyan, aki az utolsó erőfeszítéssel hozta az átadandót, mint a maratoni futó, aki éppen átadta az üzenetet, aztán kilehelte a lelkét. Igen, leginkább erre hasonlított, a célba érő és aztán meghaló hősre. A bal keze előrenyújtva, a tenyere nyitva, már átadta azt, amit hozott.

De hol van az üzenet?   

Erre a gondolatomra megmozdult az a fénylő szalag, amivé a képek sora állt össze, mozdult, lendült felém, én pedig kinyújtottam a kezemet, és megmarkoltam.

Vakító fény lett körülöttem, szétrobbant a szorító bilincs a mellkasomról, görcsbe ránduló izmokkal lélegzet után kapkodtam, és hasítóan élesen most be is tódult a levegő a tüdőmbe. Újra lélegeztem. És zokogtam. És remegtem.

Lassan csillapodott bennem az érzelmi vihar. Rájöttem, hogy élek. Valahol, valahogy mégiscsak élek. Bármi is volt az előző élmény, de véget ért. Mégsem maradtam benne a szenvedésben, ki tudtam szabadulni semmi börtönéből. Vagyok.

És hol vagyok?

Szürke falakat láttam magam körül, szürke lépcsőfokokat előttem, aztán egy megnyugtató szürke szempárt. Draco ült mellettem a kövön egy lépcsőfordulóban. Már a szabadban voltunk, két magas épület között. Mellettünk turisták mentek a kijárat felé, és értetlenül néztek rám. Sikerült abbahagynom a görcsös zokogást, bár időnként még fel-felcsuklott belőlem a sírás. Kifújtam az orrom, megtörölgettem a szemem. Fogalmam sem volt, hogyan kerültem a kápolnából ide ki.

– Ha jobban vagy, arrébb mehetünk, mert itt útban vagyunk – mondta Draco, miközben felállt és felém nyújtotta a kezét. Belekapaszkodtam az erős férfikézbe, lassan talpra álltam, és még mindig kábán lépegetve elindultam lefelé. A két épület közti árnyékból kilépve szinte mellbevágott a fény, és a hatalmas tér látványa.

A vakító napsütésből először egy hatalmas, égre mutató oszlop bontakozott ki a szemem előtt középen. Aztán látni kezdtem az egész teret, a körbefutó oszlopsort, kétoldalt a két szökőkutat, az embereket, és a lefelé vezető, széles, elkerített lépcsősort előttünk.

– A Szent Péter tér – mutatott előre Draco – ez pedig itt a Bazilika. Ide nem megyünk be. A lényeg a Sixtus-kápolnában volt, és azt már láttad.  

A kitárt kapun át beláttam a Bazilika félhomályos, nagy belsejébe, ami olyannak tűnt, mint egy óriási bálna, amelyik feneketlen gyomrába nyeli a beáramló embertömeget. Nem volt kedvem bemenni. Éppen elég volt nekem ez az előző, felkavaró élmény.

Draco elvezetett jobbra, ahol a kordon végződött, és a lépcsőkön ki lehetett jutni a térre.  Csíkos ruhás, középkori kinézetű alabárdos őrök álltak a kapunál. Elsétáltunk a tér szélén levő óriási oszlopokhoz, és leültünk az árnyékban. Előttünk ott csobogott a szökőkút, a vízcseppeken szikrázott a napfény. Mögötte pedig ott magasodott az oszlop az ég felé. Úgy tűnt, a Nap a csúcsa felett ragyog.

Ültünk csöndben egymás mellett, a turisták járkáltak mellettünk. Draco békésen nézelődött mellettem, szótlanul és nyugodtan várta, hogy összeszedjem a gondolataimat. Kezdtem szégyellni magam amiatt, ahogyan az előbb viselkedtem. Olyan lehettem, mint aki hisztériás rohamot kapott. Dracónak biztosan úgy kellett kivonszolnia a teremből. Vajon mit szóltak hozzá a teremőrök, akik ismerték? Rá is szégyent hoztam. Nem értettem, mi volt ez. Voltam már nehéz helyzetekben, de sose vesztettem el ennyire magamat.

­– Mi történt velem? – kérdeztem.

– Ez a Stendhal-szindróma vagy más néven hiperkulturémia – mondta Draco nyugodt, társalgási hangnemben úgy, mintha semmi szokatlan nem lett volna a helyzetben. Nem látszott se dühösnek, se ingerültnek. – Legalábbis így hívják a pszichológusok, akik azt remélik, hogy ha nevet adnak valaminek, akkor majd értik is, hogy miről beszélnek. Egy firenzei pszichológusnő nevezte el ezt a tünetegyüttest a nyolcvanas évek végén. Neki tűnt fel az, hogy sorba jelentkeznek a kórházába azonos panaszokkal a turisták. Szédülés, légszomj, szívpanaszok, sírógörcs, zavart tudat, ájulás, hallucinációk, üldözéses téveszmék, bűntudat és félelmek, depresszió vagy hisztérikus állapot jelentkezik náluk, miután megnézték a reneszánsz alkotásokat. Régóta voltak az embereknek ilyen élményeik, Stendhal, a francia regényíró 1817-ben Firenzében élt meg hasonlót, ezért nevezték el róla ezt a szindrómát. Azóta már sok más városban is felismerték ezt, Rómában, Velencében is. Általában a negyven évnél fiatalabb, egyedülálló amerikai és japán turisták produkálják ezeket a tüneteket, főleg azok, akiknek valami miatt nagyon fontos volt az életében ez az utazás. Aztán magyarázzák persze a kimerültséggel, meg a műalkotások által kiváltott nagy érzelmi sokkal, megugró hormonszinttel. Az orvostudomány így látja az embert, hát így próbálja megmagyarázni a jelenséget.

– Miért, létezik másik magyarázat is?

Draco szürke szemei nagyon vidáman és elégedetten csillogtak. Mint aki élvezi a helyzetet.

– Mindenre sokféle válasz létezik. Csak rajtad múlik, melyiket akarod elfogadni. Csak tőled függ, milyen valóságot látsz magad körül. Úgy fog változni a világ, ahogy változik a nézőpontod.

– Na, ne jöjjön ezzel a süket szöveggel – állítottam le ingerülten. Még mindig szégyelltem magam amiatt, ami történt velem, és zavart, hogy ez az ismeretlen öregember érti azt, amit én nem. És elégedettnek tűnik, sőt már le is tegezett úgy, mintha közünk lenne egymáshoz. Pedig fogalma sincs, hogy ki vagyok. És én sem tudom, hogy ki is ő valójában. Idegenek vagyunk egymásnak, ne etessen a spirituális elméleteivel. Az indulat a szégyen fölé emelkedett bennem. Lehet, hogy az egészet ő csinálta. Talán valamit beadott nekem, és attól lettem rosszul. Lehet, hogy ez mégiscsak valami szektás dolog. Védekezésként felemeltem a hangom, és majdnem kiabáltam: – Tudom, most következik az, hogy gondolkozzunk pozitívan, és akkor csak jó dolgok fognak történni velünk. Tedd azt az emberekkel, amit te szeretnél, hogy tegyenek veled, bla-bla-bla… Hallottam eleget már ezeket a mondatokat, és nagyon elegem van belőlük. Én hiába gondoltam szépre meg jóra, sose az jött az életembe, úgyhogy ezt nem kell tovább részleteznie. Nem vagyok vevő a szent elvekre.

Draco nem zavartatta magát, a kirohanásom után is nyugodt mosollyal folytatta:

– Nem a rózsaszín légvárfestésre gondoltam akkor, amikor azt mondtam, hogy rajtad múlik, melyik világot látod magad körül. Én arra az élményre utaltam, amin az előbb átmentél.

– Tudja, hogy mit éltem át? – hökkentem meg, és lejjebb vettem a hangerőt.

– Hát, nagyjából igen – bólintott vidáman. – Gondolom volt benne félelem, halálélmény, elveszettség és tehetetlenség. De a legfontosabb az, hogy most újra itt vagy.

   Nem értettem semmit. Persze, hogy itt vagyok, épp az előbb magyarázta, hogy csak valami pszichés sokkot kaptam, ami nem túl komoly, másokkal is történt már ilyen. Akkor meg miért jó, hogy itt vagyok? Miért, hol máshol lehetnék?

– Benne is maradhattál volna abban a másik valóságban – mondta megint úgy, mintha hallotta volna a gondolatomat. Idegesítő egy alak ez az öreg, az biztos. –  Rajtad múlott, hogy találsz-e visszavezető utat, vagy ott ragadsz, és elveszel ebből a világból.

– Úgy érti, hogy megbolondulhattam volna? Elveszthettem volna a józan eszemet?

– Nemcsak az eszedet, hanem saját magadat is. Azok, akiket Stendhal-szindrómásnak diagnosztizálnak, ők azok az emberek, akik visszatértek ide. A többiek csupán eltűnnek, és aztán senki sem hall róluk többet. Róluk nem készül diagnózis, mert ők a rendőrségi statisztika apró kis adatai lesznek. A világban rengeteg ember tűnik el nyomtalanul. Egy részük később előkerül, mások jogosan bujkálnak valami elől, és vannak, akik minden ok nélkül csak felszívódnak ebből a valóságból. Nincs rá magyarázat, így aztán senki sem tud elméleteket gyártani róluk. Hivatalosan észre sem veszik a jelenséget, mert olyan elszórtan jelentkezik, és eltűnik a többi eset között.  

  Na, ez már túl fantasztikusan hangzott. Inkább legyek egy pszichés kórkép, mint az ufók által elrabolt, titokzatosan eltűnt személy.

Draco továbbra is derűsen mosolygott. A tér közepén magasodó, hatalmas oszlopra mutatott.

– Mit gondolsz, miért van itt ez az egyiptomi obeliszk? Pont itt, a katolikus vallás központjában, a Szent Péter Bazilika előtt? És vajon miért van belőle olyan sok Róma terein? Semmi köze a kereszténységhez, elvileg egy pogány hitrendszer szimbóluma, más vallású uralkodók hatalmát hirdette. Miért hozták ide ezeket a régi rómaiak? És később miért állították fel a pápai birodalom közepén?

Pislogva néztem a napfényben úszó teret meg azt a kőoszlopot, és már végképp nem értettem semmit. Eddig a pszichológiáról volt szó, most meg az egyiptomiakról. Bennem meg még itt kavarognak az előző élmények, és fogalmam sincs, mit akar tőlem ez a fura öregember.

Megrántottam a vállamat:

– Fogalmam sincs. Biztos tetszett nekik – mondtam, és reméltem, hogy ezzel lezártuk ezt a témát. Sokkal aktuálisabb dolgokról akartam gondolkodni, nem ilyen ősrégi műemlékekről. 

   De Draco nyugodtan folytatta a magyarázatot, mint egy lelkiismeretes idegenvezető, aki kötelességének érzi az összes információt átadni a tudatlan turistának, vagyis nekem.

– Az obeliszk régi jelkép, az égbe vezető út és a Nap szimbóluma együtt. A legtöbb ősi népnél megvolt ez az ég felé mutató kőoszlop valamilyen formában, mint a föld és az ég közti kapcsolat eszköze, de az egyiptomiak használták a leggyakrabban és a legkifinomultabban. Az igazán működőképes obeliszk egy tömbből van kifaragva, spirális alakban megy felfelé rajta a felirat, és fémlapokkal borított a piramis alakú csúcsa.

Rómában áll a legtöbb, nyolc eredeti egyiptomi kőoszlop, és van öt másolat is. A régieket az ókori római császárok hozatták ide a birodalmuk dicsőítésére, amik aztán az évszázadok alatt ledőltek, elfelejtődtek. 

Aztán a reneszánsz idején jött V. Sixtus pápa, akinek valamiért nagyon fontosak lettek ezek az ősi kőoszlopok. Csak öt évig uralkodott, de már a beiktatása után kerestetni kezdte a ledőlt obeliszkeket, és négyet fel is állíttatott. A lateráni bazilika előtt álló oszlop a legnagyobb, harminckét méter magas, és eredetileg a thébai Amon-templom előtt állt. Ez itt a téren huszonöt méteres, és Alexandriából származik. 1586-ban állították fel. Nincs rajta felirat, ezért olyan, mint egy tiszta lap, ami azt az üzenetet viszi az ég felé, amit az előtte álló ember gondol. A felállításáról van egy érdekes történet… – Draco megállt a beszédben, rám pillantott.

Valószínűleg udvariasan meg kellett volna kérdeznem, hogy mi az a történet, de se erőm, se kedvem nem volt hozzá. Nem érdekelt az ókori meg a középkori történelem. A jelenben voltam elveszve és teljesen összezavarodva. Hagyjuk már ezt az egész idegenvezetős dumát, így is túl sok minden kavarog bennem. Fáradt vagyok, elegem van!

– Jól van, akkor ennyi volt. Örültem, hogy találkoztunk ­– állt fel nyugodtan, ruganyos mozgással Draco. A zsebéből pár színes bankjegyet vett elő, és a kezembe nyomta őket. – Tessék, ez elég lesz a mai éjszakára. A jegyed megvan a visszaútra, a repülőgép holnap tíz óra huszonötkor indul. Jó utat! – Azzal választ se várva leballagott a lépcsőn, keresztülment a napsütötte téren, és eltűnt a turisták tömegében.

Dermedten ültem az árnyékban, a gondolatok is megtorpantak a fejemben.

Egyedül maradtam.

Néztem a délutáni napfényben fürdő hatalmas teret, a középen magasodó obeliszket, amiről most már mindent tudtam. Csak éppen arról nem volt fogalmam sem, hogy mit kezdjek magammal.