29. David élménye

Ekkor odakintről zörgés és hangos csilingelés hallatszott. Valaki olyan nagy lendülettel vágta ki a bolt ajtaját, hogy a kis ajtócsengő hangja is elakadt félúton. A két öreg egymásra nézett, és nem Leon állt fel, hogy a vevőhöz menjen, hanem Draco.

– Ez aztán gyors volt! – mondta vidáman, és kilépett az eladótérbe.

Összerezzentem, ahogy meghallottam David indulatos hangját. Nagyon dühös volt, kiabálva kezdte, és minden mondatnál egyre hangosabb lett.

– Mit művelt Raffaellával? Hogy merészel beleszólni mások sorsába? Maga csak játszadozik az emberek életével! Ehhez nincs joga! Összezavarja őket, tönkreteszi az embereket! Maga egy rohadt csaló gazember! Nem tudom, mit csinált vele, de azonnal vonja vissza! Ez egy másik lány, nem az, akit ismertem! Elvette tőlem azt, akit szerettem, elvette tőlünk a szerelmet! Ezt… ezt nem teheti… adja vissza őt… – David hangja elcsuklott, és döbbenten hallottam, hogy a sírás fojtogatja. Aztán összeszedhette magát, mert nagyot csattant a pult, ahogy rácsapott, és keményen folytatta: – Ez csak valami mágia lehet, ez nem tisztességes dolog. Csinálja vissza! Követelem, hogy csinálja vissza!

  Draco eddig csak hallgatott. Nem tudtam, hogy vajon milyen arccal állhat Daviddel szemben. Attól tartottam, hogy a sértésekre ő is emelt hangon fog válaszolni. De amikor megszólalt, a hangja teljesen nyugodt volt.

– A patakot nem fordíthatod vissza a forrásba, és a csírát sem nyomhatod vissza a magba. Vagy ha megteszed, azzal elpusztítod. Ha az élet elindul, nem állíthatod meg, csak akkor, ha megölöd. Raffaella elindult a saját útján. Mi lenne, ha üvöltözés helyett te is rátalálnál a saját életedre? Ideje lenne, hogy kinyisd a szemed, és meglásd azt, ami elől elmenekültél.

  Csönd lett. David nem válaszolt. Aztán újra megkondult a kis csengő, és az ajtó keményen becsapódott. Draco elégedett mosollyal jött vissza a szobába, nyugodtan leült a fotelba, és felvette a teáscsészét.

– Igazán szép nap ez a mai – mondta, és belekortyolt a teába. – Még a végén reménykedni kezdek. Ha ez a kölyök is felébred, akkor olyan erős lesz ez a nemzedék, amilyen már nagyon régen nem volt. Itt van Angele, akiről nem is hittem, hogy létezhet – biccentett felém –, ma önmagára talált Raffaella, és most talán David is elindul. Ha még páran csatlakoznak, akkor… Mit gondolsz, Leon, lehet, hogy mégis megérjük az új feltámadást?

  Leon elgondolkozva bólintott, és a mennyezeti freskók felé fordította az arcát, mintha a Nap onnan sütne rá.

– Igen, lehetséges. Egyre erősebb a sugárzása, egyre fényesebben ragyog. Talán most végre átjön az üzenet. Talán befejeződik a mi küldetésünk, és felébred az új csapat. Reménykedjünk benne.

 Ott ült a két, ősz szakállú öregember, és békésen, elgondolkozva néztek felfelé. Bennem viszont mocorogni kezdett a kérdés, hogy vajon milyen feladata lesz ennek az új nemzedéknek, aminek ezek szerint én is része vagyok. Mit kell tennem, és vajon meg tudom-e jól csinálni? És nekem is ilyen öreg koromig tart majd a feladatom? És egyáltalán mitől is van szó?

Draco megmozdult, a kabátzsebéből egy mobiltelefont vett elő. Ez olyan furcsa volt, hogy elfelejtettem a korábbi gondolataimat, kétségeimet. Nagyon nem illett Dracóhoz ez a modern készülék. Sokkal kevésbé lepődtem volna meg, ha egy pergamenlapot húz elő, és lúdtollal kezd írni. De ő gyakorlott mozdulatokkal nyomkodta a billentyűket, aztán vidáman beleszólt:

– Hello, Marco, ugye te vagy most a bejáratnál? Ó, ez nagyszerű. Egy szívességet szeretnék kérni. Mindjárt odaér hozzátok egy fiatal srác, akinek nagyon sürgős lesz a bejutás. Farmerdzsekiben van, és egy kék pólóban. Járt már többször odabent, velem együtt is, talán emlékszel rá. Lehet, hogy rám fog hivatkozni, de nem biztos. A lényeg, hogy engedjétek be soron kívül. … Igen, igen, arról van szó. A szokásos. Nagyon köszönöm! Minden jót!

  Zsebre tette a telefont, kiitta a maradék teáját, és felállt.

– Na, megyek, mert kíváncsi vagyok az eredményre. Velem jössz, Angele?

– Hova? – kérdeztem csodálkozva.

– A Szent Péter térre. Megnézni, milyen arccal jön ki David a Sixtus-kápolnából. Drukkolj neki, hogy ma végre sikerüljön áttörnie a vaksága falát.

  

  Hát persze, hogy Dracóval mentem. Pedig eredetileg Leonhoz jöttem beszélgetni, de most jobban érdekelt az, hogy mire jut David. Amíg szótlanul haladtunk a Vatikán felé, folyamatosan azon gondolkoztam, mit is remélek. És egyáltalán érdemes-e reménykednem? Ha David most sem fog látni semmit, akkor csak még dühösebb lesz, és valószínűleg velem sem akar többet találkozni. De ha sikerül neki, akkor valószínűleg újra összejönnek Raffaellával, hiszen mindketten egyformán felébredtek lesznek, nem lesz köztük ez a mostani különbség. Bár akkor miköztünk sem lesz már nagy különbség… És esetleg engem is választhatna…

Ettől a gondolattól viszont elszégyelltem magam. Eszembe jutott David sírásba csukló hangja, ahogy Raffaelláról beszélt. Szereti azt a lányt. Nem szép dolog tőlem, hogy arra vágyom, hogy engem jobban szeressen.

Hát, lehet, hogy nem szép dolog, de akkor is arra vágyom…

Közben odaértünk a Szent Péter térre. Draco egyenesen az obeliszkhez ment. Csak amikor odaértünk, akkor láttam meg az oszlop túloldalán ücsörgő, összegörnyedt alakot. David a térdére hajtotta a fejét, két kézzel a halántékát szorította, és mozdulatlanul ült a márvány talapzaton. Összeszorult a szívem. Ezek szerint most sem sikerült neki. Jaj, istenem, szegény fiú! Annyira szerettem volna neki segíteni. Leültem mellé, és megsimogattam a hátát.  Egy ideig nem mozdult, aztán lassan felemelte a fejét. Nem rám nézett, hanem az előtte álló Dracóra.

– És most mihez kezdjek? – kérdezte rekedt, akadozó hangon. – Ez az egész túl sok nekem. Túl nehéz. Nem bírom el. Rám zúdult minden, az összes hibám, tévedésem. Így most sokkal rosszabb, mint eddig volt. Nem akarom ezt látni. Biztos, hogy nem lehet valahogy visszacsinálni?

– De lehet – mondta nyugodtan Draco. – Egyetlen módja van, hogy újra becsukd a szemed, és elfelejtsd azt, amit megláttál. Az, ha meghalsz. Akkor egy ideig semmit sem fogsz látni. Aztán a következő életedben kezdheted elölről a keresést. 

– Következő élet? Nem lehet végleg befejezni ezt az egészet?

– Nem tudom, nekem még nem sikerült – felelte Draco egy félmosollyal. – Megpróbálhatod, de nincs rá garancia, hogy te megtalálod a kikapcsoló gombot. Viszont elég nagy a kockázat arra, hogy hamarosan újra itt találnád magad a téren, és velem, vagy az utódommal hadakoznál, küzdve azért a felismerésért, amit az előbb végre megszereztél. Legalább próbáld meg, mit tudsz kihozni belőle. Most itt van előtted az élet.

– Az élet, persze! De nemcsak előttem van, hanem mögöttem is, a hátamon, a vállamon, és agyonnyom. És érzem annak a súlyát is, amit tennem kellene, még ha nem is tudom megfogalmazni pontosan, hogy mi lenne az. De azt tudom, hogy a jövőm is nehéz, nemcsak a múltam. És nem hiszem, hogy képes leszek hordozni ezeket a terheket. Nem vagyok elég erős hozzá. 

– Dehogynem.  Éppen olyan erős vagy, mint amekkorának a terhet érzed. Mert az nem teher. Az maga az erőd. Ugyanúgy, ahogy a hibád sem a gyengeséged, hanem a tapasztalatod, ami többé tesz. Megláttad az utadat, ez rendben van. De önmagadat még nem ismerted fel. Ugyanis ez mind te vagy. A hibák, a tévedések, a kimondott és a ki nem mondott szavak, a terhek a múltból és a jövőből: ezek mind a te részeid. Ettől vagy az, aki vagy. Meg persze te vagy a tehetséged, a különleges adottságod, a látásmódod, a festő, a segítő, a kedves fiú, a szerelmes férfi: ezek is mind te vagy. Ezt is lásd meg! Ismerd fel önmagadat, mindenestől. És akkor abbahagyhatod ezt az önmarcangoló játszmát, és esetleg megpróbálhatnál boldogan is élni. Hátha sikerül.

– Én eddig boldognak éreztem az életemet.

– Ó, igen, azt az aprócska részletet, amit megéltél belőle. De az csak egy kis darabka volt ahhoz képest, aki valójában vagy. A többi részedet lezárva tartottad. Hát, most szétesett a bőrönd, amibe elcsomagoltad a problémás részeidet, és szembe kell nézned önmagaddal, és a valódi nagyságoddal. Az eddigi életed csupán a próbajáték volt. Játszadozás. Vázlatrajz a nagy alkotáshoz. Ideje lenne belekezdeni az igazi életbe, mert itt van hozzá minden képességed. – Ezzel Draco megfordult, és elindult a térről kifelé, az utca felé. De a válla felett még visszaszólt. – Ja, és amint látod, társad is van hozzá.