A váratlan hangra összerezzentem. David kopogott be az
ajtón, és azt kérdezte, minden rendben van-e? Tudtam, hogy válaszolnom kellene,
de nem jött ki a hang a torkomon. Csak bólintottam. Tudom, hülyeség, a csukott
ajtón túlról kérdeznek, én meg bambán bólogatok ezen az oldalon. Olyan, mint
egy vicc. David megismételte a kérdést, már hangosabban, én újra bólintottam,
kétszer is. Persze, minden rendben van, jól vagyok. Csak éppen nem tudok megszólalni,
nem merek megmozdulni, egyébként pedig arra vágyom, hogy öleljen át, csókoljon
meg, vigyen az ágyába, és olvadjunk össze úgy, pontosan úgy, mint akkor régen a
tenger mélyén. És ha lehetne még egy kívánságom, hát akkor azt kérem, hogy
ezzel az élménnyel haljak is meg, ezzel az utolsó, boldog pillanattal
fejeződjön be ez az egész, túl hosszúra nyúlt színházi előadás. Menjen le a
függöny. És ha így lesz, akkor megérte. Megérte az egész eddigi élet, minden
bánat és szenvedés. Csak legyen még egyszer, egyetlen egyszer olyan mámorító
érzés bennem, had merüljek el abban az egységben, abban a végtelen
boldogságban.
Itt tartottam a gondolataimmal, amikor Davidnek elege
lett a csendből, és aggódó arccal benyitott a fürdőszobába. És orrba vágott az
ajtóval, mivel én ott álltam, közvetlenül előtte.
Megszédültem, megtántorodtam, bizonytalan mozdulattal a
zuhanyfüggöny felé nyúltam, de nem értem el. Elestem volna, de David elkapott.
Ott voltam végre, amire vágytam, David karjaiban. De
sajnos nem az álomban, hanem a szokásos valóságomban. És ebben a világban
mindketten zavarba jöttünk a helyzettől. David arca vörös lett, gyorsan
elengedte a derekamat, és mentegetőzni kezdett, hogy rám nyitotta az ajtót.
Éreztem, hogy én is elpirulok. Nehéz lett volna megmagyarázni, hogy miért nem
válaszoltam a kérdéseire.
Inkább kimentem a szobába. Ott David közben viszonylagos
rendet csinált, elpakolt a székekről is. Leültem az egyikre, David pedig az
asztal túloldalán, jó távol tőlem foglalt helyet, mintha tartana tőlem. Pár
másodpercnyi zavart csönd után felugrott, a hátizsákjában kezdett kotorászni,
majd elővett pár bankjegyet, és elém tette az asztalra. Aztán gyorsan beszélni
kezdett:
– Ez még a tiéd. A táskádból eshetett ki, és csak későn
vettem észre. Sajnálom, hogy ezzel gondot okoztam neked. Amikor megtaláltam ezt
a pénzt a rajzmappám mellett, visszasiettem a hídhoz, de már nem voltál ott.
Mindenhol kerestelek. Elmentem a nagykövetségre, végigtelefonáltam a különböző
szállodákat, aztán végigjártam a pályaudvarokat. Kimentem a reptérre is, de
sehol sem találtalak. Láttam, hogy nem volt nálad hitelkártya, és fogalmam sem
volt, hogy mihez kezdesz pénz nélkül. Aggódtam érted… és
lelkiismeret-furdalásom volt miattad. Ha nem hagylak olyan hirtelen faképnél
ott a hídon, akkor észrevehetted volna, hogy hiányzik a pénzed, és még időben
szólhattál volna. Sajnálom, hülye voltam. – Lassan múlt a feszültség köztünk,
David szája az ismerős mosolyra húzódott, én is éreztem, hogy már nem lángol az
arcom. Végül is két felnőtt ember beszélget itt egymással. Legalábbis
látszólag.
– Köszönöm, hogy megtaláltál. Igazán rendes volt tőled –
mondtam, és magamban nagyon örültem, hogy egészen normális hangon meg tudtam
szólalni.
– De mi volt veled ott az utcán? – kérdezte David. – Úgy
néztél ki, mint egy alvajáró. Csukott szemmel álltál a járda szélén, amikor
észrevettelek. Rád kiáltottam, de nem reagáltál. Azután pedig éppen akkor
léptél le a járdáról, amikor a busz odaért, nekimentél teljes lendülettel az
oldalának. Az utolsó pillanatban rántottalak el, különben a kerekek alá estél
volna. Ha nem lett volna lehunyva a szemed, azt hittem volna, hogy direkt meg
akarod ölni magad.
Na, újra
visszatért a lángolás az arcomra. Most mit mondjak? Azt, hogy én tényleg
öngyilkos akartam lenni, csak nem itt és most, hanem előző éjjel, még New Yorkban?
És amikor a járdán látott, akkor én éppen a fehér fénybe akartam belépni? Egy
illúzióba, amiből aztán majdnem halál lett? És hogy furcsa és csodálatos
emlékek bukkantak fel bennem, és az egyikben ő is szerepel?
Hallgattam. Aztán megköszörültem a torkomat, és nyeltem
egyet. És rájöttem, hogy már nagyon régóta szomjas és éhes vagyok. A gyomrom
hangosan megkordult.
David felpattant a székről.
– Ó, de udvariatlan vagyok. Hiszen pénz nélkül te ételt
sem tudtál venni magadnak. Csinálok egy gyors omlettet, jó lesz?
Hálásan
bólintottam. David gyakorlott mozdulatokkal nekilátott az ételkészítésnek,
közben teát is főzött nekem, és hamarosan együtt vacsoráztunk az asztal
mellett. Úgy, mint két összetartozó ember. Két olyan ember, aki régóta ismeri
egymást. Azt éreztem, hogy még sosem ettem ilyen jóízű omlettet, és sose ittam
ilyen finom teát. Persze, tudom, az éhes embernek minden ízlik. De ez nem csak
étel volt. Ebben ott volt David mozdulata, mosolya, törődése. Csak néztem őt,
és úgy tűnt, hogy az arca időnként összemosódik azzal a másik világbeli arccal.
Igaz, hogy abban a régi emlékben nem szerepelt olyan esemény, hogy ő főzött
volna nekem, igazában arra se nagyon emlékszem, hogy ott miket ettünk. Azok az
emlékek a szerelemről szóltak. A mostani események meg arról, hogy milyen kedves,
gondoskodó, figyelmes. Jaj nekem, mi lesz ebből…
Mi lesz, ha megint beindul a történet, és újra végigfut a
keserű végkifejletig, a csalódásig! Kell ez nekem? Már megint?
Befejeztük az evést, David el is mosogatott. Ez is tetszett
benne, hogy van, amiben laza tud lenni, másban meg precíz és gyakorlatias. És
ha belegondolok, rólam még soha senki nem gondoskodott így. Még anyám sem.
David hozathatott volna egy pizzát is innen a sarokról, de ő saját kezűleg
készítette el nekem a vacsorát. Egyre vonzóbb az egész ember, ez az itteni, a valóságos
férfi, akkor is, ha megpróbálom elkülöníteni azoktól a régi emlékektől.
Aztán újra leültünk, de most már az ágyra kuporodtam fel,
a párnákkal kényelmesen megtámasztottam magam, David meg odaült a közelembe.
Aztán, mintha újra zavarba jött volna, most ő köszörülte meg a torkát, mielőtt
megszólalt.
– Elmeséled, milyen volt? – kérdezte szinte szégyenlősen.
Hirtelen nem tudtam, mire gondol. Melyik élményemet
kellene neki elmondanom? Csak nem tud valamit ő is a tengeri világról?
– Micsoda? – kérdeztem vissza bizonytalanul.
– Az élmény a Sixtus-kápolnában. Ne haragudj, hogy a
hídon úgy letorkoltalak. Tudod, ez az én gyenge pontom. Valójában irigyellek
azért, hogy neked az első látogatásnál, azonnal megvolt az áttörés. Én már
tucatszor jártam ott, Dracoval és egyedül is, de nálam semmi eredmény. Semmi,
csak a szép képek. Nekem nem nyílik meg a Kapu. Neked meg egyszerre
sikerült.
– Én igazából nem is tudom, hogy mi volt ez. Draco csak
azt a Stendhal-szindrómát mondta, meg pár ködös dolgot, amit nem értettem.
Nekem csak volt egy fura rosszullétem ott. Előbb inkább te mondd el, hogy mi
ez.
David
elmosolyodott, most inkább fanyar mosollyal:
– Hát beszélni éppen tudok róla. Bár inkább megélni
szeretném, nem pedig tudni. De Dracoval sokat beszélgettünk, aztán meg
vitáztunk, aztán… szóval most éppen nem vagyunk beszélő viszonyban egy ideje.
Mert azt mondtam, elegem van a bölcselkedéséből, ha annyit tud, akkor segítsen
nekem átlépni a Kapun. Azt felelte, hogy neki sem sikerült sosem. Akkor
elküldtem a fenébe. Ő meg elment. Azóta hiába keresem, nem tudok találkozni
vele, pedig máskor szinte hetente összefutottunk. És amikor helyette állandóan belebotlok
olyan emberekbe, akiket ő hozott ide, akiknek megvolt az élmény, és akik
megváltozva mennek innen haza… na olyankor nagyon frusztrálva érzem magam, és
kissé elromlik a modorom. Ez robbant bennem akkor is, ott a hídon. Sajnálom,
hogy bunkó voltam.
– Semmi gond. A vacsorával sikerült mindent jóvá tenned –
mondtam őszintén. David most már vidámabban mosolygott, és úgy folytatta:
– Oké, akkor megnyugodtam. Na, szóval mit tudsz a Michelangelo-titokról?
– Michelangelo-titok? Arról semmit. Draco csak azt
mondta, nézzem meg a freskókat. Titokról nem volt szó. Miért, van valami titkos
kód a festményeken?
– Ez nem egy elrejtett kód, csupán a jól látható képek
valódi jelentése. Igazából titok sincs, mert nem kell semmit sem megfejteni.
Csak annyi a feladat, hogy a valóságot lássa meg az ember. Azt, ami valójában
VAN a képeken, és ne azt lássa bele, amiről azt gondolja, hogy ott kellene
lennie. Tehát csak látni kellene. De az emberek már régóta nem a saját szemükkel
látnak, hanem azzal a szemüveggel, amit a társadalom, a külvilág ad nekik. A
tömegek mindig hajlamosak voltak elfogadni az illúziót, a fentről diktált képet
a valódi tapasztalatuk helyett. Mert az kényelmesebb volt, nem járt semmilyen felelősséggel,
nem volt benne az egyéni vélemény kockázata. A tömegembereknek biztonságosabb
volt díszes ruhájúnak látni az uralkodót, és csak kevesen merték kimondani,
hogy a király meztelen. Azokat aztán gyorsan elhallgattatták vagy kivégezték,
és buzgón bámulták tovább a nagy semmit.
Most is sok ilyen „meztelen király-kép” van az emberek
fejében, a világról, a hatalomról, a lehetőségeikről és önmagukról is. És
ezekből a hamis képekből kellene felébredniük, de ez nem könnyű, ezért sokan
csak lecserélik az egyik illúziót a másikra.
Draco szerint az egyik legjobb ébresztő kód Michelangelo
freskóiban van. Egyrészt azért, mert Michelangelo valódi művész volt, azok
közül való, akik nemcsak képesek voltak látni a Valóságot, de át is tudták
hozni ide a látványt. Másrészt a freskó témája miatt, ami a Teremtésről szól.
Benne van az összes illúzió lehetősége, a csapda, hogy azt lássa bele az ember,
amit évszázadok óta sulykolnak róla, és emiatt hatalmas energiájú lehetőség a
felébredésre. Hiszen ha ezekben a képekben felismeri a valóságot az ember,
akkor a hétköznapokban már könnyen átlát a mindennapi megtévesztéseken.
És Draco szerint ezek a freskók az összes egyetemes kódot
tartalmazzák. Mert a felébredés mindenkinél máshol kezdődik, mindenkinek megvan
a saját gyenge pontja, vagy máshogy fogalmazva, a saját kapcsolója. Ezekben a
freskókban minden ember megtalálja a saját, személyre szabott kódját, a neki
szóló felébresztő üzenetet. Mármint akkor, ha azt látja, ami VAN.
Draco
szerint: ha képes vagy azt látni, ami
valójában VAN, akkor tudsz az lenni, aki valójában VAGY.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése