1. A kezdet

– Előtte eljöhetne még Rómába. Utána is leugorhat, Angele – mondta az öregember.

A meglepetéstől a lábam a levegőben maradt. Ott álltam féllábon, mint egy repülni készülő madár, két kézzel a híd korlátját markolva. A lendület megakadt bennem.

Pedig egy másodperccel ezelőtt még minden tökéletesen rendben levőnek tűnt. Nem egy hirtelen elhatározás hozott ide, erre a New York-i hídra ezen a tavaszi éjszakán. Ez nem egy kétségbeesett öngyilkossági kísérlet akart lenni, hanem egy józan, megfontolt, végleges döntés. Úgy éreztem, az elmúlt huszonkilenc évem minden történése ehhez a korláthoz vezetett, és most a lehető leglogikusabb lépést készülök megtenni: leugrom az alattam sötétlő vízbe.

Pár percig néztem csak a mélységet, figyeltem magamat, hogy nincs-e bennem félelem vagy kétségbeesés. Nagyon fontosnak tartottam, hogy egyértelmű legyen az elhatározásom. Nem akartam kétségbeesetten kapálózni odalent a vízben, és ehhez biztosnak kellett lennem abban, hogy valóban ezt akarom.

És igen, ezt akartam. Leugrani innen, és ezzel tisztán és egyértelműen befejezni ezt az életet. Úgy, hogy senkinek se jelentsen gondot az élettelen testem elszállítása, ne kelljen utánam takarítani, ne okozzak utólag se kellemetlenséget senkinek. Mindent alaposan végiggondoltam, elterveztem. Ez volt a leglogikusabb döntés.

A sötétben csillogó víztükör hívogatóan vonzott magához. Nem féltem. Megmarkoltam a hűvös fémkorlátot, és felemeltem a lábam.

Akkor szólalt meg ez a furcsa, fehér szakállú öregember itt, alig egy méterre tőlem. Hirtelen került ide, az előbb, amikor körülnéztem, hogy senki ne zavarhasson meg, még kihalt volt a járda. Az úton az autók egyenletes ütemben hajtottak tovább, a távolban villogtak New York fényei, monoton hangon zúgott az éjszakai város.  

Nem is tudtam, hogy mi volt a meglepőbb: az, hogy váratlanul feltűnt mellettem az öreg, vagy az, hogy a nevemen szólított. Nem válaszoltam, mert erre a mondatra szerintem nincs normális válasz. De azért visszatettem a lábamat a járdára, mert amit az előbb tenni akartam, ahhoz nem kell nézőközönség. Várt egy kicsit, aztán megismételte:

– Eljöhetne Rómába.

Erre már elnevettem magam, persze nem jókedvemben. De ez tényleg vicc.

– Nézze, ha lenne annyi pénzem, amivel elmehetnék Rómába, akkor nem itt állnék. Ha le akar beszélni az ugrásról, akkor valami jobb szöveg kellene. De amúgy fölöslegesen próbálkozna. Én már döntöttem.

– Nem akarom lebeszélni – mondta nyugodtan, amitől kissé sértve éreztem magam. Mi van, ezek szerint annyit se érek, hogy legalább megpróbálna megmenteni? – Ez a saját élete, azt tesz vele, amit akar. Csak felajánlottam, hogy van egy plusz repülőjegyem Rómába. Ha már úgyis ráér, eljöhetne velem.

– És minek? El akar adni prostinak? Vagy csak maga mellé kellene valaki az ágyba, és így szed fel nőket? – Durva voltam és cinikus. Azt akartam, hogy megsértődjön és elmenjen. Bár akár még reálisnak is tűnhetett volna az, amit a fejéhez vágtam, mégis tudtam, hogy nem erről van szó. Volt valami nagyon zavaró az öregben. Túl méltóságteljes volt. Idegesítően jó embernek látszott a hosszú fekete kabátjában, a nagy ősz szakállával, hófehér hajával. Ha maradt volna bennem még bármilyen naiv remény, akkor azt is hihettem volna, hogy maga a Jóisten jelent meg nekem a hídon, hogy visszatartson a végzetes ugrástól.

Csakhogy én már nagyon régen elvesztettem minden reményt és hitet. Mert hiába próbálkoztam újra és újra, hogy találjak valami biztatót az életben, az életemben, az valahogy sose jött össze. El tudom fogadni, hogy vannak, akikkel csodák történnek, de az elmúlt évtizedek alatt rá kellett jönnöm, hogy én nem tartozom közéjük. Csak másokkal történnek csodák. Se velem, se azokkal, akiket én ismerek, semmi olyan dolog nem történt, ami miatt jogosan hihetnék valami szebb, jobb világban. Lehet, hogy ez valami genetikai adottság. Vannak csodagyerekek, hallottam róluk. De én nem voltam csodagyerek. Vannak szerencsés megmenekülések. De én sosem menekültem meg semmi rossz elől. Az én életem egyenesen és tántoríthatatlanul haladt a rosszabból a még rosszabba.

Teljesen racionális döntés volt hát, hogy akkor most pontot teszek a végére. Kösz, élet, kösz, világ, ha csak ennyire telik, akkor fejezzük be. Nincs harag, semmi gond, tudomásul vettem, hogy ez nem az én játékom volt. Hát akkor nem is húzom itt az időt tovább.

Csak egy ugrás, egy csobbanás, és aztán már nem zavarjuk egymás köreit.   

Ennyi volt, kész, vége.

Szóval az én életembe nem illenek bele fehér szakállú, fura öregemberek. Ha az Élet, vagy Sors, vagy Végzet, vagy ki tudja micsoda akart volna tőlem valamit, azt korábban kellett volna meggondolnia. Most már ne szórakozzon velem.

Nekem ez az öreg csak egy egyszerű, kissé bolond vénember. Nem fogok meghatódni attól, hogy felbukkant, és repülőjegyet ajánlgat. Lehet, hogy a nevemet csak véletlenül eltalálta. Lehet, hogy minden nőt Angele-nek szólít. Lehet, hogy csak simán „angyalt” mondott, és félrehallottam. Az én életemben nincsenek csodák. És miért pont Róma? Még ha Hawaiira hívna, azon talán elgondolkodnék. De egy zajos európai nagyvárosba minek mennék?

– Megnézhetné a Sixtus-kápolnát – mondta az öreg úgy, mintha a gondolataimra válaszolna.

Éreztem, ahogy a csalódottság keserűsége elárad bennem. Utáltam ezt az érzést, annyira utáltam, és olyan nagyon igyekeztem, hogy ne kelljen újra éreznem. És tessék, most újra itt van. Ezek szerint már megint volt bennem egy aprócska kis remény, hogy mégis történik velem valami szokatlan. Aztán tessék, itt a pofon. Csak ennyi ez egész. Semmi rejtély, semmi titok. Csak egy ütődött kis utcai próféta az öreg, aki meg akarja menteni a lelkemet és meg akar téríteni. Persze, a Vatikánba akar vinni, a keresztény világ szentnek tartott helyére. Na, még csak az kéne!

Hát, ilyen az én formám, még az utolsó pillanatban sincs benne semmi különlegesség. Nem egy titokzatos égi jelenség ez az ősz hajú alak, csak egy közönséges hittérítő. Lehet, hogy minden éjjel itt bóklászik a hídon, hátha talál egy öngyilkosjelöltet, akit aztán megmenthet, és a nyájához csatolhat. Hát, velem ez nem fog menni. Családi körből hozott immunitásom van a vallásra. Amit én láttam a katolikusságról, az éppen elég volt ahhoz, hogy soha ne higgyek benne, és ne akarjam közelről látni se a pápát, se a felcicomázott központjukat.

– Nem a pápához hívtam – mondta az öreg megint úgy, mintha hallaná a gondolataimat. De persze valószínű, hogy csak jó emberismerő. Az ilyen szektás alakok mindig értenek a pszichológiához is. Biztos látszik rajtam, hogy mit gondolok. – A Sixtus-kápolnát kellene látnia, Michelangelo freskóit. Csak annyit javaslok, hogy nézze meg azokat a képeket. Azután visszajöhet ide, és ugorhat. Nem szándékozom befolyásolni ezt a döntését. A repülőjegy oda-visszaútra szól.

  Várt egy kicsit, aztán még hozzátette:

– A gép három óra múlva felszáll. Ha rajta akar lenni, akkor ideje lenne indulnunk.

  Nem tudom, miért bólintottam. Sosem érdekeltek különösebben a művészetek, főleg nem a sok százéves alkotások. Nem tudom, miért indultam el az öreggel. Nem tudom, miért hagytam, hogy valami aprócska remény újra éledezni kezdjen bennem.

Vagyis persze tudom, hogy miért. Mert amíg még élek, újra és újra hinni próbálok valami jóban, hogy aztán a végén megint csak a keserű csalódás maradjon. Most is tudtam, persze hogy pontosan tudtam, hogy a remény indított el erre a különös útra. És azt reméltem, igen, reméltem, hogy ez lesz az utolsó csalódás. Tényleg az utolsó. Mert ha most is a jól ismert kiábrándító vég jön, akkor már semmi nem fog eltéríteni attól, hogy befejezzem ezt az életet. Adtam egy utolsó utáni esélyt az Életnek, hogy hátha most más lapokat oszt nekem. De magamban, belül mintha hallottam volna egy gúnyos nevetést is. Mit képzelek, annyi vesztes játszma után, majd pont most kapok nyerő lapot? Ehhez csoda kellene.

De az én életemben nincsenek csodák.