42. Raffaello és az Athéni iskola

Levette a posztert a tartóról, és újat tett fel.  

Ez egy jóval egységesebb kompozíció volt. A képen egy nagy, tágas téren, boltívek között emberek színes, mozgalmas csoportja álldogált egy lépcsősoron. Olyan volt az egész, mint egy tökéletesen megtervezett iskolai csoportkép.

– Ez az Athéni iskola – mondta Leon újra a komoly, magyarázó stílusában. – Ez van a Disputával szemben, a terem másik hosszabb falán. Érdekes, hogy Raffaello is a történet végét festette meg először, akárcsak Michelangelo. A Disputa volt az elsőként elkészült kép. Ahhoz sok vázlatot készített, többször módosított az elrendezésen. Utána festette ezt, az Athéni iskolát, majd a két kisebb képet, a Parnasszust meg az Erényeket. 

Pár év múlva még két másik terem díszítését is rábízta a pápa, de azokban már sok feladatot a tanítványaira bízott. Raffaello freskóiban is nagyon sok üzenet van, és bár szelídebb szólnak a nézőhöz, de a végeredmény egyezik Michelangelóéval.    

  Leon megállt, mert bejött Draco, egyik kezében a teáskannával és a megtöltött cukortartóval, a másikban egy tálca süteménnyel. Letette őket az asztalra, leült, és valódinak tűnő érdeklődéssel fordult a kép felé.

– Ígérem, nem fogom megzavarni a magyarázatot – mondta komolyan. – Amíg a teavíz forrását figyeltem, olyan érzésem támadt, hogy ugyanígy forr itt körülöttünk valami láthatatlanul, de egyre erőteljesebben. Ettől most kissé átszellemült állapotba kerültem. Tényleg, ez most nem vicc – fűzte hozzá, mert Leon elég kételkedő arccal reagált. – Ha ez így megy tovább, megvilágosodom és rendíthetetlen nyugalmú bölccsé válok már ebben az életemben. De erre azért nem fogadnék – jegyezte meg, már újra a korábbi hangsúlyával. – Lehet, hogy csak átmeneti állapot ez, de valamiért most érdekelni kezdtek az elméleti dolgok. Talán csak amiatt, hogy nem szokott ilyen hosszú ideig csönd lenni a fejemben. Valamivel ki kell töltenem az űrt. Legyen akkor ez egy régi üzenet egy kedves ismerőstől, az isteni Raffaellótól. Folytasd, Leon, ma én is a hallgatód vagyok. Ja, és ehetnénk, ihatnánk is egy kicsit a nagy elméletek között, hogy a testnek is megadjuk a maga részét. 

  Draco friss teát töltött a poharakba. Leon arcán újra azt a huncut mosolyt láttam, mint az előbb. A két szakállas öreg egyre jobban kezdett hasonlítani egymásra. Draco nyugodtabb, Leon lazább lett. Aranyosak voltak így együtt. Teáztunk, ettünk pár süteményt, és rájöttem, hogy fogalmam sincs, mennyi idő óta vagyok itt. Mintha ez a szoba kívül esne téren és időn. Egy kis külön világegyetem, a két fehér szakállú Teremtővel. Tényleg, ha jól megnézem őket, éppen olyanok, mint Michelangelo freskójának alakjai.

Abbahagytam az elmélkedést, mert Leon felállt, a képhez lépett, és megköszörülte a torkát.

– Folytassuk, mert én is úgy érzem, hogy újfajta energiák bugyognak körülöttünk. Akkor pedig minél hamarabb szükséged lesz arra a tudásra, Angele, amit itt megmutathatok neked. Úgy tűnik, valóban életre kelt az Üzenet, mert végre jött valaki, aki képes volt meglátni azt. És ez beindítja a régi, tetszhalott programokat, ébreszteni kezdi a régi társakat. 

Tehát vágjunk bele! Nézzük ennek a képnek az üzenetét, és hogy kik is alkotják ezt az Athéni iskolát.

A központi alak Platón, a kezében az egyik műve, a Timaiosz – mutatott a középen álló, fehér szakállas alakra. – Ebben a könyvben írja le a világról alkotott elképzelését, és ebben van az azóta nagyon sokat idézett, egyetlen hitelesnek tűnő leírás Atlantisz létezéséről is. Egyébként szinte minden, amiről manapság a filozófiában és a spiritualitással kapcsolatban beszélünk, a világ működéséről, a lélekvándorlásról, az emberről, a szerelemről, azt Platón már leírta, és mi csak az ő gondolatait folytatjuk. A reneszánsz idején pedig konkrétan vissza is tért az ő eszmevilága, ez volt a neoplatonizmus.

Ő alapította az athéni iskolát i.e. 385-ben, ami több, mint kilencszáz évig működött. Gondolj bele! Egyetlen ember elkezdett valamit, lefektetett egy szellemi alapot, ami évszázadokkal később is működőképes maradt. És élő tudás ma is, már beépült a mindennapok ismeretébe, és nem emlékszünk rá, hogy ezt egy ókori filozófus fogalmazta meg először.

Szóval ő itt a festményen Platón, aki az ujjával az ég felé mutat.

Mellette áll Arisztotelész, bal kezében az Etika könyve, a jobbját tenyérrel lefelé a föld felé nyújtja. Az egyik bölcs az idealista, a másik a realista filozófia képviselője. Arisztotelész a tanítványa volt Platónnak, és aztán az ókori szellemi tudás másik nagy alakja lett. Ő volt Nagy Sándor tanítója is. Nagyon sokféle dologgal foglalkozott. A logika mellett nagyon fontosnak tartotta a megfigyelést, a kutatást. A természettudományokról, matematikáról is komoly tanulmányokat írt, de az államigazgatásról, politikáról, az etikáról, a helyes beszédről, érvelésről is.    

Aztán ott van a képen a többi nagy bölcs: oldalt Szókratész, a lépcsőn heverve Diogenész, a körzővel magyarázó Eukleidész, és Pitagorasz, Zenon, Epikurosz, és még több, ma már kevéssé ismert tudós.  

Platón alakjában sokan felismerték Leonardo da Vincit, Eukleidészben az építész Bramantét, és a mellékalakokban több akkori művészt, tudóst. Raffaello önmagát is odafestette a freskó jobb szélére, ahogy kinéz a képből. 

Manapság sokan azt gondolják, hogy ha Platón arcvonásai az akkor már aránylag idős, ötvenhét éves Leonardóra emlékeztetnek,  akkor mellette Arisztotelész alakjában Michelangelónak kell lennie, hiszen annak a kornak ők ketten voltak a nagy ikonjai. Elképzelhető ez is, bár a freskón a jóképű, göndör barna szakállú férfi csak elvi szinten feleltethető meg a jóval előnytelenebb külsejű, szintén sötét szakállú Michelangelóval. És azért van egy érdekes ellentmondás is, hogy a valóságban Leonardo tevékenysége, szellemisége sokkal közelebb állt az arisztotelészi elvekhez, és Michelangelo volt az, aki nagyon azonosult a neoplatonizmus eszmevilágával. 

A képen ez a két alak volt eredetileg a középpontban. Ha közelről megnézzük az arcvonásaikat, akkor feltűnhet, hogy valójában nagyon hasonlóak. Mintha ugyanaz az ember lenne, fiatalabb és idősebb kiadásban. Bár a kezükben a könyvek pontosan azonosítják őket, a látvány alapján inkább egyetlen szellemi lény megkettőződésének tűnnek. És így már az is sokkal jelképesebb, ahogy az egyik az égi, a másik a földi válaszokat keresi. Ikrek, egymást kiegészítő tudással. A közös tudásuk adta az eredeti kép fókuszpontját, és ezzel hangsúlyozta az akkori Leonardo által képviselt egység lehetőségét. Leonardo da Vinci, aki a fizikai megjelenésében Platónhoz hasonlít, szellemi tudásban pedig Arisztotelészhez.

És most nézzük a legérdekesebb alakot itt elől, középen, aki elmozdította az egész kép fókuszát. Ez a nagy kőtömbre könyökölő, barna szakállas férfi Hérakleitosz. Ókori görög filozófus volt, nagyon egyéni gondolkodásmóddal. Ő mondta azt, hogy „pantha rei”, vagyis „minden mozog”, és ezért nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba. Az egyetlen állandó a változás maga. Hérakleitosz úgy hitte, hogy megtalálta a lényegi tudást, ami minden ember számára elérhető lenne, de a tömegek vakok, alvajárók, és ő hiába mondja ki az igazságot, nem hallják meg.   

A személyiségét tekintve nagyon hasonlított Michelangelóhoz. Mindketten áthozták az Üzenetet, de az emberek nem értették meg azt. Ha pedig a freskót nézzük, a kortársak számára egyértelmű volt, hogy ennek a filozófusnak alakjában biztosan Michelangelót festette meg Raffaello. Arisztotelész helyén kellene állnia, de őrá nem hasonlít. Ennél a barna csizmás férfinél viszont az alkat, a szakáll, a ruha és a mellette levő kőtömb is mind Michelangelóra jellemző. 

És most jön az érdekes rész. Ennek a képnek fennmaradt a kartonja, vagyis az a papírra rajzolt vázlat, ami alapján a művet felvitték a falra. És azon nem szerepel ez az alak. A modern vizsgálatok is kimutatták, hogy már a kész képre, utólag festették oda.

És most nézd meg alaposan az elrendezést. Ha az előtérből kivesszük őt, vagyis Hérakleitosz figuráját, akkor ez egy tökéletesen felépített kompozíció, precízen megrajzolt perspektívával, a boltívek, a lépcsők, az emberek teste, mozdulata mind vezeti a szemet a két központi figurához, Platónhoz és Arisztotelészhez. Le is mérhető az, hogy a hétszázhetven centi széles képnek pontosan a felezőpontján van az a részlet, ahol a két tudós karja összeér. Eredetileg ez volt a fókuszpont, a lényeg, a szellemi forráspont. Ezt akarta Raffaello megfesteni. És az eddig elmondottak alapján ez logikus is, hiszen így a reneszánsz világkép két nagy szellemi őse, Platón és Arisztotelész van kiemelt helyzetben. És ezzel együtt a jelenkori képviselőjük, Leonardo da Vinci.

Csakhogy ez alatt az idő alatt Michelangelo is megfestette a Sixtus-kápolna első részét, a bejárat felőli oldalt. A pápa közben elment háborúzni, a pénz elfogyott, Michelangelo dühösen abbahagyta a munkát, és ment a pápa után pénzt kérni. Amikor II. Gyula visszajött, látni akarta az eredményt. Elbontatta az állványzatot, és megnézte az elkészült képeket. Adott pénzt, és Michelangelo folytatta a festést. Ő egyébként senkit sem engedett be a kápolnába addig, amíg alkotott. Ekkor azonban fél évre leállt a munka, és közben a szomszédban dolgozó Raffaello biztosan átment titokban, és megnézte az elkészült képeket.

És ő meglátta bennük az Üzenetet. Eszébe jutott, hogy még sincs minden rendben, bármennyire is szeretné ő ezt így látni. És a már elkészült Athéni iskolához hozzáfestette az ő jelképes válaszát. Sajnos ezt sem értette meg a világ, de mi, az utódok azért felismerhetjük.

Te mit látsz meg belőle? – állt meg magyarázat közben Leon.

   Na, még egy képrejtvény, gondoltam magamban, és igyekeztem összeszedni a gondolataimat. Mostanra már egészen elbambulva hallgattam Leon lelkes magyarázatát, és élveztem, hogy megkapom készen a válaszokat, nem nekem kell kinyomoznom azokat különböző jelekből. Azt hittem, a Sixtus-kápolna freskói után már nem lesz több, nekem szánt talány, de ezek szerint van még mit meglátnom. Nos, akkor vágjunk bele! Felkeltem a fotelból, és az állvány elé állva, egészen közelről kezdtem nézni a posztert.

Az első ránézésre is egyértelműnek tűnt, hogy ez a lila kabátos férfi nem tartozik a többiekhez. Valahogy nagyobb is, súlyosabb is, mint a festményen a többi alak. Ha Leon azt mondaná, hogy Michelangelo átment az egyik éjszaka, és ő festette rá a kész képre ezt a figurát, azonnal elhinném neki. A Sixtus-kápolna prófétái közé nyugodtan beilleszthető lenne. Nem azonos egyikükkel sem, még leginkább a csüggedt Jeremiáshoz hasonlít a testtartása. Olyan, mintha ő lenne a tizenharmadik közülük, aki lecsúszott a sorból, már nem fért fel oda, és most a kápolna mennyezete helyett ennek a szobának a falán talált helyet magának.

Érdekes a mellette levő csoport is, a három férfival. Ők is úgy néznek ki, mint Michelangelo prófétái, csak ők nem lógnak ki a kép szerkezetéből, őket már eredetileg is beletervezték. Ott az az oszlopra könyökölve író, kék ruhás ember, lejjebb a másik, piros ruhában, aztán az álló férfi. A körülöttük levő alakok elrendezése megfelel a próféták mellett levőknek. Baloldalon, felül a fiatalember a lobogó, sárga köpenyével olyan, mintha a szomszédos Sixtus-kápolnából érkezne sietve, hóna alatt a szent iratokkal. Ő akár az egyik meztelen ifjú is lehetne. Tőle indul ez a hasonlóság Michelangelo alakjaival, jön lefelé, és Hérakleitosznál végződik, mint egy nagy felkiáltójel. Biztos, hogy amikor ezt készítette, Raffaello látta már a Sixtus-kápolna freskóit.

És egy plusz érdekesség: mindegyik férfi csoportjához tartozik egy-egy angyal, feltűnően kinézve a képből, mint akik valami fontosra akarják felhívni a figyelmet. Az első a bal szélen a kisangyal az oszlop mellett, aki egyik kezével a könyvet fogja. Aztán az író férfi másik oldalán egy kisfiú, utána pedig a fehér köpenyes ifjú. Ugyanolyan szőke hajú mindegyik, ugyanaz a lélek, más-más életkorban. Rajtuk kívül az egész nagy csoportból csak egyetlen másik szereplő néz kifelé: a kép túlsó oldalán maga a festő, Raffaello. 

Ha azt a középső figurát kiveszem a látványból, akkor a kompozíció a Parnasszushoz hasonló. A szereplők csoportja egységes, az elrendezésük egy hídpillérhez vagy boltívhez hasonló. A lejjebb levők szorosan kapcsolódnak a fentiekhez, a képben nincsen olyan kettészakadás, mint a Disputánál. Megmagyarázható a lépcső előtti két csoport jelentése is. Balra, a Platón felőli oldalon állók a szellemi tudással, a filozófiával, könyvekkel vannak elfoglalva. A jobb oldaliak, az Arisztotelész felőliek pedig a földgömbről, az égről és a matematika tudományáról beszélgetnek, vagyis a megfogható, kézbe vehető világról. Ez a két csoport a híd két pillére, erre támaszkodnak a lépcsőn álló többiek.

 

De Hérakleitosz alakja sehogy sem stimmel. Megzavarja a látványt és az értelmezést is. Ha ő egy nagy bölcs volt, aki azt mondta, hogy minden mozog, akkor mit keres mellette az a jókora kőtömb? Az Michelangelót jellemzi, nem a filozófust. És egyáltalán miért van ott az a nagy márványdarab? Teljesen logikátlan az elhelyezése ott a lépcső előtt. Útban is van. A kép többi része egy nagyon alaposan megtervezett építészeti teret ábrázol, és aztán puff, egyszer csak itt van elől egy súlyos kőkocka. De minek? Csak az a szerepe, hogy az a férfi rákönyökölhessen. Olyan, mintha az ő íróasztala lenne, itt a tér közepén. 

Mellesleg ha jól megnézem, az is nagyon gyanúsan Michelangelo-utánzás, hogy a két bal oldali férfi lábánál is van egy-egy kis kőtömb, hogy a lábukat éppen úgy rakhassák rá, ahogy a szibillák meg a próféták teszik a Sixtus-kápolnában. A képen a többi embernek nincs szüksége ilyen kiegészítőkre, megoldják az állást, ülést ezek nélkül. Tehát ez nem Raffaello gyakorlata, csak a másolt minta miatt festette így.

De az a középső nagy kőkocka mindenképpen kilóg a képből. Igen, most látom, szó szerint kilóg a képből, mert a perspektíva sem stimmel. Mintha más lenne az a látószög, ahogy a kocka látszik, mint a mögötte levő lépcső. És eleve ferdén van ott, megzavarva azt a szép szimmetriát a padló mintájában. Sőt, ha alaposan megnézem, akkor kiderül, hogy az egész kocka nem stimmel, mert a valóságban nem is férne el a lépcső előtt.  

Tehát itt van egy tökéletesen megkomponált kép, hatalmas boltívekkel, emberek csoportjával, és akkor olyan, mintha pluszban odatűznének a legelejére egy utólagos kiegészítést, ami az egésznek megváltoztatja az értelmét. Mint amikor egy nagy számjegy elé odahúzok egy mínuszjelet. Csak egy vékony vonal, de ettől minden más lesz.

Ez az alak a kőtömbjével egy ilyen, mindent megváltoztató, megkérdőjelező, a szép üzenetet felülíró jel. A kőtömb túlsó sarkában sötétlik a tintatartója, és az a kerek folt úgy néz ki, mintha valaki egy nagy szöggel utólag tűzte volna rá a kész képre ezt a részt. Valahogy úgy, ahogy pár évvel ezután Luther Márton szögezte ki a téziseit a templom ajtajára. Igen, ez a képrészlet is egy ilyen, figyelemfelhívó kiáltvány. Üzenet arról, hogy probléma van, kizökkent az idő, vagy pontosabban: kifordult a tér a sarkaiból.

Igen, ez rá a legjobb megfogalmazás: a tér, a világ kifordult a sarkaiból. Eredetileg ezt akarta megcsinálni ez a nagy szellemi csoport is, de nekik nem sikerült. Michelangelo megtette, de csak ő egyedül, magányosan. És most ő itt van, de a többiek a múlt csoportképén maradtak, mégsem jöttek át ebbe a korba. Látszólag itt élnek, de nem változtatták meg a világot.

Ahogy ezt végiggondoltam, utána vettem csak észre, hogy milyen igazam van. A képen mindegyik szereplő ókori ruhában van, és mezítláb vagy saruban. De itt elől Michelangelo lábán hosszú szárú csizma van, és a kabátja is középkori viselet. Ő a jelenben van, abban az időben, amikor a festmény készült.

És most már jól láttam, hogy a tér egyértelműen más körülötte. A kőkocka nem férhetne el a lépcsősor előtt, és Michelangelo sem tudna ráülni a lépcsőfokra, mert nem egy síkban van vele. Olyan, mintha a levegőben ülne. A feneke alatt sem stimmel a kőpadló és a lépcső találkozása. Itt lejjebb van a szint, mint a jobb oldalon, és nincs megfestve a lépcső aljának a pereme. És ha már itt folytatom a vizsgálódást, akkor a kis kövön álló férfi jobb lába mellett is furcsa az árnyék, mintha még egy lépcsőfok lenne ott. De ez már csak apró eltérés ahhoz képest, amit Michelangelo alakja képvisel. 

Tehát szerintem a képen valójában az látszik, hogy Raffaello is felismerte a küldetésük kudarcát. Rájött, hogy a csoport mégsem tud aktívan kapcsolódni a jelenhez, Leonardo elvesztette a központi, vezető szerepét, és Michelangelo egyedül próbál fordítani a világ rendjén. Ezért Raffaello az utólagos módosítással változtatott saját eredeti üzenetén is. Már nem az eredeti szellemi vezető, Platón-Arisztotelész-Leonardo lett a fókuszpont egy tökéletes tervezésű képen. Helyette kiszögezte középre a kiáltványát, hogy: „Figyeljetek Hérakleitosz-Michelangelóra, emberek! Gond van. A tökéletesnek induló tervünk félrecsúszott. Vegyük észre, minden változik, úgy, ahogy Hérakleitosz hirdette.”

Raffaello az üzenet miatt hajlandó volt feláldozni a műve tökéletes kompozícióját, megbontotta az egységet, hogy megmutassa, kibillent a világ, és ezt a problémát tette a középpontba. De valószínűleg őt sem értették meg, ahogy Michelangelót sem.

Na, ennyi.