43. A történet vége és az Utolsó ítélet

Sóhajtottam egy nagyot, és felemeltem a tekintetemet a képről. Visszatértem a saját időmbe, a római kis szobába. Leon és Draco egyszerre bólintottak, ahogy rájuk pillantottam. Most igazán kényelmes helyzet volt az, hogy ők közben hallották a gondolataimat, és nem kellett hangosan elismételnem, mire jutottam.

– Igen, jól látod, ez a lényeg – mondta Leon. – Raffaello is felismerte a helyzetet, de nem nagyon tudott mit tenni. Ebbe az első szobába belefestette az Üzenetet és a közben felismert figyelmeztetést is. A négy freskó összeolvasva elmondja a történetet. Az Erények, a szellemi igazság, a szent tudás megtestesült, és lejött a földre. A Parnasszuson a művészek megfogalmazták, és aztán lehozták az emberek közé az égi üzenetet. Később az Athéni iskolában a művészetek mellé betársult a tudomány is, és az emberiség szellemi tudása kiteljesedett. De a hitből merev, dogmatikus vallás lett, emiatt szétvált az égi és a földi világ, az emberek pedig vitázni kezdtek egymással az összefogás helyett, ahogy a Disputa freskóján is látható. Ezért az Athéni iskola szereplői visszajöttek, hogy a reneszánsz eszmékkel újraegyesítsék a szellemi és az anyagi oldalt.

Ez volt az eredeti üzenet. És menet közben kiderült, hogy a terv félrecsúszott, a világ kibillent az eredeti menetéből. Erre figyelmeztet a freskón az utólag odafestett Michelangelo gondterhelt figurája.  

Raffaello ennyit tudott tenni a cél érdekében, aztán folytatta a saját feladatát, festette azt a szebb, másik világot, ami az ő eredeti küldetése volt.

Michelangelo és Raffaello erőfeszítésének volt azért egy kis hatása, Leonardóban megmozdult valami. Ekkor festette meg a Szent Anna harmadmagával című képét, amivel kiegészítette a Sixtus-kápolna freskósorán az Éva teremtésének hiányzó képkockáját.  Ez a festmény illik oda, nem az, amit Michelangelo tehetetlenségében odarakott a fiatalkori vázlatai alapján.

De egyébként Leonardo ebben az időben, 1508-tól 1513-ig Milánóban élt, a francia király szolgálatában. Geológiai és vízrajzi tanulmányokat készített, anatómiai tanulmányokat végzett, megoldotta a görbe szögek matematikai problémáját, mellesleg pedig a testvéreivel pereskedett.

– Egyszóval elcseszte az idejét – szúrta közbe Draco, szokásos stílusában. – Felpislantott a hívásra, gyorsan festett válaszul egy képet, aztán újra elmerült a borsó-lencseválogatásba, mint egy mesebeli Hamupistike, akinek már régen az Élet báljában kellene lennie, de még mindig vár valami külső jelre. 

– Aztán Leonardo 1513-tól három évig Rómában élt – vette vissza a szót Leon, és nem fűzött megjegyzést Draco szavaihoz. – Akkoriban már a legtöbb nagy művész és tudós Firenzéből és egész Itáliából is Rómába igyekezett, mert ott tudták leginkább megvalósítani a terveiket. Kivéve Leonardót, akinek már régen ott lett volna a helye. Ő alig járt korábban Rómában, és tartósabban csak ekkor, az élete legvégén költözött oda.

Így abban a pár évben ott volt Rómában, egymás közelében a reneszánsz korszak földi Szentháromsága. Egyszer korábban már találkoztak, 1504 körül mindhárman Firenzében voltak. Raffaellónak ott indult el a művészi karrierje a két nagy elődöt követve. Leonardónak és Michelangelónak pedig akkor kellett volna megfesteniük a firenzei tanácsterem freskóit, de persze nem sikerült az együttműködés.

Aztán tíz év múlva Rómában megint adódott egy halvány esély. Michelangelo 1515-re készítette el Mózes szobrát, Raffaello pedig sorra alkotta a szebbnél szebb képeit. Egy helyen voltak, egy időben, és most sem történhetett meg a kapcsolódás, nem történt meg a csoda. Mert a harmadik ember, Leonardo továbbra is a kör négyszögesítésének a problémájával volt elfoglalva, tudományos és matematikai tanulmányokat végzett, amiket titkos tükörírással jegyzett fel a füzeteiben. Ezekről persze semmit sem tudott a külvilág, nem épült bele a korszak tudásába, nem vitte előre a fejlődést. Elveszett ez a tudás, ahogy elveszett a feltalálójuk, és vele együtt végleg elveszett az eredeti terv is az új világról.

Aztán 1517-ben Leonardo a király hívására Franciaországba költözött, és ott is halt meg két év múlva, hatvanhét évesen.

Raffaello lázas igyekezettel próbálta belesűríteni az idejébe azt, amit lehetett, mert érezte, hogy a terv kudarcával neki is rövidebb lett az élete. Nagy lánggal lobogva élt, szeretett, szerelmeskedett és rengeteg képet festett. Számtalan Madonnát gyermekkel a karján, szenteket a látomásaikkal, és embereket, akik a vásznon élőbbek lettek, mint a valóságban. 

És aztán az a belső tűz egy magas lázzal járó betegség képében el is égette őt, éppen a harminchetedik születésnapján. Egy évvel Leonardo után halt meg, 1520. április hatodikán, nagypénteken. Az utolsó képén dolgozott, aminek a témája Krisztus színeváltozása volt.

Aznap, amikor meghalt, meghasadt a vatikáni palota mennyezete, a pápának egy időre ki is kellett költöznie azokból a termekből. Raffaello halálának különös eseményei még jobban megerősítették a hasonlatosságát az isteni gyermekhez, Jézushoz.

Ezek után Michelangelo végleg egyedül maradt. Dolgozott még, de egyre megkeseredettebben. Olyanná vált, mint a márványtömbjei, itt ragadt ebben a világban a bánatával együtt. Az ideje nagy részét a két síremlékkel való küszködés töltötte ki, II. Gyula és a Mediciek számára. Jellemző ez is a helyzetre. Mintha Michelangelo itt maradt volna, hogy megalkossa az egykori nagy terv síremlékét, de ez sem ment egyszerűen. Mind a két mű monumentálisnak indult, és csak csonkán, részletekben készült el. Ezzel pedig tökéletesen modellezte azt a nagy szellemi vállalkozást, ami megváltoztathatta volna az egész világot, de végül csak a művészeti életre tudott hatni.   

Michelangelo 1535-ben III. Pál pápa megbízására megfestette még az Utolsó ítéletet a Sixtus-kápolnában. Hatvan éves volt, reményvesztett, magányos ember. Hat év alatt készült el a freskóval. A képet egyrészt látványosan megcsodálták, és a fiatal művészek azonnal másolni kezdték a részleteit, hiszen a híres Michelangelo festette. Másrészt azonnal támadták is a meztelenség tobzódása miatt, ami valljuk be őszintén, tényleg nem illett a szent falak közé. Hiába volt a vallási magyarázat, hogy a feltámadáskor nem ruhában fognak kikelni az emberek a sírból. Ezek a testek nem hirdetnek semmilyen átszellemültséget. A húsról-vérről, anyagi világról szólnak. Persze, nem véletlenül, mert Michelangelo éppen ezt akarta közölni velük. Azt, hogy hiába lesz feltámadás, ez az emberiség nem tud szabadulni az anyag fogságából, és Krisztus nem fog könyörülni rajtuk.  

Ezek után Michelangelo úgy érezte, hogy ő elmondta a művészetével, amit akart, és ettől kezdve alig alkotott valamit. Rómában élt, és foglalkozott építészettel is, a Szent Péter templom befejezését ő irányította, és ő tervezte meg a kupolát. Idős korára a hit felé fordult, verseket írogatott, és néhány Pietát még kifaragott. Bár szinte meggyűlölte az életet, mégsem tudott elmenni innen. Abban a korban különlegesen hosszúnak számító életet megélve, nyolcvankilenc éves korában halt meg, 1564-ben.

Nos, erről a freskóról, az Utolsó ítéletről már éppen eleget beszéltünk, de azért vess csak rá egy pillantást! – Leon a polcról újabb tekercset vett le, az előzőeket gondosan visszarakta a helyükre.

  

   Igazán kényelmes helyzetben éreztem magam, ma délután egy komplex tárlatlátogatást kaptam egy fotelban üldögélve. Utazás térben és időben. Tehát most Raffaellótól visszakanyarodtunk a kiindulópontra, Michelangelóhoz és a Sixtus-kápolnához.

Leon kigöngyölítette ezt a posztert is, és feltette az állványra. Láttam persze a freskót már bent a kápolnában, de akkor nem ezekre az alakokra figyeltem. Nem is igazán emlékeztem rá, hogy mi volt a szemközti falon, mert engem a mennyezet ragadott meg. Ott éltek, mozdultak az alakok. Szemben csak valami nagy kék folt rémlett. 

Most láttam, hogy abban a nagy kékségben embercsoportok gomolyognak egy energikus központi alak körül. A freskó első pillantásra az előzőleg látott egyik Raffaello-képre, a Disputára emlékeztetett. Ugyanolyan szétszakadást láttam benne. Mindkettőnél ott az a középső, széles sáv, fő helyén Krisztus alakjával, felette két csoportban pár angyal, alul meg a kavargó, különálló embercsoportok. Az a különbség, hogy itt hiányzik legfelül, középen az isten alakja, helyette a felső freskósor mintázata lóg bele a képbe, és azon túl ott ül a hatalmas termetű Jónás, óriásként trónolva felettük. 

A következő feltűnő különbség pedig a Krisztus-alak energiája, amiről Leon az előbb beszélt. A Disputánál még ül, és tehetetlenül tárja szét a kezét: „mindenki nyugodjon le…” Itt, az Utolsó ítéletnél pedig energiaörvény van körülötte, aktivitás és hatalom. A Disputánál a kutya se figyelt rá, itt meg a vele egy síkban levő embertömeg aggódó arccal várja a végső döntését. 

Krisztus balján mindkét képen ott a kék köpenyes Mária. A Disputánál tisztes távolságból, hódolattal hajol feléje, mint egy áhítatos hívő. Az Utolsó ítéletnél testközelben, hozzásimulva, de tőle elfordulva áll, mint egy önálló véleménnyel rendelkező partner, aki tudomásul veszi a döntést, de nem ért vele egyet. 

Újabb hasonlóság az, hogy mind a két képen a lenti, földi szinten levők a maguk dolgával vannak elfoglalva, nem néznek fölfelé. A Disputánál a nagy vita megy, itt meg a baloldalon a feltámadás, felfelé kapaszkodás, jobbra meg a lezuhanás, pokolra szállás zajlik, és közben nem látnak fel, a lényegre. 

Legalul ott van a pokol. Vicces lehet, hogy amikor a pápa misézik, a feje magasságában az ördögök veszik körül. És pont középen, ahol az oltáron a feszület szokott állni, ott nyílik a pokol ürege az ördögökkel. Szegény keresztre szögezett Krisztust pont a papok teszik bele a pokol bugyrába. 

Ez a lenti rész olyan, mit egy horrorfilm, elég szörnyű látvány. De feljebb a többiek, a szentnek bizonyult emberek sem látszanak olyanoknak, akik bejutnak az örök boldogság birodalmába. Ez a freskó nem a mennybemenetel örömét hirdeti, az biztos.

És ahogy Leon mondta, egyértelmű, hogy középen az a férfialak nem fog bűnbocsánatot hirdetni. Ő nem egy jóságos, békés Jézuska. Nem is hasonlít a klasszikus Krisztus-ábrázolásokhoz. Ha a jellegzetes sebhelyek nem lennének a testén, akkor egy görög isten, Apolló is lehetne. Ha pedig a mennyezet alakjait nézem mellette, akkor ő az új nemzedék, a fiatal férfi Teremtő. Ő Ádám, csak a teste már olyan izmos, széles, mint aki sokat birkózott ezzel a világgal, és most egy nagy tussal lezárja, berekeszti ezt a meccset. 

De az arca a Dávid szoborhoz is hasonlít. Ő az a Gyermek, aki már felnőtt, és most végső döntést hozott. Az előző nemzedékből Jeremiás tehetetlenül magába roskadt a kudarc láttán, az öreg Teremtő a Noé-féle utolsó képen pedig meghalt. Ők itt hagyták, magára hagyták ezt a világot. 

Ennek a Krisztusnak ezen a képen szintén elege van ebből az egészből, bűnösökből és szentekből is. De ő cselekszik, le akarja zárni az egészet. Az ő forgó mozgása a tornádó pusztító örvényét fogja elindítani, hogy tisztára söpörje ezt a darabokra szakadt világot.

És itt ér véget az a mozdulatsor, ami elindult a líbiai szibilla mozdulatánál, aki nem tudott összeolvadni a kettéváló világba belezuhanó Teremtővel. Utána következett Jónás figyelmeztetése, aztán a Hírnök üresen kinyúló karja. És most az egészet lezárja ennek az ítélő Krisztusnak a köríves mozdulata, ami elindítja a Végítéletet.  És ez az ítélet a teljes pusztulás.

Ahogy egyre tovább néztem a képet, kezdtem magam rosszul érezni. Már annyiszor láttam Michelangelo alakjait a mennyezeti freskókon, hogy ők már jó ismerősnek tűntek, mintha részesei lennének az életemnek. De ezek az emberek itt nem tartoztak közéjük. Sőt, nem is tűntek élő embereknek, csak túlburjánzó hús- és izomcsomóknak. Azoknak a szárnyatlan angyaloknak meg olyan furán illeszkedett a fejük a törzsükhöz, mintha egy ügyetlen fazekasmester össze nem illő részeket ragasztott volna egymáshoz agyagból. 

Ez a Michelangelo már nem az volt, akit ismertem. Ezeknek a torz testeknek már nem volt közük a mennyezet tökéletes alakjaihoz. Ez itt már nem Kapu, csak egy végső, elkeseredett üzenet a falra festve. Egy dühös, káromkodó graffiti.

Egyetlen ismerőst találtam a képen, a Nőt ott középen, Máriát. Vagyis a női Teremtőt.  Egyedül az ő alakjában maradt meg az az élő energia, ami a mennyezeten még jelen volt. Az ő teste nem formátlanodott el, őt nem nyomta el anyag. A forduló mozdulata hasonlít a líbiai szibilláéhoz. De Mária nem a könyvet csukja be, hanem önmagát. A két karjával, az egymást keresztező lábával önmagába zárja azt a spirális mozgást, ami a líbiai szibillánál is az életet jelentette. Ő, a Nő itt is megőrzi az életet, azt, amit a mellette levő Férfi éppen elpusztítani készül. 

A férfi és a női Teremtő forgása itt is elkülönül. Az új világban az új nemzedék sem tudott egységet teremteni. Megint nem sikerült az egyesülés, pedig már nagyon közel voltak egymáshoz. Ott álltak egymás mellett, de máshogy akarták a megoldást, és ezért más-más irányba fordultak.

Huhh, nagy levegőt kellett vennem, és elfordultam a képtől, mert a benne meglátott energia kezdett lehúzni. A fenébe is, megint kudarcot vallottunk! Hogy lehet ennyit szerencsétlenkedni már ezzel a nagy tervvel! Vagy lehet, hogy eleve kudarcra van ítélve minden próbálkozás, mert ez a jelenlegi emberiség nem képes békében és boldogan élni? Nem tud és nem akar egyesülni, mert túl messze pattantak már egymástól az eredeti, szétrobbant Egység szilánkjai, és már nem ismerik fel egymást? Túlságosan különbözőek lettünk, máshogy értékeljük a múltat, nem értjük meg egymást a jelenben, és nem tudunk egy egységes jövőt elképzelni.

Lássuk be, hiába próbálkozunk, valahol mindig szétcsúsznak az energiák, elszakadnak egymástól a szálak, amiknek össze kellene kapcsolódniuk. Vagy a terv rossz, vagy mi vagyunk alkalmatlanok rá, hogy megvalósítsuk. Nem sikerül, már sokadszorra sem sikerül.

– Eddig nem sikerült – mondta Draco, erősen megnyomva az első szót. – Eddig nem voltunk rá képesek. De minden egyes próbálkozással közelebb kerülünk a célhoz. És persze egyre mélyebbre vájjuk a régi kerékvágást is, ezért nehezebb lesz kilépni a régi mintából. De majdcsak megunjuk egyszer! – Felnevetett, és valódi vidámságot hallottam a hangjában. – Az biztos, hogy én már nagyon unom. És remélem, egyre többen érzik ugyanezt.

– Most, hogy itt vagy, Angele, a reményünk újra megerősödött – tette hozzá Leon. – Mi, férfiak csak tartjuk a frontot, őrizzük a régi tudást. De láthattad a képeken, hogy az életet a Nő viszi tovább. A változást a női Teremtő energiája indíthatja el, és mi, bukott Férfiak csak válaszolni tudunk a hívásra, ha egyáltalán meghalljuk azt. És persze akkor, ha ennyi kudarc után maradt még bátorságunk újra próbálkozni.

A változáshoz, a Teljesség új világához mindkét Teremtő energiájára szükség van. A Férfiból és a Nőből tud megszületni az új Gyermek, az Új Világ. De ehhez végre össze kell fonódniuk, egymásra találni, egymásba olvadni, hogy a két külön Egységből megfoganhasson egy harmadik, az új Egység, az új Élet.

36. A reneszánsz múlt

Másra akartam terelni a gondolataimat, mielőtt szentté avatnám magamat a visszanézéssel, ezért megkérdeztem:

­– És maguk mit látnak a freskósorban? Mi az üzenetük benne?  

– A kudarc – vágta rá Draco azonnal, és Leon is rábólintott. 

Csodálkozva és értetlenül kérdeztem vissza:

– A kudarc? Hiszen Leon éppen az előbb győzött meg arról, hogy nincs kudarc, és csak nézőpont kérdése az egész. 

– Igen, a saját életed szempontjából valóban nincs kudarc. De te az üzenetet kérdezted, és nekünk, a Leonardo örökösöknek a nagybetűs Kudarcot vágta a szemünkbe az a freskófestő ötszáz évvel ezelőtt. A dühét, a csalódottságát és az egész küldetés gyászos végét festette oda, nekünk szóló üzenetként. Utána kifaragta márványból az indulatos Mózest, aki földhöz akarja vágni a nagy Üzenet, a Tízparancsolat kőtábláit. Aztán sorra faragta az anyag fogságából szabadulni nem tudó férfialakjait, amiket ma rabszolga-ábrázolásoknak gondol a művészettörténet. És végül, harminc év múlva újra a Sixtus-kápolna oltárfalán lezárta az egészet egy hatalmas Utolsó Ítélettel, megátkozva vele az úgynevezett keresztény egyház akkori vezetőit.

– Hú, ez így nekem túl tömény. Lehetne kissé részletesebben? – kérdeztem kábultam, mert úgy éreztem, megint rám zúdult egy túl nagy adag információ. Pedig már azt hittem, elég jól értem mindazt, ami ebből a sok üzenetből egyáltalán ésszel felfogható. De ez most megint egy újabb nézőpont volt.

– Igen, ez a mi nézőpontunk, a mi üzenetünk – mondta Leon. – Ez nem egy érzelmi hozzáállás, hanem a tény, amit bárhonnan nézünk, akkor is ugyanez marad. Ez volt a csoportunk legutóbbi nagy kudarca. Azóta nem is mertünk ekkora tervbe belevágni, inkább egyenként, vagy csak kisebb csoportokban igyekszünk jobbá tenni a világot.

– De mi is volt konkrétan az a nagy terv? – kérdeztem. Emlékeztem arra, hogy amikor azokban a múltbeli emlékekben jártam, én is tudtam, hogy milyen nagy esélyt halasztottunk el, de mivel akkor szavakkal nem fogalmazódott meg ez bennem, most úgy elmerült, mint amikor egy álomkép csusszan vissza a tudatalattiba. Nyúltam volna utána, de csak az érzés maradt, a szavak hiányoznak hozzá. 

– Leonardo da Vinci, mint X. Leó pápa – mondta Draco keményen. A szavak úgy koppantak a szobában, mintha márványdarabok lennének. – Ez volt a nagy terv, ami nem jött össze. Egy reformer vezető, aki visszavezeti az elanyagiasodott, hatalomközpontú vallást az eredeti, befogadó, szeretetvezérelt hithez. A humanista vezető, aki ennek az újjászületett egyháznak a követeként érkezik az Új Világba, Amerika ősi népeihez, akik ezt a szelíd, szakállas, fehér istent várták olyan nagy vendégszeretettel. De helyette egy barbár, vad hódító banda árasztotta el őket a civilizált Európa zászlója alatt, pénzéhes és kegyetlen uralkodók küldötteként. Az a reneszánsz világ, amit meg kellett volna teremtenünk, testvéri kézfogással érkezett volna Amerikába, amihez az ottaniak ki is nyújtották a kezüket. De kardcsapásokat, puskalövéseket, ágyúszót és vérengzést kaptak válaszul, könyörtelen hittérítőkkel, akik a szeretetet hirdető Jézus nevében tűzzel-vassal irtották az ottani hitet és hívőket.

Rómában a pápai trónról hiányzott a megfelelő ember, és emiatt a világ másik felén szinte teljesen megsemmisült egy testvéri civilizáció. És ezzel elkezdődött az a kettészakadás, amiből pár száz év múlva egyre élesebb politikai, gazdasági, vallási ellentétek lettek. Háború, hidegháború, terrorizmus és gazdasági válságok sora.

És az egész ott kezdődött, hogy egy Leonardo nevű fiatalember inkább rajzolással kezdett foglalkozni a történelmi tanulmányok helyett. 

– Igen, ez nekem is rémlik. De nem értem, hogy lehetett volna Leonardóból pápa? Ahhoz nem valamilyen nemesi családba kellett volna születnie?

– Próbáltuk, de nem tudott – folytatta nyugodtabb hangon Leon a magyarázatot. – Annyira más volt a szellemi energiája, hogy egyszerűen nem volt képes kapcsolódni a megfelelő nemesi család génjeihez. Nem tudott a Mediciekhez megszületni. Az energiája annyira szabálytalan volt, törvényen kívüli, hogy csak hasonló fizikai formában, törvénytelen gyerekként, házasságon kívül tudott erre a világra érkezni. Emiatt csúszott is egy kicsit a terv, de módosítottunk rajta, és így is megoldható lett volna. 

Az egész folyamat azzal a nagy felébredéssel indult, amit ma reneszánsznak neveznek. A szó újjászületést jelent, és pontosan megfogalmazza azt, ami történt.  Az a szellemi megújulás volt a csapatunk visszaérkezésének az eredménye. A legutóbbi, görög-római világunkból születtünk ide újra. Berobbantunk abba a sötét középkorba, és hoztuk abból a korábbi, tiszta szellemi múltból a világot felébresztő, világosságot árasztó tudást. Platónként, Arisztotelészként egyszer már elmondtuk, leírtuk, de közben elfelejtődött. Hát megpróbáltuk újra, más formában áthozni. Filozófia és elvont szavak helyett versekben, drámákban, képekben és szobrokban. Művészetben.  

Firenze volt a kiindulópont. Egymás után születtek oda a nagy energiájú emberek. Legelsőként 1265-ben Dante, aki megírta az Isteni színjátékot, és abban a pokol tüzére küldte a pápát. Aztán jött1304-ben Petrarca, a híres humanista költő. Leonardo Bruni, aki bár Arezzóban született1370-ben, de ő írta meg Firenze történetét, és sorra fordította az összes régi Platón- és Arisztotelész-szöveget. 1378-ban érkezett Ghilberti, az ötvös és szobrász, aki ötven évig dolgozott a firenzei Battistero két bronzkapujának domborművein. A Paradicsom kapuja 1452-re elkészült. Tőle tanult Donatello, aki az első emberi, büszke Dávid szobrot készítette 1433-ban.

Anyagi szinten a Medici család tagjai alapozták meg Firenzében a helyet, és biztosították a pénzügyi támogatást a későbbi művészeknek. Cosimo de Medici volt a Pater patriae, „A haza atyja”, aki 1434-től 1464-ig kormányozta Firenzét. Támogatta a tudományokat és a művészeteket, megalapította a platói akadémiát, a Medici-könyvtárat, lefordíttatta a Hermész Triszmegisztosz által írt Corpus Hermeticumot, és a megbízására nagyszabású épületek és művek készültek el. Neki dolgozott Brunelleschi, a híres építész, aki megalkotta a Firenzei Dóm csodálatos kupoláját.

Később az „il magnifico- a nagyszerű” Lorenzo de Medici, az unoka vitte tovább a reneszánsz szellemiséget 1469-től 1492-ig. Ő támogatta a fiatal Michelangelót is, és az ő idejében Firenze az akkori világ szellemi és művészi központja lett.

Firenzéhez, vagy a közvetlen környékéhez kapcsolódik Leonardo da Vinci, Michelangelo, Raffaello Santi, Botticelli, Cellini. És bár a szintén olasz, de Velencében született Kolumbusz érte el Amerikát, de aki a nevét adta az Új Világnak, Amerigo Vespucci, a másik nagy utazó és felfedező szintén firenzei volt. És Machiavelli, a nagy politikus is. 

És persze egész Itáliában születtek akkoriban a különleges, nagy volumenű művészek, mint amikor tavasszal egymás után bújnak elő a virágok a fényre. Boccaccio megírta a szabad szerelmet a Dekameronban, és közben megteremtette az olasz irodalmi nyelvet. Giotto új stílusú, érzelmeket és történeteket ábrázoló freskókat festett a korábbi merev ikonszerű alakok helyett. Verrocchio antik római stílusú, gyönyörű szobrokat készített, és később ő lett Leonardo első tanítója. Andrea Mantegna festő volt, és közben szenvedélyesen kutatta és dokumentálta az antik Róma maradványait. Masaccio és Piero felfedezték a festményeken a perspektivikus ábrázolás csodáját. Aztán ott volt a többi festő, például Giorgione és Tiziano a csodás színeikkel, vagy Tintoretto és Veronese érzelemdús képei…

Közben 1455-ben Gutenberg feltalálta a könyvnyomtatást, és 1469-ben már Velencében is működött egy nyomdagép. Az tudás egyre könnyebben elérhetővé vált. Európa-szerte jöttek az újabb művészek, nagy gondolkodók, Erasmus, Morus Tamás, Kopernikusz…

És mindez alig egy évszázad alatt megtörtént. Ennyi nagyszerű ember együtt egy ilyen különleges időszakban, egymást támogatva, és egymástól véve át a stafétabotot, vitték egyre tovább a fejlődést… – Leon, aki egyre lelkesebben sorolta a neveket, most megállt a beszéddel. Felnézett a mennyezeti freskóra, sóhajtott egyet, aztán jóval szomorúbb hangon folytatta. – Igen, ez eddig egy jól hangzó sikertörténet, egy szép fejezet a történelemkönyvből. A reneszánsz eszmének szinte a semmiből felbukkanó csodája, Firenze és Itália ragyogása.

De aztán egyszer csak vége lett.  Elhomályosult a fény. Egy hatalmas államférfi koronázhatta volna meg ezt az egész folyamatot, egy karizmatikus vallási vezető, aki képes lett volna az akkor világ nagy részét összefogni, és jó irányba vinni. De ő nem volt a helyén. Nem volt, aki tovább vigye a szellemi világosságot. Az energia elfogyott, és a világ visszasüllyedt a korlátoltságba, tudatlanságba, és ellenségeskedésbe. Az Egység helyett a kétségbe, a szétszakadásba torkollott a folyamat.

És mi is szétestünk, elaprózódtunk, elvesztünk. És azóta is keressük a szétszóródott részeinket, a szellemi testvéreinket. És aztán, ha megtaláljuk őket, az emlékekkel együtt gyakran a csalódottságot, a bűntudatot és az ellenségeskedést ébresztjük fel egymásban az öröm és az együttműködés vágya helyett. Fáj az a régi kudarc, és félünk az újabb csalódástól. Ezért csak halogatjuk a valódi felébredést, az igazi cselekvést.

Igen, magunkról is beszélek. Mi ketten is tehetnénk, és főleg tehettünk volna már jóval többet is. De mi sem vagyunk tökéletesek, bennünk is ott van a kudarc emléke. Ezért csak csöndben, titokban éldegélünk, és reménykedünk abban, hogy a fiatalok, az új nemzedék tagjai majd bátrabbak lesznek, mint mi voltunk. És lesz elég erejük, bátorságuk ahhoz, hogy újra hangosan megszólaljanak.

      

   Leon szavai megint a feladatról szóltak. Én viszont még mindig nem értettem, hogyan és mikor lehetett volna Leonardóból pápa.

– A pápák akkoriban elég fura szerzetek voltak, már rég nem Krisztus földi helytartói – folytatta Leon, a gondolatomra válaszolva –, és a megválasztásukban több volt az anyagi és politikai érdek, mint az égi inspiráció. A vallási működésük pedig nem a szent életről és a megváltó szeretet hirdetéséről szólt. Ekkor volt pápa VIII. Ince, akinek fiatal korában született egy fia és egy lánya is házasságon kívül, de ez nem volt akadálya annak, hogy 1484-ben megválasszák. A pápasága alatt, a politikai csatározások mellett ő volt az, aki hivatalossá tette a boszorkányok és eretnekek üldözését és kivégzését. És utána következett 1492-től a pápai trónon VI. Sándor, eredeti nevén Rodrigo Borgia, és az ő hírhedt rémuralma. Már bíborosként is megvolt a szeretője, akitől négy gyereke született, köztük Cesare és Lucrezia, akiket fel is használt a politikai cselszövéseihez. És Leonardo da Vinci ennek a Cesare Borgiának ajánlotta fel a szolgálatait, és tervezett neki hadigépezeteket a csatározásaihoz! – Leon hangja most az indulattól fulladt el. Draco viszont csak kesernyésen elmosolyodott, legyintett egyet, és ő folytatta a beszédet: 

– Ekkorra már úgyis el volt veszve az egész terv. A Borgia család csak azért juthatott hatalomra, mert már üres lyukak voltak a rendszerben, amiket ők észrevettek és kihasználtak. Eredetileg annak akartuk előkészíteni a terepet, hogy egy törvénytelen származású ember, vagyis a házasságon kívül született Leonardo is megválasztható legyen pápának. Ehelyett egy botrányos életű pápa törvénytelenül született gyerekei kavarták a politikai katyvaszt. Közben még a Medicieket is elűzték Firenzéből, megjelent a másik oldal képviseletében az őrült próféta, Savonarola, aki egymaga próbált rendet tenni egy felborult világban. Persze, hogy túlzásokba esett, belebukott, és máglyán végezte.

A Borgia-pápa, VI. Sándor halálakor a pápaság eszmeisége romokban hevert.

Ekkor kellett volna színre lépnie X. Leo pápának. Aki viszont nemrég még ökrök által vontatott tankokat tervezett Cesare-nek, ebben az időben meg éppen visszament Firenzében, és tőle szokatlan elmélyültséggel elkezdte festeni a Mona Lisát. Azért, hogy csináljon végre valami nagyszerűt, valami olyat, ami biztosan túléli őt, és hatást gyakorol az utókorra.

Kész röhej, ugye? A világot kellett volna megváltania, ehelyett egy képet kezd el festegetni!

Annyit sikerült elérnie, hogy az energia, már amennyi még ekkor megvolt benne, átment a művébe. És tessék, lett egy csodás alkotásunk, nézegethetjük évszázadok múlva is. A világ meg közben majdnem belefulladt a saját mocskába. Mert hiányzott a szellemi vezetője, aki azzal az újjászületett, reneszánsz szellemi fénnyel világosságot hozhatott volna neki.

  Draco beszéd közben egyre indulatosabb lett, eltűnt a fanyar mosolya, és kezdtem attól tartani, hogy mindjárt megint összetör valamit. Most elhallgatott, és helyette Leon vette vissza a szót. Kicsit viccesek is voltak így, egymást váltogatva, kiegészítve, mintha egy mérleghintán billegnének. Amikor az egyik nagyon felhúzta magát, akkor a másik nyugodtabb lett, és ő folytatta a történetet.

– Mindjárt túl leszünk a lényegen, és aztán már nem lesz min mérgelődnünk – mondta Leon a régi, békés hangján. –  Szóval 1503-ban, VI. Sándor halálakor nem tudtak kit választani, teljes káosz volt a bíborosok között, hatalmi patthelyzet. Végül, kényszermegoldásként a hatvannégy éves, beteg III. Piusz került a trónra, aki egyébként életvitelében pont az ellentéte lett volna a korábbi bűnös pápának. De sajnos alig egy hónap múlva meghalt.

Akkorra már kellő anyagi támogatást tudott mozgósítani a saját érdekében II. Gyula. Ő egy előző pápa, IV. Sixtus unokaöccse volt, és korábban már VIII. Ince megválasztását is hatékonyan segítette a háttérből. A Borgia-pápát megpróbálta megbuktatni Franciaországból szervezkedve, de nem járt sikerrel. Most viszont eljött végre az ő ideje. A tényekhez tartozik az, hogy bíborosként neki is született három lánya.

– Na ugye, még ebből a szempontból is jobb választás lett volna az a Leonardo da Vinci – szúrta közbe gunyoros hangsúllyal Draco. – Neki aztán sosem voltak nőügyei. Se neki, se Michelangelónak. Se szeretők, se feleség, se gyerek. Csak szép, fiatal férfimodellek meg festősegédek.

   Leon csillapítólag tette a kezét Draco karjára, de közben rám nézett.

– Mindannyian tudjuk, hogy miért volt így. Egymást keresték azok a régi szerelmesek, és tudták, hogy most férfitestben találhatnák meg a másikat. De azt is pontosan érezték, hogy reménytelen a találkozás, mert már túl messze kerültek egymástól. Csak a hiábavaló vágyakozás maradt. Leonardo inkább letiltotta magában az összes ilyen érzést, Michelangelo pedig romantikus versek tucatjaiban írta meg időskori, plátói szerelmét egy Tommaso de Cavalieri nevű ifjúhoz.

   Leon pillantásától valamiért elpirultam, és nem akartam végiggondolni, hogy mitől borult lángba az arcom. Térjünk inkább vissza a történelmi tényekhez.

– Ez is a tényekhez tartozik – mondta Leon mosolyogva. – Egy érdekes tény arról, hogy a reneszánsz két legnagyobb alakjának nem lett saját családja, nem lett biológiai örököse. Miközben még a pápáknak is volt gyereke, se Leonardónak, se Michelangelónak nem maradt itt a genetikai öröksége. Nem ért le az anyagba, csak szellemi szintről lehet újra és újra lehozni, különböző formákban.

Na, de térjünk vissza a történethez. Mindjárt itt a vége.  

Szóval Leonardo da Vinci helyett, aki ekkor már messze járt az eredeti élettervétől, 1503-ban megválasztották II. Gyula pápát, aki sokkal inkább hadvezér és politikus volt, mint szent vezető. 1513-ig uralkodott, és közben többször meg kellet védenie a pápai trónját.

De a sok hadakozás közben ő adott megbízást Michelangelónak, hogy fesse ki a Sixtus kápolna mennyezetét, ő vitázott vele azon, hogy mi legyen a képeken, és aztán hagyta rá a makacs művészre, hogy „csinálj, amit akarsz”. Raffaellóval pedig megfestette a pápai lakosztály, a Stanzák freskóit, köztük a legnagyobbat, az Athéni iskolát. Aztán Bramantéval megterveztette az új Szent Péter bazilikát.

És Michelangelo az ő monumentálisra tervezett síremlékéhez faragta ki Mózes indulattal telített szobrát, és az anyagból szabadulni próbáló férfiszobrokat. Vele volt folyamatos vitában és közben anyagi függőségben. Mert II. Gyula egy másik pápa helyét foglalta el. Azt a másikét, aki valóban létre tudott volna hozni egy Szent Szövetséget, amivel II. Gyula csak próbálkozott, akinek valóban jogosan járt volna az a hatalmas síremlék, és akinek a megbízása nyomán más képek kerültek volna a Sixtus-kápolna falaira. II. Gyula csak az árnyéka tudott lenni annak a másiknak. Bár megalapította az első latin-amerikai egyházat az Új Világban, de az a régi vallási szellemiséget képviselte. Az ő idejében volt a legnagyobb kiterjedésű a Pápai Állam, de ez semmi volt ahhoz a hatalomhoz képest, amire az a másik pápa képes lett volna.

De az a másik nem volt ott. 

Így a világmegváltó pápa működése helyett csak művészi alkotások maradtak, amik egyedül nem tudják megváltoztatni a világot. Csak akkor, ha az emberek meglátják bennük a Kaput. 

Közben azért a firenzei Medici-család próbálta menteni a menthetőt. Az 1475-ben született Giovanni de Medici rakétasebességgel elindult, hogy valamit pótoljon abból, amit az 1452-ben született Leonardo ekkorra már láthatóan elvesztegetett. Giovanni nyolcévesen már egy kolostor vezetője, vagyis apátja lett, tizenhárom évesen pedig bíborosnak nevezte ki VIII. Ince pápa. Tudatosan készült a vallási pályára, sokat tanult, de egyébként azokból az energiákból lett ő is összerakva, mint ami Leonardót is hajtotta.  Csak neki ezekből már jóval kevesebb jutott. Ő is életvidám ember volt, érdekelte a tudomány, a művészet, a szórakozás. A magánéletében azért legalább erkölcsös volt.

És II. Gyula halála után, 1513-ban a Medici család befolyásának és a saját erőfeszítéseinek köszönhetően pápává választották a harminchét évét alig betöltő  Giovanni de Medicit. Ő lett X. Leó pápa.

De hiába lett meg az eredetileg tervezett név, az esély és az energia ekkorra már elveszett. X. Leó támogatta a művészeket. Raffaellóval megfestette a Sixtus-kápolna oldalsó falikárpitjait. Michelangelót megbízta a firenzei San Lorenzo templom új homlokzata megtervezésével. Aztán a Medici-család síremlékéhez készíttetett vele szobrokat. De ezekkel is az történt, mint az előző pápánál: a monumentális terveknek csak kis részei valósultak meg, a szobrok nagy része elkészült, de nem az eredetileg tervezett, hatalmas méretű kompozíció részei lettek, csak töredékek. És a napaszakokat ábrázoló művek, a Hajnal, a Nappal, az Este és az Éjszaka férfi és nő képviselői már melankolikus, lemondó arccal, magukba fordulva gyászolják azt az elvesztett másik világot, amit nem sikerült megteremteni.

X. Leó ereje kevés volt a nagy feladathoz. Vezetőként megbukott. A hatalom kicsúszott a kezéből, a papság lezüllött, az emberek nem találtak már biztos kapaszkodót ebben a zavaros egyházban. A bizonytalanságban megerősödött a babonaság.

És akkor egy másik oldalról, másik utat mutatva 1517-ben Luther Márton messzehangzó kalapácsütésekkel kiszögezte új típusú vallási nézeteit a szászországi Wittenberg templomkapujára.  A protestáns, lázadó elvek gyorsan terjedtek, szétszabdalták a korábbi vallási hatalmat, és ezzel az új hittel indultak az emberek meghódítani Észak-Amerikát. Róma elnyomó, fensőbbséges katolikus vallását pedig 1519-től a spanyol Cortez vitte Dél-Amerikába. A szellemi Szent Szövetség, az Egység helyett tovább folytatódott a világ darabokra szaggatása. És ezek a darabok egyre ellenségesebben fordultak egymás ellen.

X. Leó 1521-ben, pár nappal a negyvenhatodik születésnapja előtt halt meg. Nem volt miért tovább maradnia. Az eredeti terv végleg kudarcot vallott. 

Utána egy elég ismeretlen, nem itáliai származású pápa, VI. Adorján próbálkozott úrrá lenni a káoszon, de másfél év után meghalt. Nagy viták nyomán 1523-ban újra egy Medici került a trónra VII. Kelemen néven, és igyekezett a reformáció viharában valahogy megtartani Róma hajóját. Utána jött 1534-től III. Pál pápa, aki a Mediciek Firenzéjében tanult, és jó barátja volt X. Leónak. És ő volt az, aki 1536-ban megbízta az akkor már hatvanegy éves Michelangelót, hogy fesse meg a Sixtus-kápolna falára az Utolsó ítéletet. 

Hát, megfestette. És ez a vége annak a régi történetnek, az elveszett X. Leó pápának. Az Utolsó ítéletben Michelangelo pontot tesz a mennyezeti freskósor végére. És azt üzeni nekünk, hogy elbuktunk. A Leonardo-örökösöknek ez az üzenet. A Kudarc. Hogy mindig emlékezzünk rá, mit halasztottunk el.

Sixtus-kápolna

Michelangelo: Az Utolsó Ítélet