– Előtte eljöhetne még Rómába. Utána is leugorhat, Angele
– mondta az öregember.
A meglepetéstől a lábam a levegőben maradt. Ott álltam
féllábon, mint egy repülni készülő madár, két kézzel a híd korlátját markolva.
A lendület megakadt bennem.
Pedig egy másodperccel ezelőtt még minden tökéletesen
rendben levőnek tűnt. Nem egy hirtelen elhatározás hozott ide, erre a New
York-i hídra ezen a tavaszi éjszakán. Ez nem egy kétségbeesett öngyilkossági
kísérlet akart lenni, hanem egy józan, megfontolt, végleges döntés. Úgy
éreztem, az elmúlt huszonkilenc évem minden történése ehhez a korláthoz
vezetett, és most a lehető leglogikusabb lépést készülök megtenni: leugrom az
alattam sötétlő vízbe.
Pár percig néztem csak a mélységet, figyeltem magamat,
hogy nincs-e bennem félelem vagy kétségbeesés. Nagyon fontosnak tartottam, hogy
egyértelmű legyen az elhatározásom. Nem akartam kétségbeesetten kapálózni
odalent a vízben, és ehhez biztosnak kellett lennem abban, hogy valóban ezt
akarom.
És igen, ezt akartam. Leugrani innen, és ezzel tisztán és
egyértelműen befejezni ezt az életet. Úgy, hogy senkinek se jelentsen gondot az
élettelen testem elszállítása, ne kelljen utánam takarítani, ne okozzak utólag
se kellemetlenséget senkinek. Mindent alaposan végiggondoltam, elterveztem. Ez
volt a leglogikusabb döntés.
A sötétben csillogó víztükör hívogatóan vonzott magához.
Nem féltem. Megmarkoltam a hűvös fémkorlátot, és felemeltem a lábam.
Akkor szólalt meg ez a furcsa, fehér szakállú öregember
itt, alig egy méterre tőlem. Hirtelen került ide, az előbb, amikor körülnéztem,
hogy senki ne zavarhasson meg, még kihalt volt a járda. Az úton az autók
egyenletes ütemben hajtottak tovább, a távolban villogtak New York fényei,
monoton hangon zúgott az éjszakai város.
Nem is tudtam, hogy mi volt a meglepőbb: az, hogy
váratlanul feltűnt mellettem az öreg, vagy az, hogy a nevemen szólított. Nem
válaszoltam, mert erre a mondatra szerintem nincs normális válasz. De azért
visszatettem a lábamat a járdára, mert amit az előbb tenni akartam, ahhoz nem
kell nézőközönség. Várt egy kicsit, aztán megismételte:
– Eljöhetne Rómába.
Erre már elnevettem magam, persze nem jókedvemben. De ez
tényleg vicc.
– Nézze, ha lenne annyi pénzem, amivel elmehetnék Rómába,
akkor nem itt állnék. Ha le akar beszélni az ugrásról, akkor valami jobb szöveg
kellene. De amúgy fölöslegesen próbálkozna. Én már döntöttem.
– Nem akarom lebeszélni – mondta nyugodtan, amitől kissé
sértve éreztem magam. Mi van, ezek szerint annyit se érek, hogy legalább
megpróbálna megmenteni? – Ez a saját élete, azt tesz vele, amit akar. Csak
felajánlottam, hogy van egy plusz repülőjegyem Rómába. Ha már úgyis ráér,
eljöhetne velem.
– És minek? El akar adni prostinak? Vagy csak maga mellé
kellene valaki az ágyba, és így szed fel nőket? – Durva voltam és cinikus. Azt
akartam, hogy megsértődjön és elmenjen. Bár akár még reálisnak is tűnhetett
volna az, amit a fejéhez vágtam, mégis tudtam, hogy nem erről van szó. Volt
valami nagyon zavaró az öregben. Túl méltóságteljes volt. Idegesítően jó
embernek látszott a hosszú fekete kabátjában, a nagy ősz szakállával, hófehér
hajával. Ha maradt volna bennem még bármilyen naiv remény, akkor azt is
hihettem volna, hogy maga a Jóisten jelent meg nekem a hídon, hogy visszatartson
a végzetes ugrástól.
Csakhogy én már nagyon régen elvesztettem minden reményt
és hitet. Mert hiába próbálkoztam újra és újra, hogy találjak valami biztatót
az életben, az életemben, az valahogy sose jött össze. El tudom fogadni, hogy
vannak, akikkel csodák történnek, de az elmúlt évtizedek alatt rá kellett
jönnöm, hogy én nem tartozom közéjük. Csak másokkal történnek csodák. Se velem,
se azokkal, akiket én ismerek, semmi olyan dolog nem történt, ami miatt jogosan
hihetnék valami szebb, jobb világban. Lehet, hogy ez valami genetikai adottság.
Vannak csodagyerekek, hallottam róluk. De én nem voltam csodagyerek. Vannak
szerencsés megmenekülések. De én sosem menekültem meg semmi rossz elől. Az én
életem egyenesen és tántoríthatatlanul haladt a rosszabból a még rosszabba.
Teljesen racionális döntés volt hát, hogy akkor most
pontot teszek a végére. Kösz, élet, kösz, világ, ha csak ennyire telik, akkor
fejezzük be. Nincs harag, semmi gond, tudomásul vettem, hogy ez nem az én
játékom volt. Hát akkor nem is húzom itt az időt tovább.
Csak egy ugrás, egy csobbanás, és aztán már nem zavarjuk
egymás köreit.
Ennyi volt, kész, vége.
Szóval az én életembe nem illenek bele fehér szakállú,
fura öregemberek. Ha az Élet, vagy Sors, vagy Végzet, vagy ki tudja micsoda
akart volna tőlem valamit, azt korábban kellett volna meggondolnia. Most már ne
szórakozzon velem.
Nekem ez az öreg csak egy egyszerű, kissé bolond
vénember. Nem fogok meghatódni attól, hogy felbukkant, és repülőjegyet
ajánlgat. Lehet, hogy a nevemet csak véletlenül eltalálta. Lehet, hogy minden
nőt Angele-nek szólít. Lehet, hogy csak simán „angyalt” mondott, és
félrehallottam. Az én életemben nincsenek csodák. És miért pont Róma? Még ha
Hawaiira hívna, azon talán elgondolkodnék. De egy zajos európai nagyvárosba
minek mennék?
– Megnézhetné a Sixtus-kápolnát – mondta az öreg úgy,
mintha a gondolataimra válaszolna.
Éreztem, ahogy a csalódottság keserűsége elárad bennem.
Utáltam ezt az érzést, annyira utáltam, és olyan nagyon igyekeztem, hogy ne
kelljen újra éreznem. És tessék, most újra itt van. Ezek szerint már megint
volt bennem egy aprócska kis remény, hogy mégis történik velem valami
szokatlan. Aztán tessék, itt a pofon. Csak ennyi ez egész. Semmi rejtély, semmi
titok. Csak egy ütődött kis utcai próféta az öreg, aki meg akarja menteni a
lelkemet és meg akar téríteni. Persze, a Vatikánba akar vinni, a keresztény
világ szentnek tartott helyére. Na, még csak az kéne!
Hát, ilyen az én formám, még az utolsó pillanatban sincs
benne semmi különlegesség. Nem egy titokzatos égi jelenség ez az ősz hajú alak,
csak egy közönséges hittérítő. Lehet, hogy minden éjjel itt bóklászik a hídon,
hátha talál egy öngyilkosjelöltet, akit aztán megmenthet, és a nyájához
csatolhat. Hát, velem ez nem fog menni. Családi körből hozott immunitásom van a
vallásra. Amit én láttam a katolikusságról, az éppen elég volt ahhoz, hogy soha
ne higgyek benne, és ne akarjam közelről látni se a pápát, se a felcicomázott
központjukat.
– Nem a pápához hívtam – mondta az öreg megint úgy,
mintha hallaná a gondolataimat. De persze valószínű, hogy csak jó emberismerő.
Az ilyen szektás alakok mindig értenek a pszichológiához is. Biztos látszik
rajtam, hogy mit gondolok. – A Sixtus-kápolnát kellene látnia, Michelangelo
freskóit. Csak annyit javaslok, hogy nézze meg azokat a képeket. Azután
visszajöhet ide, és ugorhat. Nem szándékozom befolyásolni ezt a döntését. A
repülőjegy oda-visszaútra szól.
Várt egy kicsit,
aztán még hozzátette:
– A gép három óra múlva felszáll. Ha rajta akar lenni,
akkor ideje lenne indulnunk.
Nem tudom, miért
bólintottam. Sosem érdekeltek különösebben a művészetek, főleg nem a sok százéves
alkotások. Nem tudom, miért indultam el az öreggel. Nem tudom, miért hagytam,
hogy valami aprócska remény újra éledezni kezdjen bennem.
Vagyis persze tudom, hogy miért. Mert amíg még élek, újra
és újra hinni próbálok valami jóban, hogy aztán a végén megint csak a keserű
csalódás maradjon. Most is tudtam, persze hogy pontosan tudtam, hogy a remény
indított el erre a különös útra. És azt reméltem, igen, reméltem, hogy ez lesz
az utolsó csalódás. Tényleg az utolsó. Mert ha most is a jól ismert kiábrándító
vég jön, akkor már semmi nem fog eltéríteni attól, hogy befejezzem ezt az
életet. Adtam egy utolsó utáni esélyt az Életnek, hogy hátha most más lapokat oszt
nekem. De magamban, belül mintha hallottam volna egy gúnyos nevetést is. Mit
képzelek, annyi vesztes játszma után, majd pont most kapok nyerő lapot? Ehhez
csoda kellene.
De az én életemben nincsenek csodák.
