Nem várok semmire, nem gondolok semmire, nem fog történni
semmi.
A repülőgépen egész úton ezt ismételgettem magamban, akár
egy mantrát. Muszáj volt. Ezekbe a szavakba kapaszkodtam, hogy ne kezdjek
tervezgetni, ne kezdjek reménykedni, ne lóduljon meg a fantáziám már megint.
Nem engedhetem meg magamnak a reményt. Már így is ott volt az a kis esély, ami
miatt elindultam az öreggel, hogy hátha változik valami. Hogy most valami más
lesz, mint eddig. Talán valami történik, ami csak egy kicsivel is jobb lesz,
mint az eddigi események, és akkor mernék hinni újra az életben.
De azt éreztem, hogy újabb nagy csalódást már nem tudnék
elviselni. Elég lesz az aprócska remény apró csalódása is. Bőven elég lesz, és
aztán ott állhatok újra a Brooklyn-híd korlátjánál. És aztán majd vége lesz
végre mindennek. Reményeknek és csalódásoknak is.
Ültem a szűk ülésen, beszorulva egy nagydarab, kövér nő
mellé, akinek a vastag karja a vállamhoz nyomódott. A nő nagyokat nyögve,
szuszogva ötpercenként helyzetet váltott, néha majdnem a vállamra borult,
máskor a széles feneke folyt át az ülésemre.
A másik oldalamon nyugodtan aludt Draco, az ősz öregember.
A feje hátrabillent, a szája nyitva volt, és hangosan horkolt. A beszálláskor láttam,
hogy a jegyén a Draco Davini név volt. Érdekes vezetékneve van, talán olasz
származású. Most teljesen hétköznapi embernek látszott. Így, hogy nem volt
rajta a hosszú fekete kabátja, csak egy egyszerű, ráncos arcú öregember volt. A
kockás ingjének kopott volt a kézelője és a nyaka, az ősz szakálla kócosan
tekergett a mellkasán. A szürke szeme sem zavart most, hogy aludt. Pedig amikor
rám nézett, olyan érzésem volt, hogy lát bennem valamit, amit én nem látok. És
nem tudom, hogy ez a valami vajon jó-e vagy rossz, rosszabb-e annál, amit eddig
tudtam magamról, vagy...
De azonnal leállítottam a gondolatot, és visszatértem a
mantrámhoz. Nem gondolok semmire, nem várok semmit… Mert ha folytatnám az
elmélkedést, akkor eljutnék oda, hogy hátha van bennem valami jó, hiszen
elhívott magával Rómába, talán van valami rejtett érték bennem, amit ő lát, és
hátha érdemes lenne még élni… reménykedni…
Na, itt álljunk meg. Nem gondolok semmire, nem várok
semmit, nem fog történni semmi…
Így hát annyi történt csupán, hogy repültünk kelet felé,
és egyre erősödött a világosság. Furcsán, gyorsan jött a hajnali derengés,
aztán a reggel, mintha felgyorsult volna az idő, és a Fény elénk sietett volna,
mint egy ügybuzgó fogadóbizottság. Vagy mi száguldottunk volna egyenesen a Nap
felé, sietve, mint aki gyorsabban akar élni, mint ahogy a Föld forog a lába
alatt. Persze, ez valahogy így is volt, léptük át sorban az időzónákat,
megelőztük a karomon levő
óra mutatóját. Éjjel tizenegykor indultunk New Yorkból, kilenc óráig se tartott
az út, és mégis elmúlt már dél, amikor leszálltunk Rómában, szikrázó napsütésben,
tavaszi melegben.
Draco frissen, ruganyosan lépkedett mellettem, én kissé
kábán követtem. Karon fogott a tömegben, átvezetett a kanyargó folyósokon,
átjárókon. Jegyet vett, pergő olasz nyelven magyarázott, hangos buon giorno-val,
széles mosollyal köszöngetett a pénztárosnak, a kalauznak. Vonatra szálltunk, a
színes házak között beértünk a hatalmas, nyüzsgő pályaudvarra, aztán az épület
előtt felnyomakodtunk a zsúfolt buszra, mentünk egyre mélyebbre a lüktető,
hangos városba.
Hagytam magam vezetni, nem gondoltam semmire, nem vártam
semmit.
Leszálltunk a buszról, egy magas, tömör fal előtti járdán
végigsiettünk a várakozó emberek hosszú sora mellett. A nagykapunál Draco
felmutatott egy papírt, valami igazolás-félének látszott, a kapuőr biccentett, és
aztán soron kívül beléptünk a méltóságteljes épületbe. Ez volt a Vatikáni
Múzeum, láttam a kapu fölötti feliratot.
A modern előcsarnokban ugyanígy, a sorokat kikerülve,
simán átjutottunk a biztonsági ellenőrzésen, aztán felmentünk a lépcsőn, és egy
tágasabb részhez értünk, ahol turisták tömege zsúfolódott össze az elágazó
folyosók előtt. Draco nem lassított, vitt magával fel az emeletre, kanyargó
lépcsősorokon keresztül, végig a hosszú folyosókon, amik tele voltak szobrokkal,
díszes freskókkal, aranyozott mennyezeti képekkel és hatalmas gobelinekkel, meg
az ezeket buzgón fényképezgető turistacsoportokkal. Az egyik zsúfolt terem jött
a másik után, már szédültem a körülöttem vibráló, rengeteg képtől, amiket
megnézni se volt időm, de valójában nem is érdekelt az egész.
Nem érdekelt semmi. Itt Draco volt otthon, ismerősen
köszönt a teremőröknek, magabiztosan vezetett végig a végtelennek tűnő
folyosókon, haladtunk az általa kitűzött cél felé. Én viszont olyan idegen és
elveszett voltam itt, mint az eddigi életemben mindig, mindenhol. Semmi közöm
sem volt ehhez a világhoz, nem illettem bele a környezetbe, nekem nem lett
volna jogom itt lenni. Nem tartoztam ide. Nem álltam végig a sort, nem vettem
belépőjegyet, nem ismertem itt senkit, és nem is érdekelt ezek közül a tárgyak
közül semmi. A szobrok, a képek, az aranyozott díszek, a freskók mind-mind egy
másik világhoz tartoztak. Egy számomra idegen világhoz. Itt fitogtatott nagyság
volt, látványos pompa, gazdagság, meg valamilyen hit, valamilyen isten, valami
szent cél, és magabiztos gőg. Egyik dologhoz sem volt semmi közöm.
Én kicsi voltam, nincstelen, egy fillér nélkül, hit
nélkül, remény nélkül, isten nélkül, céltalanul és elveszetten. Feleslegesen és
idegenül.
Aztán egyszerre véget ért a folyósok sora, és mintha
magába a vastag falba léptünk volna bele egy szűk lépcsőlejáraton. Egy kis
tábla mutatta az irányt, hogy arra van a Sixtus-kápolna. A korábbi pompa
helyett egy keskeny, ablaktalan lépcsősoron nyomakodtunk lefelé a tömeggel
együtt. A freskók helyett hófehér falak vettek körül, és úgy éreztem, rám
zárulnak, akár egy kripta. Kapkodtam a levegőt és a vér is úgy dübörgött a
fülemben, mintha egyre magasabb hegyre másznék felfelé, pedig közben az
emberekkel együtt lépegettem egyre lejjebb a beláthatatlan, kanyargó lépcsőkön.
Megbotlottam, de Draco elkapta a karomat, és megtartott. Meg akartam állni, de
úgy éreztem, nemcsak Draco karja, hanem a lábaim is visznek maguktól lefelé,
valami ismeretlen egyszerre vonzó és félelmetes cél felé.
Aztán hirtelen kiértünk egy tágasabb lépcsőházba, de
mielőtt fellélegezve megnyugodtam volna, pár lépés után be is fordultunk egy kis
ajtón. És teljesen váratlanul rám robbant a látvány.
Egy hatalmas, magas teremben találtam magam, ahol minden
lüktetett. A falakon, a mennyezeten levő képek éltek, mozogtak, és szóltak
hozzám. Elakadó lélegzettel álltam és bámultam fölfelé, de egy határozott,
parancsoló hang kizökkentett a kábult állapotomból.
– Avanti, no stop, avanti!
Két egyenruhás biztonsági őr türelmetlen kézmozdulatokkal
terelte a beözönlő tömeget tovább, távolabb a bejárattól, a terem közepe felé.
Fel sem fogtam igazán, mi történik, Draco húzott magával most is. Lelépegettünk
még négy lépcsőfokot, és ott álltunk az összezsúfolódott turisták között, ahol
még két másik biztonsági őr rendezgette tovább az embereket. Ismerősként, mosolyogva
köszöntek Dracónak, de aztán a következő pillanatban az egyikük úgy ráüvöltött
egy fényképező férfira, hogy rémülten rezzentem össze.
– NO FOTO! No foto, no video!
A férfi is riadtan tette zsebre a gépet, és gyorsan
arrébb lépett a tömegben.
Összezavarodva álltam.
Szédültem, a fölöttem levő képek húzták volna felfelé a tekintetemet, de
újra és újra visszarántott a felharsanó kiáltás:
– Avanti, no stop, avanti! No foto!!
És amikor már kezdtem ezekhez hozzászokni, és a
parancsszavak lassan beleolvadtak a tömeg erősödő hangzavarába, akkor a
mikrofonból jött egy újabb, harsogó ukáz:
– SILENZIO!! Please, silence! No foto, no video!
Egy pillanatra meglepődött, néma csönd lett a teremben, de
aztán halkan újrakezdődött a nyüzsgés. És persze az is, hogy „No stop, avanti!”
Draco nyugodtan állt mellettem és szótlanul nézte a
mennyezetet. Igyekeztem úrrá lenni a szédülésemen. Lehajtottam a fejem, a
fekete-fehér, kanyargó mintájú márványpadlót néztem a lábam alatt, aztán Draco
kopott cipőjét, nadrágját, fekete kabátját, ősz szakállát, arcát, és az ő
szürke szemének a pillantását követve végre újra láttam odafent a kavargó
képeket. És akkor megszűnt körülöttem a hangzavar, és magába ölelt a látvány.
Először egyben láttam mindent, aztán a középső képkockákból
kiemelkedett egy-egy szereplő, vitte tovább a tekintetemet, egyikről a másikra,
aztán kijjebb, a szélső sorban ülő, hatalmas alakokra, akik egy hosszú csíkban
olvadtak egymásba, ahogy fordultam körbe.
Egyre nagyobbak lettek, és egyre közelebb hajoltak hozzám.
A jobb oldali utolsó nőalak, a világító narancsszínű
ruhájával a könyvét nyújtotta felém, de a mozdulata megállt, ahogy a szemem továbbsiklott
a középen ülő férfira, aki szinte kihajolt a falból, és nagy lendülettel
mutatott valamit a sarokban, mellette levő képen, de nem tudtam megnézni, hogy
mit, mert helyette a bal oldali, elkeseredett, magába roskadt öregemberre
figyeltem, és akkor megláttam a zuhanó alakot a középső képkockán.
És akkor elvesztem. Zuhantam én is.
Bele a sötétségbe, a szédítő örvénybe, hányingerrel,
kétségbeeséssel, rémülettel.
Zuhantam, és nem kaptam levegőt, a mellkasomat abroncsok
szorították össze, a szívem vadul kalapált, a fejem szét akart robbanni, az
egész testem forró volt és lüktetett, minden lüktetéssel kínzó fájdalom
száguldott át rajtam, és csak zuhantam, zuhantam a semmibe.
Kiáltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon,
levegőért kapkodtam volna, de csak a fojtogató nyomás erősödött, a szívem
dübörgött és vergődött, nem láttam semmit, csak a sötétség vett körül. A semmi
odakint, és a rémület idebent.
Tudtam, hogy ez a halál. És vártam, hogy akkor legyen már
vége.
De nem lett vége.
A zuhanás folytatódott, az örvény pörgetett, a fuldoklás,
a kín, a szívdobogás állandósult.
Haldokoltam, de nem tudtam meghalni. Valami hideg erő
iszonyú erővel szorított össze, magába zárt, és sehová sem engedett.
És akkor rájöttem, hogy mi történt. Hogy én mégis
leugrottam a hídról tegnap éjjel. Nem jött semmilyen öregember, nem volt
repülőút, nem Rómában vagyok, hanem a folyó mélyén. Ez mind csupán a tudatom
utolsó fantáziaképe volt, a halál előli menekülés, a kihunyó öntudatom végső
próbálkozása. Én nem fehér fényt láttam, értem nem angyalok jöttek, hogy
átkísérjenek a mennyországba. Nekem még ezzel sincs szerencsém. Nekem még ez se
jár. Még ehhez a szép illúzióhoz sem volt elég hitem. Tőlem csak egy ősz
öregember tellett, meg egy repülőút Rómába. Láttam egy festett mennyországot,
de nem tudtam belépni, bármennyire is szerettem volna. Talán lett volna ott
valami kapaszkodó azon a sarokfestményen, amit nem vettem észre, de már késő.
Kizuhantam az illúzióból, és nem értem át egy szép túlvilágra. Nekem csak ez a
fekete semmi jutott, és ez a szenvedés.
Meghaltam.
És nekem ilyen a halál. Ez a vég nélküli szenvedés, ez az
örvény, ez az én halálom. Nem volt életem ezen a világon, hogyan is lehetne
bármilyen folytatása máshol. Hiszen ez a világ sem volt az enyém, sose
tartoztam bele, hogyan lehetne túlvilágom?
Ennyi az enyém, ez a semmi. Ennyim volt, ennyim maradt. A
semmi fekete örvénye.
És most ebbe ragadtam, örökre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése