47. David története 2.

David elhallgatott. Ültünk a város felett, mintha egy külön burokban lettünk volna. Alattunk a város fényei, felettünk a csillagok, mi pedig itt középen. Már éjszaka volt, hűlni kezdett a levegő, hideg szél támadt. Attól tartottam, hogy fázni fogok, és vissza kell mennünk a szállodába, pedig most nem akartam elmozdulni innen, David mellől. Nem akartam, hogy elmúljon ez a pillanat. És ekkor különös, sós illatot hozott magával a szél. Tengerillatot. A hátunk mögötti kőfalból pedig olyan erővel kezdett el sugározni a meleg, mintha egy radiátor kapcsolt volna be.   

Nem kerestem rá magyarázatot, csak jólesően nyugtáztam a helyzetet. Maradhatunk itt.

David testtartása is ellazult. Most már meg mertem kérdezni:

– És mit láttál meg ma a kápolnában?

– Mindent – mondta egy újabb nagy sóhajjal, de ebben most már megkönnyebbülés volt. – Minden olyan részletet a freskókon, amiket eddig is láttam, csak most új értelmük lett. És minden eddigi emléket, amit elfojtottam magamban. És végül az összes múltbeli tettemet, hibámat, kudarcomat is. – Itt elakadt, és attól tartottam, elromlik az eddigi békés hangulat. De szerencsére folytatta, és a hangja tárgyilagos maradt, már nem volt benne a délutáni elkeseredettség. – Ez a múlt egy időre maga alá temetett, túl nagy volt a súlya, és azt hittem, nem leszek képes megbirkózni vele. De aztán valami változni kezdett bennem. Mintha Draco hangját hallottam volna a fejemben, és aztán érdekes módon a tiédet is. Egymás szavait visszhangoztátok. Fura volt… Mindketten azt mondtátok: „Tedd már le azt a kőtömböt! Ne a fejed fölött legyen, hanem a lábad alatt. Oda való.”

És aztán valahogy megtörtént. Nem tudom, mit csináltam, de egyszer csak olyan egyértelmű lett, hogy mindaz, amivel itt küszködök, az a múltam része. Nem a jelenem és nem a jövőm. Hát akkor tegyem már le a terhét. És akkor nem nyomaszt tovább, hanem stabilitást ad. Tapasztalatot, amire támaszkodhatok. És most ez van. – Újra csönd lett. Vártam, mert kíváncsi lettem volna a részletekre is, hogy a freskóból pontosan mit is látott meg. De nem akartam megismételni a kérdést, hátha erről a témáról David nem akar beszélni. Egy kis szünet után viszont folytatta:  

– Tényleg csodálatos az a freskósor. Rengetegszer láttam már, és tudtam is, hogy mi van rajta. Úgy értem, én már a valóságot láttam benne, nem a belemagyarázott jeleneteket. Dracóval elég sokat beszélgettünk róla. De hiába láttam a valóságot, ha nem tudtam összekapcsolni a saját életemmel. Ezért nem lett meg az áttörés, nem találtam meg a Kaput rajta. Most meg szinte minden részlet rólam szólt, nekem szólt. Már látom, hogy tele van egyértelmű üzenettel, és nem értem, hogyhogy nem ismertem fel eddig ezeket a nyilvánvaló kapcsolódásokat.

Az eleje az túl misztikus… azt nem is akarom szavakba önteni, mert… attól félek, hogy kimondva hülyeségnek hangzik az, amit belül annyira igaznak érzek. De a lényeg az, hogy láttam magamat, felismertelek téged, és megértettem a kettőnk történetét…

Noé jeleneteiben viszont a mostani életemet láttam, az apámat, magamat, Neilt, Colint. Mintha rólunk szólna. És közben tudom, hogy nagyon sok ember különböző sorsa is benne van, éppen ezért csodálatosak ezek a képek. 

Nekem arról szólt az a három utolsó képkocka, hogy vegyem észre, a félelmetesnek hitt apám mennyire kicsi és jelentéktelen. Nincs már hatalma felettem. Az én utam másfelé vezet.

Azon a képen, ahol az áldozatot mutatják be, a két öreg szülő csak a háttérben van, semmi közük a valódi eseményekhez, azt már a fiatalok intézik. Elől Neil nyújtja a kezét a feleségének, középen Colin rakja a tüzet, jobbról a társa, Ronald hozza a fát. Én pedig ott vagyok, baloldalon és hozom azt a kost, amit majd helyettem áldozunk fel. Többé már nem én fogok állni a máglyán, nem engem égetnek a lángok. Kiléptem az áldozati szerepből.  

Az Özönvíz című képen több szereplőben magamat vagy az apámat láttam meg. Az apám, mint az öreg Noé, aki a semmibe bámul, a saját álomképét keresi a ködös távolban, és nem veszi észre a valóságot. Én meg ott küszködöm a bárka peremén, az egymással harcoló emberkék között, és reménytelenül próbálkozom bejutni a családomhoz.

Aztán ott viaskodom az evező nélkül hánykolódó csónakban is, a kétségbeesett emberek egyikeként, elveszetten sodródva a hullámokon, pont úgy, ahogy Párizsban éltem az életemet. Aztán a szikla jobb oldalán, egy fa gyökerébe kapaszkodva próbálok találni valami biztos pontot, menedéket. És én vagyok az a magányosan úszkáló kis alak is középen, aki nem tudja eldönteni, kihez csatlakozzon, hova is tartozhatna. 

És rájöttem, hogy abban a szakállas öregemberben is az apám van, aki a halott fiával lép fel a sziklára. Most valahogy sikerült megértenem, hogy amikor gyengén, koraszülötten a világra jöttem, az apám nem mert örülni nekem, nem tudott a gyerekének érezni. Félt a veszteségtől, ezért inkább halottnak tekintett, meggyászolt. És igaza volt, mert az a fiú, akit ő várt, valóban meghalt akkor, amikor helyette én születtem meg. És ennek a gyásznak a gyötrelmét verte le rajtam. Úgy érezhette, én öltem meg a valódi gyermekét.

Ezzel a felismeréssel már nem tudtam a régi módon gondolni az apámra. Már nem az irántam való gyűlöletét éreztem benne, hanem a hiány, a veszteség és a kudarc fájdalmát. És rájöttem, valójában mennyire hasonlóak vagyunk. Ugyanaz fájt mindkettőnknek. És megértettem, hogy minden látszat ellenére az apám fia vagyok. A három gyereke közül éppen az, aki leginkább hasonlít őhozzá.

És hogy a freskón én vagyok az a halott fiú is az apa karjában. Mivel nem tudtam olyan gyereke lenni, amilyet szeretett volna, nem is éltem igazán. Nem kezdtem el a valódi életemet élni, helyette beleragadtam az áldozat szerepébe, a szenvedésbe. Én lettem a halott fiú. Belehaltam egy másik, nem létező ember életébe, ahelyett, hogy megteremtettem volna a sajátomat.

És ezek után végignézve a képen, megkerestem, hogy melyik szereplő lehetnék akkor, amikor már önmagam vagyok.

És azt is megtaláltam.

Baloldalon, az Új Világban én lehetek az, aki arra a fára kapaszkodva messzebb lát, mint a többiek. Látja az új látóhatárt, lát egy szebb jövőt, és biztató, örömteli híreket mondhat az embereknek. És rájöttem, hogy valójában ezt csinálom a rajzaimmal. Csak nem vettem észre, hogy ez már az új világ. Vaksi Noéként belül, a lelkemben leragadtam az özönvíz, a világvége emlékénél, és a saját életemben nem láttam meg, hogy már elértem a túlpartot. Már egy új világban élek.   

És ehhez kellett még az utolsó képkocka is. Ott láttam meg, hogy a valódi apám, a Teremtő már meghalt. Mi, a három fiú hordozzuk az ő tudását. A képen a háttérben dolgozgató Noé, aki a földdel küszködik a termésért, csak az emberi része az apámnak. Benne már nincs meg a régi hatalom.

Itt tört fel bennem a régi küldetés kudarca, az önhittség és a bukás emléke, az önvád és a felelősség terhe. Azt éreztem, hogy ha a Teremtő apánknak nem sikerült, hogyan tudnánk mi, kis utódok véghezvinni a feladatot. Hogyan változtathatnánk meg a világot így, részekre szakadva?  

Ez a súly volt rajtam egy ideig, és ez múlt el ma délutánra. És ezek után, ha visszagondolok a képre, már azt is látom, hogy a halott Teremtő mellett ott állunk mi. Mindhárman az apánk fiai vagyunk, megvan bennünk az eredeti örökség, és tovább él a küldetés is. És ami egy embernek túl nagy feladat volt, azt talán megoldhatjuk apróbb részletekben. Igaz, mi is kisebbek lettünk, de így a feladat is egyénre szabottabb. Neilnek megvan a földi tudása, Colinnak az újító, fejlesztő képessége, nekem meg a szebb jövőt látó adottságom. Külön-külön nem is olyan nagy dolog. De ha jól csináljuk, akkor összeállhat belőle az új világ egy darabkája.

Hát itt tartok most. És így, ahogy most elmondtam neked, egészen jól hangzott ez a történet. Mintha rendben lennének a dolgaim. És azt hiszem, tényleg rendben is vannak – fejezte be David, és a hangjából megkönnyebbülés érződött. Nyújtózott egyet, és aztán ahogy leengedte a karját, laza, természetes mozdulattal átölelt. Jólesett az érintése.

Ott ültünk egymás mellett a meleg, tengerillatú éjszakában, a csillagok alatt.

– Na, és most te jössz – mondta David. – Én már mindent elmondtam. Most te is elmesélhetnéd, mitől van ez a nyugodt erő és nagy magabiztosság benned. A te életed biztosan tökéletes volt eddig is.

   Hűha, megijedtem, mert egy pillanatra visszaváltottam a régi gondolkodásmódomba, és úgy éreztem, nem mesélhetem el Davidnek a szégyennel és kudarccal teli múltamat. Mit szólna hozzá? Hova lenne ez a békés, egymáshoz simulós hangulat? Biztosan felállna, és idegenül nézne rám, ha megtudná, ki vagyok valójában. 

De aztán gyorsan magamhoz tértem, és emlékeztettem magamat arra, hogy minden, ami volt, az életem része, és az énem része is. És bármi, ami történik velem, csak az lehet, ami bennem már ott van. Ha én szégyellnivalónak tartom a múltamat, akkor ezt tükrözheti felém a külvilág is. Ha viszont rendben vagyok magammal, kerek egészként elfogadom magamat, akkor egyáltalán nem számít, hogy a másik ember mit gondol rólam. Az az ő saját nézőpontja, véleménye, és semmi köze ahhoz, aki én vagyok. Akár jót gondol rólam, akár rosszat, az őróla szól, és nem rólam. Tehát semmit sem kell szégyellnem vagy titkolnom. A világ, a másik ember csak olyan mértékben tud hatni rám, ahogy én megengedem. Ha kerek egész vagyok, ha jó vagyok úgy, ahogy vagyok, akkor sérthetetlen vagyok.  

Úgyhogy belekezdtem. Elmondtam a megszületésem körülményeit, a vérfertőzést, beszéltem az anyámról, George-ról, Max-ről, a kudarcos, szennyes helyzetek soráról, amik a Brooklyn-hídhoz vezettek. Aztán én is elmondtam, miket láttam a freskókon, és mikre jöttem rá. Azokat a reneszánsz kori római és másvilági, tengerparti emlékeket kihagytam, mert tudtam, hogy azokra már David is emlékszik. 

Egész hosszú mese lett belőle. És jó volt felismerni, hogy nyugodtan beszélhetek róluk, már egyik emlék sem fáj. Csak tények voltak, az elmúlt életem hétköznapi eseményei. Az énem részei.

Aztán befejeztem, és vártam, hogyan reagál David. Tudtam, hogy nem számít, mert bármit mond, bármit tesz, ha esetleg feláll, és szó nélkül elmegy, az sem tragédia. Az is az életem része lesz, az is az én részem lesz. De azért kíváncsi voltam, hol tartok a saját életemben. Vajon milyen eseményt teremtek meg ezen az éjszakán? Mit fogok rajta keresztül visszatükrözni magamnak?

David egy ideig hallgatott, aztán mozdult a keze, és közelebb húzott magához. Éreztem az arcomon a meleg leheletét, amikor megszólalt:

– Megmondtam, hogy Rómában vannak csodák. Ide kellett jönnöm, hogy egy ilyen csodálatos lányt találjak, mint te. Szeretlek, Angele. Már abban a legelső pillanatban beléd szerettem, amikor megláttalak az angyalok között a Sant Angelo-hídon. Arra gondoltam, hogy az egyik oszlopról szálltál le a földre.  És azonnal félni kezdtem attól, hogy nem lennék méltó hozzád. Hogy csak rám pillantasz a magasból, kevésnek találsz, és visszarepülsz az égbe.

És most már tudom, hogy jogosan féltem. Az az önmagát keresgélő, elveszett fiú, aki tegnap még én voltam, nem mert volna közeledni hozzád. Hiszen amit megéltél, amiken keresztülmentél, annyira megerősített téged, hogy én csak még elveszettebbnek éreztem volna magamat melletted.

De ma már azt hiszem, én is egészen jól állok a saját lábamon, ezért megengedhetem magamnak, hogy kimondjam, hogy megéljem: szeretlek. És nem várok választ, mert ez az érzés nem függ attól, hogy te mit mondasz. Tiszteletben tartom, tudomásul veszem, ha te máshogy érzel. Nekem már az is elég, hogy most itt vagy mellettem. És ha ennyi volt a találkozásunk, ha holnap mindketten másfelé indulunk, akkor én ezért is végtelenül hálás vagyok, és ennyitől is boldog tudok lenni.  

   David elhallgatott, és némán ültünk, egymáshoz simulva. Nagyon jó volt ez a csend. Nem kellett válaszolnom, nem kellett magyarázkodnom. Nem is akartam megszólalni. A szavak helyett egy sokkal mélyebb, igazabb érzés kapcsolt össze minket.

Aztán megcsókoltam. Visszacsókolt.

Ami pedig azután történt, csak ránk és a csillagokra tartozik.  

Tengerillatú, gyönyörű éjszaka volt…

45. Hogyan tovább?

 

Draco elhallgatott, és az utolsó mondata ott visszhangzott a levegőben. Olyan áhítatos hangulat lett a szobában, mint egy templomban. Ültem a fotelban, és nem tudtam, mi jöhet ezután. Talán megnyílik az ég, és virágok záporoznak rám, elönt a fény, és felemelkedem a mennyekbe… vagy valami hasonlóan magasztos dolog történik, és szentté avatnak közben.

De semmi ilyesmi nem következett be. A visszhang elhalkult, a korábbi zúgás is megszűnt, a tárgyak is visszanyerték a normális körvonalaikat. Most vettem észre, hogy a szobában ég a villany, a nagy beszélgetés közben valamikor beesteledett.  

Leon felállt, levette a tartóról az Utolsó ítélet poszterét, összecsavarta, és visszatette a polcra a többi közé. Draco nagyot nyújtózott, aztán elővette a zsebéből a mobiltelefont. Nézte egy ideig a kijelzőt, aztán kikapcsolta a készüléket. A szekrényhez ment, kihúzta az egyik alsó fiókot, beledobta a telefont, és hangos csattanással becsukta. Aztán megfordult.

– Kell egy új mobil. Nyugdíjba megyek.

Leon egyetértően bólintott:

– Rendben. Én meg bezárom pár napra a boltot, és körülnézek a városban. Régen sétáltam már az utcákon nappali világosságban. – A tálcára tette a teáscsészéket, és kivitte a konyhába.

Én meg csak ültem ott, és nem tudtam, mit kezdjek magammal.

Most akkor mi van?

– Megcsináltad. Minden rendben van – mondta Draco. Leon közben visszajött a konyhából, és ő is rábólintott.

– Persze, megcsináltad. Nagyszerű tett volt. Csodálatos eredmény.

– És most mi lesz? Hogyan tovább? – kérdeztem.

– Éld az életed. A feladatot elvégezted.

– De akkor mostantól nagyon figyelnem a tetteimre, ugye? Ha én vagyok az üzenet, akkor vigyáznom kell, hogy jól éljek, hogy ne hibázzak, és hogy tiszta üzenetet képviselhessek.

– Aha, persze. És kolostorba is kellene vonulnod, nehogy bepiszkold magadat a mindennapokban. Vagy testőröket fogadnod, akik távol tartják tőled a külvilág ártalmas hatásait. És mostantól csak szent szövegeket olvashatsz, nehogy a gondolataidba valami szennyes téma befurakodhasson.  Nem beszélhetsz az egyszerű emberekkel, mert azok lehúznának a romlott fizikai síkra. Csak tiszta bioételeket ehetsz, abból is csak keveset, nehogy csökkentsék a szent rezgést benned. Imádkozz, böjtölj, és éldegélj a világtól távol, egy kolostorcellában, hogy minél hamarabb szentté válhass. – Draco végre elhúzta a száját, és most nagyon megkönnyebbültem ettől a gunyoros mosolytól. Eddig olyan komoly arccal sorolta a feladatokat, hogy kezdtem kétségbeesni az irreális elvárásoktól.

– Ne ijesztgesd már! – szólt közbe szelíd hangon Leon. – Még csak most ébredt fel, természetes, hogy keresi az útját.

– Nem kell keresni, már megvan – mondta Draco. –  Jó vagy úgy, ahogy vagy, Angele. Nem kell másnak lenned. Az életed rendben van. Eddig is jó volt, ahogy éltél, minden rendben volt benne, minden részlete fontos volt. Ezután is jó lesz, bárhogy döntesz, bármit is választasz.

Egyszerűen csak élj. Nem kell szentté válnod, az nem lenne egy normális élet.

Legyél ember, az, aki vagy, legyél nyugodtan önmagad mindenféle spirituális sallang és kényszercselekvés nélkül. Csak ennyi a feladatod. Ez igazán egyszerű, ugye?

   Hát…  hogy mi az egyszerű, azt majd meglátjuk, gondoltam magamban, de azért kezdtem végre jobban érezni magamat. Hiszen ez akkor szuper! Feladat megoldva, és élhetek nyugodtan. Tényleg csak ennyi a dolgom? Akkor jó.

Leon és Draco mosolyogva álltak előttem. És rájöttem, hogy valóban ennyi volt, ideje elindulnom, hiszen már órák óta beszélgettünk ebben a kis szobában. Későre járhat, a vendégségnek vége.

Elköszöntem tőlük, és kiléptem a lámpafényes, esti utcára. Az órámra néztem. Te jó ég, tényleg sok idő telt el.

Sietni kezdtem vissza Mamma Giulia szállodájába, és egyúttal vissza ebbe a jelenkori világba, a mai életembe. Ami valójában egy teljesen új élet volt. Vagyis az élet az ugyanaz maradt, csak én érkeztem meg végre bele. Úgy éreztem, hogy minden egyes lépéssel stabilabbá teszem ezt az új nézőpontú jelenemet.

Itt élek, és jól élek. Bármit teszek, az az én döntésem lesz, az én választásom. Nem a sors dobál, hanem én irányítom az életemet.

Ez itt az én életem, az én világom. És ha úgy akarom, akkor az én boldogságom.

Gyors léptekkel befordultam a sarkon, és beleütköztem valakibe. Meginogtam, de a férfi elkapta a karomat, és megtartott.

David volt az. Már megint.

Ugyanennél a saroknál találkoztunk nemrég. Vagyis inkább nagyon-nagyon régen, sok felismeréssel ezelőtt. Egy korábbi életemben, amiről azt hittem, hogy nem jól működik.

Most újra itt állt előttem David.

Fogta a karomat, szélesen elmosolyodott, és azt mondta:

– Nahát, te vagy Angele Hilcom, ugye? A te táskádat találtam meg a Szent Péter téren. Milyen különös véletlen, hogy újra összefutottunk. Olyan, mint egy csoda. Szerinted is?

   Összezavarodtam. Ma már túl sok teret és időt tapasztaltam meg, és pár pillanatig nem tudtam eldönteni, hogy ez most melyik valóság. Miről beszél David?  Hiszen azóta már többször találkoztunk, például pár órája odafenn a romos falnál.

Aztán megláttam a szemében a kérést, és rájöttem, mit akar. Azt szeretné, hogy kezdjük újra onnan, attól a résztől, amikor először találkoztunk. Írjuk újra a forgatókönyvet. Próbáljuk meg másként, hátha más lesz a vége.

Álltunk egymással szemben.

Már nem volt rajtam a múltam terhe, mint a korábbi találkozásainknál. Se a távoli, se a mostani élet súlya nem nyomasztott. Szabadnak éreztem magam. 

Akkor hát miért ne?

Azt tehetek, amit akarok.

Akkor legyen. Próbáljuk meg újra.

Davidre mosolyogtam:

– Igen, szerintem is különös találkozás. És azt hiszem, Rómában vannak csodák.

David arca felragyogott az örömtől.

– Nagyszerű! Van kedved sétálni egyet? Olyan szép este ez a város.

Bólintottam. Elindultunk egymás mellett, és David megfogta a kezemet. Természetes mozdulat volt, és jóleső érzés. Sétáltunk hát kézenfogva a vidám, forgalmas utcákon át.

Az egyik sarkon vettünk egy pizzát, de nem ültünk le, csak úgy útközben ettük meg. Valamiről időnként beszélgettünk is, de egyikünk se figyelt a szavakra. Egyszerűen csak jó volt egymás mellett lépkedni.

Aztán egyre kisebb utcákba fordultunk, és egy meredek ösvénynél ismerős lett a táj. Rájöttem, hogy a délutáni dombtetőre jutottunk vissza.

És egyszer csak újra ott álltunk a romos fal előtt. A város fényei alattunk csillogtak, az utcazaj is csak távolról hallatszott már. Idefent pár halvány utcai lámpa világította meg a fákat, bokrokat.

David levette a farmerdzsekijét, és leterítette a fűre a fal tövében.

Leültünk egymás mellé. A hátunkat a langyos kőfalnak támasztva, csöndben néztük a fényeket odalent. Aztán szinte egyszerre mozdult a fejünk, és a csillagokat kezdtük figyelni odafent, a végtelen, sötétlő űrben. Távoli, aprócska fénypontoknak látszanak, pedig valójában hatalmas, forrongó energiagömbök. És milliárdnyi van belőlük, amiket nem is érzékelhetünk, ismeretlen galaxisokban ismeretlen életformákkal.

Hatalmas ez a világ itt körülöttünk.

Vajon mennyit látunk belőle? És amit látunk, jól látjuk-e?

44. A Tükörajtó kitárul

Leon szavai után nagy csend lett a szobában. Túl nagy csend. És azt éreztem, hogy ez a néma űr tőlem vár választ. Csak meg kellene mozdulnom, meg kellene szólalnom, és valami végre megváltozna. Talán helyrezökkenne a világ. Vagy legalább egy kis darabkája a helyére kerülne.

De hogyan csináljam?

Mit csináljak?

A hasamban gyűlni kezdett a görcsös feszültség, és húzott lefelé. Egyre kisebbnek éreztem magam, belesüllyedtem a fotelba, és nem tudtam, mit tegyek, hogy ne nyomasszon ennyire a feladat terhe. Lehet, hogy meg tudom csinálni. Lehet, de nem biztos. Azért persze érdemes lenne megpróbálkozni vele.

De mit csináljak? Mi ez a feladat?

Nem volt válasz, csak a nagy csend.

Itt ültem a szobában, de a tér kitágult körülöttem. Túl nagy lett. Elvesztem benne. A két ősz öregember pedig valahogy túl messze került tőlem. Nem szóltak, nem tudtak segíteni. Velem szemben a képen az Utolsó ítélet Krisztusa el volt foglalva a saját döntésével, a Nő pedig magába zárult, befelé figyelt, nem adott tanácsot nekem.  

Idelent nem találtam kapaszkodót. Sóhajtottam egy nagyot, és felnéztem a mennyezetre. Ez ismerős világ volt. Igaz, hogy csalódottsággal teli, de mégis ismerős világ, ismerős szereplőkkel.

A szemem végigsiklott visszafelé a képsoron: az öreg Teremtő halála, az Új Világ, a fiatalok kézfogása, a Tudás fája… Itt megálltam. Hát persze, a Tudás fája, a két kígyó, Hermész botja. Olyan vak tud lenni az ember! Kapaszkodót kerestem, és elfelejtettem, hogy már megtaláltam.

Megkerestem azt az ismerős sarokfestményt, azt az előre nyúló férfikart. Néztem, és újra megláttam magam előtt fényleni azt a szárnyas botot.  Kinyújtottam a kezem, és megmarkoltam.

A fény örvényleni kezdett körülöttem, magával ragadott, felrepített. Szálltam bele a gyönyörű, tiszta fehér fénybe. Amikor már azt reméltem, hogy beleolvadhatok, eltűnhetek benne, egy kemény zökkenést éreztem. A forgás abbamaradt, és én ott álltam egy fénykapu előtt.  Pislogtam, és igyekeztem összeszedni a gondolataimat. Ilyet már átéltem pár napja, vagy ki tudja, talán már sokkal régebben is. Legutóbb ebből az lett, hogy egy busz oldalának mentem neki, és David rántott el az útból. Most újra itt álltam. Talán most már méltó leszek, hogy beléphessek a Fénybe.

Kinyújtottam a kezem. Ahogy az ujjaim a ragyogó felülethez értek, a fények megmozdultak, megelevenedtek. Arcok tűntek fel rajta, úgy, ahogy a múltkor is. Feltűntek, aztán átalakultak, összemosódtak, majd újra kirajzolódtak. Egy csillogó, gyönyörű kaleidoszkóp volt az egész. Megláttam benne Leon és Draco vonásait, aztán David, Raffaella, Mamma Giulia, a lányok arcát. A félelem egy pillanatra megjelent bennem, amikor feltűnt Max, de gyorsan váltott a kép. Ott volt még George, Leslie, a nagyapám, vagyis a valódi apám, aztán az anyám, a két húgom… A kép egyre színesebb lett, és a sok kis arcból egy nagy kezdett kirajzolódni,  betöltötte az egész teret előttem. Egy nagyon ismerős, békés tekintetű, szép vonású arc volt, egyszerre férfi és nő is. Végtelen nyugalom sugárzott belőle.

Eggyé akartam válni vele, beleolvadni. A tenyeremet a felülethez nyomtam, azt reméltem, hogy ki tudom nyitni a kaput.  De az meg se moccant. A kép viszont szivárványszínű foltokká vált szét, azok forogni kezdtek, és végül újra egy fényörvényben voltam.

Aztán a fény elhalványult, és a szobában ültem megint, velem szemben a két öreg. Kissé csalódott voltam, de elfogadtam a helyzetet. Hát, újra itt vagyok. Megint nem nyílt meg nekem a fénykapu.  

– Nem kapu – mondta Draco olyan vidáman, mint aki valami nagyon vicceset látott az előbb. – Lásd már meg azt, ami az orrod előtt van! Ez nem kapu, hanem tükör! Nem arra való, hogy átmenj rajta, hanem arra, hogy felismerd önmagad.

– Micsoda? Az lehetetlen. Egy csomó embert láttam benne. Davidot, az anyámat… és a többieket. Ők nem én vagyok.

– És ha mégis? Hogyha azok, akiket láttál, mind a te részeid tükörképei? Mi változna akkor, ha ezt hinnéd?

  Meghökkentem a gondolattól. Egyrészt túl elvont volt, olyan misztikus, elméleti… másrészt viszont nagyon is hihető. Mert ahogy láttam őket, egyértelmű volt, hogy mindenki hozzám tartozik. Az életem részei voltak. Akkor talán az Énem részei is?

Ők mind én vagyok?

De akkor egyszerre vagyok olyan bölcs, mint Leon, keményen céltudatos, mint Draco, de tehetetlenül elveszett is, mint az anyám, gazember, mint Max, alkoholista ösztönlény, mint George… tehetséges, mint David, életvidám, mint Raffaella… és…

Huhh, te jó ég! Mi van, ha mindez tényleg bennem van?

Na persze nem teljesen, de részletekben, darabokban. Ahogy ők az életem egy-egy részletét jelentették, úgy tükröznek is belőlem egy-egy darabkát.

Ez nagyon érdekes gondolat volt. Nagyon ismerős, és megnyugtató is.

Valami mintha kattant volna bennem odabent, a mélyben. Mint amikor egy főkapcsolót átállítanak. Az eddigi nehéz teher eltűnt, és átjárt a megkönnyebbülés érzése.

Minden, amit eddig megéltem, én magam vagyok.

Nem külső erők dobáltak ide-oda, nem a végzett sodort magával. Mindezt én csináltam.

Ez mind én vagyok.

Minden, ami történt, az én életem része.

A felismerésben akkora biztonságérzet volt, hogy egyáltalán nem zavartak a fájdalmas tények. Hiszen így bármi, ami történt velem, csak az volt, ami amúgy is létezett bennem. Ha szenvedést okozott, csak azért tehette, mert bennem is ott volt a szenvedés. Csupán megjelent kívül is, és szembesülhettem vele a tükörben. És ha már láttam, akkor tehettem ellene, változtathattam rajta.

Persze, könnyebb lett volna, ha már korábban felismerem, hogy mindez én vagyok. Akkor nem hittem volna azt, hogy bárkinek hatalma van felettem. Nem hagytam volna magam zsarolni és kihasználni, ha tudom, hogy Max nem lehet erősebb nálam. Az én tükörképem, tehát csak annyira erős, mint az a darabka, amit tükröz belőlem. Én viszont, összességében több vagyok, mint bármilyen tükröződő rész. Én az Egész vagyok.

Most már tudom, hogy mindenki csak a belőlem tükröződő részlettel kapcsolódik hozzám, így én dönthetem el, hogy melyiket hagyom működni, és melyiket változtatom meg.   

Eddig azt hittem a tükörképről, hogy nem én vagyok. De most már tudom, hogy mindez én vagyok, és többé semmitől sem kell félnem. Csak az jelenhet meg kívül, ami már megvan bennem.

Biztonságban vagyok. Ez az én életem. Ez az én világom.

És ez a világ az én biztonságos otthonom.

Ezek a gondolatok végigszáguldottak az agyamon, és nem is mindig fogalmazódtak meg tisztán. Inkább csak éreztem őket, és azt, hogy valami nagyon fontos dolgot találtam meg, amit még nem is értek egészen.

Közben a fényörvény megint megjelent körülöttem, magával ragadott, és újra felragyogott előttem az a fénylő tükör, és az a békés, szép arc.  

Ez is én vagyok? Ez mind én vagyok? Ez igazán csodálatos!

Elmosolyodtam, és a kép is mosolyogni kezdett. Felemeltem a kezem, és intettem neki. A tükörből visszaintett az a másik.

Furcsa, új érzés kezdett szétáradni bennem. A gyomromból indult, ahol korábban a fájdalmas görcs volt. Most helyette melegség öntött el, öröm, és egy eddig ismeretlen érzés, a magabiztosság. És büszke voltam önmagamra. Csodáltam magamat, hogy mindezt túléltem, végigféltem, megszenvedtem, és kibírtam úgy, hogy fogalmam sem volt arról, valójában milyen erős is vagyok.

Eközben az arc egyre jobban fénylett a tükörben, majd hirtelen szétrobbant a kép. Apró fényszilánkok repültek szerteszét, és a mögöttük egy nagy erejű energiafolyam zúdult befelé a kép helyén megnyíló térből. 

Olyan volt, mint egy özönvíz, fényből és energiából. Sűrűbb, töményebb volt, mint az a korábbi fényörvény, ami felemelt és idehozott. Ez az új energia körbevett, belém hatolt, eggyé vált velem, és közben elborított mindent kívül is, beleivódott ebbe a világba. Mint amikor a megtermékenyítő áradat elönti a sivár, kiszáradt vidéket, és új életet hoz.

...

Valami zörrent. Kinyitottam a szemem, pislogtam, hogy a nagy fény után lássak valamit ebben a homályosabb világban. Újra Leon szobájában ültem, de valami megváltozott. Mindenhol apró fények szikráztak, a tárgyak körvonala enyhén hullámzott, és egy különös, halk zúgás töltötte be a levegőt.    

Aztán egy üveg koccant a poháron. Draco a szekrény mellett állt, italt töltött. Megfordult, és széles mosollyal megemelte a poharát:

– Gratulálok! Megcsináltad! – És felhajtotta az italt. Most valahogy fiatalabbnak tűnt, mint korábban, és a szeme is máshogy csillogott. Mintha egy új ember lett volna, egy lelkesebb, optimistább. Letette a poharat, és Leonhoz fordult: – Mit szólsz hozzá, testvér? Hitted volna, hogy ilyen gyorsan áttöri a falat? Elképesztő ez az új nemzedék. Csak végiggondolja, és tessék, már nyitva is az új átjáró. Fantasztikus!

   Leon csöndben ült, lehajtott fejjel. Először azt hittem, valami baja van. De aztán mosolyogva felnézett, és meglepve vettem észre, hogy könnyes a szeme. Gyorsan megtörölte, köhintett egyet, és bólogatott Draco szavaira.

– Mit csináltam? – kérdeztem csodálkozva.

– Megnyitottál egy új Kaput ­– mondta Draco. – Áttörted a tükörfalat, és ezzel utat engedtél az új energiának, hogy beáradjon ide. Mi nem is gondoltuk volna, hogy ez ilyen könnyen lehetséges.

Mi a régi utakat kerestük. De azok az öreg kapuk már berozsdásodtak, és túl sok vallási dogma, filozófiai elv és észérvekből összehordott törmelék torlaszolja el őket. Ezért azt hittük, sokáig tart megtisztítani az utat, hogy elindulhassunk a fejlődés felé. De te megoldottad a helyzetet. Nem a régi kapukat tisztogattad, hanem átvágtad a gordiuszi csomót. Új kaput nyitottál, az önfelismerésen, a tükrön keresztül. Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen egyszerű, hogy ott ilyen vékony a fal.

– Mi a régi Kapukat ismerjük – vette át a szót Leon –, azokon át próbáltunk hazajutni, miközben tudtuk, hogy szinte reménytelen feladat. Azok a Kapuk az elvesztett Édenkertbe visznek vissza, és nemcsak az a gond, hogy a történelem során eltemetődött a hozzájuk vezető útvonal. Ha meg is találjuk őket, azokon csak tiszta, ártatlan lélekkel lehet átlépni. De a mi szívünket a sok-sok élet alatt összegyűjtött bűntudat, szégyen és csalódottság olyan hatalmas terhe nyomasztja, hogy lehetetlennek tűnt az átjutás. Ezért csak abban reménykedhettünk, hogy sikerül felébresztenünk azokat, akik nálunk fiatalabbak, akik kevesebb múltbeli csomagot cipelnek, és legalább nekik segíthetünk hazamenni.

Nem hittük, hogy lesz valaki, aki meg tudja nyitni a Tükörajtókat. Ez eddig csak elméleti lehetőség volt. Idáig ezek egyszerű lelki tükörként működtek, és segítettek abban, hogy valaki megláthassa önmagát.

De az emberek már félúton el szoktak akadni az önmegismerésben. Vagy beleragadnak a régi fájdalmakba, vagy elvesznek a lehetőségek jövőbeli illúziójában. Önmaguk teljességét nem merik meglátni itt, a jelenben. Mert a teljességben erő van. Az emberek pedig az erejüktől sokkal jobban félnek, mint a gyengeségüktől.

Mert az erőhöz felelősség is tartozik. Ha erős valaki, akkor nem okolhat mást a fájdalmáért, kudarcáért, csalódásaiért.

Mi a kifelé vezető Kapukat kerestük, és megpróbáltunk hazaküldeni pár szerencsés kiválasztottat. És közben tudtuk, hogy mi örökre száműzöttek maradunk, mi már soha nem léphetünk vissza az Édenkert ártatlanságába.

De te most kitártál egy Tükörajtót, ami befelé nyílik. Nem arra való, hogy kilépjen innen az ember, hanem arra, hogy behozza ide az otthonát. Már nem kell hazamennünk. Az Édenkert folyója már ide torkollik, és hozza magával az otthon energiáját. Már otthon lehetünk itt is. – Leon hangja elcsuklott a meghatottságtól. Zsebkendőért nyúlt, és megtörölgette a szemét.

Én meg egyre nagyobb zavarban ücsörögtem a fotelban. Eddig is fura volt, amit láttak bennem, amit vártak tőlem. De most azt állítják, hogy megtettem valami nagy és fontos dolgot.

Én? Nem csináltam semmit. Csak belenéztem egy tükörbe. Nem győztem le egy sárkányt, nem szenvedtem el nagy kínokat, nem haltam kereszthalált. Nem vittem végbe semmilyen egetverő nagy tettet. Mivel érdemeltem ki ezt a nagy elismerést? Mi ez a nagy dolog?

– Megláttad a valódi önmagadat, és vállaltad a felelősséget az életedért – mondta Draco. – Igen, ez ennyire egyszerű, és ennyire könnyű. Mégsem merik megtenni az emberek. Pedig ennek a felismerése és ennek a felelősségnek a vállalása töri át a falat az itteni és az otthoni világ között. Ledönti a falat, új Kapukat tár ki, és egybenyitja a két világot. Hazavisz úgy, hogy el sem kell mennünk innen.

Ezzel a felismeréssel lesz újra Teremtő az ember. Megtalálja az elveszített önmagát, a hiányzó másik felét. Nem egy férfi vagy egy női társ hiányzik belőlünk, hanem a saját, teremteni tudó másik felünk. És akkor találhatjuk meg, amikor felismerjük azt, hogy sosem veszítettük el. Mindig itt volt bennünk. Csak lefojtottuk, eltemettük magunkban akkor, amikor nem az lett az eredmény, amit vártunk, amikor úgy éreztük, hogy kudarcot vallottunk.
A szégyen megöli a bennünk élő Teremtőt. Fel kell támasztanunk, meg kell látnunk, hogy ott van, mindig is ott volt. És aztán el kell fogadnunk magunkat, mint tökéletlen Teremtőt, aki tud hibázni is. Nem minden terv lesz sikeres.

– De hogy lehet tökéletlen egy Teremtő? Hogyan hibázhat egy Isten? – kérdeztem csodálkozva.

– Úgy, hogy változásra vágyik. Fejlődni akar. Más akar lenni. Hiszen ha tökéletes, akkor nem hibázik, de emiatt nem is változik. Unalmasan és egyhangúan mindig ugyanolyan tökéletes marad.

Ha tehát változni szeretne, akkor vállalnia kell a tökéletlenséget, a hibák lehetőségét, mert csak abból lesz új tapasztalat, abból lesz fejlődés.

Mi vagyunk ezek a tökéletlen Teremtők, csak elfelejtettük ezt. Vagy ha emlékszünk rá, akkor a kudarc szégyene bénítja le a teremtő képességeinket.  Eddig önmagunkban elveszve, a régi otthonból száműzve éltünk itt.

De te megtaláltad önmagadat, és ide hoztad az otthont. És mivel te is része vagy a régi nagy Egésznek, aki egykor darabokra robbant, ezért ha te megcsináltad, akkor a képesség megjelent mindnyájunkban. Ha egy ember tudja, akkor azt már mindenki tudhatja.

Lehet, hogy eleinte nem sokan fogják felismerni, nem akarják használni, nem mernek változni. De a lehetőség már megvan minden ember számára.

Ez lett tehát a te Üzeneted, amit áthoztál.

Te magad vagy az Üzenet.