2. Az út

Nem várok semmire, nem gondolok semmire, nem fog történni semmi.

A repülőgépen egész úton ezt ismételgettem magamban, akár egy mantrát. Muszáj volt. Ezekbe a szavakba kapaszkodtam, hogy ne kezdjek tervezgetni, ne kezdjek reménykedni, ne lóduljon meg a fantáziám már megint. Nem engedhetem meg magamnak a reményt. Már így is ott volt az a kis esély, ami miatt elindultam az öreggel, hogy hátha változik valami. Hogy most valami más lesz, mint eddig. Talán valami történik, ami csak egy kicsivel is jobb lesz, mint az eddigi események, és akkor mernék hinni újra az életben.

De azt éreztem, hogy újabb nagy csalódást már nem tudnék elviselni. Elég lesz az aprócska remény apró csalódása is. Bőven elég lesz, és aztán ott állhatok újra a Brooklyn-híd korlátjánál. És aztán majd vége lesz végre mindennek. Reményeknek és csalódásoknak is.

Ültem a szűk ülésen, beszorulva egy nagydarab, kövér nő mellé, akinek a vastag karja a vállamhoz nyomódott. A nő nagyokat nyögve, szuszogva ötpercenként helyzetet váltott, néha majdnem a vállamra borult, máskor a széles feneke folyt át az ülésemre.

A másik oldalamon nyugodtan aludt Draco, az ősz öregember. A feje hátrabillent, a szája nyitva volt, és hangosan horkolt. A beszálláskor láttam, hogy a jegyén a Draco Davini név volt. Érdekes vezetékneve van, talán olasz származású. Most teljesen hétköznapi embernek látszott. Így, hogy nem volt rajta a hosszú fekete kabátja, csak egy egyszerű, ráncos arcú öregember volt. A kockás ingjének kopott volt a kézelője és a nyaka, az ősz szakálla kócosan tekergett a mellkasán. A szürke szeme sem zavart most, hogy aludt. Pedig amikor rám nézett, olyan érzésem volt, hogy lát bennem valamit, amit én nem látok. És nem tudom, hogy ez a valami vajon jó-e vagy rossz, rosszabb-e annál, amit eddig tudtam magamról, vagy...

De azonnal leállítottam a gondolatot, és visszatértem a mantrámhoz. Nem gondolok semmire, nem várok semmit… Mert ha folytatnám az elmélkedést, akkor eljutnék oda, hogy hátha van bennem valami jó, hiszen elhívott magával Rómába, talán van valami rejtett érték bennem, amit ő lát, és hátha érdemes lenne még élni… reménykedni…

Na, itt álljunk meg. Nem gondolok semmire, nem várok semmit, nem fog történni semmi…

Így hát annyi történt csupán, hogy repültünk kelet felé, és egyre erősödött a világosság. Furcsán, gyorsan jött a hajnali derengés, aztán a reggel, mintha felgyorsult volna az idő, és a Fény elénk sietett volna, mint egy ügybuzgó fogadóbizottság. Vagy mi száguldottunk volna egyenesen a Nap felé, sietve, mint aki gyorsabban akar élni, mint ahogy a Föld forog a lába alatt. Persze, ez valahogy így is volt, léptük át sorban az időzónákat, megelőztük a karomon levő óra mutatóját. Éjjel tizenegykor indultunk New Yorkból, kilenc óráig se tartott az út, és mégis elmúlt már dél, amikor leszálltunk Rómában, szikrázó napsütésben, tavaszi melegben.

Draco frissen, ruganyosan lépkedett mellettem, én kissé kábán követtem. Karon fogott a tömegben, átvezetett a kanyargó folyósokon, átjárókon. Jegyet vett, pergő olasz nyelven magyarázott, hangos buon giorno-val, széles mosollyal köszöngetett a pénztárosnak, a kalauznak. Vonatra szálltunk, a színes házak között beértünk a hatalmas, nyüzsgő pályaudvarra, aztán az épület előtt felnyomakodtunk a zsúfolt buszra, mentünk egyre mélyebbre a lüktető, hangos városba.

Hagytam magam vezetni, nem gondoltam semmire, nem vártam semmit.

Leszálltunk a buszról, egy magas, tömör fal előtti járdán végigsiettünk a várakozó emberek hosszú sora mellett. A nagykapunál Draco felmutatott egy papírt, valami igazolás-félének látszott, a kapuőr biccentett, és aztán soron kívül beléptünk a méltóságteljes épületbe. Ez volt a Vatikáni Múzeum, láttam a kapu fölötti feliratot.

A modern előcsarnokban ugyanígy, a sorokat kikerülve, simán átjutottunk a biztonsági ellenőrzésen, aztán felmentünk a lépcsőn, és egy tágasabb részhez értünk, ahol turisták tömege zsúfolódott össze az elágazó folyosók előtt. Draco nem lassított, vitt magával fel az emeletre, kanyargó lépcsősorokon keresztül, végig a hosszú folyosókon, amik tele voltak szobrokkal, díszes freskókkal, aranyozott mennyezeti képekkel és hatalmas gobelinekkel, meg az ezeket buzgón fényképezgető turistacsoportokkal. Az egyik zsúfolt terem jött a másik után, már szédültem a körülöttem vibráló, rengeteg képtől, amiket megnézni se volt időm, de valójában nem is érdekelt az egész.

Nem érdekelt semmi. Itt Draco volt otthon, ismerősen köszönt a teremőröknek, magabiztosan vezetett végig a végtelennek tűnő folyosókon, haladtunk az általa kitűzött cél felé. Én viszont olyan idegen és elveszett voltam itt, mint az eddigi életemben mindig, mindenhol. Semmi közöm sem volt ehhez a világhoz, nem illettem bele a környezetbe, nekem nem lett volna jogom itt lenni. Nem tartoztam ide. Nem álltam végig a sort, nem vettem belépőjegyet, nem ismertem itt senkit, és nem is érdekelt ezek közül a tárgyak közül semmi. A szobrok, a képek, az aranyozott díszek, a freskók mind-mind egy másik világhoz tartoztak. Egy számomra idegen világhoz. Itt fitogtatott nagyság volt, látványos pompa, gazdagság, meg valamilyen hit, valamilyen isten, valami szent cél, és magabiztos gőg. Egyik dologhoz sem volt semmi közöm.

Én kicsi voltam, nincstelen, egy fillér nélkül, hit nélkül, remény nélkül, isten nélkül, céltalanul és elveszetten. Feleslegesen és idegenül.

Aztán egyszerre véget ért a folyósok sora, és mintha magába a vastag falba léptünk volna bele egy szűk lépcsőlejáraton. Egy kis tábla mutatta az irányt, hogy arra van a Sixtus-kápolna. A korábbi pompa helyett egy keskeny, ablaktalan lépcsősoron nyomakodtunk lefelé a tömeggel együtt. A freskók helyett hófehér falak vettek körül, és úgy éreztem, rám zárulnak, akár egy kripta. Kapkodtam a levegőt és a vér is úgy dübörgött a fülemben, mintha egyre magasabb hegyre másznék felfelé, pedig közben az emberekkel együtt lépegettem egyre lejjebb a beláthatatlan, kanyargó lépcsőkön. Megbotlottam, de Draco elkapta a karomat, és megtartott. Meg akartam állni, de úgy éreztem, nemcsak Draco karja, hanem a lábaim is visznek maguktól lefelé, valami ismeretlen egyszerre vonzó és félelmetes cél felé.

Aztán hirtelen kiértünk egy tágasabb lépcsőházba, de mielőtt fellélegezve megnyugodtam volna, pár lépés után be is fordultunk egy kis ajtón. És teljesen váratlanul rám robbant a látvány.

Egy hatalmas, magas teremben találtam magam, ahol minden lüktetett. A falakon, a mennyezeten levő képek éltek, mozogtak, és szóltak hozzám. Elakadó lélegzettel álltam és bámultam fölfelé, de egy határozott, parancsoló hang kizökkentett a kábult állapotomból.

­– Avanti, no stop, avanti!

Két egyenruhás biztonsági őr türelmetlen kézmozdulatokkal terelte a beözönlő tömeget tovább, távolabb a bejárattól, a terem közepe felé. Fel sem fogtam igazán, mi történik, Draco húzott magával most is. Lelépegettünk még négy lépcsőfokot, és ott álltunk az összezsúfolódott turisták között, ahol még két másik biztonsági őr rendezgette tovább az embereket. Ismerősként, mosolyogva köszöntek Dracónak, de aztán a következő pillanatban az egyikük úgy ráüvöltött egy fényképező férfira, hogy rémülten rezzentem össze.   

– NO FOTO! No foto, no video!

A férfi is riadtan tette zsebre a gépet, és gyorsan arrébb lépett a tömegben.

Összezavarodva álltam.  Szédültem, a fölöttem levő képek húzták volna felfelé a tekintetemet, de újra és újra visszarántott a felharsanó kiáltás:

– Avanti, no stop, avanti! No foto!!

És amikor már kezdtem ezekhez hozzászokni, és a parancsszavak lassan beleolvadtak a tömeg erősödő hangzavarába, akkor a mikrofonból jött egy újabb, harsogó ukáz:

– SILENZIO!! Please, silence! No foto, no video!

Egy pillanatra meglepődött, néma csönd lett a teremben, de aztán halkan újrakezdődött a nyüzsgés. És persze az is, hogy „No stop, avanti!”

Draco nyugodtan állt mellettem és szótlanul nézte a mennyezetet. Igyekeztem úrrá lenni a szédülésemen. Lehajtottam a fejem, a fekete-fehér, kanyargó mintájú márványpadlót néztem a lábam alatt, aztán Draco kopott cipőjét, nadrágját, fekete kabátját, ősz szakállát, arcát, és az ő szürke szemének a pillantását követve végre újra láttam odafent a kavargó képeket. És akkor megszűnt körülöttem a hangzavar, és magába ölelt a látvány.

Először egyben láttam mindent, aztán a középső képkockákból kiemelkedett egy-egy szereplő, vitte tovább a tekintetemet, egyikről a másikra, aztán kijjebb, a szélső sorban ülő, hatalmas alakokra, akik egy hosszú csíkban olvadtak egymásba, ahogy fordultam körbe.

Egyre nagyobbak lettek, és egyre közelebb hajoltak hozzám.

A jobb oldali utolsó nőalak, a világító narancsszínű ruhájával a könyvét nyújtotta felém, de a mozdulata megállt, ahogy a szemem továbbsiklott a középen ülő férfira, aki szinte kihajolt a falból, és nagy lendülettel mutatott valamit a sarokban, mellette levő képen, de nem tudtam megnézni, hogy mit, mert helyette a bal oldali, elkeseredett, magába roskadt öregemberre figyeltem, és akkor megláttam a zuhanó alakot a középső képkockán.  

És akkor elvesztem. Zuhantam én is.

Bele a sötétségbe, a szédítő örvénybe, hányingerrel, kétségbeeséssel, rémülettel.

Zuhantam, és nem kaptam levegőt, a mellkasomat abroncsok szorították össze, a szívem vadul kalapált, a fejem szét akart robbanni, az egész testem forró volt és lüktetett, minden lüktetéssel kínzó fájdalom száguldott át rajtam, és csak zuhantam, zuhantam a semmibe.

Kiáltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon, levegőért kapkodtam volna, de csak a fojtogató nyomás erősödött, a szívem dübörgött és vergődött, nem láttam semmit, csak a sötétség vett körül. A semmi odakint, és a rémület idebent.

Tudtam, hogy ez a halál. És vártam, hogy akkor legyen már vége.

De nem lett vége.

A zuhanás folytatódott, az örvény pörgetett, a fuldoklás, a kín, a szívdobogás állandósult.

Haldokoltam, de nem tudtam meghalni. Valami hideg erő iszonyú erővel szorított össze, magába zárt, és sehová sem engedett.

És akkor rájöttem, hogy mi történt. Hogy én mégis leugrottam a hídról tegnap éjjel. Nem jött semmilyen öregember, nem volt repülőút, nem Rómában vagyok, hanem a folyó mélyén. Ez mind csupán a tudatom utolsó fantáziaképe volt, a halál előli menekülés, a kihunyó öntudatom végső próbálkozása. Én nem fehér fényt láttam, értem nem angyalok jöttek, hogy átkísérjenek a mennyországba. Nekem még ezzel sincs szerencsém. Nekem még ez se jár. Még ehhez a szép illúzióhoz sem volt elég hitem. Tőlem csak egy ősz öregember tellett, meg egy repülőút Rómába. Láttam egy festett mennyországot, de nem tudtam belépni, bármennyire is szerettem volna. Talán lett volna ott valami kapaszkodó azon a sarokfestményen, amit nem vettem észre, de már késő. Kizuhantam az illúzióból, és nem értem át egy szép túlvilágra. Nekem csak ez a fekete semmi jutott, és ez a szenvedés.   

Meghaltam. 

És nekem ilyen a halál. Ez a vég nélküli szenvedés, ez az örvény, ez az én halálom. Nem volt életem ezen a világon, hogyan is lehetne bármilyen folytatása máshol. Hiszen ez a világ sem volt az enyém, sose tartoztam bele, hogyan lehetne túlvilágom?

Ennyi az enyém, ez a semmi. Ennyim volt, ennyim maradt. A semmi fekete örvénye.  

És most ebbe ragadtam, örökre.