30. David után

Draco elment, mi ültünk egymás mellett, és nem néztünk egymásra. A kezem még mindig David hátán volt. El kellett volna már vennem onnan, mert egyre zavarba ejtőbb volt a helyzet. De attól féltem, hogy ha megmozdulok, David is mozdul, rám néz, és meglátja a tűzbe borult arcomat.  És rájön, hogy mire gondolok. De lehet, hogy ő nem arra gondol, amire én, és akkor az nagyon kínos lesz.

Draco szavaiból én azt akartam kihallani, hogy rám vonatkozott az az utolsó mondata. Én lehetnék David társa. De mi van, ha erről neki Raffaella jutott eszébe? Hiszem most már mindketten felébredtek, és ha megtalálják önmagukat, akkor együtt haladhat az életük tovább. Vajon Draco szerint melyikünk David társa? Szerintem én vagyok. Én ülök itt mellette, és az én tenyerem forrósodott fel, ahogy a farmerdzsekije alatt érzem az izmait. Mégiscsak el kell vennem a kezem, mert így nem fogja az arcom a normális színét visszakapni.

Megmozdultam, és egy kicsit arrébb is húzódtam.  David nekidőlt az oszlopnak, és az eget nézte. Hallgattunk.

– A kezedben ugyanaz a melegség van, mint ami az obeliszkből árad – mondta elgondolkodva David. – Lehet, hogy te is gyógyító leszel majd, mint Raffaella.

  Mi van? Elakadt bennem a lélegzet. Mi lesz Raffaellából? Arról volt szó, hogy szakácsnak akar tanulni.

David folytatta, miközben a bárányfelhőket nézte az égen:

– Éppen az ő képét festettem, amikor berohant hozzám. Láttam, hogy vele is megtörtént a dolog. Egészen más nő lett belőle, mint akit ismertem. De mégis, ahogy ott állt előttem feldúltan, kipirulva, lelkesen, sokkal jobban hasonlított a festményen levő énjéhez, mint korábban. Ezek szerint én ezt az igazi, felébredt Raffaellát festettem már hetek óta. Lekapta a képet az állványról, és először közelről nézte, majd kinyújtott karral, távolabbról. Aztán nagy örömmel felkiáltott. Azt mondta, látnok vagyok. Nem mágus, ahogy eddig hitte rólam, hanem a jövőbe látó próféta. Nézzem csak, megfestettem a valódi jövőjét, azt, amit ő csak az előbb ismert fel. És tényleg, döbbenten vettem észre azokat a részleteket, amikre sorban rámutatott.

Az, ami a képen Raffaella körül eddig egy tiszta konyhának tűnt, valójában egy hófehér kórházi műtő volt. Nem szakácskötény volt rajta, hanem fehér köpeny. Egy gyógyító, boldog Raffaella volt azon a képen, nővér vagy talán orvos.

Azt mondta, most jött rá, hogy eddig nem a saját életét élte. A szüleinek akart megfelelni, az ő útjukat próbálta járni, mert azt hitte, nincs más választása. Hiába volt látszólag egy saját akaratú, szabad nő, a lelke mélyén az apja kedvenc kislánya maradt, és az ő kezébe kapaszkodott. És ugyanígy akart az én kezembe is kapaszkodni, biztonságot keresve. De most felismerte, hogy nőként nem kell, hogy egy férfitól függjön az élete. Rájött, hogy lehet saját vágya, saját útja. És ő valójában gyerekkorától kezdve gyógyítani szeretett volna. Úgyhogy most megy, és jelentkezik egy kórházba dolgozni, aztán pedig tanulni fog. És gyógyító lesz. Azzal megcsókolt, fogta a festményt, és boldogan kitáncolt az ajtón.

Akkor még nem tudtam józanul gondolkozni. Csak azt éreztem, hogy elveszettem őt, hogy ez a Sixtus-kápolnás élmény elvette tőlem azt a lányt, akit szerettem. Ez az új Raffaella hirtelen nagyon messzire került tőlem, és nem láttam esélyt arra, hogy utolérjem. Ezért elrohantam Leon boltjához, hogy megtudjam tőle, hol van Draco. Ott volt. Üvöltöztem vele, aztán ide jöttem, és most nagyon akartam én is ezt az élményt. Követni akartam Raffaellát. Azt az örömöt akartam én is, amit rajta láttam.

De én nem azt találtam. Igaz, hogy megvolt az áttörés, most nekem is sikerült látnom. De túl sokat láttam.  Azt éreztem, hogy rám szakadt a kápolna egész mennyezete. Hol van az az élmény, amit Raffaellánál láttam? Hol az a tiszta felismerés, ami neki megvolt?

Persze gondolhatnám azt, hogy ez csak egy hirtelen fellángolás nála, és semmi garancia sincs arra, hogy sikerülni fog neki. Győzködhetném magamat arról, hogy csak egy illúzió rabja lett, és majd kijózanodik. Csakhogy láttam a saját festményemet, és tudom, hogy én egy konyhát és egy szakácsnőt akartam festeni. De nem az lett belőle. És én hiszek abban az energiában, vagy bárminek is nevezzem, ami alkotás közben működik bennem. Ez az a képességem, amiben biztos vagyok. Tehát tudom, hogy Raffaella valóban a neki való életbe indult el. Megtalálta a saját útját, és hiszem, hogy sikeres lesz benne. És már most sugárzik belőle a boldogság.

De akkor én miért nem érzem hasonlóan boldognak magamat? Mi ez az iszonyú teher rajtam? Oké, hogy ez mind az én erőm, ahogy Draco állítja. De mit kezdjek vele, hogy ne kívül érezzem, hanem belül? Neked ez hogyan sikerült? Te hogyan tudsz ilyen nyugodt lenni, ilyen magabiztos?

  Na, gondoltam, már megint a témánál vagyunk. Egy fenét vagyok én nyugodt. Kalapál a szívem, egymást kergetik a fejemben a gondolatok, hogy akkor most hogyan is állnak ők ketten egymással, mit érezhet Raffaella iránt? Persze, hülyeség az egész, hiszen egyértelmű, hogy csodálja a lányt, most még inkább, mint eddig. És végül is mindegy, hogy szakács lesz belőle, nővér vagy orvos, bármelyik illik hozzá. Az, hogy Raffaella már nem akar a kezébe kapaszkodni, csak annyit jelent, hogy nem kislányként, hanem felnőtt nőként lesz majd mellette. Még hogy én magabiztosnak látszom? Összekever engem Raffaellával. Ő magabiztos nőként távozott erről a térről. Én meg itt ücsörgök kétségek között az obeliszk tövében.

Nem válaszoltam Davidnek, mert nem tudtam mit mondani. Ő egy ideig nézte még a bárányfelhők lassú vonulását, majd felállt.

– Most muszáj járnom egyet, mert megfulladok ettől a súlytól. Viszlát, majd biztosan találkozunk még. – Azzal elment. Nem nézett vissza.

Én meg ott maradtam a viharos belső világommal a márvány talapzaton, és arra gondoltam, jó lenne kővé válni. Itt maradni, belesimulni a nyugalomba, és elengedni ezeket a fájdalmas, vad érzéseket, a csalódottságot, és ezt a nagy űrt a mellkasom közepén, amit David távozása hagyott maga után. A hátamat nekivetettem az obeliszk aljának, és vártam, hogy elborítson az ismerős, könnyű, lebegős érzés. De nem a nyugalom jött, hanem az emlékek. Réges-régi emlékek.

A képek abból a repülős, boldog vízi világból. Gyors villanással felbukkantak, aztán el is tűntek a szép emlékek, és következett ugyanaz az érzés, ami most is bennem volt. Ahogy az a fiú, aki annyira hasonlít Davidre, ugyanígy felállt mellőlem a tengerparton, és elment, vissza sem nézve. Értetlenség, üresség és a nagy fájdalom maradt csak bennem. Miért nem érti azt, amit mondok? Miért nem tudom elfogadni azt, amit ő akar? Annyira szerettem volna egyetérteni vele. Olyan jó lett volna, ha ugyanúgy tudok lelkesedni, mint ő. De nem sikerült. Abban a régi világban nem tudtunk hazudni. Nem voltam képes azt mondani, hogy jó az, ami felé megy, nem tudtam bólogatni a terveire, mert nem hittem bennük. És a végén kiderült, hogy nekem volt igazam. Talán, ha erősebb lettem volna, ha megpróbálom meggyőzni, ha nem némulok el akkor, amikor értetlenkedve visszakérdezett, hogy mi a bajom. Határozottabbnak kellett volna lennem. Magabiztosabbnak. De gyenge voltam, és ez lett a vége. Féltem, hogy elveszítem, ezért nem akartam ellenkezni vele. Azt reméltem, hátha magától is rájön, hogy a terve túl veszélyes. Abban bíztam, hogy a szerelmünket, a boldogságunkat nem fogja kockáztatni. De ő másként döntött, én pedig nem tettem meg mindent, hogy megváltoztassam a döntését. Így én is felelős vagyok azért, hogy mindent elvesztettünk. És most már tényleg rosszul érezhetem magamat. Elhagyottnak és bűnösnek is.

   A régi érzések súlya újra ott volt bennem, és emlékeztem rá, ahogy ott ültem a tengerparton akkor is, amikor jött a vég. Ott vártam, a régi helyünkön azt, hogy mi lesz a nagy kísérlet eredménye. És amikor felrobbant körülöttem minden, amikor vége lett a világunknak, nem akartam elmozdulni onnan. Nem akartam megélni ezt a nagy csalódást. Nem akartam továbblépni, nem akartam a Fényben szembenézni a tanulságokkal. Ott maradtam, és eggyéváltam a tájjal. Kővé váltam. Beleolvadtam a sima, hófehér márványba. 

Jó volt a csend, az a gondolatok és érzések nélküli, nyugodt nemlét, amiben voltam. Aztán valamikor, nagyon sokára megmozdított egy erő, hangok rezegtettek meg, és apró emberek mozgolódtak körülöttem. Kihasítottak a sziklából, elvittek valahová, és egy ismerős férfi kezdett el nézegetni. Körbejárta a márványtömböt, amiben ott voltam, beszélt hozzám, megsimogatott. Aztán vésővel és kalapáccsal formálni kezdett. És egyszer csak ott álltam újra, a régi alakomban, a hófehér márványból kibontva, mozdulatlanul. 

A szobrász pedig, az a régi férfi a zöldeskék szemével, az ismerős vonásaival, térdre rogyott előttem, és zokogni kezdett.

A márványszobor nem tud könnyezni. Ezért én nem sírtam. Csak néztem, néztem azt a régi férfit, és nem tudtam megölelni.

De ettől kezdve tudtam, hogy érdemes életre kelnem, érdemes visszamennem a Fénybe, hogy újra lejöhessek ide emberi testbe, hogy találkozhassunk, és hogy kijavíthassam azt, amiben hibáztam. Hát elmentem a Fénybe. És találkoztunk. De mégsem sikerült mindent jóvátenni.

Az emlékképek megakadtak. Visszazökkentem a jelenbe, a római Szent Péter térre, a hétköznapi emberi világba. Éreztem, hogy van még bennem egy másik, fájdalmas csalódáskupac, de most nem volt kedvem abba is belemászni. Épp elég ennyi nyavalygás egy napra. Pedig azt hittem, egész jól haladok a boldogabb élet felé, dehát ez a reménytelen szerelem jó kis ürügy arra, hogy megint vacakul érezzem magam.

De most tartsunk egy kis szünetet!

Felálltam, megmozgattam az elzsibbadt tagjaimat, és céltudatosan elindultam. Aztán a második lépésnél megkérdeztem magamtól, hogy hova is megyek? Megtorpantam, egy járókelő nekem is jött, mert túl hirtelen álltam meg. Hát… hova is menjek?

Visszamehetnék Leonhoz, délután van, elvileg még érvényes a meghívás. És a freskóból még nem jutottunk el az én részletemhez. Már egy csomó képről beszéltünk, csak az enyémről nem tudom, hogy valójában miről is szól. Vagy hazamehetnék Mamma Giuliához és a lányokhoz, és beszélgethetnénk könnyed, hétköznapi dolgokról, nem pedig ilyen véresen komoly témáról. Vagy sétálhatnék is egyet, nyugodtan, szabadon. Ráérek, van időm.

Ez az utolsó ötlet nagyon jól hangzott. Azt reméltem, a nyüzsgő város, a látnivalók eléggé lekötnek, és nem fognak fájdalmas emlékek zavarni egy ideig. Úgyhogy elindultam, csak úgy, az orrom után. Nem volt semmi konkrét célom, csak élvezni akartam Rómát, úgy, mint egy átlagos turista.

Egy ideig egész jól ment a dolog. Sétáltam, néztem az épületeket, az embereket, vettem egy fagylaltot, sütött rám a Nap, és jól éreztem magam. Csak azt felejtettem el közben, hogy én nem vagyok átlagos turista. De aztán az események eszembe juttatták azt, hogy én menekülni akartam valami elől, a bennem levő emlékek elől. És persze rájöhettem volna már, hogy ez esélytelen. Az emlékek konokul jönnek velem, és alig várják, hogy újra előtörhessenek.

Mentem az utcán, és a környék észrevétlenül megváltozott. Először fel sem tűnt, mert egy ideje szűk kis sikátorokban lépkedtem, és nem vettem észre, mikor tűnt el az autózúgás, és lett helyette patkócsattogás az úton. Továbbra is sok ember volt körülöttem, de furcsa, bő köpenyekben, széles karimás kalapokban jártak, és a levegőben is nehéz, fojtogató szagok terjengtek.

Benne voltam megint valamelyik emlékemben. Na, tessék, ez lett a laza kis délutáni sétámból.

29. David élménye

Ekkor odakintről zörgés és hangos csilingelés hallatszott. Valaki olyan nagy lendülettel vágta ki a bolt ajtaját, hogy a kis ajtócsengő hangja is elakadt félúton. A két öreg egymásra nézett, és nem Leon állt fel, hogy a vevőhöz menjen, hanem Draco.

– Ez aztán gyors volt! – mondta vidáman, és kilépett az eladótérbe.

Összerezzentem, ahogy meghallottam David indulatos hangját. Nagyon dühös volt, kiabálva kezdte, és minden mondatnál egyre hangosabb lett.

– Mit művelt Raffaellával? Hogy merészel beleszólni mások sorsába? Maga csak játszadozik az emberek életével! Ehhez nincs joga! Összezavarja őket, tönkreteszi az embereket! Maga egy rohadt csaló gazember! Nem tudom, mit csinált vele, de azonnal vonja vissza! Ez egy másik lány, nem az, akit ismertem! Elvette tőlem azt, akit szerettem, elvette tőlünk a szerelmet! Ezt… ezt nem teheti… adja vissza őt… – David hangja elcsuklott, és döbbenten hallottam, hogy a sírás fojtogatja. Aztán összeszedhette magát, mert nagyot csattant a pult, ahogy rácsapott, és keményen folytatta: – Ez csak valami mágia lehet, ez nem tisztességes dolog. Csinálja vissza! Követelem, hogy csinálja vissza!

  Draco eddig csak hallgatott. Nem tudtam, hogy vajon milyen arccal állhat Daviddel szemben. Attól tartottam, hogy a sértésekre ő is emelt hangon fog válaszolni. De amikor megszólalt, a hangja teljesen nyugodt volt.

– A patakot nem fordíthatod vissza a forrásba, és a csírát sem nyomhatod vissza a magba. Vagy ha megteszed, azzal elpusztítod. Ha az élet elindul, nem állíthatod meg, csak akkor, ha megölöd. Raffaella elindult a saját útján. Mi lenne, ha üvöltözés helyett te is rátalálnál a saját életedre? Ideje lenne, hogy kinyisd a szemed, és meglásd azt, ami elől elmenekültél.

  Csönd lett. David nem válaszolt. Aztán újra megkondult a kis csengő, és az ajtó keményen becsapódott. Draco elégedett mosollyal jött vissza a szobába, nyugodtan leült a fotelba, és felvette a teáscsészét.

– Igazán szép nap ez a mai – mondta, és belekortyolt a teába. – Még a végén reménykedni kezdek. Ha ez a kölyök is felébred, akkor olyan erős lesz ez a nemzedék, amilyen már nagyon régen nem volt. Itt van Angele, akiről nem is hittem, hogy létezhet – biccentett felém –, ma önmagára talált Raffaella, és most talán David is elindul. Ha még páran csatlakoznak, akkor… Mit gondolsz, Leon, lehet, hogy mégis megérjük az új feltámadást?

  Leon elgondolkozva bólintott, és a mennyezeti freskók felé fordította az arcát, mintha a Nap onnan sütne rá.

– Igen, lehetséges. Egyre erősebb a sugárzása, egyre fényesebben ragyog. Talán most végre átjön az üzenet. Talán befejeződik a mi küldetésünk, és felébred az új csapat. Reménykedjünk benne.

 Ott ült a két, ősz szakállú öregember, és békésen, elgondolkozva néztek felfelé. Bennem viszont mocorogni kezdett a kérdés, hogy vajon milyen feladata lesz ennek az új nemzedéknek, aminek ezek szerint én is része vagyok. Mit kell tennem, és vajon meg tudom-e jól csinálni? És nekem is ilyen öreg koromig tart majd a feladatom? És egyáltalán mitől is van szó?

Draco megmozdult, a kabátzsebéből egy mobiltelefont vett elő. Ez olyan furcsa volt, hogy elfelejtettem a korábbi gondolataimat, kétségeimet. Nagyon nem illett Dracóhoz ez a modern készülék. Sokkal kevésbé lepődtem volna meg, ha egy pergamenlapot húz elő, és lúdtollal kezd írni. De ő gyakorlott mozdulatokkal nyomkodta a billentyűket, aztán vidáman beleszólt:

– Hello, Marco, ugye te vagy most a bejáratnál? Ó, ez nagyszerű. Egy szívességet szeretnék kérni. Mindjárt odaér hozzátok egy fiatal srác, akinek nagyon sürgős lesz a bejutás. Farmerdzsekiben van, és egy kék pólóban. Járt már többször odabent, velem együtt is, talán emlékszel rá. Lehet, hogy rám fog hivatkozni, de nem biztos. A lényeg, hogy engedjétek be soron kívül. … Igen, igen, arról van szó. A szokásos. Nagyon köszönöm! Minden jót!

  Zsebre tette a telefont, kiitta a maradék teáját, és felállt.

– Na, megyek, mert kíváncsi vagyok az eredményre. Velem jössz, Angele?

– Hova? – kérdeztem csodálkozva.

– A Szent Péter térre. Megnézni, milyen arccal jön ki David a Sixtus-kápolnából. Drukkolj neki, hogy ma végre sikerüljön áttörnie a vaksága falát.

  

  Hát persze, hogy Dracóval mentem. Pedig eredetileg Leonhoz jöttem beszélgetni, de most jobban érdekelt az, hogy mire jut David. Amíg szótlanul haladtunk a Vatikán felé, folyamatosan azon gondolkoztam, mit is remélek. És egyáltalán érdemes-e reménykednem? Ha David most sem fog látni semmit, akkor csak még dühösebb lesz, és valószínűleg velem sem akar többet találkozni. De ha sikerül neki, akkor valószínűleg újra összejönnek Raffaellával, hiszen mindketten egyformán felébredtek lesznek, nem lesz köztük ez a mostani különbség. Bár akkor miköztünk sem lesz már nagy különbség… És esetleg engem is választhatna…

Ettől a gondolattól viszont elszégyelltem magam. Eszembe jutott David sírásba csukló hangja, ahogy Raffaelláról beszélt. Szereti azt a lányt. Nem szép dolog tőlem, hogy arra vágyom, hogy engem jobban szeressen.

Hát, lehet, hogy nem szép dolog, de akkor is arra vágyom…

Közben odaértünk a Szent Péter térre. Draco egyenesen az obeliszkhez ment. Csak amikor odaértünk, akkor láttam meg az oszlop túloldalán ücsörgő, összegörnyedt alakot. David a térdére hajtotta a fejét, két kézzel a halántékát szorította, és mozdulatlanul ült a márvány talapzaton. Összeszorult a szívem. Ezek szerint most sem sikerült neki. Jaj, istenem, szegény fiú! Annyira szerettem volna neki segíteni. Leültem mellé, és megsimogattam a hátát.  Egy ideig nem mozdult, aztán lassan felemelte a fejét. Nem rám nézett, hanem az előtte álló Dracóra.

– És most mihez kezdjek? – kérdezte rekedt, akadozó hangon. – Ez az egész túl sok nekem. Túl nehéz. Nem bírom el. Rám zúdult minden, az összes hibám, tévedésem. Így most sokkal rosszabb, mint eddig volt. Nem akarom ezt látni. Biztos, hogy nem lehet valahogy visszacsinálni?

– De lehet – mondta nyugodtan Draco. – Egyetlen módja van, hogy újra becsukd a szemed, és elfelejtsd azt, amit megláttál. Az, ha meghalsz. Akkor egy ideig semmit sem fogsz látni. Aztán a következő életedben kezdheted elölről a keresést. 

– Következő élet? Nem lehet végleg befejezni ezt az egészet?

– Nem tudom, nekem még nem sikerült – felelte Draco egy félmosollyal. – Megpróbálhatod, de nincs rá garancia, hogy te megtalálod a kikapcsoló gombot. Viszont elég nagy a kockázat arra, hogy hamarosan újra itt találnád magad a téren, és velem, vagy az utódommal hadakoznál, küzdve azért a felismerésért, amit az előbb végre megszereztél. Legalább próbáld meg, mit tudsz kihozni belőle. Most itt van előtted az élet.

– Az élet, persze! De nemcsak előttem van, hanem mögöttem is, a hátamon, a vállamon, és agyonnyom. És érzem annak a súlyát is, amit tennem kellene, még ha nem is tudom megfogalmazni pontosan, hogy mi lenne az. De azt tudom, hogy a jövőm is nehéz, nemcsak a múltam. És nem hiszem, hogy képes leszek hordozni ezeket a terheket. Nem vagyok elég erős hozzá. 

– Dehogynem.  Éppen olyan erős vagy, mint amekkorának a terhet érzed. Mert az nem teher. Az maga az erőd. Ugyanúgy, ahogy a hibád sem a gyengeséged, hanem a tapasztalatod, ami többé tesz. Megláttad az utadat, ez rendben van. De önmagadat még nem ismerted fel. Ugyanis ez mind te vagy. A hibák, a tévedések, a kimondott és a ki nem mondott szavak, a terhek a múltból és a jövőből: ezek mind a te részeid. Ettől vagy az, aki vagy. Meg persze te vagy a tehetséged, a különleges adottságod, a látásmódod, a festő, a segítő, a kedves fiú, a szerelmes férfi: ezek is mind te vagy. Ezt is lásd meg! Ismerd fel önmagadat, mindenestől. És akkor abbahagyhatod ezt az önmarcangoló játszmát, és esetleg megpróbálhatnál boldogan is élni. Hátha sikerül.

– Én eddig boldognak éreztem az életemet.

– Ó, igen, azt az aprócska részletet, amit megéltél belőle. De az csak egy kis darabka volt ahhoz képest, aki valójában vagy. A többi részedet lezárva tartottad. Hát, most szétesett a bőrönd, amibe elcsomagoltad a problémás részeidet, és szembe kell nézned önmagaddal, és a valódi nagyságoddal. Az eddigi életed csupán a próbajáték volt. Játszadozás. Vázlatrajz a nagy alkotáshoz. Ideje lenne belekezdeni az igazi életbe, mert itt van hozzá minden képességed. – Ezzel Draco megfordult, és elindult a térről kifelé, az utca felé. De a válla felett még visszaszólt. – Ja, és amint látod, társad is van hozzá.

28. Újra Leon boltjában

Leon a szokásos örömmel és kedvességgel fogadott minket. Engem most is megölelt, aztán egymásra mosolyogtak Dracoval.

– Sikerült Raffaellának? – kérdezte Leon.

– Igen, tökéletesen – bólintott Draco. – És remélem, ez elég nagy lökés lesz végre ennek a makacs kölyöknek, Davidnek is. Most már nem ücsöröghet nyugodtan, becsukott szemmel a lány mellett. Raffaella a maga tüzes módján robbanni fog, és ez nagy változást jelent.

  Bementünk a hátsó szobába, Leon kitöltötte a teát. Most Draco is békésen ezt itta a finom kis porceláncsészéből. Az egész szoba hangulata nagyon más volt, mint tegnap. Most béke volt, nyugalom, és valami megérkezés-féle biztonság. Most jó volt itt lenni, a két fehérszakállú öreggel együtt üldögélve, a könyvekkel teli polcok között, és a mennyezeti, ismerős freskósor alatt.   

Felnéztem, és eszembe jutott, amit Draco mondott a téren a Raffaella által választott festményrészletről. Nem igazi? Lehet, hogy azt nem Michelangelo festette?

– De, azt is ő csinálta – felelt Draco a ki sem mondott kérdésemre. Már nem csodálkoztam el rajta. Követtem a szememmel, ahogy felfelé mutatott. – Nézd csak azt a középső képet. Azt Michelangelo, az ember festette a falra, szakértelemmel, de ihlet nélkül. Az csak tapéta. Egy ügyes kis képecske.

A többit viszont Michelangelo, a művész alkotta, lélekkel, szellemi energiákkal, teremtő képességgel. Azok Kapuk. Azokban ott van a Titok. Ennél a képnél viszont a tapéta eltakarja a titkot. Azt mindenkinek önmagának kell megtalálnia. Azt kell meglátni, ami nincs ott.  

Pedig a nagyokosok szerint nem véletlenül került pont középre, mert az a csúcspont, Éva teremtése. Ezt a kápolnát eredetileg Szűz Máriának szentelték, ő az, aki eltörli az első nő, Éva állítólagos bűnét, és ő az egyház megtestesítője. Meg mondhatnék még pár ilyen szenteskedő, hangzatos szófüzért, de nem akarom elrontani a hangulatomat. A lényeg az, hogy ennek a középső képnek kellene leginkább hirdetnie az egyház dicsőségét. Hát, ahogy az a kis vacak Noé bárkája sem a dicsőségről szól, ezen a képen sem a nagy anyaszentegyház bújik ki Ádám oldalából. Hanem csak egy ájtatos, bamba nőszemély botladozik egy behúzott nyakú, bánatos öregember előtt. 

Nézd csak meg alaposan. Ott fekszik egy esetlen Ádám, ájultan elomolva a szikla mellett. Egy gyerekképű kis mamlasz, épp hogy a nyál nem csorog a szája sarkán. Az oldalából lép ki a vastag combú, kissé debil leányzó, és olyan mozdulattal hajol az öregember felé, mint aki cukorkát koldul a Mikulástól. 

És az az alak egyáltalán nem tűnik valami nagy hatalommal rendelkező Teremtőnek. Csak egy fáradt, csalódott öregúr, aki rezignáltan tárja szét az üres tenyerét a lány felé: sajnálom, de elfogyott a mikuláscsomag. És feltűnően, rikítóan szőke a szakálla és a haja. Ez még a kápolnában, lentről nézve is jól látható. A többi Teremtőnek mind ősz szakálla van, de ez az alak nem tartozik közéjük. Ő csak egy színész, álszakállal és parókával.  

És figyeld csak meg, milyen rosszul lett megfestve az öregember. Túl kicsi a feje, nem fér el rendesen a képen. A köpenye aránytalanul bő, és ezzel a görnyedt testtartással leginkább egy óriás kabócához hasonlít. Az egész kép olyan, mintha egy kezdő festő műve lenne. És Michelangelo fiatal korában valóban készített egy ehhez hasonló ceruzarajzot, Masaccio Az adógaras című freskójáról. Azon van egy hasonló testtartású alak, de a köpeny még azon a vázlaton is jobban néz ki, mint ezen a képen. Akkoriban tanulgatta a mesterséget, és van abból az időből egy másik vázlatrajza is egy görnyedt nőalakkal, Giotto freskójáról másolva.   

És most nézd meg a mennyezeten a környező festményeket! Ez előtt festi Michelangelo az Édenkerti jelenetet, gyönyörű, élő emberpárral, és ezután jön Ádám teremtése, a lendületes, energikus teremtővel. De a kép körül ücsörgő meztelen ifjak is sokkal elevenebbek, hát még az alattuk levő Ezékiel próféta. Csak a vak nem látja, hogy ezek mennyire más energiát hordoznak!

De persze az emberek szeretnek vakok lenni, mert akkor nem kell kényelmetlen kérdéseket feltenniük, és nem kell saját válaszokat találniuk a készen tálaltak helyett. Szerencsére Raffaella ma meg merte látni a valóságot. Azt, hogy ez a kép lepel, eltakarja az igazságot. És hogy ott vannak a jelek, csak észre kell venni őket. Te látod?

  Draco olyan hirtelen szegezte nekem a kérdést, hogy először nem is fogtam fel, hogy válaszolnom kellene. Nem szeretem ezeket a vizsgáztató kérdéseket. A mesét szívesen hallgatom, mások történetét is, de ne kelljen rejtvényeket fejtenem.

– Csak játék, nem vizsga – mondta kedvesen Leon. – Ne félj tőle. Csak nyisd ki a szemed, és meglátod.

  Ez a mondat felidézte a reggeli varázsigémet. Nem tudom, hogy Leon ezt is a fejemből olvasta-e ki, vagy csak véletlenül mondta pont így. De a mondat megnyugtatott. Ha kinyitom a szemem, akkor látok. Na jó, nézzük csak, mit láthatnék?  

Összehúzott szemmel néztem a mennyezetet, koncentráltam arra a középső részre, és egyszer csak mozdult a kép. Annyira meglepődtem, hogy kizökkentem a nyugodt állapotból, és ettől összefolytak a színek a szemem előtt. De gyorsan pislogtam párat, és újra láttam azt, ami az előbb olyan meghökkentő volt. Az a középső képkocka elhalványult, mintha kifakultak volna rajta a színek. Igen, az csak egy tapéta. Viszont a körülötte levő alakok élőbbé váltak, és az arcuk kiemelkedett a fal síkjából. Csodálkozva vettem észre, hogy a felső sarkon ülő meztelen ifjú arca pontosan olyan, mint a fekvő Ádámé a következő képen. 

A túloldalon levő alak pedig férfi lenne a teste alapján, de az arca nőies, és egyértelműen az édenkerti Éva vonásait viseli. Tehát megvan Ádám és Éva, de nem a képen, hanem a kereten kívül. Az ábrázolt történet keretein kívül. Hűha! Ez tényleg olyan, mint egy rejtvényfejtés! 

Kinek is kellene még ott lennie az eredeti képen? A harmadik szereplőnek, a Teremtőnek, és nem egy bánatos, lila kabócának helyette. Egy olyan energikus Teremtő kellene, mint aki a következő képen Ádámot kelti életre.

És ott is van! Alatta, a próféták között ott lendül előre Ezékiel a vörös köpenyében, indulatosan, számonkérően, mint aki fel van háborodva, hogy ilyen nagy hazugságot mernek állítani egyes emberek. Előtte egy nőalak mutat felfelé, hogy a gyengébb felfogóképességűeknek is egyértelmű legyen, hogy az miatt a jelenet miatt van kiakadva a próféta. Mögötte meg egy ijedt angyalka feje látszik. Húha! Hiszen ez a két alak majdnem ugyanígy szerepel a Teremtő mellett odafent is. A fiatal nő és az angyal. És Ezékiel köpenyét olyan energia mozgatja, mint azon a másik képen a Teremtőét. 

Megvan hát mind a három szereplő. Ők az igaziak, őket a művész Michelangelo festette, nem pedig a kis kezdő. Miért nem veszik észre az emberek az ordító különbséget az alakok között? És miért nem akarják felismerni, hogy üzenet van a képekben, titok, amit meg kellene fejteni?

 – Te legalább megláttad – mondta Draco. – Már eggyel több embernek nyílt ki a szeme a valóságra. Ez is jó.

– De még nem tudom a választ.

– És mi a kérdés? Azt már tudod?

– Igen, azt hiszem. Az lenne a kérdés, hogy mit takar el a tapéta?

– Erre azért elég könnyű felelni, ez még nem a lényeg. Én is mondtam a téren neked, emlékezz csak.

– Hát… gondolom, Éva teremtését. Ez van rajta, de látszik, hogy ez nem igaz. Tehát ennek a valódi történetét leplezi el a kép. És ezzel azt üzeni, hogy az, amit tudunk róla, hazugság. Az igazság nem a történetben van, hanem a kereteken kívül.

– Igen – bólintott Draco. – A Bibliai történet keretein kívül van a valóság. Az, amit a próféták még tudtak, de aztán elveszett a szavak közül a lényeg, mert a felismerés túl kockázatos lett volna. Ezékiel neve van ott, akinek a könyve egy különös látomás leírásával kezdődik, aki ettől az élménytől lett próféta. Konkrét beszámoló arról, hogy látott egy különös, tüzes szerkezetet, és furcsa, négyarcú alakokat. Részletesen leír egy valósnak tűnő élményt, amihez viszont nincs reális magyarázat. Látott valamit, de nem tudhatja, hogy mit, mert a valóság felismerése túl nagy kérdéseket vetne fel.  

Így van ez Évával kapcsolatban is. Van egy közismert, gyakorlatias bibliai leírás arról, hogy Ádám oldalbordájából formálta ki őt egy sebészprofesszor-szerű Teremtő. Emiatt a hívő emberek jelentős százaléka teljes meggyőződéssel hiszi azt, hogy a férfiaknak eggyel kevesebb bordája van. És a hitüket nem ingatja meg az az anatómiai tény, hogy ez nem igaz. Pedig akár a saját vagy a társuk oldalán meg is számolhatnák. De ők leragadtak a szavaknál, és olyan görcsösen kapaszkodnak a hitükbe, hogy inkább a valóságot nem akarják látni.

Ez a vakhit van ezen a képen. És nincs rajta a válasz, csak a lehetőség arra, hogy akinek van szeme, az lásson. És kérdezzen. Ezek után mi lehet a valódi kérdés?

– Hogyan teremtették Évát? Vagy… azt hiszem, másképpen is lehet kérdezni: teremtették-e Évát, vagy pedig… Ó, nem tudom rendesen megfogalmazni. Eddig nem nagyon foglalkoztattak ezek a dolgok, mesének tartottam az egészet. De most eléggé összezavarodtam. Nem tudom, mit higgyek.

– Bizony, nem mindegy, mit mersz megkérdőjelezni. Ezért olyan fontos, hogy jól tedd fel a kérdést. És egy igazán jó kérdés már maga a válasz is lehet. A kételkedés megadja az önálló gondolkodás lehetőségét. És egy önálló gondolat már jó válasz. Bármilyen kérdésre jó a válasz, ha az saját gondolat, és nem bebiflázott szöveg. Mert a saját gondolat változtatható, fejleszthető, az egy olyan élő információ, ami téged is éltet, mozgásban tart. A mástól kapott kész tény leblokkol, keretek közé zár. De ha mersz gondolkodni, kételkedni, kérdezni, akkor mindegyik saját választól több leszel.