10. Éjszaka David otthonában

  Hallgattam Davidet, és arra vágytam, hogy csak mondja, mondja tovább, beszéljen, bármit is mond. Mert most mindent értettem. Nem a szavakat, hanem valahol mélyen a lényeget. Ha az atomfizikáról mesélne, most biztosan azt is megérteném.  

És életemben először azt éreztem, hogy VAGYOK. Benne vagyok ebben a világban, stabilan, létezően. ÉLEK. Van testem, dobog a szívem, érzem, ahogy a levegő áramlik a tüdőmben. Vannak valódi gondolatok bennem, nem csak kétségbeesett, túlélésért küzdő, gyötrődő eszmefuttatás zajlik a fejemben, hanem valami jóval nyugodtabb, mélyebb, egységesebb rend formálódik belül. És tele vagyok érzelmekkel. De ez most nem a változékony remény, nem a kínzó vágy, és főleg nem a jól ismert fájdalom, hanem egy eddig nem érzett, nyugodt öröm. Biztonság.

Itt vagyok, David közelében, őt hallgatom. A helyemen vagyok. Ebben a világban az egyetlen hely, ahol lennem kell, ez a kis római szoba, Daviddel. Ha itt vagyok, jó helyen vagyok.

  David belelendült a beszédbe, és lelkesen magyarázott tovább:

– Draco nagyon szemléletesen osztályozza a művészi alkotásokat. Az ő sorrendje szerint van a grafiti, a tapéta, a poszter, az ablak és a kapu. Szerinte van olyan festmény, ami csak egy grafiti a falon, elcsúfítja a környezetet, ami nélküle jobban nézne ki. Aztán van a tapéta, amitől már szebb a látvány, hozzátesz valamit a világhoz, díszít, javít rajta. Aztán a poszter már mutat valamit egy másik valóságból, bár még csak egy sima papírlapként.

Az igazi művészet az, amikor a festmény egy ablak egy másik világra, rajta keresztül át lehet látni a múltba, jövőbe, vagy egy másik dimenzióba. Amikor az alkotás teret nyit, kitágítja a látóhatárt, nagyobb szabadságot ad a léleknek.

A tökéletes mű pedig nem csupán egy ablak, nem csak átnézni lehet rajta, hanem kapu, amin át is lehet lépni abba a másik, létező világba. A valódi művész teremt. De nem egy másik világot, mert az már van, hiszen rengeteg más világ van itt mellettünk, előttünk, mögöttünk, a térben és az időben is. A művész az átjárót teremti meg. Kaput nyit, hidat épít, és ezzel érzékelhetővé, felismerhetővé és átélhetővé teszi azt a másik világot.

 Ez a felosztás a festményekre vonatkozik, de az elv alapján minden más alkotást is be lehet sorolni ezekbe a kategóriákba. Egy szobor, fénykép, bármilyen tárgy, de egy vers, regény, sláger vagy film is ugyanígy tud hatni. Van, amitől rosszabb, zavarosabb lesz ez a világ, van olyan, amitől szebb, és van, ami elvarázsol, elrepít, felszabadít, megváltoztat. Na, az a művészet.

Leonardo híres freskója, az Utolsó vacsora például csak egy ablak. Lehet csodálni, mármint azt, ami megmaradt belőle, mert a színek nagy része elveszett már róla. Lepergett a vakolattal együtt, mert Leonardo nem művész volt, csak egy örök kíváncsi, kísérletezgető tudós. De a maradékban még ma is ott van valami különleges rés, ahol átkukucskálhat az ember valahova, és érzi, hogy több van itt, mint pár kopott folt a falon. De a Mona Lisa már egészen jól sikerült neki. Ott tényleg kapu van a képen, ami egy különleges térbe visz, Leonardo titkos világába. De az a látvány mégsem okoz olyan nagy változást az embereknél, mint Michelangelo freskói. A Mona Lisa kíváncsivá tesz, megfog, elgondolkodtat, de aztán megy tovább az ember, nem változik meg tőle az élete. Leonardo csak egy behatárolt, érdekes kis világba visz át, Michelangelo viszont a végtelenbe, a Mindenségbe. Abba a Mindenségbe, ahol minden kérdésre megvan a válasz, ahol minden rész kiegészül, ahol a Teljesség van. Amitől az ember teljessé válhat, mert ott mindent megtalál, amire szüksége van.  

  Ahogy hallgattam Davidet, olyan egyszerűnek és érthetőnek hangzott ez az egész. De az utolsó mondatoknál a bennem levő tapasztalat ellenkezett azzal, amiről ő beszélt. Igazán jó lett volna elhinni, hogy a kapun át a Teljességbe léptem be, de az én élményem nem erről szólt.

– Várj ­– szóltam közbe. – Ez olyan szépen hangzik, de akkor lehet, hogy én mégsem jól csináltam valamit. Én ott a kápolnába a látványtól a semmibe zuhantam bele, féltem, rosszul lettem, pánikba estem. Sehol sem volt az a tökéletes mindenség és béke, amit meg kellett volna élnem.  

– Semmi gond, az is teljesen normális reakció – mondta mosolyogva David. – Valójában ezt nevezik Stendhal-szindrómának, amit megéltél. Az ember először a benne levő legerősebb érzéssel szembesül, aztán a félelmeivel, a hiányérzetével, meg minden egyéb negatív dologgal. Mert ez is a Teljesség része, ez is az ember része, még akkor is, ha ezeket elnyomta magában. A kiegészüléshez minden érzésre, gondolatra és emlékre szükség van. Először jönnek a negatívak. Az embernek először le kell szállnia a saját poklának a mélyére, és utána tud majd felmenni a mennyországába. Ha sok fájdalmas emlék van odalent, akkor elég hosszú az út. De aki már átlépett a kapun, az nem fordulhat vissza. Legfeljebb elakad félúton, ha rágörcsöl valamelyik sérülésre, és nem tud továbbhaladni miatta. Hát akkor az is lehet, hogy megőrül, belezavarodik a helyzetbe. De ha csak leltárnak tekinti az ember, ha képes végignézni és továbbmenni, akkor egyszer véget érnek a szomorú emlékek, és utána jön a kiegészülés, a Teljesség.

– Biztos? – kérdeztem reménykedve. Azt vártam, hogy David határozottan bólint, és megnyugtat. Csak egy kis megerősítést akartam. De kár volt megakasztanom a lendületét. David váratlanul elhallgatott, beharapta az alsó ajkát, és láthatólag zavarba jött.

– Nem tudom – mondta rövid szünet után, jóval bizonytalanabb hangon, mint korábban. – Mindez, amikről beszélek neked, nem a saját élményem. Ezeket Draco mondta, és én hinni akarok abban, hogy ez így van. És legbelül hiszem is. Csakhogy ez a hit mégsem elég ahhoz, hogy én is megéljem mindezt. Úgyhogy vagy a hitem kevés, vagy… vagy lehet, hogy mindez csak egy szépen hangzó elmélet. Nem tudom. Sok embert láttam, akiket Draco hozott ide, és megvolt nekik ez az élmény. A többségüknél olyan félelmekkel járt, mint nálad is. Draco azt mondta, hogy utána majd jobb lesz nekik, és én elhittem. De nem tudhatom biztosan, hiszen később nem találkoztam már velük, hazautaztak. Voltak, akinek pozitív tapasztalata volt, ők vidáman, felszabadultan mentek el innen, de náluk sem tudom, hogy vajon meddig tartott ez az érzés. És amikor kiderült, hogy Draco is csak beszél ezekről a dolgokról, de valójában ő sem élte meg a folyamatot, akkor végképp elbizonytalanodtam.

És most itt vagy te. Azt mondod, félelmetes volt, amit tapasztaltál. Én mégis olyan teljesnek, egésznek látlak, mint még soha senkit. Zavarba hoz az a magabiztos erő, ami belőled árad. Próbálom elnyomni az érzést, de  attól még ott van bennem az irigység, a… nem is tudom, talán féltékenység is, hogy ki vagy te, aki ezt ilyen jól csinálja, mitől vagy ennyivel több, mint én, neked miért sikerült… és nekem miért nem?

Nem tudom, mennyi az igaz Draco elméletéből, de számomra te vagy az élő bizonyíték arra, hogy van valami titok, van valami erő a freskókban, mert érzem azt, ami belőled árad. És abban az egyben biztos vagyok, hogy a belőled sugárzó energia ugyanaz, mint ami Michelangelo műveiben is ott van. Ezt tényleg érzem, ez egy képesség nálam. És ettől csak még frusztrálóbb az egész. Én magyarázok neked mindenféle elméletekről, miközben benned ott van a lényeg. Nekem csak szavaim vannak erről, neked viszont energiád van ebből a titokzatos forrásból. Úgyhogy most, amikor te kérdezed tőlem azt, hogy mindez biztos-e, nem tudok válaszolni neked, csak nagyon hülyén érzem magam.

  Ugyanott ültem az ágyon, ahol az előző percekben is, de mégis úgy éreztem, hirtelen megnőtt köztünk a távolság. David most nem nézett rám, a takaró ráncait simogatta lehajtott fejjel. Nem tudtam, mit mondjak. Az én valóságom, a zűrös, nem működő, kudarcba fulladt életem annyira másmilyen, mint amit ő gondol rólam. Ha elmondom, milyen vagyok igazán, csalódni fog bennem. Ha nem mondom el, akkor túl nagynak képzel, és emiatt van zavarban. Nem tudom, honnan érzi ezt a nagy erőt meg magabiztosságot, ami szerinte bennem van. Most mondjam azt neki, hogy még ebben sincs igaza, ezt sem jól érzi? Cáfoljam meg az egyetlen dolgot, amit biztosra vesz?

Én is hallgattam. Jó lett volna még beszélgetni, tele voltam kérdésekkel, de ezek után nem mertem feltenni őket. Féltem, hogy tovább csökken az a belső jó érzés, ami eltöltött. Mert azért ez még megvolt bennem. Igaz, hogy kissé megbillent az a nagy biztonságérzet, ami korábban volt, de azért megmaradt az alap. Vagyok, és jó helyen vagyok, mert David közelében vagyok. Kissé ugyan távolabb, mint az előbb, de még mindig ez a lehető legjobb hely, ahol lehetek.

A testem elnehezült, mintha rám zúdult volna az összes eddigi élmény fáradsága. Most jöttem rá, hogy nagyon hosszú volt ez a nap, a Brooklyn-hídtól a római kis szobáig. Nagyot ásítottam. David megkönnyebbülten állt fel az ágyról.

–  Látom, fáradt vagy. Feküdj le nyugodtan itt, én majd a padlón alszom a hálózsákomban.

  Bólintottam. Nem mondtam, hogy szívesebben aludnék vele egy ágyban, és elfojtottam az összes többi gondolatot, ami még ehhez a témához felmerült volna bennem. Rendben, aludjunk. Végül is egy szobában leszünk, pár méterre egymástól. És nekem már ez is nagyon-nagyon jó.

Nem vetettem le a ruhámat, csak úgy, ahogy voltam, David pólójában, melegítőjében bújtam be David paplanja alá, fejem alatt az ő kispárnájával. Lehet, hogy a teste a szoba túlsó felén fekszik, de az illata itt van velem. És vele akarok álmodni.

Azzal lecsukódott a szemem. És álmodtam.

9. David otthonában

A váratlan hangra összerezzentem. David kopogott be az ajtón, és azt kérdezte, minden rendben van-e? Tudtam, hogy válaszolnom kellene, de nem jött ki a hang a torkomon. Csak bólintottam. Tudom, hülyeség, a csukott ajtón túlról kérdeznek, én meg bambán bólogatok ezen az oldalon. Olyan, mint egy vicc. David megismételte a kérdést, már hangosabban, én újra bólintottam, kétszer is. Persze, minden rendben van, jól vagyok. Csak éppen nem tudok megszólalni, nem merek megmozdulni, egyébként pedig arra vágyom, hogy öleljen át, csókoljon meg, vigyen az ágyába, és olvadjunk össze úgy, pontosan úgy, mint akkor régen a tenger mélyén. És ha lehetne még egy kívánságom, hát akkor azt kérem, hogy ezzel az élménnyel haljak is meg, ezzel az utolsó, boldog pillanattal fejeződjön be ez az egész, túl hosszúra nyúlt színházi előadás. Menjen le a függöny. És ha így lesz, akkor megérte. Megérte az egész eddigi élet, minden bánat és szenvedés. Csak legyen még egyszer, egyetlen egyszer olyan mámorító érzés bennem, had merüljek el abban az egységben, abban a végtelen boldogságban.

Itt tartottam a gondolataimmal, amikor Davidnek elege lett a csendből, és aggódó arccal benyitott a fürdőszobába. És orrba vágott az ajtóval, mivel én ott álltam, közvetlenül előtte.

Megszédültem, megtántorodtam, bizonytalan mozdulattal a zuhanyfüggöny felé nyúltam, de nem értem el. Elestem volna, de David elkapott.

Ott voltam végre, amire vágytam, David karjaiban. De sajnos nem az álomban, hanem a szokásos valóságomban. És ebben a világban mindketten zavarba jöttünk a helyzettől. David arca vörös lett, gyorsan elengedte a derekamat, és mentegetőzni kezdett, hogy rám nyitotta az ajtót. Éreztem, hogy én is elpirulok. Nehéz lett volna megmagyarázni, hogy miért nem válaszoltam a kérdéseire.

Inkább kimentem a szobába. Ott David közben viszonylagos rendet csinált, elpakolt a székekről is. Leültem az egyikre, David pedig az asztal túloldalán, jó távol tőlem foglalt helyet, mintha tartana tőlem. Pár másodpercnyi zavart csönd után felugrott, a hátizsákjában kezdett kotorászni, majd elővett pár bankjegyet, és elém tette az asztalra. Aztán gyorsan beszélni kezdett:

– Ez még a tiéd. A táskádból eshetett ki, és csak későn vettem észre. Sajnálom, hogy ezzel gondot okoztam neked. Amikor megtaláltam ezt a pénzt a rajzmappám mellett, visszasiettem a hídhoz, de már nem voltál ott. Mindenhol kerestelek. Elmentem a nagykövetségre, végigtelefonáltam a különböző szállodákat, aztán végigjártam a pályaudvarokat. Kimentem a reptérre is, de sehol sem találtalak. Láttam, hogy nem volt nálad hitelkártya, és fogalmam sem volt, hogy mihez kezdesz pénz nélkül. Aggódtam érted… és lelkiismeret-furdalásom volt miattad. Ha nem hagylak olyan hirtelen faképnél ott a hídon, akkor észrevehetted volna, hogy hiányzik a pénzed, és még időben szólhattál volna. Sajnálom, hülye voltam. ­– Lassan múlt a feszültség köztünk, David szája az ismerős mosolyra húzódott, én is éreztem, hogy már nem lángol az arcom. Végül is két felnőtt ember beszélget itt egymással. Legalábbis látszólag.

– Köszönöm, hogy megtaláltál. Igazán rendes volt tőled – mondtam, és magamban nagyon örültem, hogy egészen normális hangon meg tudtam szólalni.

– De mi volt veled ott az utcán? – kérdezte David. – Úgy néztél ki, mint egy alvajáró. Csukott szemmel álltál a járda szélén, amikor észrevettelek. Rád kiáltottam, de nem reagáltál. Azután pedig éppen akkor léptél le a járdáról, amikor a busz odaért, nekimentél teljes lendülettel az oldalának. Az utolsó pillanatban rántottalak el, különben a kerekek alá estél volna. Ha nem lett volna lehunyva a szemed, azt hittem volna, hogy direkt meg akarod ölni magad.

  Na, újra visszatért a lángolás az arcomra. Most mit mondjak? Azt, hogy én tényleg öngyilkos akartam lenni, csak nem itt és most, hanem előző éjjel, még New Yorkban? És amikor a járdán látott, akkor én éppen a fehér fénybe akartam belépni? Egy illúzióba, amiből aztán majdnem halál lett? És hogy furcsa és csodálatos emlékek bukkantak fel bennem, és az egyikben ő is szerepel?

Hallgattam. Aztán megköszörültem a torkomat, és nyeltem egyet. És rájöttem, hogy már nagyon régóta szomjas és éhes vagyok. A gyomrom hangosan megkordult.

David felpattant a székről.

– Ó, de udvariatlan vagyok. Hiszen pénz nélkül te ételt sem tudtál venni magadnak. Csinálok egy gyors omlettet, jó lesz?

  Hálásan bólintottam. David gyakorlott mozdulatokkal nekilátott az ételkészítésnek, közben teát is főzött nekem, és hamarosan együtt vacsoráztunk az asztal mellett. Úgy, mint két összetartozó ember. Két olyan ember, aki régóta ismeri egymást. Azt éreztem, hogy még sosem ettem ilyen jóízű omlettet, és sose ittam ilyen finom teát. Persze, tudom, az éhes embernek minden ízlik. De ez nem csak étel volt. Ebben ott volt David mozdulata, mosolya, törődése. Csak néztem őt, és úgy tűnt, hogy az arca időnként összemosódik azzal a másik világbeli arccal. Igaz, hogy abban a régi emlékben nem szerepelt olyan esemény, hogy ő főzött volna nekem, igazában arra se nagyon emlékszem, hogy ott miket ettünk. Azok az emlékek a szerelemről szóltak. A mostani események meg arról, hogy milyen kedves, gondoskodó, figyelmes. Jaj nekem, mi lesz ebből…

Mi lesz, ha megint beindul a történet, és újra végigfut a keserű végkifejletig, a csalódásig! Kell ez nekem? Már megint?

Befejeztük az evést, David el is mosogatott. Ez is tetszett benne, hogy van, amiben laza tud lenni, másban meg precíz és gyakorlatias. És ha belegondolok, rólam még soha senki nem gondoskodott így. Még anyám sem. David hozathatott volna egy pizzát is innen a sarokról, de ő saját kezűleg készítette el nekem a vacsorát. Egyre vonzóbb az egész ember, ez az itteni, a valóságos férfi, akkor is, ha megpróbálom elkülöníteni azoktól a régi emlékektől.

Aztán újra leültünk, de most már az ágyra kuporodtam fel, a párnákkal kényelmesen megtámasztottam magam, David meg odaült a közelembe. Aztán, mintha újra zavarba jött volna, most ő köszörülte meg a torkát, mielőtt megszólalt.

– Elmeséled, milyen volt? – kérdezte szinte szégyenlősen.

Hirtelen nem tudtam, mire gondol. Melyik élményemet kellene neki elmondanom? Csak nem tud valamit ő is a tengeri világról?

– Micsoda? – kérdeztem vissza bizonytalanul.

– Az élmény a Sixtus-kápolnában. Ne haragudj, hogy a hídon úgy letorkoltalak. Tudod, ez az én gyenge pontom. Valójában irigyellek azért, hogy neked az első látogatásnál, azonnal megvolt az áttörés. Én már tucatszor jártam ott, Dracoval és egyedül is, de nálam semmi eredmény. Semmi, csak a szép képek. Nekem nem nyílik meg a Kapu. Neked meg egyszerre sikerült. 

– Én igazából nem is tudom, hogy mi volt ez. Draco csak azt a Stendhal-szindrómát mondta, meg pár ködös dolgot, amit nem értettem. Nekem csak volt egy fura rosszullétem ott. Előbb inkább te mondd el, hogy mi ez.

  David elmosolyodott, most inkább fanyar mosollyal:

– Hát beszélni éppen tudok róla. Bár inkább megélni szeretném, nem pedig tudni. De Dracoval sokat beszélgettünk, aztán meg vitáztunk, aztán… szóval most éppen nem vagyunk beszélő viszonyban egy ideje. Mert azt mondtam, elegem van a bölcselkedéséből, ha annyit tud, akkor segítsen nekem átlépni a Kapun. Azt felelte, hogy neki sem sikerült sosem. Akkor elküldtem a fenébe. Ő meg elment. Azóta hiába keresem, nem tudok találkozni vele, pedig máskor szinte hetente összefutottunk. És amikor helyette állandóan belebotlok olyan emberekbe, akiket ő hozott ide, akiknek megvolt az élmény, és akik megváltozva mennek innen haza… na olyankor nagyon frusztrálva érzem magam, és kissé elromlik a modorom. Ez robbant bennem akkor is, ott a hídon. Sajnálom, hogy bunkó voltam.

– Semmi gond. A vacsorával sikerült mindent jóvá tenned – mondtam őszintén. David most már vidámabban mosolygott, és úgy folytatta:

– Oké, akkor megnyugodtam. Na, szóval mit tudsz a Michelangelo-titokról?

– Michelangelo-titok? Arról semmit. Draco csak azt mondta, nézzem meg a freskókat. Titokról nem volt szó. Miért, van valami titkos kód a festményeken?

– Ez nem egy elrejtett kód, csupán a jól látható képek valódi jelentése. Igazából titok sincs, mert nem kell semmit sem megfejteni. Csak annyi a feladat, hogy a valóságot lássa meg az ember. Azt, ami valójában VAN a képeken, és ne azt lássa bele, amiről azt gondolja, hogy ott kellene lennie. Tehát csak látni kellene. De az emberek már régóta nem a saját szemükkel látnak, hanem azzal a szemüveggel, amit a társadalom, a külvilág ad nekik. A tömegek mindig hajlamosak voltak elfogadni az illúziót, a fentről diktált képet a valódi tapasztalatuk helyett. Mert az kényelmesebb volt, nem járt semmilyen felelősséggel, nem volt benne az egyéni vélemény kockázata. A tömegembereknek biztonságosabb volt díszes ruhájúnak látni az uralkodót, és csak kevesen merték kimondani, hogy a király meztelen. Azokat aztán gyorsan elhallgattatták vagy kivégezték, és buzgón bámulták tovább a nagy semmit.

Most is sok ilyen „meztelen király-kép” van az emberek fejében, a világról, a hatalomról, a lehetőségeikről és önmagukról is. És ezekből a hamis képekből kellene felébredniük, de ez nem könnyű, ezért sokan csak lecserélik az egyik illúziót a másikra.   

Draco szerint az egyik legjobb ébresztő kód Michelangelo freskóiban van. Egyrészt azért, mert Michelangelo valódi művész volt, azok közül való, akik nemcsak képesek voltak látni a Valóságot, de át is tudták hozni ide a látványt. Másrészt a freskó témája miatt, ami a Teremtésről szól. Benne van az összes illúzió lehetősége, a csapda, hogy azt lássa bele az ember, amit évszázadok óta sulykolnak róla, és emiatt hatalmas energiájú lehetőség a felébredésre. Hiszen ha ezekben a képekben felismeri a valóságot az ember, akkor a hétköznapokban már könnyen átlát a mindennapi megtévesztéseken.

És Draco szerint ezek a freskók az összes egyetemes kódot tartalmazzák. Mert a felébredés mindenkinél máshol kezdődik, mindenkinek megvan a saját gyenge pontja, vagy máshogy fogalmazva, a saját kapcsolója. Ezekben a freskókban minden ember megtalálja a saját, személyre szabott kódját, a neki szóló felébresztő üzenetet. Mármint akkor, ha azt látja, ami VAN. 

Draco szerint: ha képes vagy azt látni, ami valójában VAN, akkor tudsz az lenni, aki valójában VAGY.

   

8. Az éjszakában

Csak a villódzó fényeket láttam, az eső az arcomat csapkodta, belefolyt a szemembe, a könnyek és az esőcseppek összekeveredtek benne, ezért inkább behunytam a szemem, és vakon rohantam bele a semmibe. Azt reméltem, hogy valamelyik valóságban majdcsak nekiütközöm valami halálos dolognak, vagy egy lovaskocsi vagy egy autó gázol el, és vége lesz ennek az ámokfutásnak. A rettegés hajszolt egyre gyorsabb futásra, a félelem olyan vadul tombolt bennem, hogy nem is tudtam volna megállni, az izmaim görcsös lendülettel menekítettek volna el, minél messzebb ezektől az emlékektől, ezektől az érzésektől. Minél távolabb önmagamtól. De nem sikerült lehagynom a tudatomat, itt rohant velem együtt a sötétségben.

Kezdtem kifulladni, kapkodtam a levegőt, szúrt az oldalam, dübörögve vert a szívem, és nem értettem, milyen tájon rohanok ennyi ideig úgy, hogy nem ütközök bele semmibe.

Akkor végre megbotlottam, és elestem. De nem ütöttem meg magam, a kezem puha, meleg homokba süllyedt. Kinyitottam a szemem. Előttem az éjszakai tenger hullámzott, az égen szikrázóan ragyogtak a csillagok, és olyan közelinek tűntek, mintha kézzel is elérhetném őket. A szívverésem lelassult, az ismerős sós illat betöltötte a tüdőmet, az izmaim szinte varázsütésre lazán elernyedtek. Mintha célba értem volna.

Egy nagyobb hullám kicsapott a partra, lágyan végigsimította a testemet, és hívogatóan visszahúzódott a sötétlő mélységbe. Felültem, mélyeket lélegeztem, és könnyes szemmel néztem a régről ismerős, békés tájat, a bársonyosan csillogó vizet.

Igen, jó lenne lemenni újra oda, a mélybe, abba a gyönyörökkel teli víz alatti barlangba, de tudtam, hogy már hiába mennék. Az a férfi már nincs ott.  A társaival van egy műhelyben, számokkal és gépek tervrajzával van tele a feje, nem fér bele más gondolat, nincs már hely a lelkében az érzelmeknek. Már itt, ebben a világban is egyedül maradtam. Lehet, hogy az összes létező világban egyedül vagyok, és sehol sem találhatok társat.

A vízen ragyogó csillagok tükörképéről lassan felnéztem újra az égre. Hiszen végtelen ez a mindenség. Miért nincs egy hely, ahol boldog lehetnék, társsal vagy egyedül, de végre enélkül a mérhetetlen hiányérzet nélkül? Miért nem tudom teljesnek érezni magamat valahol? Mi hiányzik belőlem? Mit vesztettem el? Mit rontottam el?

Lassan, lebegve emelkedtem felfelé, az egyik távoli, aprócska fénypont felé. Hagytam, hogy vigyen magával a gondolat, a kérdés, és elengedtem minden emberi kételkedést. Egyre gyorsabban szívott magába a fény, amiből képek formálódtak és alakultak át, ahogy közeledtem feléje. Férfiak és nők arca jelent meg és olvadt össze újabb, egyre nagyobb alakba, mintha valaki gyurmafejeket gyűjtene össze, és azokból formálna újabbakat. Aztán, amikor már egészen odaértem a fényhez, kialakult egy hatalmas arc, ismerős vonásokkal. Ott volt benne a szakállas öregember szürke szeme, David mosolygós, széles szája, de valahogy az én szemem és a szám is azonos volt velük, és még több arc részlete benne volt, lüktető egységként, egymásba fonódva. Aztán az arcvonások lassan elmosódtak, szivárványszínű foltokká váltak, összeolvadtak, és végül csak a tiszta fehérség sugárzott rám, tele békével, nyugalommal. Ott volt előttem a Teljesség tiszta fénykapuja. Éreztem a vágyat, hogy visszatérjek ide, ebbe a végtelen egységbe, és soha többé ne érezzek semmi mást, csak ezt a békét.

Hagytam, hogy ez a vágy lágyan elindítson, és beléptem a Fénybe.

A testem rideg felületnek ütközött, az orrom és a homlokom valami fémnek csapódott, benzinszag, fékcsikorgás, valaki durván megragadta a karomat, és hátrarántott. Elestem, a kezem hideg és vizes betonra csapódott. Vad dudálás, autóajtó csapódás, olasz káromkodás, autózúgás.

Kinyitottam a szemem. A járda szélén feküdtem, előttem az éjszakai Róma nyüzsgő forgalma, egy nyitott ajtóval álló busz, egy dühösen hadonászó, olaszul kiabáló férfi, több járókelő, és fölém hajolva ott állt David. Nem törődött az indulatos alakkal, engem figyelt, kérdezett valamit, de eleinte nem értettem, hogy mit, pedig angolul beszélt.

Aztán lassan a tudatom is visszaérkezett a testemmel együtt ebbe az aktuális valóságba, és rájöttem, hogy hol vagyok. És hogy majdnem sikerült elüttetnem magamat, de a jelek szerint mégis megmaradtam. És most megint a római kirándulás helyszínén vagyok, az eredetileg is ismerős, vacak életemben, ahol ezek szerint ahhoz sincs szerencsém, hogy egy jó kis balesettel fejezzem be ezt az éjszakai ámokfutást. Pedig már nagyon elegem van ebből az egész vibráló, változékony világból, a fura, kezelhetetlen élményekből, elegem van az esőből, tengerből és könnyekből, és főleg elegem van ezekből az emlékekből.

A Semmit akarom, a csöndet, azt a békét, ami abból a fehér fényből sugárzott rám.

De ilyen az én szerencsém, hiába találom meg a kaput, ha azt valaki bezárta előttem. 

Összeszedtem magam, már képes voltam válaszolni David aggódó kérdéseire. Nem, nem fáj semmim, nem tört el egyik végtagom sem, csak a homlokom meg az orrom sajog egy kicsit, de nem gond, nem vérzik. Fel tudok állni, nem szédülök, nem kell segítség, nem kell orvos.

David fordította olaszra a válaszaimat a buszsofőrnek, aki abbahagyta a kiabálást, felírt valamit egy darab papírra, David kezébe nyomta, aztán felszállt a buszra, és elhajtott. A járókelők csődülete is eloszlott körülöttünk. Hiába bizonygattam, hogy teljesen jól vagyok, David leintett egy taxit, beültetett, és elvitt egy orvosi ügyeletre. Ott megvizsgáltak, és megállapították, hogy pár kisebb horzsolással megúsztam a dolgot, és ha nem akarok bennmaradni megfigyelésre, nem muszáj, az eredmények alapján nyugodtan hazamehetek.

Amikor ezt az utolsó mondatot lefordította David, majdnem elnevettem magam. Vissza kellett fojtanom, csak egy kis köhintés lett belőle, mert tudtam, hogy abból a nevetésből túl könnyen átváltanék sírásba, és amilyen labilis vagyok most, képes lennék kiborulni itt, mindenki előtt. Úgyhogy inkább gyorsan felejtsük el azt a kifejezést, hogy „nyugodtan hazamenni.” Az én életemben ezek nem összetartozó fogalmak. Az otthon sose volt nyugodt. Hazamenni? Ezt meg hosszú évek óta ki sem mondtam, mert már régen nem volt olyan hely, ahova hazamehettem volna. Most meg aztán végképp nincs.

Hagytam, hogy David újra megfogja a kezem, kivezessen az éjszaka is forgalmas utcára, és egy újabb taxival elvigyen valahova. Végül is nekem már teljesen mindegy volt, hogy hol vagyok, hova megyek, és hova érkezem. Úgy tűnik, bent rekedtem ebben a zűrzavaros világban, ahol idők és terek váltakoznak kiszámíthatatlanul, ahol elveszve és árván sodródom az egyik helyzetből a másikba, és ahonnan nincs kiút.

Az eső már elállt, amikor kiszálltunk a taxiból. David szorosan fogta a kezem, mintha attól tartana, hogy ha elengedi, akkor eltűnök mellőle. Szűk olasz utcácskákon haladtunk át, amik tele voltak vidáman szórakozó, nagy hangon beszélgető emberekkel. A kisvendéglők nyitott ajtaján át szólt a zene, lámpák, gyertyák égtek mindenfelé. A szabadba kirakott asztalokat kerülgetve mentem David mellett, aki közben jobbra-balra szinte folyamatosan köszöngetett, válaszolt az üdvözlésekre, és kedvesen elhárította a különböző invitálásokat. Úgy tűnt, őt mindenki ismeri és szereti ezen a környéken. 

Bennem pedig megint megerősödött az idegenség és elveszettség érzése. Ugyanazt éreztem, mint amikor Draco vezetett végig a vatikáni múzeum hosszú folyosóin. Ott őt ismerték, őt üdvözölték ilyen barátságosan, mint itt Davidet. És én mind a két helyen kívülálló voltam, úgy, ahogy egész életemben. Ez nem az én utcám, ők nem az én ismerőseim, ez a vidám, harsány élet nem az én életem. Nekem ebből semmi sem jutott. Ide sem tartozom, sehova sem tartozom.

Pedig ahogy mentünk egymás kezét fogva, az emberek rám is kedvesen mosolyogtak, köszöntek, hiszen látták, hogy összetartozunk. Nekem is kínálták a borral teli poharat, mutatták az asztal mellett, hogy van még két szabad hely, üljünk le közéjük. David csak intett nekik, és mosolyogva vezetett engem tovább. Én meg azt éreztem, hogy nincs jogom ezekhez a mosolyokhoz, nem járna nekem ez az üdvözlés, nem lehetnék itt köztük.

Aztán megérkeztünk egy ház elé, David nyitotta a kaput, és a szűk kis lépcsőn felvezetett az emeleti lakásba. Megérkeztünk az otthonába.

Azonnal látható volt, hogy ez itt az ő birodalma. Otthonos összevisszaságban papírlapok, színes rajzok és kisebb festmények voltak mindenfelé a székeken, asztalon, a falakon, még a padlón is, köztük ceruzák, ecsetek, festékek, és levetett ruhák.

De mégsem rendetlenségnek tűnt ez, hanem valamilyen szabad rendnek, egy békés, színes egységnek. Mint ahogy a rét virágai is úgy szépek, hogy összevissza tarkállanak a zöld fűben, és furcsák is lennének sorba rakva. Ebben a szobában a képek, ruhák, egyéb holmik is valahogy így voltak természetesek, így voltak élők. Egy élő közegbe léptem be, azt éreztem, hogy ez a lakás egy meleg, védelmező otthon. És azonnal nagyon irigyelni kezdtem érte Davidet, hogy neki mindez megvan. Itt ez a meleg légkör, amire én is mindig vágytam, de amit sosem értem el.

David közben láthatóan zavarban jött valamiért, pár festményt gyorsan összepakolt, egymásra fordított, hogy ne látszódjon, mi van rajtuk. Aztán a szekrényből elővett pár ruhát, pólót, melegítőt, és a kezembe nyomta. Megmutatta a fürdőszobát, és azt mondta, zuhanyozzak le meleg vízzel, hogy végre visszatérjen belém az élet.

Becsuktam magam mögött a fürdőszoba ajtaját, és megnéztem magam a tükörben. Sápadt voltam, akár egy kísértet, a hajam vizesen és csapzottan lógott, és üres szemekkel bámultam a tükörképemet. Arra gondoltam, hogy nincs a világon annyi meleg víz, ami életet önthetne belém. De azért levetettem a még most is nyirkos ruhákat, és beálltam a zuhany alá. A víz jólesően simogatta a bőrömet, ellazított, és egyszer csak váratlanul felbukkant bennem a vágy, hogy milyen jó lenne, ha David is itt állna mellettem. Ha a vízsugár alatt az ő keze is simogatna. Ha a testünk egymáshoz érne. Ha…

És itt gyorsan kinyitottam a szemem, és leállítottam magam, mert a gondolatból már képek és érzések lettek, egy hullám már újra elindult bennem. Gyanakodva néztem körbe, hogy ellenőrizzem, melyik valóságban vagyok éppen. De a helyzet nem változott, a kis olasz lakás aprócska fürdőszobájába folyattam magamra a vizet. Ez az álmodozás most nem változtatta meg a világot körülöttem. Pedig… lehet, hogy nem is lett volna olyan rossz. Vagy dehogynem. Mégiscsak rossz lett volna abból a szép álomból újra visszazökkenni ide. Akkor inkább el se kezdjük, úgyis ismerem már a végét. Hiszen úgyis sírás lesz a vége mindegyik szép történetnek.

Inkább kényszerítettem magam, hogy a józan helyzetre koncentráljak. Lemostam magam, kiléptem a zuhany alól, megtörölköztem. Aztán felvettem a Davidtől kapott ruhákat, és ahogy húztam fel őket magamra, úgy éreztem, mintha David keze simogatna.

Na, tessék. Hiába próbálom elküldeni azt az érzést. Nem kell hozzá álmodozás sem. Itt vagyok az ő ruháiban, és ez olyan, mintha az ő karjaiban lennék. Hiába akartam elnyomni, egyre erősödött bennem az emlék, annak a tengermélyi barlangnak az emléke. Az érzések elborítottak.

Álltam a fürdőszobában, már felöltözve, és nem mertem felemelni a kezemet, hogy lenyomjam a kilincset. Nem mertem kinyitni az ajtót, mert úgy éreztem, ha meglátom Davidet, nem fogom tudni féken tartani ezt a lüktető vágyat magamban.

Az élet, egy valamikori boldog élet emléke és vágya lüktetett bennem.

Valami mégis életre kelt bennem. De most mit kezdjek vele?

7. Az esőben

Egyébként nem hiszek a lélekvándorlásban. Hosszasan megfontolt, józan döntéssel arra jutottam, hogy sokkal jobb lesz, ha nem hiszek ilyen szép mesékben. Mert ez csak egy csapda. Látszólag egy kellemes magyarázat minden problémára, ami most megjelenik az ember életében. Csak azt kell gondolni, hogy ez a karma, a múlt miatti büntetés, és ha most jó kislány vagy jó kisfiú lesz az illető, majd jön a jutalom a következő életben. Ha pedig valaki szemétkedik veled, hidd nyugodtan azt, hogy majd visszakapja ő is, mert a karma nem felejt.

Oké. De mi van akkor, ha ebben az életben csak rossz történik veled? Ha minden út zsákutcának bizonyul, ha minden ember csak újabb bánatot hoz az életedbe, ha nincs helyed, nincs otthonod, nincs családod, akkor mi van? Érezd magad kellően bűnösnek, aki a múltja miatt vezekel?

De milyen szörnyű múlt lehetett az, ami ilyen súlyos büntetéssel jár? És mi van, ha nincs bennem bűntudat, csak elveszettség és fájdalom? És ha ilyen rossz voltam valamikor, van-e jogom egyáltalán élni? Mit keresek én itt? Csak a szenvedés miatt élek?

És ha ez a legfőbb ok, ami miatt itt vagyok, akkor lehet, hogy még többet kellene kínlódnom, mert minél több bennem a fájdalom, annál hamarabb telik le a büntetés. De hát mit követhettem el? És miért nem emlékszem rá? Hogyan tanuljak a múltamból, ha azt sem tudom, miben hibáztam? Tömeggyilkos voltam, hogy most üldözöttként kell élnem?

Itt, ahol valójában minden idegen. Sehol sem éreztem otthon magamat, mintha nem ide tartoznék. Lehet, hogy ez egy száműzetés? Lehet, hogy valahol, a messzi távolban van egy világ, ami az otthonom, és büntetésből kerültem csak ide? Ez a börtönbolygó nekem?

Számtalan éjszakán tettem fel ezeket a kérdéseket magamnak. Kemény és hideg ágyakon, a többiek békés szuszogását hallgatva próbáltam rájönni, miért vagyok itt. Miért élek?

Hiszen senki sem akarta, hogy megszülessek. Se az anyám, se az apám nem várt, nem örült nekem. Az anyám egyszer, egy ritka, őszinte pillanatában elárulta, hogy amikor tizenhét évesen rájött, hogy terhes, abortuszt végeztetett, szülői engedéllyel, bár nagyon félt. Az apja kísérte be a kórházba, hogy biztosan megtörténjen a dolog. Megtörtént. Mindenki azt hitte, hogy a dolog el van rendezve. Aztán pár hónap múlva gyanúsan nagy lett a hasa. Kiderült, hogy megmaradt a terhessége. Akkor villámgyorsan hozzá kellett mennie a barátjához, akit nem is igazán szeretett, és aki még csak tizenkilenc éves volt. Aztán megszülettem én, és mindketten úgy érezték, csapdába kerültek. Hét évig éltek együtt, folyamatos veszekedések közepette, mire sikerült elválniuk.   

Igen, emlékszem az állandó kiabálásokra, és arra, hogy bármit csináltam, sose volt jó. Igyekeztem láthatatlanná válni, nem zavarni a felnőtteket, de az apró, egyszobás lakásban hely sem volt, ahova elhúzódhattam volna. Az egész gyerekkorom olyan volt, mintha folytonos háborúban éltem volna. Mert anyám második házassága se volt csöndesebb, és a két húgom születése csak rontott a helyzeten.

Nem volt otthonom, nem volt helyem a világban, és később hiába próbálkoztam bárhol, nem lett életem. Csak elteltek a napok, hónapok, évek körülöttem, és én kívül maradtam mindenen. Se munka, se szerelem, se barátok. Légüres tér vett körül.

Kerestem hitet, értelmet vagy célt az életben, többféle vallást, filozófiát próbáltam kapaszkodónak használni, de az üres szavak kicsúsztak a lelkemből, egyik sem adott biztonságot.

Így voltam a reinkarnációval is. Hiszen ha volt múltam, előző életeim, és ez a jelenlegi annak a következménye, akkor nagyon rossz ember lehetek, hogy ezt érdemlem. És ez a feltételezett múlt csak újabb teherként nyomja a jelenemet. Sőt, ha most nem sikerül mindent levezekelnem a ki tudja mekkora bűnömből, akkor lehet, hogy a következő életeimben is még ezzel gyötrődhetek.

Na, ne! Akkor inkább józan materialista leszek. Mert az a másik hit még kevésbé tetszett. Az, hogy az égben ott pöffeszkedik a mindenkit távcsővel figyelő jóságos atyaúristen, aki nagy jóságában éppen engem szívat, mert szerinte ez szolgálja az én lelki üdvömet, és az lesz a jutalmam, hogy majd a végén az ő közelébe kerülhetek a mennyországba. Na, hát akkor jól beolvasnék neki, hogy mit szórakozott velem ennyit. És egyáltalán nem lennék boldog attól, hogy a hátralevő végtelen időt egy ilyen szívtelen szadista alak közelében kellene eltöltenem. Úgyhogy egy ilyen teóriától legfeljebb csak dühösebb lennék a szenvedéseim közben. És ennek a rendszernek az ájtatos, vasárnap szorgalmasan templomba járó, képmutató változatát alaposan tanulmányozhattam az anyám életében, aki bár betű szerint betartotta a vallási előírásokat, de a mindennapokban nem éppen keresztényi életet élt.   

Tehát hosszas megfontolás után arra jutottam, hogy inkább ne legyen semmi, se előtte, se utána, legyen ez csak egy egyszeri, értelmetlen és véletlenszerű élet, és legyen belőle szabadulás. Legyen a megnyugtató semmi a végén. Akkor legalább senki sem hibás, akkor nincs múlt, nem lesz jövő, csak van ez a jelen, ami majdcsak elmúlik egyszer. És akkor a véletlenben még lehet bízni.

Huszonkilenc évig vártam, hogy hátha lesz jobb, hátha akad valami más lehetőség, hogy egyszer az élet más lapokat oszt nekem. Nem tette meg. Ezért álltam New Yorkban ott a Brooklyn-hídon.

De most mi a fenét keresek itt, Rómában a Tevere hídján, este az esőben?

Mert közben az eső rendesen eleredt, a ruha már átázott rajtam. Körülöttem az emberek esernyővel, sietősen mentek a dolgukra. Fáztam, ezért elindultam, céltalanul, csak azért, hogy legalább mozogjak, és ne reszkessek annyira. Pénz nélkül semmilyen normális megoldás nem jutott eszembe. Inkább nem is gondolkoztam. Mentem, lehajtott fejjel, csak a lábam elé nézve, és az esőfüggöny körém zárult.

Gyalogoltam, és ez jó volt. Mintha megszűnt volna az idő és a tér körülöttem. Mintha végre kijutottam volna abból a fájdalmas életből, és a régen várt semmiben lépdelnék. Egyre szabadabban, egyre felszabadultan mentem, csak mentem az esőben. Az utcai fények halvány csíkokká folytak össze, a járdát már nem is láttam, csak a víz fénylett a lábam előtt. Mintha a vízen jártam volna.

Ez a kép újra felhozta a korábbi érzéseket, azt a másik világot. Most nem a repülésre emlékeztem, hanem arra a könnyedségre, ahogy a hullámok hátán tudtam sétálni, egyensúlyozva a változékony, mozgó felületen. Tudtam a csillogó felszínen állni, futni, vagy csúszkálni, akár a jégen, és a következő pillanatban fejest ugrani a hívogató, hűvös mélységbe, áthatolva a korábban stabilnak tűnő rétegeken. Újra éreztem a felszabadultságot, a természetességet, a gondtalanságot. Ott, akkor annyira rendben voltam, rend volt körülöttem és bennem is. Most igyekeztem erre az érzésre koncentrálni, hogy ne jöjjenek újabb emlékképek, ne essek ki a harmóniából. Csak lépegettem egyenletes ütemben a fénylő pocsolyákon át, és elmerültem a bennem lévő nyugalomban. Megszűnt az idő. Jó volt így.

Aztán egyszerre mégiscsak változott valami. A pocsolyák mélyebbek lettek, a lábam jobban belesüllyedt a vízbe, már nem sima járda volt, hanem hepehupás kövezet a talpam alatt. A ruhám megszívta magát vízzel, egyre súlyosabban lógott a vállamon. A lábamat is nehéz volt emelnem, a cipőmben tocsogott a víz. Fel kellett ébrednem, mert rájöttem, hogy valószínűleg kigyalogoltam a városból, és vissza kellene fordulnom.

Felnéztem, és legnagyobb csodálkozásomra egy kapu előtt álltam, amit nagy zörgéssel egy férfi nyitott ki előttem.

– Jó estét, uram. Látom, jól elázott ebben az esőben. Ma is túl sokáig dolgozott, még belebetegszik a végén ebbe a nagy munkába – mondta a férfi. – A vacsora kihűlt, mindjárt megmelegítem.  

Valamit válaszolni kezdtem, mintha maguktól jöttek volna a szavak, és meghallottam a hangomat. Egy mély, karcos férfihang jött ki belőlem. A kezemet a szám elé kaptam, és megéreztem az ujjaim alatt a bozontos, kócos szakállat. Rémültem meredtem a hosszú, csontos, festékfoltos ujjakra, a víztől csöpögő, fekete köpeny alól kibukkanó vékony karra, és döbbenten láttam az ázott ruhában a szikár testet, a szűk csizmás lábat.

Ki vagyok én? Milyen testben vagyok én? Milyen időben és hol vagyok?

A rémület elborított, azt éreztem, hogy valahol tudom a választ, de nem akarom, hogy az a válasz szavakká váljon bennem. Nem, nem akarom tudni, hogy ki vagyok, ne, ne emlékezzek! Istenem, ha vagy, segíts, hogy ne emlékezzek, nem bírom el ezt, nem vagyok elég erős hozzá!

Nem vagyok méltó hozzá!

Nem akarom tudni, nem merem tudni, hogy ki voltam!   

Sarkon fordultam, és rohanni kezdtem bele a sötét éjszakába, vissza a semmibe, a tudatlanságba, vissza az elveszettségbe. Inkább oda. Inkább a semmibe. Csak tűnjön el ez az emlék a hátam mögül, felejtsem el azt, hogy megértettem az olaszul kimondott szavakat, hulljon ki a tudatomból az a felbukkanni akaró felismerés. Nem, az nem lehet. Az nem lehettem én.

Kicsi vagyok és elveszett. Kicsi vagyok és elveszett. Nincs múlt, nincs emlék. Nincs múlt, nincs emlék. 

Rohantam az esőben. Menekültem a múltam elől.