34. Hámán története

– De te most a saját részletedre lennél kíváncsi a freskóból, ugye? – kérdezte váratlanul Leon.

Gyorsan bólintottam, mert az előző mondatai kissé összezavartak. Túl nagy dolog volt az, amiről beszélni kezdett. Térjünk inkább vissza a kézzelfoghatóbb részletekhez. Na, mi van azon a sarokfestményen? 

– Ez egy külön történet a Bibliában, egy önálló regény, Eszter könyve – mondta Leon mesélős hangsúllyal. – Olyan, akár egy filmforgatókönyv. Van benne ármány és cselszövés, férfi-női konfliktus, szerelem és vágyakozás, bűn és bűnhődés. Majd elolvashatod részletesen is. Most leegyszerűsítem erre a részre, ami a képen látható.

Volt egyszer egy Ahasvérus perzsa király, akinek problémája támadt a királynéjával. Összegyűjtette hát a birodalmából a szép szűz leányokat, hogy közülük válasszon engedelmesebb feleséget magának. Az egyik lány, Eszter, megtetszett neki, az ágyába is vitte, megszerette. Nem tudta, hogy a lány valójában zsidó származású, és az ő nagybátyja Márdokeus, aki a királyi udvarban szolgál. Volt ennek a királynak egy Hámán (vagy Ámán) nevű, macedóniai származású, nagyon befolyásos minisztere, aki összeütközésbe került Márdokeussal, mert az nem volt hajlandó meghajolni előtte. Ezen Hámán annyira bedühödött, hogy elhatározta, az egész zsidó népet kiírtja a perzsa birodalomban. A zsidók itt is olyan behurcolt szolganépként éldegéltek, mint akkoriban más országokban is, de elég nagy számban, és elkülönülten a többiektől, a saját törvényeik szerint. Hámán azt mondta a királynak, hogy a zsidók veszedelmet jelentenek a birodalom számára.  Ahasvérus elfogadta az érveket, és utasítást adott a pár héten belüli mészárlásra.

Megtudta ezt Márdokeus, és Eszter befolyását felhasználva ellentámadásba lendült. Az egyik este felolvasták a királynak azt a régebbi történetet, amikor Márdokeus leleplezett egy király elleni összeesküvést. Erről az uralkodónak eszébe jutott, hogy ezt a tettet még meg sem jutalmazta, úgyhogy másnap rendeletben hirdette ki, hogy Márdokeus milyen nagyszerű alattvalója.
Este pedig az ifjú királynő vacsorára hívta a királyt és Hámánt is. Ott mondta el, hogy ő is zsidó, az ő nagybátyja Márdokeus, és Hámán ki akarja irtani a népét. A király ettől méregbe gurult, mint aki most hall erről először, és azonnal felakasztatta Hámánt arra az akasztófára, amit az Márdokeus számára ácsoltatott a saját háza udvarán.  

Eddig még a történet el is menne, mint egy hepienddel záruló forgatókönyv. És nagyjából ennyi elég is ahhoz, hogy a festmény érthető legyen, mármint az a része, ami ezt illusztrálja. De az igazsághoz tartozik, hogy a szép mese elég csúnyán végződött. Az eddig pozitív hős, a jószándékú, de üldözött Márdokeus nem elégedett meg az eredménnyel. Bábként használva Esztert, elérte azt, hogy a korábbi rendelet átforduljon, és a király most a zsidóknak adott teljesen szabad kezet a vérontásra. Le is gyilkoltak hetvenötezer embert, és Hámán tíz fiát is felakasztották. Aztán nagy lakomát tartottak, és ez lett hivatalosan a purim ünnepe. 

Na, szóval se a Biblia, se a történelem nem éppen a hepiendes szép történetek gyűjteménye, sajnálatos módon. Dehát ez nem filmforgatókönyv, hanem az élet, és ezt az emberek jelleme formálja a maga tökéletlenségeivel – sóhajtott nagyot Leon. – De most térjünk vissza a kiindulópontra. Tehát itt van nekünk ez a sarokfestmény – mutatott a mennyezet felé.

– De ezen nem akasztófa van – jegyeztem meg.

– Bizony, bizony. Ez az egyik nagy eltérés. A másik pedig az, hogy erről a központi, előrenyúló férfialakról senkinek sem egy cselszövő, gonosz ember jut eszébe. Nagyon nem stimmel itt valami.

A háttérben levő alakok még rendben vannak. Ott, a bal sarokban egy asztal mellett hárman beszélgetnek: Eszter, Ahasvérus király, és a tiltakozó, bűnös Hámán. Ez megfelel a Biblia szerinti vacsorajelenetnek. 

Aztán a jobb oldalon az ágyban fekvő királynak éppen felolvassák a régi történetet, amikor Márdokeus megmenti őt. Az olvasó szolga mellett ott figyel Eszter is. 

Az ajtókeretben álló, sárga köpenyes alaknak viszont megint Hámánnak kellene lennie, aki az ülő férfinek, Márdokeusnak szól, hogy hívatja a király, hogy megjutalmazza. Csakhogy ez a sárga köpenyes már egy elég jóarcú, fiatal férfi, nem a bűnös Hámán, a lépcsőn ülő, piros ruhás ember pedig túl fiatal ahhoz, hogy Eszter öreg nagybátyja legyen. 

Tehát ahogy nőnek az alakok, úgy növekszik a különbség a kép és a történet mondanivalója között. A csúcspont pedig a középen levő, keresztre feszített fiatal férfi. Ő nem lehet bűnös. Megnézhetjük a túloldalon a kígyók szorításában szenvedő, elveszett embereket, vagy lent a falon az Utolsó ítélet eltorzult arcú bűnöseit. Michelangelo tudott bűnhődő, rossz embert festeni, ha akart. Itt viszont már valami egészen más az üzenet. 

És ahogy korábban már elmondtam neked, ehhez a képhez, ehhez az előrenyúló alakhoz vezet a freskósor összes energiája. Ide mutat nagy lendülettel, két kézzel Jónás. Ez itt a csúcspont.

Igen, itt van az Üzenet, amit te, Angele, megláttál. De amit mondhatnék róla, azok csak felszínes, üres szavak lennének. És ne zavarjon meg téged, hogy amikor meg akarod fogalmazni, te sem találsz hozzájuk megfelelő fogalmakat. Ez így van rendjén. Ez az Üzenet a felismerésről szól. A kép ott van, és ha látod, mi van rajta, akkor látod a Kaput.  

És ha te látod, akkor azt más is megláthatja. És akkor több, mint ötszáz év után lehullhat a szemekről a hályog, kinyílhat a Kapu, és megérkezhet végre a Tudás. Lehet, hogy csak egy szikrája az, amit át tudsz hozni, de én hiszem, hogy nagy tűzvész lesz abból a szikrából.

Igazi tisztítótűz. Már nagyon várjuk, ugye, Draco?   

33. A múlt elmúlt

 

Arra eszméltem, hogy lihegve rohanok felfelé egy zöldellő domboldalon, edzőcipőben, farmerban, tehát újra a mostani életemben. Csak azt nem tudtam, mi űz vagy mi hív engem a dombtetőre, mert olyan lendülettel mentem, mintha az életem függött volna tőle. Aztán felértem, és már tudtam, hova jöttem. Kihez siettem ennyire.

David fent állt egy régi épület romos falán, és a mélységet nézte maga alatt. A várost odalent. Az arcán keserűség és könnyek nyoma.

Bennem viszont feltámadt az indulat. A fenébe, nem akarom, hogy ez itt egy középkori tragédia legyen! Nem egy drámát akarok megélni, azzal már úgyis tele van a múltam. Legalább a jelen legyen szebb.

– Ne menekülj el. Legalább most csináld végig. – Nem kiáltottam, csak kijöttek belőlem a szavak. És én csodálkoztam legjobban, hogy milyen nyugodtan csengenek. Úgy, ahogy Draco beszélt az obeliszknél.

David továbbra is a mélységet bámulta, de mintha a testtartása lazult volna. Most jöttem rá, hogy az előbb csak másodpercek választhatták el az ugrástól. És a racionális énem azonnal konstatálta, hogy lám, még ezt sem tudná jól csinálni. Hiszen egy alig húszméteres, füves meredély van alatta, valószínűleg bele se halna, csak jól összetörné magát. Jellemző rá, még a meghalással is csak felelőtlenül próbálkozik. Még ez sem komoly nála.

És ebben a pillanatban lett elegem az egészből. A David utáni vágyakozásból, reményekből és csalódottságból, ebből az egész kapcsolatból, ahol őt akarom elérni, emlékeztetni, felébreszteni. Elegem lett a kétségbeesett vágyból, hogy újra úgy akarok kötődni hozzá, mint abban a legelső, tengermélyi életben.

Most végre ráébredtem, hogy az a múlt már örökre elmúlt. Bármit tennék én, bármit is tenne ő, azt az egykori, ártatlan állapotot nem tudjuk visszahozni. Nem lehet eltörölni mindazt, ami azóta történt velünk, együtt és külön-külön is. Más ember lettem, soha többé nem tudnék benne olyan feltétel nélkül megbízni, nem tudnám olyan naivan és tisztán szeretni, mint régen. És ő sem lehet többé az az ártatlan, bűntelen ember, aki ott volt.

Kinőttünk a gyerekkorból, elvesztettük az ártatlanságunkat.

Ez van. Ezek vagyunk.

Itt áll egy férfi előttem, a múltjával, a hibáival, a tévedéseivel, aki most éppen az önmarcangoló kétségeivel van elfoglalva. Nem menthetem meg. Felnőtt ember. Ez az ő élete, az ő múltja, és ha úgy akarja, akkor az ő lehetséges jövője. Az ő döntése és az ő felelőssége, hogy mit tesz vele. Fölöslegesen rohantam ide. Már nem vagyunk összenőve. Az nagyon-nagyon régen volt. És már az is régi történet, amikor a feladat teljesítése összekötött minket. A szilánkok túl messzire pattantak egymástól. Az a pohár már nem fog többé összeállni.

Ő már David. Egy másik ember, nem az a régi. Egy önálló, szabad ember.

Megfordultam, és elindultam lefelé a domboldalon, vissza a városba. Vissza a saját, önálló életembe. A múltam persze jön velem, de éppen elég lesz nekem a saját múltam. Azt a másikat, azét a férfiét ezennel elengedem.

Nem néztem hátra. Hallottam a zörgést, de tényleg nem érdekelt, hogy David leugrott, lezuhant vagy lemászott arról a romos falról. Az az ő romos múltja már, nem az enyém.

Aztán egyszer csak ott állt előttem. Ezek szerint épségben lejutott a falról.

– Sajnálom, nagyon sajnálom – mondta. A szája széle remegett, és a hangja tele volt kétségbeeséssel. – Emlékszem, hogy mit ígértem, és annyira szégyellem magam, hogy gyenge voltam. Tudnod kell, hogy én megpróbáltam, de iszonyúan féltem. Rettegtem attól, hogy megint elrontom, hogy rossz vége lesz, hogy nem fejlődést fogunk hozni, hanem újabb pusztulást erre a világra. Emlékeztem a tervünkre, de a múltunkra is, és megbénított a félelem. Nem akartam újra ártani, ezért nem mertem belevágni. Nem mertem újra vállalni a felelősséget.

  Nem szóltam. Megértettem, amit mondott, de nem volt mit hozzáfűznöm. Igaz, erre eddig nem gondoltam, hogy az a régi emlék őt egy másféle csapdába ejthette. Én a szerelmemet vesztettem el, ő viszont a magabiztosságát. Annyira biztos volt régen abban a nagyszabású tervben, annyira kétségek nélkül vágott bele, hogy a kudarc után teljesen elveszíthette az önbizalmát. Oké, most már ezt is tudom. De ez nem változtat semmin. Mehetünk tovább, külön utakon.  

– Emlékszem rád is – folytatta David, és tétován a kezem után nyúlt. Egy félórával ezelőtt ettől még heves szívdobogást kaptam volna. Most csak megrándult a karom, és David keze azonnal le is csúszott rólam. Úgy állt előttem, lehajtott fejjel, pirosló arccal, mint az intőt kapott kisiskolás a tanító néni asztalánál. Persze, megint nem csinálta meg a házi feladatát.

Nem akartam így látni. Legalább az emlékeimben maradjon férfinak, erősnek, okosnak, határozottnak.  Ha az életben nem is tudott az lenni.

Elfordultam, szó nélkül elléptem mellette, és mentem tovább lefelé, vissza a városba.   

– Te vagy a Mona Lisa képen, tudod? – szólt utánam. Megrántottam a vállamat. Na és? Sokra megyek vele. Persze, hogy tudom. Ott vagyok a Pieta Máriájában, mint az ártatlan Lány, Mona Lisában az érett Nő, és Szent Annaként én vagyok az Anya. Megvan a Nő teljessége. És aztán?
Mi ketten tudjuk ezt. De ez nem változtatja meg a történelmet.

Mentem lefelé határozott léptekkel, nem néztem vissza, és nem vártam, nem reméltem, nem akartam, hogy utánam jöjjön. Nem is jött.

Leértem újra a nyüzsgő városba, egyenesen Leon boltjához. Ez most egy biztos pont volt. Szükségem volt rá, hogy stabilizáljam ezt a most szerzett belső határozottságot. Tudni akartam, szavakkal is megfogalmazva, mit festettem egykor régen arra a mennyezetre. Emlékezni akartam az egykori önmagamra, a régi céljaimra, hogy aztán azt a múltat is elengedhessem végre.  

Leon és Draco úgy üldögéltek a szobában békésen teázgatva, mintha valakire várnának.

– Rád vártunk – válaszolt Leon a gondolatomra. – Tudtuk, hogy visszajössz, és kíváncsiak vagyunk, mire jutottál.

– És megkaptuk a választ is – tette hozzá Draco. – Szemmel láthatólag megváltoztál. Nem láttam még Michelangelo-örököst ilyen nyugodtnak. Ezek szerint valamit már megoldottál.

– Mit jelent az, hogy Michelangelo-örökös? – kérdeztem.

– Pontosan azt, amit gondolsz magadban. Azt, hogy te is egy darabkája vagy annak a régi, nagy szellemi lénynek, aki ötszáz éve ezt a freskót festette. Az örököse vagy annak a nagy Egésznek, ami a kudarc miatt darabokra tört. Egy kis rész, aki örökölte a feladatból is a saját darabkáját. Ugyanúgy, ahogy mi annak a másik nagy szellemnek a szilánkjai vagyunk, és próbáljuk teljesíteni a saját feladatunkat.

   Pislogtam párat, mire rájöttem a nyilvánvaló tényre. Ha én Michelangelo örököse vagyok, akkor ők ketten… vagyis Daviddel együtt már hárman…. ők Leonardo örökösei. De akkor ők is a részei annak a régi, tengeri fiúnak? Nem, az nem lehet, azok annyira másfajta érzések voltak.

– Hát, elég bonyolult ez, ha innen, emberi szemszögből nézzük – mosolygott Leon. – Hiszen valójában mi mindannyian egyek vagyunk. És ezt most nem spirituális elvként mondom, hanem gyakorlati tényként. Egy nagyon-nagyon régi időben mi egységként éltük meg magunkat, csak külön formákban nyilvánultunk meg azért, hogy jobban megismerhessük önmagunkat, felfedezhessük a rejtett tulajdonságainkat is. Olyanok voltunk, mint egyetlen, egységes test, különböző formájú végtagokkal. Aztán kissé jobban elkülönültünk, hogy még alaposabban ráláthassunk önmagunkra. És ezek a részeink kezdtek önállósulni, máshogy gondolkodni, más-más tulajdonságokat hangsúlyozni, és egyénné válni. Ez is jó volt, növelte a tapasztalás lehetőségét, érdekesebbé tette a kapcsolódásokat, változatosabbá a cselekvést. És régen még tudtunk újra eggyéválni is, ha erre volt szükség. Egy-egy nagy feladat érdekében a részek összefogtak, az egyéniségüket beleolvasztották a közös lénybe, hogy újra naggyá váljanak, és az eredmény is kellően nagy lehessen.

Sokszor, sokféleképpen megéltük ezt. Amikor ezen a bolygón szükségessé vált valamilyen nagy változás, akkor összefogtunk, és létrehoztuk azt. Mondhatom úgy, hogy egy nagy Szellem működött itt, aki időnként részekre bontotta önmagát, vagy úgy is, hogy volt egy nagy szellemi csoport, aminek a tagjai a cél érdekében időnként eggyé váltak.

De nem csak a mi csoportunk létezett, és létezik darabokban ma is. Vannak mások, másféle célokkal, köztük olyanok, akik hozzánk hasonló fejlődési utat szánnak ennek a világnak, és olyanok is, aki más tartanak jónak, mint mi. Nem vagyunk egyformák, se kicsiként, se nagyként. Ettől olyan érdekes és színes itt ez az élet.

32 A közös múltunk Itáliában

A Pieta után még mindig reménykedtem. Kifaragtam Dávidot, az élő, energikus, gyönyörű férfit. A kis embert, aki óriás lesz a saját erejéből. Én, akinek a teste olyan volt, mintha egy ügyetlen szobrász agyagból trehányul dobta volna össze, az elnagyolt arcvonásaimmal, az eltorzult orrommal, én, a csúnya és boldogtalan kis emberke megteremtettem magamból az ideális férfit. Megszültem magamból Őt. Ott magasodott Firenze főterén, és mindenki csodálta.

Leonardo pedig eközben megfestette a Mona Lisát. Ő, a gyönyörű férfi, aki egyébként csak lányos alkatú fiúkat festett, és akit annyira érdekelt a torz arc, az idomtalan test, hogy vázlatfüzeteket rajzolt tele ezekkel az ábrákkal. Ő, aki a legtöbb művét csak vázlatként készítette el, aki félbehagyta a festményeit, mert csak az ötlet érdekelte, ezt a női portrét évekig finomítgatta. Ez volt az egyetlen dolog, amit végigvitt az életében a tökéletességig.

Én megalkottam a tökéletes Férfit. Ő megfestette az ideális Nőt.

Majdnem sikerült a kapcsolódás.

                               

                       

Mert ezek után egyszer, egyetlen egyszer majdnem sikerült valamit közösen összehoznunk. Amikor kész lett a Dávid szobor, mindketten Firenzében voltunk. Ott, ahol az egész elkezdődött. A nagy tervünk főhadiszállásán. Leonardo ekkor már régen letért az eredetileg tervezett útjáról, már a legelején a könnyebb utat választotta, művészkedni kezdett a komoly tudomány helyett, aztán meg mindenfélével foglalkozott, az összes tudománnyal, hogy valahogy betöltse a hiányzó űrt, ami benne is ott volt. Mindennel foglalkozott, és semmivel sem ért el látványos eredményt. A nagyra tartott találmányai játékos ötletek voltak csupán, légvárak, amiket abban a korban semmire sem lehetett használni. Elfelejtődtek, aztán több száz év múlva újra fel kellett fedezni őket. Egy komolytalan, játékos kamaszgyerek volt, egy be nem váltott ígéret, egy fel nem nőtt, eltékozolt képességű zseni. És ő, aki szavakban olyan nagy humanista volt, beállt a véreskezű Cesare Borgia szolgálatába, és különböző hadigépezeteket tervezett a hadjáratához. Persze, a legtöbb azok közül is csak ötlet maradt.

És akkor felkértek mindkettőnket, hogy fessünk freskót a firenzei Palazzo Vecchio tanácstermének egy-egy falára. Ő az anghiari csatát, én a cascinai csatát. Ha sikerül, az a terem tele lett volna látványos, lüktető férfienergiával. És onnan, a főhadiszállásról, a firenzei tanácsteremből elindulhatott volna még valami fontos és jó dolog.   

És ezzel valami apró töredéket még összegyúrhattunk volna az eredeti terv helyett, még tehettünk volna valamit közösen. Legalább egy kis szimbolikus egységet hagyhattunk volna magunk után. Még lehetett volna egy, legalább egyetlen közös harcunk.

Én megrajzoltam a kartonokat, a gyönyörű, meztelen férfialakokat. Ő is elkészítette a vázlatait, az érzelmek uralta, eltorzult arcokkal, kicsavarodó testekkel, formákat feszegető indulatokkal. Megvártam, mi lesz belőle, meddig tart a lendülete. Előttem született huszonhárom évvel, hagytam, hogy ő kezdje el itt is a közös munkát.

Reménykedtem. De újra csalódnom kellett. Leonardo nem nőtt fel. Nem lehetett rá számítani. nem lett harcostárs még ebben a kis pót-tervben sem.  

Elkezdte a festést, a szokásos ötletrohamával, újító lendületével. Viaszos alapra vitte fel a festéket, mert valami újat akart már megint. Aztán az alapozás megfolyt, a kép tönkrement, ő meg otthagyta az egészet. Elment Milánóba, és geológiával meg anatómiával kezdett foglalkozni. Akár egy felelőtlen kölyök, aki még keresi, hogy mi legyen, ha majd egyszer nagy lesz. De sosem nőtt fel.

Ekkorra már nagyon messze eltértünk az eredetileg tervezett úttól. Lemaradtunk arról a szebb jövőről, amit nekünk kellett volna megteremtenünk. Leonardo továbbra is szórakozásba menekült a felelősségteljes feladata elől, mi pedig megpróbáltuk menteni a menthetőt.

Kolumbusz már felfedezte Amerikát, de azt a spanyolok hódították meg, aztán a többi nép, és nem mi vittük át az új kultúrát az ősi világba. Nem csak a saját országunk fejlődését buktuk el, hanem egy egész kontinens boldogságát vesztegettük el, és helikopter meg ejtőernyő tervek, tükörírással írt, gyerekes jegyzetfüzetek maradtak csak az utókorra a diplomáciai titkos szerződések helyett.

Már megint összedőlt egy világ miatta. Miattunk.    

Megfestettem a Sixtus-kápolna freskóit. Egy idegen, nem közénk tartozó pápának, és megpróbáltam beletenni az Üzenetet, hátha egyszer majd valaki emlékezni fog, megérti, és helyettünk továbbviszi azt. És hogyha valamikor mi visszatérünk ide, megtaláljuk a múltunkat.

Na, ott egyszer még segített Leonardo.  Kiegészítette azt, amit én nem tudtam megfesteni. De aprócska kárpótlás volt ez az egész veszteséghez képest. És ahogy a freskót sem értik, nem látják az emberek, a kiegészítést sem fogják fel.

Én a freskósoron nem tudtam megfesteni Éva teremtését. Nem találtam meg az odaillő képet. Ezért a fiatalkori vázlataimból odakentem a falra egy köpenyes alakot, egy hajlongó nőt, egy esetlen, fekvő férfit. És abba is akartam hagyni az egész küszködést. Pénz se volt hozzá, kedvem sem volt hozzá. 

De abban az évben Leonardo bemutatta a Szent Anna harmadmagával című képét. Készen, befejezetten. Ott volt rajta a Nő teremtése. Persze, ezt ugyanúgy nem látták meg az emberek, ahogy a freskóimból sem olvasták ki az üzenetet. De legalább megvolt a kép, és betöltötte azt a hiányzó helyet, ami a freskósorból kimaradt. 

És folytattam a festést, újult erővel, és elkészült Ádám teremtése. Pontosabban az a rész, amit az emberek ennek neveznek. És nem látják rajta, hogy ez nem teremtés, hanem kapcsolatfelvétel. Az égi világ kapcsolatot talál a földi élettel.

Ez van rajta, de erre még ma is vakok az emberek.

Tehát folytattam a festést, beletettem mindent, amit akartam, az energia kiszakadt belőlem, és vitt magával. Elkészült a mű, és ott volt benne mindaz, amit át akartam adni ennek a világnak. És tudtam, hogy úgysem értik meg, semmit sem értenek belőle, mert az, aki szavakká formálhatná az Üzenetet, éppen matematikai feladványokon töri a fejét.  

Pedig azon a Szent Anna képen megmutatta, hogy emlékszik. Ott a képen a Nő, Mária, aki a másik Nőből, Annából születik meg. Nem egy öntudatlan férfi oldalából, egy téves mese alapján, hanem egy nagyobb Nő testéből. És ők a Természet ölén ülnek, az ember nem járta, vad tájban, az ősi világból. A Természet Anya megszüli Szent Annát, ő megszüli Máriát, aki világra hozza a Fiút. Akiből majd lesz a szelíd férfi, a világ Megváltója.

Ezt festette oda Leonardo. És most, mintha a világ összes tudása itt lenne bennem, hallom a ritmusát, hogy ezt a történetet hogyan regélte el egy ősi magyar imádság:

„Ég szülte Földet,

Föld szülte fát,

Fa szülte ágát,

Ága szülte bimbaját,

Bimbaja szülte virágát,

Virága szülte Szent Annát,

Szent Anna szülte Szűz Máriát,

Szűz Mária szülte Jézus Krisztust –

Világ megváltóját.”

A férfiakat nem tudtuk Leonardóval együtt megfesteni Firenzének. A Nő titkát viszont megmutattuk, egymástól függetlenül, mégis egymásnak válaszolva. A Sixtus-kápolna mennyezetén ott a hamis kép. Ott virít a többi között, és süt róla, hogy hamisítvány. Nem tartozik bele a sorba. Ez egy nem igazi kép. Ez itt a hazugság. Az a titok, hogy vedd észre, nem ez az igazság.

Helyette ott van Leonardo festményén a megfejtett titok. Ez nem Mona Lisa titokzatos mosolya. A természeti táj viszont hasonló, csak még egy korábbi, ősi állapotban. Itt nincs út és híd, itt parttalan még a víz, és csak a Természet erői formálták a vidéket.

Itt is három alak van. A középső, Mária előredől, mint a freskón Éva, de nem tétova leányzóként hajlong egy öreg férfi előtt, hanem anyai törődéssel nyúl egy ifjú férfi, a saját gyermeke után. Itt ő a férfi Teremtője.   

Őt pedig egy másik nő teremtette meg, és tartja az ölében, mint egy gyermeket. Szent Anna, akinek az arca az én Pietám nőalakjának idősebb változata. 

Ha valaki megnézi, láthatja a hasonlóságot. Ugyanaz az arc, a kendő a fejen, a ruha kerek kivágása a nyaknál. De ez a nő nem gyászol, hanem mosolyog. Derűsen nézi a teremtményeit. Mária jobb karja mintha Szent Anna vállából nőne ki, azzal a karral öleli az eleven fiút, amivel a Pieta Máriája a halott testet tartja.

Itt van hát a Nő teremtésének a titka. Akinek van szeme, láthatja. 

Ezt legalább megcsináltuk. De közben elvesztettük az új világot.

31 A közös múltunk Itáliában

  Nem akartam végignézni magamon, de tudtam, hogy egy régi testben vagyok. Abban a kusza szakállú, festékfoltos kezű, szikár testben, és abban a korábbi életben, ami elől az esőben elrohantam. Most nem esett az eső, nem volt éjszaka. Egy hétköznapinak tűnő, szép napon lépegettem a kockaköveken, a szűk csizmában, fekete köpenyben.

És hatalmas súlyként cipeltem magammal a magányomat és a csalódottságomat. Ráadásul duplán volt bennem mindkettő. Persze, nekem nem elég egy élet fájdalma, tessék, érezzem csak mindet!

Abban a régi életben rajtam volt a felelősség nagy terhe, hogy vállaltunk valamit, valami nagyon fontosat, és meg kellene csinálnunk. És a tehetetlenség érzése, hogy egyedül nem tudom végigvinni. Az én dolgom az egyik részlet volt, de hiányzik az a másik darab, amihez hozzáilleszthetném. Elveszett valaki közülünk, a társam, akiben bíztam, akivel együtt kellene dolgoznunk, összerakva az Egészet, akivel együtt létrejöhetne az eredmény. Elhagyott engem, elfelejtette a megállapodást, hűtlen lett hozzánk. Éli az életét, de csak játszik valahol, és hiányzik a csapatból. Így pedig nem győzhetünk. Hiábavaló az egész életem, értelmetlen a küszködésem. Magányos vagyok, és csalódott.

És közben, a mostani emberi tudatommal éreztem azt a kozmikus hiányt is, hogy mennyire apró porszem vagyok ahhoz képest, aki akkor régen voltam. Egy iszonyú űr volt körülöttem, annak a régi teljességnek az emléke, és a felismerés fájdalma, hogy én abból csak egy kis szilánk vagyok most. Hiányzott az az erő, a tudás, a küldetés biztonsága, a nagy feladat a nagy erőhöz. Mennyivel több voltam akkor, és mégsem sikerült! Hát akkor minek erőlködöm most, ennyivel apróbbként.

Eszembe jutott Draco földhöz vágott kristálypohara, a sok kis apró szilánk, és Leon kezében az a kis darab. Azt éreztem, úgy estem szét én is, és most arra a régi, egészben levő állapotra vágynék, de tudom, hogy lehetetlen újra összerakni a poharat. Örökre széthullott az a nagy egység. Elveszett vagyok, magányos és kétségbeesett. És persze most is itt a csalódottság, itt is elhagyott valaki, akire számítottam volna.

  Közben kiértem egy térre. Velem szemben egy kis csoportnyi ember hallgatta azt a magas, elegáns, jóképű, szakállas férfit, aki nagy lelkesen mesélt nekik valamilyen vidám történetet. A csattanónál mindenki felnevetett.

A férfi háttal állt nekem, de én tudtam, hogy ő az. Ő a társam, aki könnyed történetekkel szórakoztatja az unatkozó nemesifjakat, aki tele van zseniális ötletekkel, aki színházi díszleteket tervez, és háborús hadigépeket, akit kedvelnek az udvarban, mert nagyon jó társalgó, sokoldalúan művelt ember, és a legutóbbi, zenélő szökőkúttal színesített ünnepségét az uralkodó is megcsodálta. És mellesleg festészettel és szobrászattal is foglalkozik.   

  Egy elbűvölő társasági ember. Aki valójában egy hitszegő, szemét alak, aki cserbenhagyta a társait, elfelejtette a megállapodásunkat, és tűzijátékok készítésére pocsékolja el azt a nagy tudását, amit azért hozott magával, hogy megváltoztassuk vele ezt a világot. Azzal a tudással, amivel egykor felrobbantották a világunkat, most meg tudtuk volna ezt menteni. Akkor régen is felelőtlenek voltak. Most jóvá lehetett volna tenni mindent. De ő nem változott, most is felelőtlen maradt. Akkor régen rosszra használta a tudást. Most meg elszórakozta, eljátszadozta. Szilánkokra darabolta, eltékozolta.

Mi pedig, a többiek, akik emlékeztünk a megállapodásra, kínkeservesen próbáltunk valamit mégis átmenteni az eredeti tervből, valami kis eredményt elérni, hogy ne legyen teljesen értelmetlen az egész felkészülés, maradjon valami nyoma annak, hogy itt éltünk. Hogy ne éljünk hiába, ne szenvedjünk hiába.

Hogy ne szenvedjek hiába.

A téren ácsorgó társaságból az egyik fiatal meglátott engem, és szólt a férfinek:

– Nézd csak, Leonardo, ki jön ott! – és rám mutatott.

A férfi megfordult, és a tekintetünk találkozott. Az enyémben ott volt minden indulatom, a düh, a csalódottság, és alatta az a kínnal teli vágy, hogy „emlékezz, kérlek, emlékezz!”

Tudtam, hogy felismert. Az arca egy pillanatra megmerevedett. Aztán lazán visszafordult, és mondott valamit a többieknek, amitől azok gúnyos nevetésben törtek ki. Rajtam nevettek.

A súly még nagyobb lett a hátamon, meggörnyedve, szinte futva igyekeztem a legközelebbi sikátorhoz, hogy eltűnhessek innen, hogy ne lásson többé senki, se ő, se más.

Ez a szégyen jobban fájt, mint a tervünk kudarca. Azt éreztem, hogy kicsi vagyok, jelentéktelen, nem érhetek fel az ő tudásához, és nem tudhatom befolyásolni őt. Már megint kudarcot vallottam, én, személyesen. Már megint kevés az az érzelem, amit adni tudok neki. Én úgy érzem, hogy a világ legerősebb, legtisztább, legszebb érzelmi kötése húzódik köztünk, ebben bíztam újra és újra. És megint kiderült, hogy egy olcsó tréfa, egy könnyed szórakozás többet számít neki, mint az, amit én adhatok. Semmit sem érek, semmit sem ér az a szerelem, ami köztünk van.

A sikátorban a dohos falnak döntöttem a homlokomat. És azonnal átkerültem egy másik, egy korábbi emlékbe, amikor még hittem abban, hogy emlékezni fog. Hogy a szerelmünk emléke, és a veszteség fájdalma majd felébreszti őt.

Egy műteremben voltam, gondosan bezárt ajtókkal, hogy senki ne zavarhasson meg. Úgy simogattam azt a márványtömböt, ahogy egykor ő az enyémet. Ott voltunk benn a kőben, egységben, a fájdalom egységében. Ezt akartam megmutatni neki, és azt a régi arcomat, amit most eltakart ez az idomtalan emberi férfitest.

Amikor elvállaltam ezt a feladatot, tudtam, hogy csak férfiként lehet elvégezni. Elfogadtam, hogy a sebesült múltammal nem leszek képes egy ideális testben megjelenni itt. De bíztam magamban és őbenne, hogy fel fog ismerni, ahogy én is felismerném, bármilyen alakban is élne a Földön.   

Nem ismert fel. Nem látott meg. Vagy csak nem mert emlékezni, mert akkor a feladatra is emlékeznie kellett volna. De én akkor még azt hittem, tudok neki segíteni. Ezért kibontottam magunkat, a régi énünket abból a fehér márványtömbből. Azt mondták rá, ez a Pieta. És nem értették, Mária miért olyan fiatal, mintha a társa lenne Jézusnak, és nem az anyja. Hát azért, mert az a nő abban a szoborcsoportban valóban a társa annak a halott férfinak. Az ott a másik Mária, nem az anya, hanem Mária Magdolna. Jézus párja.

És mivel Leonardo nem jelentkezett, nem ébredt fel, kétségbeesésemben rávéstem a nőalak mellkasán levő szalagra a nevemet. Azért, hogy tudja, ez vagyok én most. Én, Michelangelo Buonarotti Firenzéből. Úgy írtam, hogy megértse. Hogy értsen a hiányzó betűkből is.

„MICHAEL.AGELVS.BONAROTVS.FLORENTIN.FACIEBA"

Látszólag ez persze annyit jelentett, hogy a szobrász rávéste a nevét a műre: „Készítette a firenzei Michelangelo Buonarotti.” Elér ritka szokás volt, de nem teljesen szokatlan. Azt meg úgysem tudhatták, hogy miért a nőalakra került a felirat, az egész kompozíció közepére. Ezt csak egyetlen embernek kellett volna megértenie.

Amúgy azt szokták írni akkoriban, hogy „fecit”, ami azt jelenti, elkészítette, megalkotta. Csak az ókorban volt szokás, hogy úgy írták, „faciebat”, ami egy szerényebb formát jelent, valami olyasmit, hogy csinálgatta, készítgette.  Úgy, mintha azt mondanám, hogy kifaragta – vagy pedig azt, hogy farigcsálta.

Én azt véstem oda, hogy „farigcsálta”, de még ebből a szóból is lemaradt az utolsó betű.  Azért, hogy üzenjek neki, én egyedül csak próbálkozhatok, de kevés vagyok. Neki, a társamnak, a páromnak életre kellene kelnie, az ő feltámadása kell ahhoz, hogy együtt megválthassuk a világot.

Azt hittem, felébredt. Mert válaszolt. Pontosan abban az évben, amikor én a Pietát faragtam, ő megfestette az Utolsó vacsorát, és rajta azt a szövetséget, amit valaki elárul. Egy olyan falra festett, amit az egyik felvillanó ötlete alapján alapozott, az általa kikevert, újfajta festékekkel, amitől a kép szinte azonnal peregni kezdett a rossz vakolatról. 

Igen, ez volt ő. Ez volt Leonardo da Vinci. A zseni a pillanatban. A jelenben élő ember, aki elvesztegette a képességét, a tudását és a hatalom lehetőségét. Az ember, aki hiányzott abból a szebb, boldogabb jövőből, amit együtt terveztünk el. És ez a jövőt nélküle nem tudtuk megteremteni.