27. A Szent Péter tér és Raffaella

A reggel meg a délelőtt gyorsan eltelt, munkával, új feladatokkal, pörgősen, vidáman. Éreztem, hogy élek, és a világgal együtt lüktetek. Ez egy értelmes élet volt, értelmet adó tettekkel. Aztán ebéd után ezzel a nagy lendülettel indultam el Leonhoz, a találkozóra. Ingrid elmagyarázta, hogyan jutok el a bolthoz, mert a tegnapi sok élmény után már alig emlékeztem az útra.

Aztán, már a buszon utazva kissé elbizonytalanodtam. Leon azt mondta, ma délután vár a boltban. De nem volt szó arról, hogy ez nagyjából hány órát jelent. Nem tudtam, hogy az olaszok vajon milyen tágan értelmezik a délután fogalmát. Lehet, hogy ez most még a szieszta ideje, és én udvariatlanul túl korán érkezem. Végül is a délután még elég sokáig tart, és érdemes volna inkább várnom egy kicsit. Így aztán nem szálltam le a buszról Leon boltjánál, hanem tovább utaztam, a Szent Péter térig. Gyönyörű napsütéses idő volt. A téren sétálgattak a turisták. Én meg mentem, egyenesen a hívogató középpontba, az obeliszkhez, és leültem a tövébe, a hátamat a meleg kőhöz támasztva.

Hát itt voltam újra. A fényben, békében, biztonságban.

Most nem akartam elszállni, elmenekülni innen. Most jó volt itt lenni, békésen szemlélni a világot ezzel a védelmező, nyugalmat árasztó oszloptömbbel a hátam mögött. A napfény simogatóan melengette az arcomat, enyhe szél fújt, és azt éreztem, a világ közepén ücsörgök. Lassan szinte beleolvadtam a márványlapba, eggyé váltam az oszlopból sugárzó energiával, és egyszerre érezni kezdtem a hangokat. Nem a fülemmel hallottam őket, hanem valahogy belül érzékeltem a sokfrekvenciájú zizegést, ami a kőoszlopban áramlott, pezsgett. Rájöttem, hogy ez egy hatalmas antenna. Olyan, mint egy rádióadó-torony. Begyűjti és szétsugározza az információkat, szét a földön, a többi kőoszlopnak, meredek hegycsúcsnak, és aztán kifelé, a világűr felé, a nagyvilágnak is. És veszi is az adást, hozza le, és azt is teríti széjjel a földön. Csak mintha már nem használnánk azokat a vevőkészülékeket, amikkel ezeket a jeleket érzékelhetnénk.

De ezek nem is voltak konkrét gondolatok bennem, csak valami mély megértés. Nem elemezgettem őket, csak befogadtam ezt, ugyanúgy, ahogy a Nap melegét is. Aztán egyszer csak feltűnt, hogy értem, amit körülöttem beszélnek az emberek. Először azt hittem, egy amerikai turistacsoport érkezett, és mindenki angolul beszél. De aztán a hangok között felismertem az olasz szavakat, a franciát, a németet, a magyart. És mindegyiket értettem. Úgy, mintha ez lenne a természetes. Mintha csak különböző hangon beszélnénk, de ugyanúgy megértjük egymást, a mély hangú dörmögést vagy a vékony gyerekhangot is.

Különös élmény volt, és a mélyben mégis nagyon érthető és megnyugtató. Mindenki egy nyelven beszél. Hát persze, hiszen mindannyian emberek vagyunk. Ugyanazok vagyunk. És én sem vagyok idegen.

Ebben a megértő, békés nyugalomban ücsörögtem, amikor észrevettem egy siető, karcsú nőalakot a tömegben. Egyenesen az obeliszkhez tartott, piros szoknyája tűznyelvként lobogott a gyors lépteitől, fekete haja is repkedett a feje körül. Ahogy közelebb ért, felismertem, hogy ő Raffaella. Feldúlt arccal érkezett az oszlop elé, itt megtorpant, felnézett a csúcsra, és kitört belőle az indulatos szóáradat. Felfelé beszélt, az égnek, talán éppen ezt a kőantennát használva az üzenetközvetítésre. Értettem a heves gesztikulálással kísért, számonkérő olasz szavakat.

– Miért nem mondta el ezt senki? Hogyan takarhatjátok el az igazságot? Miért nem tudják ezt mások? Mi ez itt, valami régi összeesküvés? Hova rejtettétek a mi erőnket? Hova lett a Nő? Mit tettetek velünk? Hol az igazság? Tudni akarom! Választ akarok! Ez így nem tisztességes!        

  Az emberek meghökkenten nézték, hátrébb húzódtak, és lehet, hogy kissé bolondnak tartották. De nem szólt rá senki. Raffaellából lassan kifogyott a lendület, a hangja elcsuklott, aztán lerogyott az obeliszk lépcsőjére, a kezébe temette az arcát, és zokogni kezdett.

Ismerős viselkedés volt, a Stendhal-szindrómának tűnt. Ezek szerint Draco ma őt kísérte be a Sixtus-kápolnába. Meg is láttam az ismerős, magas alakot a fekete kabátjában. Draco kényelmes léptekkel ballagott az oszlophoz, és nagyon elégedettnek tűnt.  Rám mosolygott, aztán ő is leült a lépcsőre. Hallgattunk. Raffaella kisírta magát, és felnézett. Megismert, egy halk hellóval tudomásul vette a jelenlétemet, de nem kérdezősködött, gondolom, tele volt a feje más problémával. Dracohoz fordult:

– Mi az igazság? Mit takar el az a középső kép? Maga biztosan tudja, mondja el. Tudnom kell!

  Draco csak mosolygott továbbra is. Most tényleg egy nagyon békés öregembernek tűnt, akiben ott rejlik a világ összes bölcsessége. Nagyon más volt, mint a tegnapi, pohártörős, indulattal teli Mózes.  

– Amit én tudok, az nem lenne a te saját válaszod. Az van a kép mögött, amit te hinni tudsz. Az a válasz lesz a tiéd, amit te adsz meg magadnak. Se istenek, se szentek, se angyalok nem adhatnak neked igazságot. Azt neked kell megteremtened, önmagadnak. Akkor lesz valóban a tiéd. Azt nem vehetik el tőled, és nem takarhatja el többé semmilyen külső illúzió. – Draco felemelte a kezét, és a Napra mutatott. A kinyújtott karja olyan stabilnak tűnt, mint az obeliszk oszlopa. – Nézz a Fénybe, Raffaella. Ott van az a látvány, amit keresel. Ott van a te saját képed, amit eltakart eddig a külvilág színes festékrétege. Ott ragyog a te igazságod.    

  Raffaella felnézett az égre. Az arca megváltozott, átszellemült, szinte fényleni kezdett. Elömlött rajta valami éteri öröm. A szája elnyílt, egy boldog mosollyal nézte a kéklő égen ragyogó Napot. Én is arra néztem, amerre ő, de az én szemem gyorsan könnyes lett az erős fénytől, és csak szivárványos csillámokat láttam. Raffaella viszont percekig nézte hunyorgás nélkül az eget, és egyértelmű volt, hogy ő lát valamit, ami boldoggá teszi.

Aztán pislogott párat, és úgy pillantott körül, mint aki most érkezik vissza ebbe a világba. A boldog ragyogás ott maradt az arcán. Megölelte Dracot, két oldalról meg is puszilta, és azt mondta:

– Grazie, mille grazie. Eddig azt hittem, maga csak egy fura, mániákus öregember, aki megbolondítja az embereket. De most már tudom, hogy én voltam a bolond egészen idáig. De most kijózanodtam. Megtaláltam a saját igazságomat. Még nem tudom, mit kezdek vele, de az biztos, hogy az életem más lesz mostantól. Köszönöm. Nagyon köszönöm.  

  Azzal felállt, rám mosolygott, és egy vidám arrivedercivel elköszönt mind a kettőnktől. Gyors léptekkel indult el, a piros szoknyája megint ott lobogott a körülötte, de most már nem a felháborodás, hanem az öröm lángjával.

Jó neki, gondoltam magamban, ahogy figyeltem a távolodó alakját. Ezek szerint neki ilyen egyszerű és gyors volt a megoldás. Boldog, elégedett és magabiztos. Bár eddig is annak tűnt, de most ez a téren lendületesen áthaladó nő mégis egy új Raffaella volt. Valahogy igazibb, valóságosabb, mint az, akit Davidnél láttam.

Erről eszembe jutott David. Vajon ő mit fog szólni ehhez az új lányhoz? Tetszeni fog neki? Biztosan, hiszen Raffaellából sugárzik a boldogság. Így még jobban egymáshoz illenek majd.

Mivel nem volt kedvem ezt a gondolatmenetet tovább folytatni, inkább Dracohoz fordultam:

– Melyik képet látta meg Raffaella? Miért lett tőle ilyen feldúlt?

– A középső képkockán, Éva teremtésén akadt meg a tekintete – felelte Draco, és elégedetten simogatta a szakállát. – Felismerte, hogy az az egyetlen részlet, ami csak egy vacak festmény. Egy átlagos, hétköznapi freskó. Egy tapéta, ami eltakarja a valódi Kaput. És rájött, hogy ami azon a képen van, az nem az igazság. Tehát Éva teremtésének a története hazugság. És akkor az, amit eddig gondolt a női-férfi szerepekről, egy hazug elméletre épült. Ez helyett kellett egy új igazságot teremtenie magának, és úgy láttam, hogy a Fényben meg is találta. És szerintem ez meg fogja zavarni a Daviddel való idillikus kapcsolatát is. – Ezt az utolsó mondatot Draco egy olyan sokatmondó mosollyal kísérte, hogy zavarba jöttem tőle. Úgyhogy megkönnyebbülve követtem, amikor felállt, és témát váltott. – Ha jól tudom, téged most délután vár Leon. Hát akkor befejezhetjük itt a napozást, és meglátogathatjuk őt.

   Azzal elindultunk együtt, át a téren, és mentünk Leon boltjához.   

5. A hídon

– Angele! Helló, Angele Hilcom! Nem hiszek a szememnek! Tényleg te vagy az?

Megfordultam a hátam mögött felharsanó vidám hangra. Egy ismerős arcot láttam, egy széles szájú, markáns vonású fiatal férfit, aki nagy mosollyal közeledett felém. Megörültem neki, olyan volt, mint egy mentőangyal. Odaért hozzám, lendületesen megölelt, és két oldalról arcon csókolt. Áradt belőle a vidámság és az energia.

– Nem hittem volna, hogy megtalállak – folytatta lelkesen. – De úgy látszik, vannak még csodák. Legalábbis itt, Rómában még léteznek. Itt mindig rátalálhatsz arra, amit keresel. Akármi vagy akárki is legyen az. – És nevetett az egész ember, a szája, az arca, a csillogó zöldeskék szeme. Egy nagyobb hátizsák volt nála, azt gyorsan letette a híd kövezetére, és leguggolt mellé. Miközben nyitotta a csatokat, oldalra nézett, és megállt a keze mozdulat közben. Követtem a tekintetét.

Egy négytagú család tartott felénk a hídon, ők is a Vatikánból jöttek. Apa, anya és két gyerek. Turisták voltak, a férfi nyakában ott lógott a videokamera, a nyolcévesforma kisfiú kezében fényképezőgép volt, és szinte folyamatosan kattogtatott mindenre, fotózta a tájat, az utcát, az embereket. Az anya összeszorított szájjal, feszülten lépdelt a férfi mellett. A hátuk mögött, több méterre lemaradva követte őket a tizenéves kamaszlányuk. Kedves, szép arca volt, de mogorván, lehajtott fejjel ballagott. Mereven nézte a köveket a lába előtt. Amikor a család megállt a híd közepén, a lány is megtorpant. Nem ment oda hozzájuk, hanem háttal a hídkorlátnak támaszkodott, és most felvetett fejjel, dacosan az eget bámulta. Az öccse nagy hangon, franciául kérdezgetett, az anya az útikönyvet lapozta, az apa videózta a látványt.

Az ismerősöm, akinek a neve viszont nem jutott az eszembe, egy rajzmappát vett elő a hátizsákjából, és egy doboznyi színes ceruzát. Leült a kövekre, a hátát a híd korlátjának döntötte, és a mappát a felhúzott térdére támasztva sebesen rajzolni kezdett. Bal kézzel dolgozott, különös, könnyed mozdulatokkal, mintha ő csak tartaná a ceruzát, és az magától száguldozna a papíron, húzva a színes vonalakat. Fel sem pillantott, teljesen elmerült az alkotásban.

Csöndben vártam, nem akartam zavarni. Közben a szemközti család azon tanakodott, hogy merre menjenek tovább. Az anya időnként bizonytalanul a lány felé pillantott, de ő úgy tett, mint aki nem is tartozik hozzájuk. Láttam, hogy a nő elfordul, titokban zsebkendőt vesz elő a táskájából, és megtörli a szemét. Teltek a percek, az apa feltűnően harsányan magyarázott a fiának, valószínűleg a további, lehetséges látnivalókról, a lány pedig továbbra is a felhőket nézte.

A férfi felállt mellettem, és a mappából óvatosan kitépte a lapot. Elképedve néztem a pár perc alatt elkészült művet. A papíron pár kifejező, színes vonallal felrajzolva ott volt, pontosan felismerhetően a szemközti négytagú család. Csak egy nagy különbség volt a rajz és a valóság között, az, hogy a képen egy szoros csoportban álltak az emberek. A kép közepén a lány volt, a híd korlátjának támaszkodva, mögötte látszott a bazilika kupolája. Mellette állt az öccse, két oldalt az apa és az anya, és mindannyian mosolyogva a lányra néztek, akiről ott a képen csak úgy sugárzott a szépség és a boldogság.

A férfi a papírlappal a kezében átment a híd túloldalára, a lányhoz. Az meghökkenve nézett rá, aztán az elébe tartott a képre, és az arca lassan megváltozott. Eltűnt róla a korábbi dac és sértődöttség, és fokozatosan átalakult olyanná, mint amilyen a rajzon volt. A férfi feléje nyújtotta a rajzot, a lány elvette, és sugárzó, boldog mosollyal a szüleihez futott.  Mutatta nekik a családi portrét. A kép fölé hajolva a négy ember feje összeért. A lány lelkendezve magyarázott, a fiú természetesen a rajzot is lefotózta, az anya megkönnyebbülten ölelte át a lány vállát. Aztán az apa felnézett, átjött hozzánk, kérdezett valamit franciául a rajzolótól. A válaszra elmosolyodott, bankjegyeket vett elő a zsebéből, és mielőtt odaadta, hosszasan rázogatta a férfi kezét. Aztán sietett vissza a családjához, és most már négyen, együtt indultak tovább. A lány belekarolt az anyjába, és nevetett, amikor az öccse lefényképezte őket.

A férfi elégedetten nézett utánuk. A kőkorlátnak dőlt, és felém fordult:

­– Na, mit szólsz?

– Szóhoz sem jutok – mondtam. – Elképesztő volt. A rajz is, meg az eredmény is. Te ezzel foglalkozol?

– Igen – bólintott vidáman. – Vagyis igen és igen. Duplán. Egyrészt igen, utcai rajzoló vagyok, ebből élek. Másrészt igen, az embereket akarom boldogabbá tenni, ezért rajzolok nekik egy szebb valóságot, mint amiben éppen benne vannak. És ők általában vevők a jobbra, úgyhogy váltanak, átlépnek ebbe a másik lehetséges valóságba. És ettől jobb lesz ez a létező világ, amiben én is benne vagyok. Tehát valójában önző okból teszem jobbá a világot. – És nevetett az ismerős, vidám nevetésével, az ismerős, széles szájával, ismerős zöldeskék szemével.

Tényleg valami baj lehet az agyammal, túl sok stressz ért mostanában. Tudtam, hogy ismerem ezt a férfit, de nem jutott eszembe a neve, és arra sem emlékeztem, hogy honnan ismerem. De most furcsa lett volna rákérdezni, hiszen ő láthatóan tudta ki vagyok, és ahogy meglátott, azonnal tudta a nevemet is. Úgyhogy nem szóltam, csak reméltem, hogy majdcsak rájövök, hogy hol találkoztunk már. Inkább megkérdeztem:

– És nekem is tudnál rajzolni egy szebb valóságot? Igazán rám férne.

– Tényleg? Nem látszik rajtad – mondta, és most fürkésző tekintettel nézett pár másodpercig. Aztán újra vidáman elmosolyodott. – Ó, csak vicceltél, ugye? Majdnem bedőltem neked. Hiszen teljesen rendben vagy, látom rajtad. Neked ez a legjobb világ, amiben most vagy, rajzolni se tudnék neked ennél jobbat. Tényleg, erről jut eszembe. Hogyhogy csak egy napra ugrottál át Amerikából? Valami munkaügy miatt vagy itt? Nincs kedved még pár napot itt maradni?

  Hallgattam a férfi vidám hangját, és úgy éreztem, a híd stabil kőkockái kezdenek kicsúszni a lábam alól. Még hogy én rendben vagyok? És ez a legjobb világ nekem?

De még végig se tudtam gondolni, amikor jött az újabb döbbenet: honnan tudja, hogy csak egy napra jöttem? Ezt senkinek nem mondtam, erről akkor se tudhatna, ha közeli ismerősök lennénk. Főleg, mert nincs is közeli ismerősöm.

Sőt! Most jöttem rá, hogy nekem sosem volt olyan ismerősöm vagy barátom, aki ilyen örömmel üdvözölt volna engem, mint ez a férfi. Ha lett volna, biztosan emlékeznék rá. És hiába ismerős… pedig annyira ismerős… de lehetetlen, hogy ez a férfi az eddigi életemhez tartozna. Nem felejthettem volna el. De akkor ki ez az ember? És honnan tudja a nevemet?

Mielőtt a szédülés újabb örvénybe vitt volna bele, gyorsan összeszedtem magam. Ez itt olyan, mint egy csoda. De az én életemben nincsenek csodák. Tehát ennek is kell, hogy legyen racionális magyarázata. Akkor öntsünk tiszta vizet a pohárba.

– Ki vagy te? – kérdeztem. Határozott akartam lenni, de a szám kiszáradt, és a hangom is elcsuklott. Persze, már megint a szokásos helyzet. A szép illúzióból vissza a kőkemény valóságba.

A férfi nem lepődött meg a kérdéstől. Mosolyogva felelt:

– David Renoa a nevem.

A név teljesen ismeretlenül hangzott.

– Francia vagy? – kérdeztem összezavarodva a név hangzása miatt, bár eddig tökéletes brit angolsággal beszélt.  

– Nem, sajnos nem. A nevem R-e-n-o-a – mondta újra, most egyenként betűzve –, és angol vagyok, nem pedig Renoir, a francia festő. Az csak szerettem volna lenni, de amint láthattad, csupán egy kis utcai rajzoló lett belőlem – és közben újra vidáman csillogtak a szemei.

Most már biztos voltam benne, hogy még sosem találkoztunk. Erre a névre emlékeznem kellene. De akkor mitől ilyen ismerős? És ő honnan tudja, hogy ki vagyok?

A legegyszerűbb persze, ha ezt is megkérdezem tőle.

– Honnan ismersz engem?

– Ó, bocs, de feledékeny vagyok! Ezt akartam odaadni, de aztán a francia család miatt elmaradt.  – Azzal lehajolt a hátizsákjához, kinyitotta, és kivette belőle az elveszett kézitáskámat. Felém nyújtotta. – A Szent Péter téren találtam, az obeliszk mellett a földön. Megnéztem az útlevélben a fényképet, és körbejártam a teret, hátha meglátom a táska tulajdonosát. Aztán úgy döntöttem, beviszem az amerikai követségre, mert oda biztosan bemegy majd az, aki ezt elvesztette. És amikor jöttem át a hídon, felismertelek. Kész csoda ez itt, egy ekkora városban! Tessék, itt van a táskád. Láttam a repülőjegyedet is, hogy ma jöttél, és holnap már indulsz is vissza. Szóval munkaügy? Hivatalos kiküldetés? Nem maradhatnál még pár napot?

  Örülnöm kellett volna. Tényleg szerencsés dolog, megvan a táskám, megvan az útlevelem, megvan a repülőjegyem. Megvan a régi életem. Mehetek vissza a Brooklyn-hídra. Megvan a lehetőségem a halálra. Kész csoda, ugye?

Hát persze, hogy megvan mindennek a racionális magyarázata. Csak egy szerencsés véletlen volt ez a találkozás. Már amennyire ez szerencse. Inkább csak egy véletlen. És talán csak a korábbi, zűrös élményeim miatt tűnt ismerősnek ez a férfi. De nem az. Nekem nincsenek ilyen kedves és jóképű ismerőseim. Sosem voltak…

De talán most lehetne. Végül is, miért ne?  

– Lehet, hogy tudnék maradni – mondtam bizonytalanul. – Attól függ, hogy a repülőjegyemet át lehet-e íratni más időpontra.

– Miért, milyen jegyed van?

– Nem tudom, nem én vettem. Egy öregember adta a jegyet, vele jöttem Rómába. Csak a Sixtus-kápolna freskóit akarta megmutatni.

David hátralépett. Az arca hirtelen megváltozott, eltűnt róla a vidámság. A hangja is keményebb lett.

– Téged is Draco hozott ide? – kérdezte.

– Igen, így hívják. Ismered?

Válasz helyett keserűen elhúzta a száját, és gúnyosan kérdezte:

– Na és, neked sikerült? Megvolt a Stendhal-élményed?

– Azt hiszem ­– bólintottam elbizonytalanodva. Furcsa volt David, hogy így megváltozott. Most már nem láttam ismerősnek. Idegennek és veszélyesnek tűnt. – Elég rosszul lettem, és Draco azt mondta, ez a Stendhal-szindróma. Aztán ő elment, itt hagyott egyedül.

– Ó, és mit láttál? Égi világosságot, angyalokat meg prófétáló szenteket? – David hangja most ellenséges volt. Nem értettem, mi a baja. Hiszen ez csak egy pszichés tünet, ezek szerint ő is hallott róla. Mitől lett ilyen ingerült?

– Semmi jót nem láttam, félelmetes volt az egész. Csak a lelki túlterheléstől van, Draco is mondta.

– És a freskóból mit láttál meg?

– Hát az egészet… Meg a mennyezet túlsó felén azt a nőt a könyvvel, a szakállas férfit, azt a középső alakot… – Nem igazán volt kedvem újra felidézni a látványt, féltem, hogy a képekkel visszatér a szédülés, a zuhanás is. De David most úgy figyelt, mintha valami nagyon fontosról beszélnék. A szeme összeszűkült, az ajkát beharapta. Nem akartam, de mégis folytattam. Mert ha ez számít, akkor a lényeg a végén volt. – És láttam a sarokfestményen azt a meztelen férfit, aki kinyújtja a kezét. És arra gondoltam, hogy ő áthozott valami üzenetet. Valami fontosat, ami aztán elveszett. És ennél a gondolatnál tértem magamhoz. Ennyi volt.

  David sápadtan állt előttem. Idegenül.

– Jó neked – mondta nyersen. Lehajolt, felkapta a hátizsákját, hátat fordított nekem, és elindult. Pár lépés után a válla fölött visszaszólt. – Jó szórakozást a továbbiakban. Róma szép város. Élvezd, és hátha megtalálod az elveszett üzenetet. – Azzal elment.

Néztem, ahogy távolodik tőlem, átmegy a túloldalra, és eltűnik a járókelők között. Álltam a hídon, és újra vacakul éreztem magam. Korábban Draco hagyott itt, most meg David. Két ember, akiket nem ismertem, de azt hittem, valami közünk lehet egymáshoz. Két aprócska remény. Újabb két fájdalmas csalódás.

Hát még mindig nincs vége?

És ez most sokkal jobban fájt, mint a korábbi elhagyások. David annyira ismerősnek tűnt. Olyan kellemes, meleg és biztonságos érzést ébresztett fel bennem, amit eddig még nem éreztem. Csak akkor, amikor megváltozott a viselkedése, és most, amikor elment, most jöttem rá, hogy milyen jó volt akkor, amikor azt hittem, hogy egy régi ismerőst találtam. Nagyon jó érzés volt. A soha nem érzett biztonság érzése. Mintha tartoznék valakihez.

De persze, újra itt vagyok. Az eredeti, jól ismert valóságomban. Egyedül és elveszetten. Senkihez sem tartozom.

Csak egy újabb különös rejtély. Ki lehet ez a Draco, hogy David ennyire megváltozott a neve hallatára? És miért olyan fontos, hogy mit képzeltem én a freskó láttán? Csak egy fantáziakép volt. Csak egy illúzió.

   

Na, mindegy. Nyeltem egyet, rájöttem, hogy a szám teljesen száraz. Szomjas voltam. És éhes. Kinyitottam a táskámat, hogy megnézzem, mennyi pénzem van. Amikor Draco odaadta a bankjegyeket, csak úgy belegyűrtem a kis oldalzsebbe, nem figyeltem rá, hogy mekkora összeg. Vajon mennyibe kerül egy éjszakai szállás itt? És mennyi pénzem marad ételre?

Beletúrtam a táskába. Ott volt az útlevelem, a repülőjegy, egy csomag papír zsebkendő, egy vékony sál, meg pár apróság. Az összes vagyonom, amivel együtt ugrani akartam a hídról. Itt volt minden, ami az enyém.

De pénz nem volt benne.    

4. A téren

Ültem az oszlopok alatt a lépcsőn. Emberek járkáltak körülöttem, fotóztak, beszélgettek, útikönyveket nézegettek. Élvezték a látvány, ami körülvette őket, élvezték a helyet, ahova eljuthattak, élvezték az életet, amit éltek. 

Én pedig ültem ott karnyújtásnyira mellettük, de mérhetetlen távolságra tőlük. Nem tudtam, miért vagyok itt, és nem tudtam, hova mehetnék innen. Nem volt életem, amit élhettem volna.

Azon gondolkoztam, hogy vajon ez itt a valóság körülöttem? Hiszen az előbb sokkal intenzívebben egy másik helyzetet éltem át. Mi van, ha mégis a haldoklás az igaz, az ugrás, a folyó mélye, és most csak kicsit elkábultam, ezért újra ide álmodom vissza magamat, a római utazás sztorijába. De lehet, hogy mindjárt váltani fog a kép, és megint a szenvedés és a rettegés jön. Hiszen az a helyzet jóval valóságosabbnak tűnt. Abban tényleg benne voltam, minden érzékszervemmel, testemmel, lelkemmel. Itt meg, ezen a napsütötte, forgalmas téren csak néző vagyok. Egy tétova, idegen szemlélője ennek a világnak. De lehet, hogy mindez csak díszlet, a tudatom által generált kép, ami bármikor eltűnhet.

Lehet, hogy az öregember is erre akart figyelmeztetni? Hiszen ha ez az egész csak képzelet, akkor ő is csak az én fantáziámban létezik, tehát általa önmagamat figyelmeztetem a helyzetre.

Itt viszont megakadt a gondolatmenetem. Mert akkor most mi van? Lehet, hogy a valóságban haldoklom, és nem tudok meghalni, tehát érdemesebb ebben a fantáziavilágban maradnom? De meddig? És hova juthatok? Vagy csak egyfajta időhúzás ez az egész? És mi lesz a vége? Lesz egyáltalán vége valaminek? Akár annak a haldoklásnak, akár ennek a sztorinak?

Hú, de bonyolult helyzet ez! És én még abban reménykedtem, hogy ha leugrok a hídról, azzal végre elrendezek mindent kívül és belül is. Aztán tessék, ide jutottam. Eddig legalább abban biztos voltam, hogy egy rosszul működő életet élek. Most meg már azt sem tudom, hogy élek-e vagy nem. És milyen valóság az, amiben létezem. Ugye, hogy megmondtam, hogy az én életem csak a rosszabb felé tud haladni. Nem egyszerűbb lett a halálugrástól, csak még kuszább, még érthetetlenebb.

Sóhajtottam egy nagyot, és felálltam. Mindegy, hogy valós-e vagy sem, amíg itt vagyok, itt tudok valamit csinálni. És ha már itt magasodik előttem ez a nagy obeliszk, legalább ezt megnézem közelebbről.

Kisétáltam az árnyékból a fényre. Ahogy távolodtam az oszlopsortól, vissza kellett pillantanom, mert úgy éreztem, hogy körben a tetején álló szobrok mind utánam néznek. Oké, tudom, ez a Stendhal-szindróma, vagy mi. Ehhez tartozik a paranoid képzelődés is. Persze, mindenki engem figyel, mert olyan különleges vagyok, engem néznek a váratlanul megjelenő, szakállas öregemberek, a megéledő alakok a freskókról, meg még a márványszobrok is. Mindenki, kivéve az élő, lélegző embereket. Őnekik valahogy sosem tűntem fontosnak. Vagy ha mégis, abból csak baj lett, veszekedés, sírás és szenvedés.

A nagy, szürkésvörös gránitoszlop magabiztosan magasodott az ég felé a tér középpontjában. Úgy éreztem, hogy ez az obeliszk uralja a teret. A kövezet fehér márványcsíkjai is mind őhozzá vezettek. Ahogy közeledtem feléje, úgy tűnt, mintha egy erőtérbe érnék bele. Megálltam előtte, és felnéztem. Az obeliszk szinte beleolvadt a kéklő égbolt vakító hátterébe, és egy felfelé vezető, nyílegyenes útnak látszott. Út az égbe. A csúcsán alig kivehetően szürkéllett a vékony kereszt, ami csak egy erőtlen próbálkozás volt, hogy lezárja ezt a sugárzó utat. Egy hajszálvékony sorompó, aki azt gondolja magáról, hogy megszabhatja, ki mehet itt tovább. De a napfényben az út egyenesen és akadálytalanul ragyogott, és vezetett a végtelen ég felé.

Éreztem, ahogy az erőtér lágyan megemel, és zuhanni kezdek. Zuhanni, de felfelé. Úgy, mintha megszűnt volna a gravitáció, és én egy hatalmas lélegzettel, kiszabadulva minden kötöttségből, zuhantam bele a határtalan nagy mindenségbe. Ez egy boldogító érzés volt, bizsergető a talpamtól a fejem búbjáig, egy lágyan ölelő és védelmet adó energiaburokban száguldani kifelé, a szabadságba.

Annyira ismerős volt ez az érzés és ez a mozgás, mintha ez lenne a természetes, ez a normális, csak eddig valamiért nem használtam, nem gondoltam rá. De most újra itt van, és én ráismertem. Hiszen én szabad vagyok! Ez az igazi életem!

Puff! A következő pillanatban térdre estem a szürkéskék kockaköveken, és a gravitáció hatalmas erővel nyomott újra össze. Mint a gumiszalag, visszarántott ide, és én keményen koppantam a rideg kövezeten. Nesze neked repülés! Nesze neked szabadság! Még hogy ez a valódi életed? Ne álmodozz, kisanyám, porszem vagy csak, és a porhoz tartozol.

Utáltam ezt a belső hangot magamban, ezt a folyton felbukkanó, gunyoros szövegű valakit, aki állandóan beledumált a legszebb pillanataimba. És leginkább ezért utáltam, mert mindig igaza volt.

Persze, semmi különös nem történt, csak megszédültem az előbb. Elvakított a nap. És egyébként is zavaros a fejem, lehet, hogy már meg is haltam, vagy most haldoklom, vagy az előző pszichés trauma hatása ez az élmény is. Biztosan megvan rá a józan magyarázat. Hiszen nincsenek csodák. Az én életemben nincsenek csodák.

Ott álltam négykézláb a tér közepén, akár egy imádkozásra készülő buzgó hívő, aki mindjárt meg is csókolja ezt a szent földet. Na, még csak az kellene! A fejemet ólmos erővel húzta lefelé valami, elborított a csalódottság, és nőtt bennem a hányinger. Nem csók lesz ebből, hanem…

Egy idősebb nő megérintette a vállamat, lehajolt hozzám, és kérdezett valamit, amit nem értettem, de a hangsúly alapján arról érdeklődhetett, hogy jól vagyok-e. Persze, gondoltam, soha jobban, pont úgy, mint máskor. Már a normálisan ismerős, vacak életemben vagyok. Kellően rosszul érzem magam, tehát minden rendben. Ha szarul vagyok, akkor jól vagyok, mert az eredeti életemben vagyok.

Megmozdulni viszont alig tudtam, mintha sokkal súlyosabb lett volna a testem, a kövek úgy vonzottak magukhoz, mint a mágnes a vasat. Úgyhogy hagytam, hogy ketten-hárman feltámogassanak a földről, aztán az idősebb nő irányításával két férfi a tér túlsó szélén levő árkádok alá vezetett, az árnyékba. Buzgón bólogattam a nőnek, aki már angolul beszélt hozzám, és egyetértettem vele, hogy biztosan a napszúrás, meg ez a sok látnivaló, ez okozta a gondot. Elfogadtam tőle a kis palacknyi vizet, megköszöntem, igyekeztem hálásan mosolyogni is, hiszen tényleg kedves volt. Legyen legalább neki jó napja. Biztosan rendes ember, aki segít a rászorulókon. Az már nem az ő hibája, hogy rajtam nem lehet segíteni.   

Ő elégedetten távozott, én meg ott maradtam újra az árnyékban, rajtam a mázsányi súllyal. Ültem a hatalmas oszlopok között, de most a másik oldalon. Itt is sok ember volt, pihentek a nagy séták után, családok piknikeztek az oszlopok közti területeken, fiatalok üldögéltek, nevetgéltek, a túloldalon pedig már az utca forgataga volt. Az egész olyan normális, hétköznapi volt. Néztem őket, és közben fokozatosan elmúlt rólam az a nagy nyomásérzés. Amikor már elég erősnek éreztem magam, felálltam, és elindultam. Minél távolabb akartam kerülni ettől a tértől, el ezektől a fura élményektől. Az árkádok alatt megkerültem a teret, igyekeztem nem is nézni az obeliszk felé. A széles sugárút vitt egyenesen a folyó felé. Autók zúgtak, dudálás, hangos beszéd, járókelők tömege között kiértem a rakpartra. Róma folyója, a Tevere. Ez a keresztrejtvény-meghatározás jutott eszembe, ahogy megláttam a lustán csordogáló folyót. Felmentem a régi kőhídra, aminek a korlátján angyalok álltak nagy kőoszlopokon, megálltam középen, és néztem a vizet.
Ismerős helyzet, de mégis mennyire más. Ez a híd alacsony volt, ez a folyó lassú és szelíd. Ha itt beleugranék a vízbe, az legfeljebb egy kis fürdést jelentene. Itt még meghalni se tudnék. Hirtelen dühös lettem az öregemberre, aki elrontotta a jól megtervezett halálomat. Mi a fenének kellett ott megjelennie! És ha már megjelent, hogy képzeli, hogy utána meg csak úgy eltűnik az életemből? A kezembe nyom pár bankjegyet, aztán otthagy, mint egy prostit az aktus után. Persze, nem is ígért mást, csak a repülőjegyet meg a látogatást. És tessék, be is tartotta. Azt mondta, utána akár vissza is mehetek a Brooklyn-hídra.  

Na jó, nézzük, mennyi pénzt adott, és mikorra is szól az a repülőjegy?

És akkor megakadt bennem a lélegzet, és elöntött a rémület. A táskám! Te jó ég, valahol elhagytam a kézitáskámat! Abban volt az útlevelem, a repülőjegy és az öregtől kapott pénz. Az összes vagyonom. És most nincs nálam, és nem is emlékszem, mikor került le a vállamról. Bármikor is történt, annak már búcsút mondhatok. Ebben a tömegben azt már régen felkapta és elvitte valaki.

Rémlett, hogy amikor térdre estem, és feltámogattak, mintha már nem lett volna nálam a táska. Talán ott maradt az obeliszknél, a kerítés egyik tömzsi kis kőoszlopa mellett, és azok, akik segítettek nekem, nem vették észre. Végül is mindegy, az egésznek legalább fél órája, nincs rá esély, hogy megtaláljam.    

Álltam bénultan, és a híd vastag kőkorlátjára támaszkodtam. A fehér kövek langyosak voltak a tenyerem alatt. Na, most aztán tényleg tehetetlen voltam. Elmehetnék persze a rendőrségre, vagy az amerikai nagykövetségre, ahol megkérdeznék az adataimat. A nevemet még meg tudom mondani. De lakcím? Nincs lakcímem. A legutóbbi egy hajléktalanszállón volt, de az közben leégett. Az előző címemhez tartozó motelt bezárták tiltott prostitúció miatt. És előtte évekig sehova sem voltam bejelentve. Foglalkozása? Nincs foglalkozásom. Ami volt, arról inkább ne beszéljünk, egyiknek se lett jó vége. Legközelebbi hozzátartozója? Nincs hozzám tartozó ember. Aki volt, az már nem akar tudni rólam. Én pedig nem akarok a hozzátartozója lenni. Se gyereke, se nővére senkinek. Bankszámla, hitelkártya, pénz? Semmi. Nincs pénzem a visszaútra, és nincs pénzem itt maradni sem.

Na, ez a nagy helyzet. Semmim sincs. Eddig se nagyon éltem, de most már papírom sincs arról, hogy ki is voltam akkor, amikor még úgy tűnhetett, hogy vagyok valaki.

Hát, ha belegondolok, ennyire szerencsétlennek lenni már akár csoda is lehetne. Egy fordított csoda. A semmi csodája.

Csak álltam, néztem a békés folyót, és kifogytam a gondolatokból. Az angyalszobrok némán és mozdulatlanul bámultak rám odafentről.