44. A Tükörajtó kitárul

Leon szavai után nagy csend lett a szobában. Túl nagy csend. És azt éreztem, hogy ez a néma űr tőlem vár választ. Csak meg kellene mozdulnom, meg kellene szólalnom, és valami végre megváltozna. Talán helyrezökkenne a világ. Vagy legalább egy kis darabkája a helyére kerülne.

De hogyan csináljam?

Mit csináljak?

A hasamban gyűlni kezdett a görcsös feszültség, és húzott lefelé. Egyre kisebbnek éreztem magam, belesüllyedtem a fotelba, és nem tudtam, mit tegyek, hogy ne nyomasszon ennyire a feladat terhe. Lehet, hogy meg tudom csinálni. Lehet, de nem biztos. Azért persze érdemes lenne megpróbálkozni vele.

De mit csináljak? Mi ez a feladat?

Nem volt válasz, csak a nagy csend.

Itt ültem a szobában, de a tér kitágult körülöttem. Túl nagy lett. Elvesztem benne. A két ősz öregember pedig valahogy túl messze került tőlem. Nem szóltak, nem tudtak segíteni. Velem szemben a képen az Utolsó ítélet Krisztusa el volt foglalva a saját döntésével, a Nő pedig magába zárult, befelé figyelt, nem adott tanácsot nekem.  

Idelent nem találtam kapaszkodót. Sóhajtottam egy nagyot, és felnéztem a mennyezetre. Ez ismerős világ volt. Igaz, hogy csalódottsággal teli, de mégis ismerős világ, ismerős szereplőkkel.

A szemem végigsiklott visszafelé a képsoron: az öreg Teremtő halála, az Új Világ, a fiatalok kézfogása, a Tudás fája… Itt megálltam. Hát persze, a Tudás fája, a két kígyó, Hermész botja. Olyan vak tud lenni az ember! Kapaszkodót kerestem, és elfelejtettem, hogy már megtaláltam.

Megkerestem azt az ismerős sarokfestményt, azt az előre nyúló férfikart. Néztem, és újra megláttam magam előtt fényleni azt a szárnyas botot.  Kinyújtottam a kezem, és megmarkoltam.

A fény örvényleni kezdett körülöttem, magával ragadott, felrepített. Szálltam bele a gyönyörű, tiszta fehér fénybe. Amikor már azt reméltem, hogy beleolvadhatok, eltűnhetek benne, egy kemény zökkenést éreztem. A forgás abbamaradt, és én ott álltam egy fénykapu előtt.  Pislogtam, és igyekeztem összeszedni a gondolataimat. Ilyet már átéltem pár napja, vagy ki tudja, talán már sokkal régebben is. Legutóbb ebből az lett, hogy egy busz oldalának mentem neki, és David rántott el az útból. Most újra itt álltam. Talán most már méltó leszek, hogy beléphessek a Fénybe.

Kinyújtottam a kezem. Ahogy az ujjaim a ragyogó felülethez értek, a fények megmozdultak, megelevenedtek. Arcok tűntek fel rajta, úgy, ahogy a múltkor is. Feltűntek, aztán átalakultak, összemosódtak, majd újra kirajzolódtak. Egy csillogó, gyönyörű kaleidoszkóp volt az egész. Megláttam benne Leon és Draco vonásait, aztán David, Raffaella, Mamma Giulia, a lányok arcát. A félelem egy pillanatra megjelent bennem, amikor feltűnt Max, de gyorsan váltott a kép. Ott volt még George, Leslie, a nagyapám, vagyis a valódi apám, aztán az anyám, a két húgom… A kép egyre színesebb lett, és a sok kis arcból egy nagy kezdett kirajzolódni,  betöltötte az egész teret előttem. Egy nagyon ismerős, békés tekintetű, szép vonású arc volt, egyszerre férfi és nő is. Végtelen nyugalom sugárzott belőle.

Eggyé akartam válni vele, beleolvadni. A tenyeremet a felülethez nyomtam, azt reméltem, hogy ki tudom nyitni a kaput.  De az meg se moccant. A kép viszont szivárványszínű foltokká vált szét, azok forogni kezdtek, és végül újra egy fényörvényben voltam.

Aztán a fény elhalványult, és a szobában ültem megint, velem szemben a két öreg. Kissé csalódott voltam, de elfogadtam a helyzetet. Hát, újra itt vagyok. Megint nem nyílt meg nekem a fénykapu.  

– Nem kapu – mondta Draco olyan vidáman, mint aki valami nagyon vicceset látott az előbb. – Lásd már meg azt, ami az orrod előtt van! Ez nem kapu, hanem tükör! Nem arra való, hogy átmenj rajta, hanem arra, hogy felismerd önmagad.

– Micsoda? Az lehetetlen. Egy csomó embert láttam benne. Davidot, az anyámat… és a többieket. Ők nem én vagyok.

– És ha mégis? Hogyha azok, akiket láttál, mind a te részeid tükörképei? Mi változna akkor, ha ezt hinnéd?

  Meghökkentem a gondolattól. Egyrészt túl elvont volt, olyan misztikus, elméleti… másrészt viszont nagyon is hihető. Mert ahogy láttam őket, egyértelmű volt, hogy mindenki hozzám tartozik. Az életem részei voltak. Akkor talán az Énem részei is?

Ők mind én vagyok?

De akkor egyszerre vagyok olyan bölcs, mint Leon, keményen céltudatos, mint Draco, de tehetetlenül elveszett is, mint az anyám, gazember, mint Max, alkoholista ösztönlény, mint George… tehetséges, mint David, életvidám, mint Raffaella… és…

Huhh, te jó ég! Mi van, ha mindez tényleg bennem van?

Na persze nem teljesen, de részletekben, darabokban. Ahogy ők az életem egy-egy részletét jelentették, úgy tükröznek is belőlem egy-egy darabkát.

Ez nagyon érdekes gondolat volt. Nagyon ismerős, és megnyugtató is.

Valami mintha kattant volna bennem odabent, a mélyben. Mint amikor egy főkapcsolót átállítanak. Az eddigi nehéz teher eltűnt, és átjárt a megkönnyebbülés érzése.

Minden, amit eddig megéltem, én magam vagyok.

Nem külső erők dobáltak ide-oda, nem a végzett sodort magával. Mindezt én csináltam.

Ez mind én vagyok.

Minden, ami történt, az én életem része.

A felismerésben akkora biztonságérzet volt, hogy egyáltalán nem zavartak a fájdalmas tények. Hiszen így bármi, ami történt velem, csak az volt, ami amúgy is létezett bennem. Ha szenvedést okozott, csak azért tehette, mert bennem is ott volt a szenvedés. Csupán megjelent kívül is, és szembesülhettem vele a tükörben. És ha már láttam, akkor tehettem ellene, változtathattam rajta.

Persze, könnyebb lett volna, ha már korábban felismerem, hogy mindez én vagyok. Akkor nem hittem volna azt, hogy bárkinek hatalma van felettem. Nem hagytam volna magam zsarolni és kihasználni, ha tudom, hogy Max nem lehet erősebb nálam. Az én tükörképem, tehát csak annyira erős, mint az a darabka, amit tükröz belőlem. Én viszont, összességében több vagyok, mint bármilyen tükröződő rész. Én az Egész vagyok.

Most már tudom, hogy mindenki csak a belőlem tükröződő részlettel kapcsolódik hozzám, így én dönthetem el, hogy melyiket hagyom működni, és melyiket változtatom meg.   

Eddig azt hittem a tükörképről, hogy nem én vagyok. De most már tudom, hogy mindez én vagyok, és többé semmitől sem kell félnem. Csak az jelenhet meg kívül, ami már megvan bennem.

Biztonságban vagyok. Ez az én életem. Ez az én világom.

És ez a világ az én biztonságos otthonom.

Ezek a gondolatok végigszáguldottak az agyamon, és nem is mindig fogalmazódtak meg tisztán. Inkább csak éreztem őket, és azt, hogy valami nagyon fontos dolgot találtam meg, amit még nem is értek egészen.

Közben a fényörvény megint megjelent körülöttem, magával ragadott, és újra felragyogott előttem az a fénylő tükör, és az a békés, szép arc.  

Ez is én vagyok? Ez mind én vagyok? Ez igazán csodálatos!

Elmosolyodtam, és a kép is mosolyogni kezdett. Felemeltem a kezem, és intettem neki. A tükörből visszaintett az a másik.

Furcsa, új érzés kezdett szétáradni bennem. A gyomromból indult, ahol korábban a fájdalmas görcs volt. Most helyette melegség öntött el, öröm, és egy eddig ismeretlen érzés, a magabiztosság. És büszke voltam önmagamra. Csodáltam magamat, hogy mindezt túléltem, végigféltem, megszenvedtem, és kibírtam úgy, hogy fogalmam sem volt arról, valójában milyen erős is vagyok.

Eközben az arc egyre jobban fénylett a tükörben, majd hirtelen szétrobbant a kép. Apró fényszilánkok repültek szerteszét, és a mögöttük egy nagy erejű energiafolyam zúdult befelé a kép helyén megnyíló térből. 

Olyan volt, mint egy özönvíz, fényből és energiából. Sűrűbb, töményebb volt, mint az a korábbi fényörvény, ami felemelt és idehozott. Ez az új energia körbevett, belém hatolt, eggyé vált velem, és közben elborított mindent kívül is, beleivódott ebbe a világba. Mint amikor a megtermékenyítő áradat elönti a sivár, kiszáradt vidéket, és új életet hoz.

...

Valami zörrent. Kinyitottam a szemem, pislogtam, hogy a nagy fény után lássak valamit ebben a homályosabb világban. Újra Leon szobájában ültem, de valami megváltozott. Mindenhol apró fények szikráztak, a tárgyak körvonala enyhén hullámzott, és egy különös, halk zúgás töltötte be a levegőt.    

Aztán egy üveg koccant a poháron. Draco a szekrény mellett állt, italt töltött. Megfordult, és széles mosollyal megemelte a poharát:

– Gratulálok! Megcsináltad! – És felhajtotta az italt. Most valahogy fiatalabbnak tűnt, mint korábban, és a szeme is máshogy csillogott. Mintha egy új ember lett volna, egy lelkesebb, optimistább. Letette a poharat, és Leonhoz fordult: – Mit szólsz hozzá, testvér? Hitted volna, hogy ilyen gyorsan áttöri a falat? Elképesztő ez az új nemzedék. Csak végiggondolja, és tessék, már nyitva is az új átjáró. Fantasztikus!

   Leon csöndben ült, lehajtott fejjel. Először azt hittem, valami baja van. De aztán mosolyogva felnézett, és meglepve vettem észre, hogy könnyes a szeme. Gyorsan megtörölte, köhintett egyet, és bólogatott Draco szavaira.

– Mit csináltam? – kérdeztem csodálkozva.

– Megnyitottál egy új Kaput ­– mondta Draco. – Áttörted a tükörfalat, és ezzel utat engedtél az új energiának, hogy beáradjon ide. Mi nem is gondoltuk volna, hogy ez ilyen könnyen lehetséges.

Mi a régi utakat kerestük. De azok az öreg kapuk már berozsdásodtak, és túl sok vallási dogma, filozófiai elv és észérvekből összehordott törmelék torlaszolja el őket. Ezért azt hittük, sokáig tart megtisztítani az utat, hogy elindulhassunk a fejlődés felé. De te megoldottad a helyzetet. Nem a régi kapukat tisztogattad, hanem átvágtad a gordiuszi csomót. Új kaput nyitottál, az önfelismerésen, a tükrön keresztül. Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen egyszerű, hogy ott ilyen vékony a fal.

– Mi a régi Kapukat ismerjük – vette át a szót Leon –, azokon át próbáltunk hazajutni, miközben tudtuk, hogy szinte reménytelen feladat. Azok a Kapuk az elvesztett Édenkertbe visznek vissza, és nemcsak az a gond, hogy a történelem során eltemetődött a hozzájuk vezető útvonal. Ha meg is találjuk őket, azokon csak tiszta, ártatlan lélekkel lehet átlépni. De a mi szívünket a sok-sok élet alatt összegyűjtött bűntudat, szégyen és csalódottság olyan hatalmas terhe nyomasztja, hogy lehetetlennek tűnt az átjutás. Ezért csak abban reménykedhettünk, hogy sikerül felébresztenünk azokat, akik nálunk fiatalabbak, akik kevesebb múltbeli csomagot cipelnek, és legalább nekik segíthetünk hazamenni.

Nem hittük, hogy lesz valaki, aki meg tudja nyitni a Tükörajtókat. Ez eddig csak elméleti lehetőség volt. Idáig ezek egyszerű lelki tükörként működtek, és segítettek abban, hogy valaki megláthassa önmagát.

De az emberek már félúton el szoktak akadni az önmegismerésben. Vagy beleragadnak a régi fájdalmakba, vagy elvesznek a lehetőségek jövőbeli illúziójában. Önmaguk teljességét nem merik meglátni itt, a jelenben. Mert a teljességben erő van. Az emberek pedig az erejüktől sokkal jobban félnek, mint a gyengeségüktől.

Mert az erőhöz felelősség is tartozik. Ha erős valaki, akkor nem okolhat mást a fájdalmáért, kudarcáért, csalódásaiért.

Mi a kifelé vezető Kapukat kerestük, és megpróbáltunk hazaküldeni pár szerencsés kiválasztottat. És közben tudtuk, hogy mi örökre száműzöttek maradunk, mi már soha nem léphetünk vissza az Édenkert ártatlanságába.

De te most kitártál egy Tükörajtót, ami befelé nyílik. Nem arra való, hogy kilépjen innen az ember, hanem arra, hogy behozza ide az otthonát. Már nem kell hazamennünk. Az Édenkert folyója már ide torkollik, és hozza magával az otthon energiáját. Már otthon lehetünk itt is. – Leon hangja elcsuklott a meghatottságtól. Zsebkendőért nyúlt, és megtörölgette a szemét.

Én meg egyre nagyobb zavarban ücsörögtem a fotelban. Eddig is fura volt, amit láttak bennem, amit vártak tőlem. De most azt állítják, hogy megtettem valami nagy és fontos dolgot.

Én? Nem csináltam semmit. Csak belenéztem egy tükörbe. Nem győztem le egy sárkányt, nem szenvedtem el nagy kínokat, nem haltam kereszthalált. Nem vittem végbe semmilyen egetverő nagy tettet. Mivel érdemeltem ki ezt a nagy elismerést? Mi ez a nagy dolog?

– Megláttad a valódi önmagadat, és vállaltad a felelősséget az életedért – mondta Draco. – Igen, ez ennyire egyszerű, és ennyire könnyű. Mégsem merik megtenni az emberek. Pedig ennek a felismerése és ennek a felelősségnek a vállalása töri át a falat az itteni és az otthoni világ között. Ledönti a falat, új Kapukat tár ki, és egybenyitja a két világot. Hazavisz úgy, hogy el sem kell mennünk innen.

Ezzel a felismeréssel lesz újra Teremtő az ember. Megtalálja az elveszített önmagát, a hiányzó másik felét. Nem egy férfi vagy egy női társ hiányzik belőlünk, hanem a saját, teremteni tudó másik felünk. És akkor találhatjuk meg, amikor felismerjük azt, hogy sosem veszítettük el. Mindig itt volt bennünk. Csak lefojtottuk, eltemettük magunkban akkor, amikor nem az lett az eredmény, amit vártunk, amikor úgy éreztük, hogy kudarcot vallottunk.
A szégyen megöli a bennünk élő Teremtőt. Fel kell támasztanunk, meg kell látnunk, hogy ott van, mindig is ott volt. És aztán el kell fogadnunk magunkat, mint tökéletlen Teremtőt, aki tud hibázni is. Nem minden terv lesz sikeres.

– De hogy lehet tökéletlen egy Teremtő? Hogyan hibázhat egy Isten? – kérdeztem csodálkozva.

– Úgy, hogy változásra vágyik. Fejlődni akar. Más akar lenni. Hiszen ha tökéletes, akkor nem hibázik, de emiatt nem is változik. Unalmasan és egyhangúan mindig ugyanolyan tökéletes marad.

Ha tehát változni szeretne, akkor vállalnia kell a tökéletlenséget, a hibák lehetőségét, mert csak abból lesz új tapasztalat, abból lesz fejlődés.

Mi vagyunk ezek a tökéletlen Teremtők, csak elfelejtettük ezt. Vagy ha emlékszünk rá, akkor a kudarc szégyene bénítja le a teremtő képességeinket.  Eddig önmagunkban elveszve, a régi otthonból száműzve éltünk itt.

De te megtaláltad önmagadat, és ide hoztad az otthont. És mivel te is része vagy a régi nagy Egésznek, aki egykor darabokra robbant, ezért ha te megcsináltad, akkor a képesség megjelent mindnyájunkban. Ha egy ember tudja, akkor azt már mindenki tudhatja.

Lehet, hogy eleinte nem sokan fogják felismerni, nem akarják használni, nem mernek változni. De a lehetőség már megvan minden ember számára.

Ez lett tehát a te Üzeneted, amit áthoztál.

Te magad vagy az Üzenet.