30. David után

Draco elment, mi ültünk egymás mellett, és nem néztünk egymásra. A kezem még mindig David hátán volt. El kellett volna már vennem onnan, mert egyre zavarba ejtőbb volt a helyzet. De attól féltem, hogy ha megmozdulok, David is mozdul, rám néz, és meglátja a tűzbe borult arcomat.  És rájön, hogy mire gondolok. De lehet, hogy ő nem arra gondol, amire én, és akkor az nagyon kínos lesz.

Draco szavaiból én azt akartam kihallani, hogy rám vonatkozott az az utolsó mondata. Én lehetnék David társa. De mi van, ha erről neki Raffaella jutott eszébe? Hiszem most már mindketten felébredtek, és ha megtalálják önmagukat, akkor együtt haladhat az életük tovább. Vajon Draco szerint melyikünk David társa? Szerintem én vagyok. Én ülök itt mellette, és az én tenyerem forrósodott fel, ahogy a farmerdzsekije alatt érzem az izmait. Mégiscsak el kell vennem a kezem, mert így nem fogja az arcom a normális színét visszakapni.

Megmozdultam, és egy kicsit arrébb is húzódtam.  David nekidőlt az oszlopnak, és az eget nézte. Hallgattunk.

– A kezedben ugyanaz a melegség van, mint ami az obeliszkből árad – mondta elgondolkodva David. – Lehet, hogy te is gyógyító leszel majd, mint Raffaella.

  Mi van? Elakadt bennem a lélegzet. Mi lesz Raffaellából? Arról volt szó, hogy szakácsnak akar tanulni.

David folytatta, miközben a bárányfelhőket nézte az égen:

– Éppen az ő képét festettem, amikor berohant hozzám. Láttam, hogy vele is megtörtént a dolog. Egészen más nő lett belőle, mint akit ismertem. De mégis, ahogy ott állt előttem feldúltan, kipirulva, lelkesen, sokkal jobban hasonlított a festményen levő énjéhez, mint korábban. Ezek szerint én ezt az igazi, felébredt Raffaellát festettem már hetek óta. Lekapta a képet az állványról, és először közelről nézte, majd kinyújtott karral, távolabbról. Aztán nagy örömmel felkiáltott. Azt mondta, látnok vagyok. Nem mágus, ahogy eddig hitte rólam, hanem a jövőbe látó próféta. Nézzem csak, megfestettem a valódi jövőjét, azt, amit ő csak az előbb ismert fel. És tényleg, döbbenten vettem észre azokat a részleteket, amikre sorban rámutatott.

Az, ami a képen Raffaella körül eddig egy tiszta konyhának tűnt, valójában egy hófehér kórházi műtő volt. Nem szakácskötény volt rajta, hanem fehér köpeny. Egy gyógyító, boldog Raffaella volt azon a képen, nővér vagy talán orvos.

Azt mondta, most jött rá, hogy eddig nem a saját életét élte. A szüleinek akart megfelelni, az ő útjukat próbálta járni, mert azt hitte, nincs más választása. Hiába volt látszólag egy saját akaratú, szabad nő, a lelke mélyén az apja kedvenc kislánya maradt, és az ő kezébe kapaszkodott. És ugyanígy akart az én kezembe is kapaszkodni, biztonságot keresve. De most felismerte, hogy nőként nem kell, hogy egy férfitól függjön az élete. Rájött, hogy lehet saját vágya, saját útja. És ő valójában gyerekkorától kezdve gyógyítani szeretett volna. Úgyhogy most megy, és jelentkezik egy kórházba dolgozni, aztán pedig tanulni fog. És gyógyító lesz. Azzal megcsókolt, fogta a festményt, és boldogan kitáncolt az ajtón.

Akkor még nem tudtam józanul gondolkozni. Csak azt éreztem, hogy elveszettem őt, hogy ez a Sixtus-kápolnás élmény elvette tőlem azt a lányt, akit szerettem. Ez az új Raffaella hirtelen nagyon messzire került tőlem, és nem láttam esélyt arra, hogy utolérjem. Ezért elrohantam Leon boltjához, hogy megtudjam tőle, hol van Draco. Ott volt. Üvöltöztem vele, aztán ide jöttem, és most nagyon akartam én is ezt az élményt. Követni akartam Raffaellát. Azt az örömöt akartam én is, amit rajta láttam.

De én nem azt találtam. Igaz, hogy megvolt az áttörés, most nekem is sikerült látnom. De túl sokat láttam.  Azt éreztem, hogy rám szakadt a kápolna egész mennyezete. Hol van az az élmény, amit Raffaellánál láttam? Hol az a tiszta felismerés, ami neki megvolt?

Persze gondolhatnám azt, hogy ez csak egy hirtelen fellángolás nála, és semmi garancia sincs arra, hogy sikerülni fog neki. Győzködhetném magamat arról, hogy csak egy illúzió rabja lett, és majd kijózanodik. Csakhogy láttam a saját festményemet, és tudom, hogy én egy konyhát és egy szakácsnőt akartam festeni. De nem az lett belőle. És én hiszek abban az energiában, vagy bárminek is nevezzem, ami alkotás közben működik bennem. Ez az a képességem, amiben biztos vagyok. Tehát tudom, hogy Raffaella valóban a neki való életbe indult el. Megtalálta a saját útját, és hiszem, hogy sikeres lesz benne. És már most sugárzik belőle a boldogság.

De akkor én miért nem érzem hasonlóan boldognak magamat? Mi ez az iszonyú teher rajtam? Oké, hogy ez mind az én erőm, ahogy Draco állítja. De mit kezdjek vele, hogy ne kívül érezzem, hanem belül? Neked ez hogyan sikerült? Te hogyan tudsz ilyen nyugodt lenni, ilyen magabiztos?

  Na, gondoltam, már megint a témánál vagyunk. Egy fenét vagyok én nyugodt. Kalapál a szívem, egymást kergetik a fejemben a gondolatok, hogy akkor most hogyan is állnak ők ketten egymással, mit érezhet Raffaella iránt? Persze, hülyeség az egész, hiszen egyértelmű, hogy csodálja a lányt, most még inkább, mint eddig. És végül is mindegy, hogy szakács lesz belőle, nővér vagy orvos, bármelyik illik hozzá. Az, hogy Raffaella már nem akar a kezébe kapaszkodni, csak annyit jelent, hogy nem kislányként, hanem felnőtt nőként lesz majd mellette. Még hogy én magabiztosnak látszom? Összekever engem Raffaellával. Ő magabiztos nőként távozott erről a térről. Én meg itt ücsörgök kétségek között az obeliszk tövében.

Nem válaszoltam Davidnek, mert nem tudtam mit mondani. Ő egy ideig nézte még a bárányfelhők lassú vonulását, majd felállt.

– Most muszáj járnom egyet, mert megfulladok ettől a súlytól. Viszlát, majd biztosan találkozunk még. – Azzal elment. Nem nézett vissza.

Én meg ott maradtam a viharos belső világommal a márvány talapzaton, és arra gondoltam, jó lenne kővé válni. Itt maradni, belesimulni a nyugalomba, és elengedni ezeket a fájdalmas, vad érzéseket, a csalódottságot, és ezt a nagy űrt a mellkasom közepén, amit David távozása hagyott maga után. A hátamat nekivetettem az obeliszk aljának, és vártam, hogy elborítson az ismerős, könnyű, lebegős érzés. De nem a nyugalom jött, hanem az emlékek. Réges-régi emlékek.

A képek abból a repülős, boldog vízi világból. Gyors villanással felbukkantak, aztán el is tűntek a szép emlékek, és következett ugyanaz az érzés, ami most is bennem volt. Ahogy az a fiú, aki annyira hasonlít Davidre, ugyanígy felállt mellőlem a tengerparton, és elment, vissza sem nézve. Értetlenség, üresség és a nagy fájdalom maradt csak bennem. Miért nem érti azt, amit mondok? Miért nem tudom elfogadni azt, amit ő akar? Annyira szerettem volna egyetérteni vele. Olyan jó lett volna, ha ugyanúgy tudok lelkesedni, mint ő. De nem sikerült. Abban a régi világban nem tudtunk hazudni. Nem voltam képes azt mondani, hogy jó az, ami felé megy, nem tudtam bólogatni a terveire, mert nem hittem bennük. És a végén kiderült, hogy nekem volt igazam. Talán, ha erősebb lettem volna, ha megpróbálom meggyőzni, ha nem némulok el akkor, amikor értetlenkedve visszakérdezett, hogy mi a bajom. Határozottabbnak kellett volna lennem. Magabiztosabbnak. De gyenge voltam, és ez lett a vége. Féltem, hogy elveszítem, ezért nem akartam ellenkezni vele. Azt reméltem, hátha magától is rájön, hogy a terve túl veszélyes. Abban bíztam, hogy a szerelmünket, a boldogságunkat nem fogja kockáztatni. De ő másként döntött, én pedig nem tettem meg mindent, hogy megváltoztassam a döntését. Így én is felelős vagyok azért, hogy mindent elvesztettünk. És most már tényleg rosszul érezhetem magamat. Elhagyottnak és bűnösnek is.

   A régi érzések súlya újra ott volt bennem, és emlékeztem rá, ahogy ott ültem a tengerparton akkor is, amikor jött a vég. Ott vártam, a régi helyünkön azt, hogy mi lesz a nagy kísérlet eredménye. És amikor felrobbant körülöttem minden, amikor vége lett a világunknak, nem akartam elmozdulni onnan. Nem akartam megélni ezt a nagy csalódást. Nem akartam továbblépni, nem akartam a Fényben szembenézni a tanulságokkal. Ott maradtam, és eggyéváltam a tájjal. Kővé váltam. Beleolvadtam a sima, hófehér márványba. 

Jó volt a csend, az a gondolatok és érzések nélküli, nyugodt nemlét, amiben voltam. Aztán valamikor, nagyon sokára megmozdított egy erő, hangok rezegtettek meg, és apró emberek mozgolódtak körülöttem. Kihasítottak a sziklából, elvittek valahová, és egy ismerős férfi kezdett el nézegetni. Körbejárta a márványtömböt, amiben ott voltam, beszélt hozzám, megsimogatott. Aztán vésővel és kalapáccsal formálni kezdett. És egyszer csak ott álltam újra, a régi alakomban, a hófehér márványból kibontva, mozdulatlanul. 

A szobrász pedig, az a régi férfi a zöldeskék szemével, az ismerős vonásaival, térdre rogyott előttem, és zokogni kezdett.

A márványszobor nem tud könnyezni. Ezért én nem sírtam. Csak néztem, néztem azt a régi férfit, és nem tudtam megölelni.

De ettől kezdve tudtam, hogy érdemes életre kelnem, érdemes visszamennem a Fénybe, hogy újra lejöhessek ide emberi testbe, hogy találkozhassunk, és hogy kijavíthassam azt, amiben hibáztam. Hát elmentem a Fénybe. És találkoztunk. De mégsem sikerült mindent jóvátenni.

Az emlékképek megakadtak. Visszazökkentem a jelenbe, a római Szent Péter térre, a hétköznapi emberi világba. Éreztem, hogy van még bennem egy másik, fájdalmas csalódáskupac, de most nem volt kedvem abba is belemászni. Épp elég ennyi nyavalygás egy napra. Pedig azt hittem, egész jól haladok a boldogabb élet felé, dehát ez a reménytelen szerelem jó kis ürügy arra, hogy megint vacakul érezzem magam.

De most tartsunk egy kis szünetet!

Felálltam, megmozgattam az elzsibbadt tagjaimat, és céltudatosan elindultam. Aztán a második lépésnél megkérdeztem magamtól, hogy hova is megyek? Megtorpantam, egy járókelő nekem is jött, mert túl hirtelen álltam meg. Hát… hova is menjek?

Visszamehetnék Leonhoz, délután van, elvileg még érvényes a meghívás. És a freskóból még nem jutottunk el az én részletemhez. Már egy csomó képről beszéltünk, csak az enyémről nem tudom, hogy valójában miről is szól. Vagy hazamehetnék Mamma Giuliához és a lányokhoz, és beszélgethetnénk könnyed, hétköznapi dolgokról, nem pedig ilyen véresen komoly témáról. Vagy sétálhatnék is egyet, nyugodtan, szabadon. Ráérek, van időm.

Ez az utolsó ötlet nagyon jól hangzott. Azt reméltem, a nyüzsgő város, a látnivalók eléggé lekötnek, és nem fognak fájdalmas emlékek zavarni egy ideig. Úgyhogy elindultam, csak úgy, az orrom után. Nem volt semmi konkrét célom, csak élvezni akartam Rómát, úgy, mint egy átlagos turista.

Egy ideig egész jól ment a dolog. Sétáltam, néztem az épületeket, az embereket, vettem egy fagylaltot, sütött rám a Nap, és jól éreztem magam. Csak azt felejtettem el közben, hogy én nem vagyok átlagos turista. De aztán az események eszembe juttatták azt, hogy én menekülni akartam valami elől, a bennem levő emlékek elől. És persze rájöhettem volna már, hogy ez esélytelen. Az emlékek konokul jönnek velem, és alig várják, hogy újra előtörhessenek.

Mentem az utcán, és a környék észrevétlenül megváltozott. Először fel sem tűnt, mert egy ideje szűk kis sikátorokban lépkedtem, és nem vettem észre, mikor tűnt el az autózúgás, és lett helyette patkócsattogás az úton. Továbbra is sok ember volt körülöttem, de furcsa, bő köpenyekben, széles karimás kalapokban jártak, és a levegőben is nehéz, fojtogató szagok terjengtek.

Benne voltam megint valamelyik emlékemben. Na, tessék, ez lett a laza kis délutáni sétámból.

29. David élménye

Ekkor odakintről zörgés és hangos csilingelés hallatszott. Valaki olyan nagy lendülettel vágta ki a bolt ajtaját, hogy a kis ajtócsengő hangja is elakadt félúton. A két öreg egymásra nézett, és nem Leon állt fel, hogy a vevőhöz menjen, hanem Draco.

– Ez aztán gyors volt! – mondta vidáman, és kilépett az eladótérbe.

Összerezzentem, ahogy meghallottam David indulatos hangját. Nagyon dühös volt, kiabálva kezdte, és minden mondatnál egyre hangosabb lett.

– Mit művelt Raffaellával? Hogy merészel beleszólni mások sorsába? Maga csak játszadozik az emberek életével! Ehhez nincs joga! Összezavarja őket, tönkreteszi az embereket! Maga egy rohadt csaló gazember! Nem tudom, mit csinált vele, de azonnal vonja vissza! Ez egy másik lány, nem az, akit ismertem! Elvette tőlem azt, akit szerettem, elvette tőlünk a szerelmet! Ezt… ezt nem teheti… adja vissza őt… – David hangja elcsuklott, és döbbenten hallottam, hogy a sírás fojtogatja. Aztán összeszedhette magát, mert nagyot csattant a pult, ahogy rácsapott, és keményen folytatta: – Ez csak valami mágia lehet, ez nem tisztességes dolog. Csinálja vissza! Követelem, hogy csinálja vissza!

  Draco eddig csak hallgatott. Nem tudtam, hogy vajon milyen arccal állhat Daviddel szemben. Attól tartottam, hogy a sértésekre ő is emelt hangon fog válaszolni. De amikor megszólalt, a hangja teljesen nyugodt volt.

– A patakot nem fordíthatod vissza a forrásba, és a csírát sem nyomhatod vissza a magba. Vagy ha megteszed, azzal elpusztítod. Ha az élet elindul, nem állíthatod meg, csak akkor, ha megölöd. Raffaella elindult a saját útján. Mi lenne, ha üvöltözés helyett te is rátalálnál a saját életedre? Ideje lenne, hogy kinyisd a szemed, és meglásd azt, ami elől elmenekültél.

  Csönd lett. David nem válaszolt. Aztán újra megkondult a kis csengő, és az ajtó keményen becsapódott. Draco elégedett mosollyal jött vissza a szobába, nyugodtan leült a fotelba, és felvette a teáscsészét.

– Igazán szép nap ez a mai – mondta, és belekortyolt a teába. – Még a végén reménykedni kezdek. Ha ez a kölyök is felébred, akkor olyan erős lesz ez a nemzedék, amilyen már nagyon régen nem volt. Itt van Angele, akiről nem is hittem, hogy létezhet – biccentett felém –, ma önmagára talált Raffaella, és most talán David is elindul. Ha még páran csatlakoznak, akkor… Mit gondolsz, Leon, lehet, hogy mégis megérjük az új feltámadást?

  Leon elgondolkozva bólintott, és a mennyezeti freskók felé fordította az arcát, mintha a Nap onnan sütne rá.

– Igen, lehetséges. Egyre erősebb a sugárzása, egyre fényesebben ragyog. Talán most végre átjön az üzenet. Talán befejeződik a mi küldetésünk, és felébred az új csapat. Reménykedjünk benne.

 Ott ült a két, ősz szakállú öregember, és békésen, elgondolkozva néztek felfelé. Bennem viszont mocorogni kezdett a kérdés, hogy vajon milyen feladata lesz ennek az új nemzedéknek, aminek ezek szerint én is része vagyok. Mit kell tennem, és vajon meg tudom-e jól csinálni? És nekem is ilyen öreg koromig tart majd a feladatom? És egyáltalán mitől is van szó?

Draco megmozdult, a kabátzsebéből egy mobiltelefont vett elő. Ez olyan furcsa volt, hogy elfelejtettem a korábbi gondolataimat, kétségeimet. Nagyon nem illett Dracóhoz ez a modern készülék. Sokkal kevésbé lepődtem volna meg, ha egy pergamenlapot húz elő, és lúdtollal kezd írni. De ő gyakorlott mozdulatokkal nyomkodta a billentyűket, aztán vidáman beleszólt:

– Hello, Marco, ugye te vagy most a bejáratnál? Ó, ez nagyszerű. Egy szívességet szeretnék kérni. Mindjárt odaér hozzátok egy fiatal srác, akinek nagyon sürgős lesz a bejutás. Farmerdzsekiben van, és egy kék pólóban. Járt már többször odabent, velem együtt is, talán emlékszel rá. Lehet, hogy rám fog hivatkozni, de nem biztos. A lényeg, hogy engedjétek be soron kívül. … Igen, igen, arról van szó. A szokásos. Nagyon köszönöm! Minden jót!

  Zsebre tette a telefont, kiitta a maradék teáját, és felállt.

– Na, megyek, mert kíváncsi vagyok az eredményre. Velem jössz, Angele?

– Hova? – kérdeztem csodálkozva.

– A Szent Péter térre. Megnézni, milyen arccal jön ki David a Sixtus-kápolnából. Drukkolj neki, hogy ma végre sikerüljön áttörnie a vaksága falát.

  

  Hát persze, hogy Dracóval mentem. Pedig eredetileg Leonhoz jöttem beszélgetni, de most jobban érdekelt az, hogy mire jut David. Amíg szótlanul haladtunk a Vatikán felé, folyamatosan azon gondolkoztam, mit is remélek. És egyáltalán érdemes-e reménykednem? Ha David most sem fog látni semmit, akkor csak még dühösebb lesz, és valószínűleg velem sem akar többet találkozni. De ha sikerül neki, akkor valószínűleg újra összejönnek Raffaellával, hiszen mindketten egyformán felébredtek lesznek, nem lesz köztük ez a mostani különbség. Bár akkor miköztünk sem lesz már nagy különbség… És esetleg engem is választhatna…

Ettől a gondolattól viszont elszégyelltem magam. Eszembe jutott David sírásba csukló hangja, ahogy Raffaelláról beszélt. Szereti azt a lányt. Nem szép dolog tőlem, hogy arra vágyom, hogy engem jobban szeressen.

Hát, lehet, hogy nem szép dolog, de akkor is arra vágyom…

Közben odaértünk a Szent Péter térre. Draco egyenesen az obeliszkhez ment. Csak amikor odaértünk, akkor láttam meg az oszlop túloldalán ücsörgő, összegörnyedt alakot. David a térdére hajtotta a fejét, két kézzel a halántékát szorította, és mozdulatlanul ült a márvány talapzaton. Összeszorult a szívem. Ezek szerint most sem sikerült neki. Jaj, istenem, szegény fiú! Annyira szerettem volna neki segíteni. Leültem mellé, és megsimogattam a hátát.  Egy ideig nem mozdult, aztán lassan felemelte a fejét. Nem rám nézett, hanem az előtte álló Dracóra.

– És most mihez kezdjek? – kérdezte rekedt, akadozó hangon. – Ez az egész túl sok nekem. Túl nehéz. Nem bírom el. Rám zúdult minden, az összes hibám, tévedésem. Így most sokkal rosszabb, mint eddig volt. Nem akarom ezt látni. Biztos, hogy nem lehet valahogy visszacsinálni?

– De lehet – mondta nyugodtan Draco. – Egyetlen módja van, hogy újra becsukd a szemed, és elfelejtsd azt, amit megláttál. Az, ha meghalsz. Akkor egy ideig semmit sem fogsz látni. Aztán a következő életedben kezdheted elölről a keresést. 

– Következő élet? Nem lehet végleg befejezni ezt az egészet?

– Nem tudom, nekem még nem sikerült – felelte Draco egy félmosollyal. – Megpróbálhatod, de nincs rá garancia, hogy te megtalálod a kikapcsoló gombot. Viszont elég nagy a kockázat arra, hogy hamarosan újra itt találnád magad a téren, és velem, vagy az utódommal hadakoznál, küzdve azért a felismerésért, amit az előbb végre megszereztél. Legalább próbáld meg, mit tudsz kihozni belőle. Most itt van előtted az élet.

– Az élet, persze! De nemcsak előttem van, hanem mögöttem is, a hátamon, a vállamon, és agyonnyom. És érzem annak a súlyát is, amit tennem kellene, még ha nem is tudom megfogalmazni pontosan, hogy mi lenne az. De azt tudom, hogy a jövőm is nehéz, nemcsak a múltam. És nem hiszem, hogy képes leszek hordozni ezeket a terheket. Nem vagyok elég erős hozzá. 

– Dehogynem.  Éppen olyan erős vagy, mint amekkorának a terhet érzed. Mert az nem teher. Az maga az erőd. Ugyanúgy, ahogy a hibád sem a gyengeséged, hanem a tapasztalatod, ami többé tesz. Megláttad az utadat, ez rendben van. De önmagadat még nem ismerted fel. Ugyanis ez mind te vagy. A hibák, a tévedések, a kimondott és a ki nem mondott szavak, a terhek a múltból és a jövőből: ezek mind a te részeid. Ettől vagy az, aki vagy. Meg persze te vagy a tehetséged, a különleges adottságod, a látásmódod, a festő, a segítő, a kedves fiú, a szerelmes férfi: ezek is mind te vagy. Ezt is lásd meg! Ismerd fel önmagadat, mindenestől. És akkor abbahagyhatod ezt az önmarcangoló játszmát, és esetleg megpróbálhatnál boldogan is élni. Hátha sikerül.

– Én eddig boldognak éreztem az életemet.

– Ó, igen, azt az aprócska részletet, amit megéltél belőle. De az csak egy kis darabka volt ahhoz képest, aki valójában vagy. A többi részedet lezárva tartottad. Hát, most szétesett a bőrönd, amibe elcsomagoltad a problémás részeidet, és szembe kell nézned önmagaddal, és a valódi nagyságoddal. Az eddigi életed csupán a próbajáték volt. Játszadozás. Vázlatrajz a nagy alkotáshoz. Ideje lenne belekezdeni az igazi életbe, mert itt van hozzá minden képességed. – Ezzel Draco megfordult, és elindult a térről kifelé, az utca felé. De a válla felett még visszaszólt. – Ja, és amint látod, társad is van hozzá.

27. A Szent Péter tér és Raffaella

A reggel meg a délelőtt gyorsan eltelt, munkával, új feladatokkal, pörgősen, vidáman. Éreztem, hogy élek, és a világgal együtt lüktetek. Ez egy értelmes élet volt, értelmet adó tettekkel. Aztán ebéd után ezzel a nagy lendülettel indultam el Leonhoz, a találkozóra. Ingrid elmagyarázta, hogyan jutok el a bolthoz, mert a tegnapi sok élmény után már alig emlékeztem az útra.

Aztán, már a buszon utazva kissé elbizonytalanodtam. Leon azt mondta, ma délután vár a boltban. De nem volt szó arról, hogy ez nagyjából hány órát jelent. Nem tudtam, hogy az olaszok vajon milyen tágan értelmezik a délután fogalmát. Lehet, hogy ez most még a szieszta ideje, és én udvariatlanul túl korán érkezem. Végül is a délután még elég sokáig tart, és érdemes volna inkább várnom egy kicsit. Így aztán nem szálltam le a buszról Leon boltjánál, hanem tovább utaztam, a Szent Péter térig. Gyönyörű napsütéses idő volt. A téren sétálgattak a turisták. Én meg mentem, egyenesen a hívogató középpontba, az obeliszkhez, és leültem a tövébe, a hátamat a meleg kőhöz támasztva.

Hát itt voltam újra. A fényben, békében, biztonságban.

Most nem akartam elszállni, elmenekülni innen. Most jó volt itt lenni, békésen szemlélni a világot ezzel a védelmező, nyugalmat árasztó oszloptömbbel a hátam mögött. A napfény simogatóan melengette az arcomat, enyhe szél fújt, és azt éreztem, a világ közepén ücsörgök. Lassan szinte beleolvadtam a márványlapba, eggyé váltam az oszlopból sugárzó energiával, és egyszerre érezni kezdtem a hangokat. Nem a fülemmel hallottam őket, hanem valahogy belül érzékeltem a sokfrekvenciájú zizegést, ami a kőoszlopban áramlott, pezsgett. Rájöttem, hogy ez egy hatalmas antenna. Olyan, mint egy rádióadó-torony. Begyűjti és szétsugározza az információkat, szét a földön, a többi kőoszlopnak, meredek hegycsúcsnak, és aztán kifelé, a világűr felé, a nagyvilágnak is. És veszi is az adást, hozza le, és azt is teríti széjjel a földön. Csak mintha már nem használnánk azokat a vevőkészülékeket, amikkel ezeket a jeleket érzékelhetnénk.

De ezek nem is voltak konkrét gondolatok bennem, csak valami mély megértés. Nem elemezgettem őket, csak befogadtam ezt, ugyanúgy, ahogy a Nap melegét is. Aztán egyszer csak feltűnt, hogy értem, amit körülöttem beszélnek az emberek. Először azt hittem, egy amerikai turistacsoport érkezett, és mindenki angolul beszél. De aztán a hangok között felismertem az olasz szavakat, a franciát, a németet, a magyart. És mindegyiket értettem. Úgy, mintha ez lenne a természetes. Mintha csak különböző hangon beszélnénk, de ugyanúgy megértjük egymást, a mély hangú dörmögést vagy a vékony gyerekhangot is.

Különös élmény volt, és a mélyben mégis nagyon érthető és megnyugtató. Mindenki egy nyelven beszél. Hát persze, hiszen mindannyian emberek vagyunk. Ugyanazok vagyunk. És én sem vagyok idegen.

Ebben a megértő, békés nyugalomban ücsörögtem, amikor észrevettem egy siető, karcsú nőalakot a tömegben. Egyenesen az obeliszkhez tartott, piros szoknyája tűznyelvként lobogott a gyors lépteitől, fekete haja is repkedett a feje körül. Ahogy közelebb ért, felismertem, hogy ő Raffaella. Feldúlt arccal érkezett az oszlop elé, itt megtorpant, felnézett a csúcsra, és kitört belőle az indulatos szóáradat. Felfelé beszélt, az égnek, talán éppen ezt a kőantennát használva az üzenetközvetítésre. Értettem a heves gesztikulálással kísért, számonkérő olasz szavakat.

– Miért nem mondta el ezt senki? Hogyan takarhatjátok el az igazságot? Miért nem tudják ezt mások? Mi ez itt, valami régi összeesküvés? Hova rejtettétek a mi erőnket? Hova lett a Nő? Mit tettetek velünk? Hol az igazság? Tudni akarom! Választ akarok! Ez így nem tisztességes!        

  Az emberek meghökkenten nézték, hátrébb húzódtak, és lehet, hogy kissé bolondnak tartották. De nem szólt rá senki. Raffaellából lassan kifogyott a lendület, a hangja elcsuklott, aztán lerogyott az obeliszk lépcsőjére, a kezébe temette az arcát, és zokogni kezdett.

Ismerős viselkedés volt, a Stendhal-szindrómának tűnt. Ezek szerint Draco ma őt kísérte be a Sixtus-kápolnába. Meg is láttam az ismerős, magas alakot a fekete kabátjában. Draco kényelmes léptekkel ballagott az oszlophoz, és nagyon elégedettnek tűnt.  Rám mosolygott, aztán ő is leült a lépcsőre. Hallgattunk. Raffaella kisírta magát, és felnézett. Megismert, egy halk hellóval tudomásul vette a jelenlétemet, de nem kérdezősködött, gondolom, tele volt a feje más problémával. Dracohoz fordult:

– Mi az igazság? Mit takar el az a középső kép? Maga biztosan tudja, mondja el. Tudnom kell!

  Draco csak mosolygott továbbra is. Most tényleg egy nagyon békés öregembernek tűnt, akiben ott rejlik a világ összes bölcsessége. Nagyon más volt, mint a tegnapi, pohártörős, indulattal teli Mózes.  

– Amit én tudok, az nem lenne a te saját válaszod. Az van a kép mögött, amit te hinni tudsz. Az a válasz lesz a tiéd, amit te adsz meg magadnak. Se istenek, se szentek, se angyalok nem adhatnak neked igazságot. Azt neked kell megteremtened, önmagadnak. Akkor lesz valóban a tiéd. Azt nem vehetik el tőled, és nem takarhatja el többé semmilyen külső illúzió. – Draco felemelte a kezét, és a Napra mutatott. A kinyújtott karja olyan stabilnak tűnt, mint az obeliszk oszlopa. – Nézz a Fénybe, Raffaella. Ott van az a látvány, amit keresel. Ott van a te saját képed, amit eltakart eddig a külvilág színes festékrétege. Ott ragyog a te igazságod.    

  Raffaella felnézett az égre. Az arca megváltozott, átszellemült, szinte fényleni kezdett. Elömlött rajta valami éteri öröm. A szája elnyílt, egy boldog mosollyal nézte a kéklő égen ragyogó Napot. Én is arra néztem, amerre ő, de az én szemem gyorsan könnyes lett az erős fénytől, és csak szivárványos csillámokat láttam. Raffaella viszont percekig nézte hunyorgás nélkül az eget, és egyértelmű volt, hogy ő lát valamit, ami boldoggá teszi.

Aztán pislogott párat, és úgy pillantott körül, mint aki most érkezik vissza ebbe a világba. A boldog ragyogás ott maradt az arcán. Megölelte Dracot, két oldalról meg is puszilta, és azt mondta:

– Grazie, mille grazie. Eddig azt hittem, maga csak egy fura, mániákus öregember, aki megbolondítja az embereket. De most már tudom, hogy én voltam a bolond egészen idáig. De most kijózanodtam. Megtaláltam a saját igazságomat. Még nem tudom, mit kezdek vele, de az biztos, hogy az életem más lesz mostantól. Köszönöm. Nagyon köszönöm.  

  Azzal felállt, rám mosolygott, és egy vidám arrivedercivel elköszönt mind a kettőnktől. Gyors léptekkel indult el, a piros szoknyája megint ott lobogott a körülötte, de most már nem a felháborodás, hanem az öröm lángjával.

Jó neki, gondoltam magamban, ahogy figyeltem a távolodó alakját. Ezek szerint neki ilyen egyszerű és gyors volt a megoldás. Boldog, elégedett és magabiztos. Bár eddig is annak tűnt, de most ez a téren lendületesen áthaladó nő mégis egy új Raffaella volt. Valahogy igazibb, valóságosabb, mint az, akit Davidnél láttam.

Erről eszembe jutott David. Vajon ő mit fog szólni ehhez az új lányhoz? Tetszeni fog neki? Biztosan, hiszen Raffaellából sugárzik a boldogság. Így még jobban egymáshoz illenek majd.

Mivel nem volt kedvem ezt a gondolatmenetet tovább folytatni, inkább Dracohoz fordultam:

– Melyik képet látta meg Raffaella? Miért lett tőle ilyen feldúlt?

– A középső képkockán, Éva teremtésén akadt meg a tekintete – felelte Draco, és elégedetten simogatta a szakállát. – Felismerte, hogy az az egyetlen részlet, ami csak egy vacak festmény. Egy átlagos, hétköznapi freskó. Egy tapéta, ami eltakarja a valódi Kaput. És rájött, hogy ami azon a képen van, az nem az igazság. Tehát Éva teremtésének a története hazugság. És akkor az, amit eddig gondolt a női-férfi szerepekről, egy hazug elméletre épült. Ez helyett kellett egy új igazságot teremtenie magának, és úgy láttam, hogy a Fényben meg is találta. És szerintem ez meg fogja zavarni a Daviddel való idillikus kapcsolatát is. – Ezt az utolsó mondatot Draco egy olyan sokatmondó mosollyal kísérte, hogy zavarba jöttem tőle. Úgyhogy megkönnyebbülve követtem, amikor felállt, és témát váltott. – Ha jól tudom, téged most délután vár Leon. Hát akkor befejezhetjük itt a napozást, és meglátogathatjuk őt.

   Azzal elindultunk együtt, át a téren, és mentünk Leon boltjához.   

3. A lépcsőkön

Az örvénylő sötétség változatlan volt, a kínok darabokra szaggattak, folyamatosan fuldokoltam, a szorítás már fokozhatatlannak tűnt, én már nem is voltam, csak a szenvedés, és mégsem lett vége. A tudatom is benne volt ebben a kínzó masszában, és ettől még rosszabb volt az egész. Mert tudtam, hogy a semmiben vagyok, tudtam, hogy nincs innen menekvés, és a rettegés újabb fojtogató örvényeket teremtett körém.

Aztán feltört bennem a végtelen csalódottság, és zokogtam volna, ha lett volna levegőm meg könnyem hozzá. Mert most kiderült, hogy semmi sem igaz. Most aztán tényleg elveszett minden remény. Nincs mennyország, nincs túlvilág, nincs semmilyen folytatása ennek az életnek, hazugság volt minden szép történet. Semmi sincsen az élet után. De még ez is hazugság, mert vége sincs, még a semmit is ellopták tőlem, nincs lezárás, nincs megsemmisülés, nem lehet szép csöndben befejezni ezt az egészet. Csak állandósult kín van, szenvedés, rettegés, és egy felfoghatatlan, gyötrelmekkel teli létezés.

Mi ez itt? Erről miért nem beszélt senki? Hazudtak, becsaptak!

A düh gyűlt bennem, hullámokban csapkodott bennem az indulat, a kétségbeesés meg a rettegés. A hullámok csúcsain képek villantak fel, fényesen szikráztak, aztán darabokra estek szét, mint egy tűzijáték gyorsan kihunyó rakétái. 

Még ez sem úgy van, ahogy mesélték. Hol van az életfilm, hol a békés leltározás, hol van a visszatekintés az eddigi eseményekre? Nem mintha nagyon hiányozna az a sok kudarc és csalódás, ami az életemben volt, de legalább megkönnyebbülve nézhetném, hogy tényleg érdemes volt kilépni belőle. De még ez sincs meg, csak a felbukkanó és eltűnő képek összefüggéstelen, kusza halmaza villog itt előttem.   

Aztán váratlanul megjelent a szakállas öregember arca, a szürke szeme. Próbáltam kapaszkodni a látványba, koncentrálni akartam rá, hátha… De eltűnt ez is, ahogy a többi emlékkép.

Aztán gyors egymásutánban felvillantak a terem mennyezetén látott freskó részletei, színek, formák, szakállas öregemberek itt is, aztán nők, öregek, fiatalok, és újra összefüggés lett a képek között, már nem hunytak ki, hanem egymásba mosódtak át, egy hosszú fényes csíkká váltak, és egyre nagyobbak lettek. Már a hatalmas, izmos, meztelen fiatal férfiak sorakoztak előttem, aztán újra az a szép nő, aki a könyvét nyújtotta felém, és utána az az energikus, előrehajló férfialak, aki két kézzel mutatott valamire ott balra, lent.

És most megláttam azt, amit ott a kápolnában nem tudtam jól megnézni, mert az öreg férfira figyeltem helyette. De most kimerevedett a kép. A tűzijáték véget ért, és ott ragyogott előttem az a háromszögletű sarokfestmény.

Egy meztelen, lendülő férfitest nyúlt ki a falból, mint aki repülni akar, ugrani ide le, az emberek közé. Vagy inkább, mint egy távfutó, aki a váltóbotot akarja átadni a társának. Vagy olyan, aki az utolsó erőfeszítéssel hozta az átadandót, mint a maratoni futó, aki éppen átadta az üzenetet, aztán kilehelte a lelkét. Igen, leginkább erre hasonlított, a célba érő és aztán meghaló hősre. A bal keze előrenyújtva, a tenyere nyitva, már átadta azt, amit hozott.

De hol van az üzenet?   

Erre a gondolatomra megmozdult az a fénylő szalag, amivé a képek sora állt össze, mozdult, lendült felém, én pedig kinyújtottam a kezemet, és megmarkoltam.

Vakító fény lett körülöttem, szétrobbant a szorító bilincs a mellkasomról, görcsbe ránduló izmokkal lélegzet után kapkodtam, és hasítóan élesen most be is tódult a levegő a tüdőmbe. Újra lélegeztem. És zokogtam. És remegtem.

Lassan csillapodott bennem az érzelmi vihar. Rájöttem, hogy élek. Valahol, valahogy mégiscsak élek. Bármi is volt az előző élmény, de véget ért. Mégsem maradtam benne a szenvedésben, ki tudtam szabadulni semmi börtönéből. Vagyok.

És hol vagyok?

Szürke falakat láttam magam körül, szürke lépcsőfokokat előttem, aztán egy megnyugtató szürke szempárt. Draco ült mellettem a kövön egy lépcsőfordulóban. Már a szabadban voltunk, két magas épület között. Mellettünk turisták mentek a kijárat felé, és értetlenül néztek rám. Sikerült abbahagynom a görcsös zokogást, bár időnként még fel-felcsuklott belőlem a sírás. Kifújtam az orrom, megtörölgettem a szemem. Fogalmam sem volt, hogyan kerültem a kápolnából ide ki.

– Ha jobban vagy, arrébb mehetünk, mert itt útban vagyunk – mondta Draco, miközben felállt és felém nyújtotta a kezét. Belekapaszkodtam az erős férfikézbe, lassan talpra álltam, és még mindig kábán lépegetve elindultam lefelé. A két épület közti árnyékból kilépve szinte mellbevágott a fény, és a hatalmas tér látványa.

A vakító napsütésből először egy hatalmas, égre mutató oszlop bontakozott ki a szemem előtt középen. Aztán látni kezdtem az egész teret, a körbefutó oszlopsort, kétoldalt a két szökőkutat, az embereket, és a lefelé vezető, széles, elkerített lépcsősort előttünk.

– A Szent Péter tér – mutatott előre Draco – ez pedig itt a Bazilika. Ide nem megyünk be. A lényeg a Sixtus-kápolnában volt, és azt már láttad.  

A kitárt kapun át beláttam a Bazilika félhomályos, nagy belsejébe, ami olyannak tűnt, mint egy óriási bálna, amelyik feneketlen gyomrába nyeli a beáramló embertömeget. Nem volt kedvem bemenni. Éppen elég volt nekem ez az előző, felkavaró élmény.

Draco elvezetett jobbra, ahol a kordon végződött, és a lépcsőkön ki lehetett jutni a térre.  Csíkos ruhás, középkori kinézetű alabárdos őrök álltak a kapunál. Elsétáltunk a tér szélén levő óriási oszlopokhoz, és leültünk az árnyékban. Előttünk ott csobogott a szökőkút, a vízcseppeken szikrázott a napfény. Mögötte pedig ott magasodott az oszlop az ég felé. Úgy tűnt, a Nap a csúcsa felett ragyog.

Ültünk csöndben egymás mellett, a turisták járkáltak mellettünk. Draco békésen nézelődött mellettem, szótlanul és nyugodtan várta, hogy összeszedjem a gondolataimat. Kezdtem szégyellni magam amiatt, ahogyan az előbb viselkedtem. Olyan lehettem, mint aki hisztériás rohamot kapott. Dracónak biztosan úgy kellett kivonszolnia a teremből. Vajon mit szóltak hozzá a teremőrök, akik ismerték? Rá is szégyent hoztam. Nem értettem, mi volt ez. Voltam már nehéz helyzetekben, de sose vesztettem el ennyire magamat.

­– Mi történt velem? – kérdeztem.

– Ez a Stendhal-szindróma vagy más néven hiperkulturémia – mondta Draco nyugodt, társalgási hangnemben úgy, mintha semmi szokatlan nem lett volna a helyzetben. Nem látszott se dühösnek, se ingerültnek. – Legalábbis így hívják a pszichológusok, akik azt remélik, hogy ha nevet adnak valaminek, akkor majd értik is, hogy miről beszélnek. Egy firenzei pszichológusnő nevezte el ezt a tünetegyüttest a nyolcvanas évek végén. Neki tűnt fel az, hogy sorba jelentkeznek a kórházába azonos panaszokkal a turisták. Szédülés, légszomj, szívpanaszok, sírógörcs, zavart tudat, ájulás, hallucinációk, üldözéses téveszmék, bűntudat és félelmek, depresszió vagy hisztérikus állapot jelentkezik náluk, miután megnézték a reneszánsz alkotásokat. Régóta voltak az embereknek ilyen élményeik, Stendhal, a francia regényíró 1817-ben Firenzében élt meg hasonlót, ezért nevezték el róla ezt a szindrómát. Azóta már sok más városban is felismerték ezt, Rómában, Velencében is. Általában a negyven évnél fiatalabb, egyedülálló amerikai és japán turisták produkálják ezeket a tüneteket, főleg azok, akiknek valami miatt nagyon fontos volt az életében ez az utazás. Aztán magyarázzák persze a kimerültséggel, meg a műalkotások által kiváltott nagy érzelmi sokkal, megugró hormonszinttel. Az orvostudomány így látja az embert, hát így próbálja megmagyarázni a jelenséget.

– Miért, létezik másik magyarázat is?

Draco szürke szemei nagyon vidáman és elégedetten csillogtak. Mint aki élvezi a helyzetet.

– Mindenre sokféle válasz létezik. Csak rajtad múlik, melyiket akarod elfogadni. Csak tőled függ, milyen valóságot látsz magad körül. Úgy fog változni a világ, ahogy változik a nézőpontod.

– Na, ne jöjjön ezzel a süket szöveggel – állítottam le ingerülten. Még mindig szégyelltem magam amiatt, ami történt velem, és zavart, hogy ez az ismeretlen öregember érti azt, amit én nem. És elégedettnek tűnik, sőt már le is tegezett úgy, mintha közünk lenne egymáshoz. Pedig fogalma sincs, hogy ki vagyok. És én sem tudom, hogy ki is ő valójában. Idegenek vagyunk egymásnak, ne etessen a spirituális elméleteivel. Az indulat a szégyen fölé emelkedett bennem. Lehet, hogy az egészet ő csinálta. Talán valamit beadott nekem, és attól lettem rosszul. Lehet, hogy ez mégiscsak valami szektás dolog. Védekezésként felemeltem a hangom, és majdnem kiabáltam: – Tudom, most következik az, hogy gondolkozzunk pozitívan, és akkor csak jó dolgok fognak történni velünk. Tedd azt az emberekkel, amit te szeretnél, hogy tegyenek veled, bla-bla-bla… Hallottam eleget már ezeket a mondatokat, és nagyon elegem van belőlük. Én hiába gondoltam szépre meg jóra, sose az jött az életembe, úgyhogy ezt nem kell tovább részleteznie. Nem vagyok vevő a szent elvekre.

Draco nem zavartatta magát, a kirohanásom után is nyugodt mosollyal folytatta:

– Nem a rózsaszín légvárfestésre gondoltam akkor, amikor azt mondtam, hogy rajtad múlik, melyik világot látod magad körül. Én arra az élményre utaltam, amin az előbb átmentél.

– Tudja, hogy mit éltem át? – hökkentem meg, és lejjebb vettem a hangerőt.

– Hát, nagyjából igen – bólintott vidáman. – Gondolom volt benne félelem, halálélmény, elveszettség és tehetetlenség. De a legfontosabb az, hogy most újra itt vagy.

   Nem értettem semmit. Persze, hogy itt vagyok, épp az előbb magyarázta, hogy csak valami pszichés sokkot kaptam, ami nem túl komoly, másokkal is történt már ilyen. Akkor meg miért jó, hogy itt vagyok? Miért, hol máshol lehetnék?

– Benne is maradhattál volna abban a másik valóságban – mondta megint úgy, mintha hallotta volna a gondolatomat. Idegesítő egy alak ez az öreg, az biztos. –  Rajtad múlott, hogy találsz-e visszavezető utat, vagy ott ragadsz, és elveszel ebből a világból.

– Úgy érti, hogy megbolondulhattam volna? Elveszthettem volna a józan eszemet?

– Nemcsak az eszedet, hanem saját magadat is. Azok, akiket Stendhal-szindrómásnak diagnosztizálnak, ők azok az emberek, akik visszatértek ide. A többiek csupán eltűnnek, és aztán senki sem hall róluk többet. Róluk nem készül diagnózis, mert ők a rendőrségi statisztika apró kis adatai lesznek. A világban rengeteg ember tűnik el nyomtalanul. Egy részük később előkerül, mások jogosan bujkálnak valami elől, és vannak, akik minden ok nélkül csak felszívódnak ebből a valóságból. Nincs rá magyarázat, így aztán senki sem tud elméleteket gyártani róluk. Hivatalosan észre sem veszik a jelenséget, mert olyan elszórtan jelentkezik, és eltűnik a többi eset között.  

  Na, ez már túl fantasztikusan hangzott. Inkább legyek egy pszichés kórkép, mint az ufók által elrabolt, titokzatosan eltűnt személy.

Draco továbbra is derűsen mosolygott. A tér közepén magasodó, hatalmas oszlopra mutatott.

– Mit gondolsz, miért van itt ez az egyiptomi obeliszk? Pont itt, a katolikus vallás központjában, a Szent Péter Bazilika előtt? És vajon miért van belőle olyan sok Róma terein? Semmi köze a kereszténységhez, elvileg egy pogány hitrendszer szimbóluma, más vallású uralkodók hatalmát hirdette. Miért hozták ide ezeket a régi rómaiak? És később miért állították fel a pápai birodalom közepén?

Pislogva néztem a napfényben úszó teret meg azt a kőoszlopot, és már végképp nem értettem semmit. Eddig a pszichológiáról volt szó, most meg az egyiptomiakról. Bennem meg még itt kavarognak az előző élmények, és fogalmam sincs, mit akar tőlem ez a fura öregember.

Megrántottam a vállamat:

– Fogalmam sincs. Biztos tetszett nekik – mondtam, és reméltem, hogy ezzel lezártuk ezt a témát. Sokkal aktuálisabb dolgokról akartam gondolkodni, nem ilyen ősrégi műemlékekről. 

   De Draco nyugodtan folytatta a magyarázatot, mint egy lelkiismeretes idegenvezető, aki kötelességének érzi az összes információt átadni a tudatlan turistának, vagyis nekem.

– Az obeliszk régi jelkép, az égbe vezető út és a Nap szimbóluma együtt. A legtöbb ősi népnél megvolt ez az ég felé mutató kőoszlop valamilyen formában, mint a föld és az ég közti kapcsolat eszköze, de az egyiptomiak használták a leggyakrabban és a legkifinomultabban. Az igazán működőképes obeliszk egy tömbből van kifaragva, spirális alakban megy felfelé rajta a felirat, és fémlapokkal borított a piramis alakú csúcsa.

Rómában áll a legtöbb, nyolc eredeti egyiptomi kőoszlop, és van öt másolat is. A régieket az ókori római császárok hozatták ide a birodalmuk dicsőítésére, amik aztán az évszázadok alatt ledőltek, elfelejtődtek. 

Aztán a reneszánsz idején jött V. Sixtus pápa, akinek valamiért nagyon fontosak lettek ezek az ősi kőoszlopok. Csak öt évig uralkodott, de már a beiktatása után kerestetni kezdte a ledőlt obeliszkeket, és négyet fel is állíttatott. A lateráni bazilika előtt álló oszlop a legnagyobb, harminckét méter magas, és eredetileg a thébai Amon-templom előtt állt. Ez itt a téren huszonöt méteres, és Alexandriából származik. 1586-ban állították fel. Nincs rajta felirat, ezért olyan, mint egy tiszta lap, ami azt az üzenetet viszi az ég felé, amit az előtte álló ember gondol. A felállításáról van egy érdekes történet… – Draco megállt a beszédben, rám pillantott.

Valószínűleg udvariasan meg kellett volna kérdeznem, hogy mi az a történet, de se erőm, se kedvem nem volt hozzá. Nem érdekelt az ókori meg a középkori történelem. A jelenben voltam elveszve és teljesen összezavarodva. Hagyjuk már ezt az egész idegenvezetős dumát, így is túl sok minden kavarog bennem. Fáradt vagyok, elegem van!

– Jól van, akkor ennyi volt. Örültem, hogy találkoztunk ­– állt fel nyugodtan, ruganyos mozgással Draco. A zsebéből pár színes bankjegyet vett elő, és a kezembe nyomta őket. – Tessék, ez elég lesz a mai éjszakára. A jegyed megvan a visszaútra, a repülőgép holnap tíz óra huszonötkor indul. Jó utat! – Azzal választ se várva leballagott a lépcsőn, keresztülment a napsütötte téren, és eltűnt a turisták tömegében.

Dermedten ültem az árnyékban, a gondolatok is megtorpantak a fejemben.

Egyedül maradtam.

Néztem a délutáni napfényben fürdő hatalmas teret, a középen magasodó obeliszket, amiről most már mindent tudtam. Csak éppen arról nem volt fogalmam sem, hogy mit kezdjek magammal.