36. A reneszánsz múlt

Másra akartam terelni a gondolataimat, mielőtt szentté avatnám magamat a visszanézéssel, ezért megkérdeztem:

­– És maguk mit látnak a freskósorban? Mi az üzenetük benne?  

– A kudarc – vágta rá Draco azonnal, és Leon is rábólintott. 

Csodálkozva és értetlenül kérdeztem vissza:

– A kudarc? Hiszen Leon éppen az előbb győzött meg arról, hogy nincs kudarc, és csak nézőpont kérdése az egész. 

– Igen, a saját életed szempontjából valóban nincs kudarc. De te az üzenetet kérdezted, és nekünk, a Leonardo örökösöknek a nagybetűs Kudarcot vágta a szemünkbe az a freskófestő ötszáz évvel ezelőtt. A dühét, a csalódottságát és az egész küldetés gyászos végét festette oda, nekünk szóló üzenetként. Utána kifaragta márványból az indulatos Mózest, aki földhöz akarja vágni a nagy Üzenet, a Tízparancsolat kőtábláit. Aztán sorra faragta az anyag fogságából szabadulni nem tudó férfialakjait, amiket ma rabszolga-ábrázolásoknak gondol a művészettörténet. És végül, harminc év múlva újra a Sixtus-kápolna oltárfalán lezárta az egészet egy hatalmas Utolsó Ítélettel, megátkozva vele az úgynevezett keresztény egyház akkori vezetőit.

– Hú, ez így nekem túl tömény. Lehetne kissé részletesebben? – kérdeztem kábultam, mert úgy éreztem, megint rám zúdult egy túl nagy adag információ. Pedig már azt hittem, elég jól értem mindazt, ami ebből a sok üzenetből egyáltalán ésszel felfogható. De ez most megint egy újabb nézőpont volt.

– Igen, ez a mi nézőpontunk, a mi üzenetünk – mondta Leon. – Ez nem egy érzelmi hozzáállás, hanem a tény, amit bárhonnan nézünk, akkor is ugyanez marad. Ez volt a csoportunk legutóbbi nagy kudarca. Azóta nem is mertünk ekkora tervbe belevágni, inkább egyenként, vagy csak kisebb csoportokban igyekszünk jobbá tenni a világot.

– De mi is volt konkrétan az a nagy terv? – kérdeztem. Emlékeztem arra, hogy amikor azokban a múltbeli emlékekben jártam, én is tudtam, hogy milyen nagy esélyt halasztottunk el, de mivel akkor szavakkal nem fogalmazódott meg ez bennem, most úgy elmerült, mint amikor egy álomkép csusszan vissza a tudatalattiba. Nyúltam volna utána, de csak az érzés maradt, a szavak hiányoznak hozzá. 

– Leonardo da Vinci, mint X. Leó pápa – mondta Draco keményen. A szavak úgy koppantak a szobában, mintha márványdarabok lennének. – Ez volt a nagy terv, ami nem jött össze. Egy reformer vezető, aki visszavezeti az elanyagiasodott, hatalomközpontú vallást az eredeti, befogadó, szeretetvezérelt hithez. A humanista vezető, aki ennek az újjászületett egyháznak a követeként érkezik az Új Világba, Amerika ősi népeihez, akik ezt a szelíd, szakállas, fehér istent várták olyan nagy vendégszeretettel. De helyette egy barbár, vad hódító banda árasztotta el őket a civilizált Európa zászlója alatt, pénzéhes és kegyetlen uralkodók küldötteként. Az a reneszánsz világ, amit meg kellett volna teremtenünk, testvéri kézfogással érkezett volna Amerikába, amihez az ottaniak ki is nyújtották a kezüket. De kardcsapásokat, puskalövéseket, ágyúszót és vérengzést kaptak válaszul, könyörtelen hittérítőkkel, akik a szeretetet hirdető Jézus nevében tűzzel-vassal irtották az ottani hitet és hívőket.

Rómában a pápai trónról hiányzott a megfelelő ember, és emiatt a világ másik felén szinte teljesen megsemmisült egy testvéri civilizáció. És ezzel elkezdődött az a kettészakadás, amiből pár száz év múlva egyre élesebb politikai, gazdasági, vallási ellentétek lettek. Háború, hidegháború, terrorizmus és gazdasági válságok sora.

És az egész ott kezdődött, hogy egy Leonardo nevű fiatalember inkább rajzolással kezdett foglalkozni a történelmi tanulmányok helyett. 

– Igen, ez nekem is rémlik. De nem értem, hogy lehetett volna Leonardóból pápa? Ahhoz nem valamilyen nemesi családba kellett volna születnie?

– Próbáltuk, de nem tudott – folytatta nyugodtabb hangon Leon a magyarázatot. – Annyira más volt a szellemi energiája, hogy egyszerűen nem volt képes kapcsolódni a megfelelő nemesi család génjeihez. Nem tudott a Mediciekhez megszületni. Az energiája annyira szabálytalan volt, törvényen kívüli, hogy csak hasonló fizikai formában, törvénytelen gyerekként, házasságon kívül tudott erre a világra érkezni. Emiatt csúszott is egy kicsit a terv, de módosítottunk rajta, és így is megoldható lett volna. 

Az egész folyamat azzal a nagy felébredéssel indult, amit ma reneszánsznak neveznek. A szó újjászületést jelent, és pontosan megfogalmazza azt, ami történt.  Az a szellemi megújulás volt a csapatunk visszaérkezésének az eredménye. A legutóbbi, görög-római világunkból születtünk ide újra. Berobbantunk abba a sötét középkorba, és hoztuk abból a korábbi, tiszta szellemi múltból a világot felébresztő, világosságot árasztó tudást. Platónként, Arisztotelészként egyszer már elmondtuk, leírtuk, de közben elfelejtődött. Hát megpróbáltuk újra, más formában áthozni. Filozófia és elvont szavak helyett versekben, drámákban, képekben és szobrokban. Művészetben.  

Firenze volt a kiindulópont. Egymás után születtek oda a nagy energiájú emberek. Legelsőként 1265-ben Dante, aki megírta az Isteni színjátékot, és abban a pokol tüzére küldte a pápát. Aztán jött1304-ben Petrarca, a híres humanista költő. Leonardo Bruni, aki bár Arezzóban született1370-ben, de ő írta meg Firenze történetét, és sorra fordította az összes régi Platón- és Arisztotelész-szöveget. 1378-ban érkezett Ghilberti, az ötvös és szobrász, aki ötven évig dolgozott a firenzei Battistero két bronzkapujának domborművein. A Paradicsom kapuja 1452-re elkészült. Tőle tanult Donatello, aki az első emberi, büszke Dávid szobrot készítette 1433-ban.

Anyagi szinten a Medici család tagjai alapozták meg Firenzében a helyet, és biztosították a pénzügyi támogatást a későbbi művészeknek. Cosimo de Medici volt a Pater patriae, „A haza atyja”, aki 1434-től 1464-ig kormányozta Firenzét. Támogatta a tudományokat és a művészeteket, megalapította a platói akadémiát, a Medici-könyvtárat, lefordíttatta a Hermész Triszmegisztosz által írt Corpus Hermeticumot, és a megbízására nagyszabású épületek és művek készültek el. Neki dolgozott Brunelleschi, a híres építész, aki megalkotta a Firenzei Dóm csodálatos kupoláját.

Később az „il magnifico- a nagyszerű” Lorenzo de Medici, az unoka vitte tovább a reneszánsz szellemiséget 1469-től 1492-ig. Ő támogatta a fiatal Michelangelót is, és az ő idejében Firenze az akkori világ szellemi és művészi központja lett.

Firenzéhez, vagy a közvetlen környékéhez kapcsolódik Leonardo da Vinci, Michelangelo, Raffaello Santi, Botticelli, Cellini. És bár a szintén olasz, de Velencében született Kolumbusz érte el Amerikát, de aki a nevét adta az Új Világnak, Amerigo Vespucci, a másik nagy utazó és felfedező szintén firenzei volt. És Machiavelli, a nagy politikus is. 

És persze egész Itáliában születtek akkoriban a különleges, nagy volumenű művészek, mint amikor tavasszal egymás után bújnak elő a virágok a fényre. Boccaccio megírta a szabad szerelmet a Dekameronban, és közben megteremtette az olasz irodalmi nyelvet. Giotto új stílusú, érzelmeket és történeteket ábrázoló freskókat festett a korábbi merev ikonszerű alakok helyett. Verrocchio antik római stílusú, gyönyörű szobrokat készített, és később ő lett Leonardo első tanítója. Andrea Mantegna festő volt, és közben szenvedélyesen kutatta és dokumentálta az antik Róma maradványait. Masaccio és Piero felfedezték a festményeken a perspektivikus ábrázolás csodáját. Aztán ott volt a többi festő, például Giorgione és Tiziano a csodás színeikkel, vagy Tintoretto és Veronese érzelemdús képei…

Közben 1455-ben Gutenberg feltalálta a könyvnyomtatást, és 1469-ben már Velencében is működött egy nyomdagép. Az tudás egyre könnyebben elérhetővé vált. Európa-szerte jöttek az újabb művészek, nagy gondolkodók, Erasmus, Morus Tamás, Kopernikusz…

És mindez alig egy évszázad alatt megtörtént. Ennyi nagyszerű ember együtt egy ilyen különleges időszakban, egymást támogatva, és egymástól véve át a stafétabotot, vitték egyre tovább a fejlődést… – Leon, aki egyre lelkesebben sorolta a neveket, most megállt a beszéddel. Felnézett a mennyezeti freskóra, sóhajtott egyet, aztán jóval szomorúbb hangon folytatta. – Igen, ez eddig egy jól hangzó sikertörténet, egy szép fejezet a történelemkönyvből. A reneszánsz eszmének szinte a semmiből felbukkanó csodája, Firenze és Itália ragyogása.

De aztán egyszer csak vége lett.  Elhomályosult a fény. Egy hatalmas államférfi koronázhatta volna meg ezt az egész folyamatot, egy karizmatikus vallási vezető, aki képes lett volna az akkor világ nagy részét összefogni, és jó irányba vinni. De ő nem volt a helyén. Nem volt, aki tovább vigye a szellemi világosságot. Az energia elfogyott, és a világ visszasüllyedt a korlátoltságba, tudatlanságba, és ellenségeskedésbe. Az Egység helyett a kétségbe, a szétszakadásba torkollott a folyamat.

És mi is szétestünk, elaprózódtunk, elvesztünk. És azóta is keressük a szétszóródott részeinket, a szellemi testvéreinket. És aztán, ha megtaláljuk őket, az emlékekkel együtt gyakran a csalódottságot, a bűntudatot és az ellenségeskedést ébresztjük fel egymásban az öröm és az együttműködés vágya helyett. Fáj az a régi kudarc, és félünk az újabb csalódástól. Ezért csak halogatjuk a valódi felébredést, az igazi cselekvést.

Igen, magunkról is beszélek. Mi ketten is tehetnénk, és főleg tehettünk volna már jóval többet is. De mi sem vagyunk tökéletesek, bennünk is ott van a kudarc emléke. Ezért csak csöndben, titokban éldegélünk, és reménykedünk abban, hogy a fiatalok, az új nemzedék tagjai majd bátrabbak lesznek, mint mi voltunk. És lesz elég erejük, bátorságuk ahhoz, hogy újra hangosan megszólaljanak.

      

   Leon szavai megint a feladatról szóltak. Én viszont még mindig nem értettem, hogyan és mikor lehetett volna Leonardóból pápa.

– A pápák akkoriban elég fura szerzetek voltak, már rég nem Krisztus földi helytartói – folytatta Leon, a gondolatomra válaszolva –, és a megválasztásukban több volt az anyagi és politikai érdek, mint az égi inspiráció. A vallási működésük pedig nem a szent életről és a megváltó szeretet hirdetéséről szólt. Ekkor volt pápa VIII. Ince, akinek fiatal korában született egy fia és egy lánya is házasságon kívül, de ez nem volt akadálya annak, hogy 1484-ben megválasszák. A pápasága alatt, a politikai csatározások mellett ő volt az, aki hivatalossá tette a boszorkányok és eretnekek üldözését és kivégzését. És utána következett 1492-től a pápai trónon VI. Sándor, eredeti nevén Rodrigo Borgia, és az ő hírhedt rémuralma. Már bíborosként is megvolt a szeretője, akitől négy gyereke született, köztük Cesare és Lucrezia, akiket fel is használt a politikai cselszövéseihez. És Leonardo da Vinci ennek a Cesare Borgiának ajánlotta fel a szolgálatait, és tervezett neki hadigépezeteket a csatározásaihoz! – Leon hangja most az indulattól fulladt el. Draco viszont csak kesernyésen elmosolyodott, legyintett egyet, és ő folytatta a beszédet: 

– Ekkorra már úgyis el volt veszve az egész terv. A Borgia család csak azért juthatott hatalomra, mert már üres lyukak voltak a rendszerben, amiket ők észrevettek és kihasználtak. Eredetileg annak akartuk előkészíteni a terepet, hogy egy törvénytelen származású ember, vagyis a házasságon kívül született Leonardo is megválasztható legyen pápának. Ehelyett egy botrányos életű pápa törvénytelenül született gyerekei kavarták a politikai katyvaszt. Közben még a Medicieket is elűzték Firenzéből, megjelent a másik oldal képviseletében az őrült próféta, Savonarola, aki egymaga próbált rendet tenni egy felborult világban. Persze, hogy túlzásokba esett, belebukott, és máglyán végezte.

A Borgia-pápa, VI. Sándor halálakor a pápaság eszmeisége romokban hevert.

Ekkor kellett volna színre lépnie X. Leo pápának. Aki viszont nemrég még ökrök által vontatott tankokat tervezett Cesare-nek, ebben az időben meg éppen visszament Firenzében, és tőle szokatlan elmélyültséggel elkezdte festeni a Mona Lisát. Azért, hogy csináljon végre valami nagyszerűt, valami olyat, ami biztosan túléli őt, és hatást gyakorol az utókorra.

Kész röhej, ugye? A világot kellett volna megváltania, ehelyett egy képet kezd el festegetni!

Annyit sikerült elérnie, hogy az energia, már amennyi még ekkor megvolt benne, átment a művébe. És tessék, lett egy csodás alkotásunk, nézegethetjük évszázadok múlva is. A világ meg közben majdnem belefulladt a saját mocskába. Mert hiányzott a szellemi vezetője, aki azzal az újjászületett, reneszánsz szellemi fénnyel világosságot hozhatott volna neki.

  Draco beszéd közben egyre indulatosabb lett, eltűnt a fanyar mosolya, és kezdtem attól tartani, hogy mindjárt megint összetör valamit. Most elhallgatott, és helyette Leon vette vissza a szót. Kicsit viccesek is voltak így, egymást váltogatva, kiegészítve, mintha egy mérleghintán billegnének. Amikor az egyik nagyon felhúzta magát, akkor a másik nyugodtabb lett, és ő folytatta a történetet.

– Mindjárt túl leszünk a lényegen, és aztán már nem lesz min mérgelődnünk – mondta Leon a régi, békés hangján. –  Szóval 1503-ban, VI. Sándor halálakor nem tudtak kit választani, teljes káosz volt a bíborosok között, hatalmi patthelyzet. Végül, kényszermegoldásként a hatvannégy éves, beteg III. Piusz került a trónra, aki egyébként életvitelében pont az ellentéte lett volna a korábbi bűnös pápának. De sajnos alig egy hónap múlva meghalt.

Akkorra már kellő anyagi támogatást tudott mozgósítani a saját érdekében II. Gyula. Ő egy előző pápa, IV. Sixtus unokaöccse volt, és korábban már VIII. Ince megválasztását is hatékonyan segítette a háttérből. A Borgia-pápát megpróbálta megbuktatni Franciaországból szervezkedve, de nem járt sikerrel. Most viszont eljött végre az ő ideje. A tényekhez tartozik az, hogy bíborosként neki is született három lánya.

– Na ugye, még ebből a szempontból is jobb választás lett volna az a Leonardo da Vinci – szúrta közbe gunyoros hangsúllyal Draco. – Neki aztán sosem voltak nőügyei. Se neki, se Michelangelónak. Se szeretők, se feleség, se gyerek. Csak szép, fiatal férfimodellek meg festősegédek.

   Leon csillapítólag tette a kezét Draco karjára, de közben rám nézett.

– Mindannyian tudjuk, hogy miért volt így. Egymást keresték azok a régi szerelmesek, és tudták, hogy most férfitestben találhatnák meg a másikat. De azt is pontosan érezték, hogy reménytelen a találkozás, mert már túl messze kerültek egymástól. Csak a hiábavaló vágyakozás maradt. Leonardo inkább letiltotta magában az összes ilyen érzést, Michelangelo pedig romantikus versek tucatjaiban írta meg időskori, plátói szerelmét egy Tommaso de Cavalieri nevű ifjúhoz.

   Leon pillantásától valamiért elpirultam, és nem akartam végiggondolni, hogy mitől borult lángba az arcom. Térjünk inkább vissza a történelmi tényekhez.

– Ez is a tényekhez tartozik – mondta Leon mosolyogva. – Egy érdekes tény arról, hogy a reneszánsz két legnagyobb alakjának nem lett saját családja, nem lett biológiai örököse. Miközben még a pápáknak is volt gyereke, se Leonardónak, se Michelangelónak nem maradt itt a genetikai öröksége. Nem ért le az anyagba, csak szellemi szintről lehet újra és újra lehozni, különböző formákban.

Na, de térjünk vissza a történethez. Mindjárt itt a vége.  

Szóval Leonardo da Vinci helyett, aki ekkor már messze járt az eredeti élettervétől, 1503-ban megválasztották II. Gyula pápát, aki sokkal inkább hadvezér és politikus volt, mint szent vezető. 1513-ig uralkodott, és közben többször meg kellet védenie a pápai trónját.

De a sok hadakozás közben ő adott megbízást Michelangelónak, hogy fesse ki a Sixtus kápolna mennyezetét, ő vitázott vele azon, hogy mi legyen a képeken, és aztán hagyta rá a makacs művészre, hogy „csinálj, amit akarsz”. Raffaellóval pedig megfestette a pápai lakosztály, a Stanzák freskóit, köztük a legnagyobbat, az Athéni iskolát. Aztán Bramantéval megterveztette az új Szent Péter bazilikát.

És Michelangelo az ő monumentálisra tervezett síremlékéhez faragta ki Mózes indulattal telített szobrát, és az anyagból szabadulni próbáló férfiszobrokat. Vele volt folyamatos vitában és közben anyagi függőségben. Mert II. Gyula egy másik pápa helyét foglalta el. Azt a másikét, aki valóban létre tudott volna hozni egy Szent Szövetséget, amivel II. Gyula csak próbálkozott, akinek valóban jogosan járt volna az a hatalmas síremlék, és akinek a megbízása nyomán más képek kerültek volna a Sixtus-kápolna falaira. II. Gyula csak az árnyéka tudott lenni annak a másiknak. Bár megalapította az első latin-amerikai egyházat az Új Világban, de az a régi vallási szellemiséget képviselte. Az ő idejében volt a legnagyobb kiterjedésű a Pápai Állam, de ez semmi volt ahhoz a hatalomhoz képest, amire az a másik pápa képes lett volna.

De az a másik nem volt ott. 

Így a világmegváltó pápa működése helyett csak művészi alkotások maradtak, amik egyedül nem tudják megváltoztatni a világot. Csak akkor, ha az emberek meglátják bennük a Kaput. 

Közben azért a firenzei Medici-család próbálta menteni a menthetőt. Az 1475-ben született Giovanni de Medici rakétasebességgel elindult, hogy valamit pótoljon abból, amit az 1452-ben született Leonardo ekkorra már láthatóan elvesztegetett. Giovanni nyolcévesen már egy kolostor vezetője, vagyis apátja lett, tizenhárom évesen pedig bíborosnak nevezte ki VIII. Ince pápa. Tudatosan készült a vallási pályára, sokat tanult, de egyébként azokból az energiákból lett ő is összerakva, mint ami Leonardót is hajtotta.  Csak neki ezekből már jóval kevesebb jutott. Ő is életvidám ember volt, érdekelte a tudomány, a művészet, a szórakozás. A magánéletében azért legalább erkölcsös volt.

És II. Gyula halála után, 1513-ban a Medici család befolyásának és a saját erőfeszítéseinek köszönhetően pápává választották a harminchét évét alig betöltő  Giovanni de Medicit. Ő lett X. Leó pápa.

De hiába lett meg az eredetileg tervezett név, az esély és az energia ekkorra már elveszett. X. Leó támogatta a művészeket. Raffaellóval megfestette a Sixtus-kápolna oldalsó falikárpitjait. Michelangelót megbízta a firenzei San Lorenzo templom új homlokzata megtervezésével. Aztán a Medici-család síremlékéhez készíttetett vele szobrokat. De ezekkel is az történt, mint az előző pápánál: a monumentális terveknek csak kis részei valósultak meg, a szobrok nagy része elkészült, de nem az eredetileg tervezett, hatalmas méretű kompozíció részei lettek, csak töredékek. És a napaszakokat ábrázoló művek, a Hajnal, a Nappal, az Este és az Éjszaka férfi és nő képviselői már melankolikus, lemondó arccal, magukba fordulva gyászolják azt az elvesztett másik világot, amit nem sikerült megteremteni.

X. Leó ereje kevés volt a nagy feladathoz. Vezetőként megbukott. A hatalom kicsúszott a kezéből, a papság lezüllött, az emberek nem találtak már biztos kapaszkodót ebben a zavaros egyházban. A bizonytalanságban megerősödött a babonaság.

És akkor egy másik oldalról, másik utat mutatva 1517-ben Luther Márton messzehangzó kalapácsütésekkel kiszögezte új típusú vallási nézeteit a szászországi Wittenberg templomkapujára.  A protestáns, lázadó elvek gyorsan terjedtek, szétszabdalták a korábbi vallási hatalmat, és ezzel az új hittel indultak az emberek meghódítani Észak-Amerikát. Róma elnyomó, fensőbbséges katolikus vallását pedig 1519-től a spanyol Cortez vitte Dél-Amerikába. A szellemi Szent Szövetség, az Egység helyett tovább folytatódott a világ darabokra szaggatása. És ezek a darabok egyre ellenségesebben fordultak egymás ellen.

X. Leó 1521-ben, pár nappal a negyvenhatodik születésnapja előtt halt meg. Nem volt miért tovább maradnia. Az eredeti terv végleg kudarcot vallott. 

Utána egy elég ismeretlen, nem itáliai származású pápa, VI. Adorján próbálkozott úrrá lenni a káoszon, de másfél év után meghalt. Nagy viták nyomán 1523-ban újra egy Medici került a trónra VII. Kelemen néven, és igyekezett a reformáció viharában valahogy megtartani Róma hajóját. Utána jött 1534-től III. Pál pápa, aki a Mediciek Firenzéjében tanult, és jó barátja volt X. Leónak. És ő volt az, aki 1536-ban megbízta az akkor már hatvanegy éves Michelangelót, hogy fesse meg a Sixtus-kápolna falára az Utolsó ítéletet. 

Hát, megfestette. És ez a vége annak a régi történetnek, az elveszett X. Leó pápának. Az Utolsó ítéletben Michelangelo pontot tesz a mennyezeti freskósor végére. És azt üzeni nekünk, hogy elbuktunk. A Leonardo-örökösöknek ez az üzenet. A Kudarc. Hogy mindig emlékezzünk rá, mit halasztottunk el.

33. A múlt elmúlt

 

Arra eszméltem, hogy lihegve rohanok felfelé egy zöldellő domboldalon, edzőcipőben, farmerban, tehát újra a mostani életemben. Csak azt nem tudtam, mi űz vagy mi hív engem a dombtetőre, mert olyan lendülettel mentem, mintha az életem függött volna tőle. Aztán felértem, és már tudtam, hova jöttem. Kihez siettem ennyire.

David fent állt egy régi épület romos falán, és a mélységet nézte maga alatt. A várost odalent. Az arcán keserűség és könnyek nyoma.

Bennem viszont feltámadt az indulat. A fenébe, nem akarom, hogy ez itt egy középkori tragédia legyen! Nem egy drámát akarok megélni, azzal már úgyis tele van a múltam. Legalább a jelen legyen szebb.

– Ne menekülj el. Legalább most csináld végig. – Nem kiáltottam, csak kijöttek belőlem a szavak. És én csodálkoztam legjobban, hogy milyen nyugodtan csengenek. Úgy, ahogy Draco beszélt az obeliszknél.

David továbbra is a mélységet bámulta, de mintha a testtartása lazult volna. Most jöttem rá, hogy az előbb csak másodpercek választhatták el az ugrástól. És a racionális énem azonnal konstatálta, hogy lám, még ezt sem tudná jól csinálni. Hiszen egy alig húszméteres, füves meredély van alatta, valószínűleg bele se halna, csak jól összetörné magát. Jellemző rá, még a meghalással is csak felelőtlenül próbálkozik. Még ez sem komoly nála.

És ebben a pillanatban lett elegem az egészből. A David utáni vágyakozásból, reményekből és csalódottságból, ebből az egész kapcsolatból, ahol őt akarom elérni, emlékeztetni, felébreszteni. Elegem lett a kétségbeesett vágyból, hogy újra úgy akarok kötődni hozzá, mint abban a legelső, tengermélyi életben.

Most végre ráébredtem, hogy az a múlt már örökre elmúlt. Bármit tennék én, bármit is tenne ő, azt az egykori, ártatlan állapotot nem tudjuk visszahozni. Nem lehet eltörölni mindazt, ami azóta történt velünk, együtt és külön-külön is. Más ember lettem, soha többé nem tudnék benne olyan feltétel nélkül megbízni, nem tudnám olyan naivan és tisztán szeretni, mint régen. És ő sem lehet többé az az ártatlan, bűntelen ember, aki ott volt.

Kinőttünk a gyerekkorból, elvesztettük az ártatlanságunkat.

Ez van. Ezek vagyunk.

Itt áll egy férfi előttem, a múltjával, a hibáival, a tévedéseivel, aki most éppen az önmarcangoló kétségeivel van elfoglalva. Nem menthetem meg. Felnőtt ember. Ez az ő élete, az ő múltja, és ha úgy akarja, akkor az ő lehetséges jövője. Az ő döntése és az ő felelőssége, hogy mit tesz vele. Fölöslegesen rohantam ide. Már nem vagyunk összenőve. Az nagyon-nagyon régen volt. És már az is régi történet, amikor a feladat teljesítése összekötött minket. A szilánkok túl messzire pattantak egymástól. Az a pohár már nem fog többé összeállni.

Ő már David. Egy másik ember, nem az a régi. Egy önálló, szabad ember.

Megfordultam, és elindultam lefelé a domboldalon, vissza a városba. Vissza a saját, önálló életembe. A múltam persze jön velem, de éppen elég lesz nekem a saját múltam. Azt a másikat, azét a férfiét ezennel elengedem.

Nem néztem hátra. Hallottam a zörgést, de tényleg nem érdekelt, hogy David leugrott, lezuhant vagy lemászott arról a romos falról. Az az ő romos múltja már, nem az enyém.

Aztán egyszer csak ott állt előttem. Ezek szerint épségben lejutott a falról.

– Sajnálom, nagyon sajnálom – mondta. A szája széle remegett, és a hangja tele volt kétségbeeséssel. – Emlékszem, hogy mit ígértem, és annyira szégyellem magam, hogy gyenge voltam. Tudnod kell, hogy én megpróbáltam, de iszonyúan féltem. Rettegtem attól, hogy megint elrontom, hogy rossz vége lesz, hogy nem fejlődést fogunk hozni, hanem újabb pusztulást erre a világra. Emlékeztem a tervünkre, de a múltunkra is, és megbénított a félelem. Nem akartam újra ártani, ezért nem mertem belevágni. Nem mertem újra vállalni a felelősséget.

  Nem szóltam. Megértettem, amit mondott, de nem volt mit hozzáfűznöm. Igaz, erre eddig nem gondoltam, hogy az a régi emlék őt egy másféle csapdába ejthette. Én a szerelmemet vesztettem el, ő viszont a magabiztosságát. Annyira biztos volt régen abban a nagyszabású tervben, annyira kétségek nélkül vágott bele, hogy a kudarc után teljesen elveszíthette az önbizalmát. Oké, most már ezt is tudom. De ez nem változtat semmin. Mehetünk tovább, külön utakon.  

– Emlékszem rád is – folytatta David, és tétován a kezem után nyúlt. Egy félórával ezelőtt ettől még heves szívdobogást kaptam volna. Most csak megrándult a karom, és David keze azonnal le is csúszott rólam. Úgy állt előttem, lehajtott fejjel, pirosló arccal, mint az intőt kapott kisiskolás a tanító néni asztalánál. Persze, megint nem csinálta meg a házi feladatát.

Nem akartam így látni. Legalább az emlékeimben maradjon férfinak, erősnek, okosnak, határozottnak.  Ha az életben nem is tudott az lenni.

Elfordultam, szó nélkül elléptem mellette, és mentem tovább lefelé, vissza a városba.   

– Te vagy a Mona Lisa képen, tudod? – szólt utánam. Megrántottam a vállamat. Na és? Sokra megyek vele. Persze, hogy tudom. Ott vagyok a Pieta Máriájában, mint az ártatlan Lány, Mona Lisában az érett Nő, és Szent Annaként én vagyok az Anya. Megvan a Nő teljessége. És aztán?
Mi ketten tudjuk ezt. De ez nem változtatja meg a történelmet.

Mentem lefelé határozott léptekkel, nem néztem vissza, és nem vártam, nem reméltem, nem akartam, hogy utánam jöjjön. Nem is jött.

Leértem újra a nyüzsgő városba, egyenesen Leon boltjához. Ez most egy biztos pont volt. Szükségem volt rá, hogy stabilizáljam ezt a most szerzett belső határozottságot. Tudni akartam, szavakkal is megfogalmazva, mit festettem egykor régen arra a mennyezetre. Emlékezni akartam az egykori önmagamra, a régi céljaimra, hogy aztán azt a múltat is elengedhessem végre.  

Leon és Draco úgy üldögéltek a szobában békésen teázgatva, mintha valakire várnának.

– Rád vártunk – válaszolt Leon a gondolatomra. – Tudtuk, hogy visszajössz, és kíváncsiak vagyunk, mire jutottál.

– És megkaptuk a választ is – tette hozzá Draco. – Szemmel láthatólag megváltoztál. Nem láttam még Michelangelo-örököst ilyen nyugodtnak. Ezek szerint valamit már megoldottál.

– Mit jelent az, hogy Michelangelo-örökös? – kérdeztem.

– Pontosan azt, amit gondolsz magadban. Azt, hogy te is egy darabkája vagy annak a régi, nagy szellemi lénynek, aki ötszáz éve ezt a freskót festette. Az örököse vagy annak a nagy Egésznek, ami a kudarc miatt darabokra tört. Egy kis rész, aki örökölte a feladatból is a saját darabkáját. Ugyanúgy, ahogy mi annak a másik nagy szellemnek a szilánkjai vagyunk, és próbáljuk teljesíteni a saját feladatunkat.

   Pislogtam párat, mire rájöttem a nyilvánvaló tényre. Ha én Michelangelo örököse vagyok, akkor ők ketten… vagyis Daviddel együtt már hárman…. ők Leonardo örökösei. De akkor ők is a részei annak a régi, tengeri fiúnak? Nem, az nem lehet, azok annyira másfajta érzések voltak.

– Hát, elég bonyolult ez, ha innen, emberi szemszögből nézzük – mosolygott Leon. – Hiszen valójában mi mindannyian egyek vagyunk. És ezt most nem spirituális elvként mondom, hanem gyakorlati tényként. Egy nagyon-nagyon régi időben mi egységként éltük meg magunkat, csak külön formákban nyilvánultunk meg azért, hogy jobban megismerhessük önmagunkat, felfedezhessük a rejtett tulajdonságainkat is. Olyanok voltunk, mint egyetlen, egységes test, különböző formájú végtagokkal. Aztán kissé jobban elkülönültünk, hogy még alaposabban ráláthassunk önmagunkra. És ezek a részeink kezdtek önállósulni, máshogy gondolkodni, más-más tulajdonságokat hangsúlyozni, és egyénné válni. Ez is jó volt, növelte a tapasztalás lehetőségét, érdekesebbé tette a kapcsolódásokat, változatosabbá a cselekvést. És régen még tudtunk újra eggyéválni is, ha erre volt szükség. Egy-egy nagy feladat érdekében a részek összefogtak, az egyéniségüket beleolvasztották a közös lénybe, hogy újra naggyá váljanak, és az eredmény is kellően nagy lehessen.

Sokszor, sokféleképpen megéltük ezt. Amikor ezen a bolygón szükségessé vált valamilyen nagy változás, akkor összefogtunk, és létrehoztuk azt. Mondhatom úgy, hogy egy nagy Szellem működött itt, aki időnként részekre bontotta önmagát, vagy úgy is, hogy volt egy nagy szellemi csoport, aminek a tagjai a cél érdekében időnként eggyé váltak.

De nem csak a mi csoportunk létezett, és létezik darabokban ma is. Vannak mások, másféle célokkal, köztük olyanok, akik hozzánk hasonló fejlődési utat szánnak ennek a világnak, és olyanok is, aki más tartanak jónak, mint mi. Nem vagyunk egyformák, se kicsiként, se nagyként. Ettől olyan érdekes és színes itt ez az élet.

32 A közös múltunk Itáliában

A Pieta után még mindig reménykedtem. Kifaragtam Dávidot, az élő, energikus, gyönyörű férfit. A kis embert, aki óriás lesz a saját erejéből. Én, akinek a teste olyan volt, mintha egy ügyetlen szobrász agyagból trehányul dobta volna össze, az elnagyolt arcvonásaimmal, az eltorzult orrommal, én, a csúnya és boldogtalan kis emberke megteremtettem magamból az ideális férfit. Megszültem magamból Őt. Ott magasodott Firenze főterén, és mindenki csodálta.

Leonardo pedig eközben megfestette a Mona Lisát. Ő, a gyönyörű férfi, aki egyébként csak lányos alkatú fiúkat festett, és akit annyira érdekelt a torz arc, az idomtalan test, hogy vázlatfüzeteket rajzolt tele ezekkel az ábrákkal. Ő, aki a legtöbb művét csak vázlatként készítette el, aki félbehagyta a festményeit, mert csak az ötlet érdekelte, ezt a női portrét évekig finomítgatta. Ez volt az egyetlen dolog, amit végigvitt az életében a tökéletességig.

Én megalkottam a tökéletes Férfit. Ő megfestette az ideális Nőt.

Majdnem sikerült a kapcsolódás.

                               

                       

Mert ezek után egyszer, egyetlen egyszer majdnem sikerült valamit közösen összehoznunk. Amikor kész lett a Dávid szobor, mindketten Firenzében voltunk. Ott, ahol az egész elkezdődött. A nagy tervünk főhadiszállásán. Leonardo ekkor már régen letért az eredetileg tervezett útjáról, már a legelején a könnyebb utat választotta, művészkedni kezdett a komoly tudomány helyett, aztán meg mindenfélével foglalkozott, az összes tudománnyal, hogy valahogy betöltse a hiányzó űrt, ami benne is ott volt. Mindennel foglalkozott, és semmivel sem ért el látványos eredményt. A nagyra tartott találmányai játékos ötletek voltak csupán, légvárak, amiket abban a korban semmire sem lehetett használni. Elfelejtődtek, aztán több száz év múlva újra fel kellett fedezni őket. Egy komolytalan, játékos kamaszgyerek volt, egy be nem váltott ígéret, egy fel nem nőtt, eltékozolt képességű zseni. És ő, aki szavakban olyan nagy humanista volt, beállt a véreskezű Cesare Borgia szolgálatába, és különböző hadigépezeteket tervezett a hadjáratához. Persze, a legtöbb azok közül is csak ötlet maradt.

És akkor felkértek mindkettőnket, hogy fessünk freskót a firenzei Palazzo Vecchio tanácstermének egy-egy falára. Ő az anghiari csatát, én a cascinai csatát. Ha sikerül, az a terem tele lett volna látványos, lüktető férfienergiával. És onnan, a főhadiszállásról, a firenzei tanácsteremből elindulhatott volna még valami fontos és jó dolog.   

És ezzel valami apró töredéket még összegyúrhattunk volna az eredeti terv helyett, még tehettünk volna valamit közösen. Legalább egy kis szimbolikus egységet hagyhattunk volna magunk után. Még lehetett volna egy, legalább egyetlen közös harcunk.

Én megrajzoltam a kartonokat, a gyönyörű, meztelen férfialakokat. Ő is elkészítette a vázlatait, az érzelmek uralta, eltorzult arcokkal, kicsavarodó testekkel, formákat feszegető indulatokkal. Megvártam, mi lesz belőle, meddig tart a lendülete. Előttem született huszonhárom évvel, hagytam, hogy ő kezdje el itt is a közös munkát.

Reménykedtem. De újra csalódnom kellett. Leonardo nem nőtt fel. Nem lehetett rá számítani. nem lett harcostárs még ebben a kis pót-tervben sem.  

Elkezdte a festést, a szokásos ötletrohamával, újító lendületével. Viaszos alapra vitte fel a festéket, mert valami újat akart már megint. Aztán az alapozás megfolyt, a kép tönkrement, ő meg otthagyta az egészet. Elment Milánóba, és geológiával meg anatómiával kezdett foglalkozni. Akár egy felelőtlen kölyök, aki még keresi, hogy mi legyen, ha majd egyszer nagy lesz. De sosem nőtt fel.

Ekkorra már nagyon messze eltértünk az eredetileg tervezett úttól. Lemaradtunk arról a szebb jövőről, amit nekünk kellett volna megteremtenünk. Leonardo továbbra is szórakozásba menekült a felelősségteljes feladata elől, mi pedig megpróbáltuk menteni a menthetőt.

Kolumbusz már felfedezte Amerikát, de azt a spanyolok hódították meg, aztán a többi nép, és nem mi vittük át az új kultúrát az ősi világba. Nem csak a saját országunk fejlődését buktuk el, hanem egy egész kontinens boldogságát vesztegettük el, és helikopter meg ejtőernyő tervek, tükörírással írt, gyerekes jegyzetfüzetek maradtak csak az utókorra a diplomáciai titkos szerződések helyett.

Már megint összedőlt egy világ miatta. Miattunk.    

Megfestettem a Sixtus-kápolna freskóit. Egy idegen, nem közénk tartozó pápának, és megpróbáltam beletenni az Üzenetet, hátha egyszer majd valaki emlékezni fog, megérti, és helyettünk továbbviszi azt. És hogyha valamikor mi visszatérünk ide, megtaláljuk a múltunkat.

Na, ott egyszer még segített Leonardo.  Kiegészítette azt, amit én nem tudtam megfesteni. De aprócska kárpótlás volt ez az egész veszteséghez képest. És ahogy a freskót sem értik, nem látják az emberek, a kiegészítést sem fogják fel.

Én a freskósoron nem tudtam megfesteni Éva teremtését. Nem találtam meg az odaillő képet. Ezért a fiatalkori vázlataimból odakentem a falra egy köpenyes alakot, egy hajlongó nőt, egy esetlen, fekvő férfit. És abba is akartam hagyni az egész küszködést. Pénz se volt hozzá, kedvem sem volt hozzá. 

De abban az évben Leonardo bemutatta a Szent Anna harmadmagával című képét. Készen, befejezetten. Ott volt rajta a Nő teremtése. Persze, ezt ugyanúgy nem látták meg az emberek, ahogy a freskóimból sem olvasták ki az üzenetet. De legalább megvolt a kép, és betöltötte azt a hiányzó helyet, ami a freskósorból kimaradt. 

És folytattam a festést, újult erővel, és elkészült Ádám teremtése. Pontosabban az a rész, amit az emberek ennek neveznek. És nem látják rajta, hogy ez nem teremtés, hanem kapcsolatfelvétel. Az égi világ kapcsolatot talál a földi élettel.

Ez van rajta, de erre még ma is vakok az emberek.

Tehát folytattam a festést, beletettem mindent, amit akartam, az energia kiszakadt belőlem, és vitt magával. Elkészült a mű, és ott volt benne mindaz, amit át akartam adni ennek a világnak. És tudtam, hogy úgysem értik meg, semmit sem értenek belőle, mert az, aki szavakká formálhatná az Üzenetet, éppen matematikai feladványokon töri a fejét.  

Pedig azon a Szent Anna képen megmutatta, hogy emlékszik. Ott a képen a Nő, Mária, aki a másik Nőből, Annából születik meg. Nem egy öntudatlan férfi oldalából, egy téves mese alapján, hanem egy nagyobb Nő testéből. És ők a Természet ölén ülnek, az ember nem járta, vad tájban, az ősi világból. A Természet Anya megszüli Szent Annát, ő megszüli Máriát, aki világra hozza a Fiút. Akiből majd lesz a szelíd férfi, a világ Megváltója.

Ezt festette oda Leonardo. És most, mintha a világ összes tudása itt lenne bennem, hallom a ritmusát, hogy ezt a történetet hogyan regélte el egy ősi magyar imádság:

„Ég szülte Földet,

Föld szülte fát,

Fa szülte ágát,

Ága szülte bimbaját,

Bimbaja szülte virágát,

Virága szülte Szent Annát,

Szent Anna szülte Szűz Máriát,

Szűz Mária szülte Jézus Krisztust –

Világ megváltóját.”

A férfiakat nem tudtuk Leonardóval együtt megfesteni Firenzének. A Nő titkát viszont megmutattuk, egymástól függetlenül, mégis egymásnak válaszolva. A Sixtus-kápolna mennyezetén ott a hamis kép. Ott virít a többi között, és süt róla, hogy hamisítvány. Nem tartozik bele a sorba. Ez egy nem igazi kép. Ez itt a hazugság. Az a titok, hogy vedd észre, nem ez az igazság.

Helyette ott van Leonardo festményén a megfejtett titok. Ez nem Mona Lisa titokzatos mosolya. A természeti táj viszont hasonló, csak még egy korábbi, ősi állapotban. Itt nincs út és híd, itt parttalan még a víz, és csak a Természet erői formálták a vidéket.

Itt is három alak van. A középső, Mária előredől, mint a freskón Éva, de nem tétova leányzóként hajlong egy öreg férfi előtt, hanem anyai törődéssel nyúl egy ifjú férfi, a saját gyermeke után. Itt ő a férfi Teremtője.   

Őt pedig egy másik nő teremtette meg, és tartja az ölében, mint egy gyermeket. Szent Anna, akinek az arca az én Pietám nőalakjának idősebb változata. 

Ha valaki megnézi, láthatja a hasonlóságot. Ugyanaz az arc, a kendő a fejen, a ruha kerek kivágása a nyaknál. De ez a nő nem gyászol, hanem mosolyog. Derűsen nézi a teremtményeit. Mária jobb karja mintha Szent Anna vállából nőne ki, azzal a karral öleli az eleven fiút, amivel a Pieta Máriája a halott testet tartja.

Itt van hát a Nő teremtésének a titka. Akinek van szeme, láthatja. 

Ezt legalább megcsináltuk. De közben elvesztettük az új világot.