27. A Szent Péter tér és Raffaella

A reggel meg a délelőtt gyorsan eltelt, munkával, új feladatokkal, pörgősen, vidáman. Éreztem, hogy élek, és a világgal együtt lüktetek. Ez egy értelmes élet volt, értelmet adó tettekkel. Aztán ebéd után ezzel a nagy lendülettel indultam el Leonhoz, a találkozóra. Ingrid elmagyarázta, hogyan jutok el a bolthoz, mert a tegnapi sok élmény után már alig emlékeztem az útra.

Aztán, már a buszon utazva kissé elbizonytalanodtam. Leon azt mondta, ma délután vár a boltban. De nem volt szó arról, hogy ez nagyjából hány órát jelent. Nem tudtam, hogy az olaszok vajon milyen tágan értelmezik a délután fogalmát. Lehet, hogy ez most még a szieszta ideje, és én udvariatlanul túl korán érkezem. Végül is a délután még elég sokáig tart, és érdemes volna inkább várnom egy kicsit. Így aztán nem szálltam le a buszról Leon boltjánál, hanem tovább utaztam, a Szent Péter térig. Gyönyörű napsütéses idő volt. A téren sétálgattak a turisták. Én meg mentem, egyenesen a hívogató középpontba, az obeliszkhez, és leültem a tövébe, a hátamat a meleg kőhöz támasztva.

Hát itt voltam újra. A fényben, békében, biztonságban.

Most nem akartam elszállni, elmenekülni innen. Most jó volt itt lenni, békésen szemlélni a világot ezzel a védelmező, nyugalmat árasztó oszloptömbbel a hátam mögött. A napfény simogatóan melengette az arcomat, enyhe szél fújt, és azt éreztem, a világ közepén ücsörgök. Lassan szinte beleolvadtam a márványlapba, eggyé váltam az oszlopból sugárzó energiával, és egyszerre érezni kezdtem a hangokat. Nem a fülemmel hallottam őket, hanem valahogy belül érzékeltem a sokfrekvenciájú zizegést, ami a kőoszlopban áramlott, pezsgett. Rájöttem, hogy ez egy hatalmas antenna. Olyan, mint egy rádióadó-torony. Begyűjti és szétsugározza az információkat, szét a földön, a többi kőoszlopnak, meredek hegycsúcsnak, és aztán kifelé, a világűr felé, a nagyvilágnak is. És veszi is az adást, hozza le, és azt is teríti széjjel a földön. Csak mintha már nem használnánk azokat a vevőkészülékeket, amikkel ezeket a jeleket érzékelhetnénk.

De ezek nem is voltak konkrét gondolatok bennem, csak valami mély megértés. Nem elemezgettem őket, csak befogadtam ezt, ugyanúgy, ahogy a Nap melegét is. Aztán egyszer csak feltűnt, hogy értem, amit körülöttem beszélnek az emberek. Először azt hittem, egy amerikai turistacsoport érkezett, és mindenki angolul beszél. De aztán a hangok között felismertem az olasz szavakat, a franciát, a németet, a magyart. És mindegyiket értettem. Úgy, mintha ez lenne a természetes. Mintha csak különböző hangon beszélnénk, de ugyanúgy megértjük egymást, a mély hangú dörmögést vagy a vékony gyerekhangot is.

Különös élmény volt, és a mélyben mégis nagyon érthető és megnyugtató. Mindenki egy nyelven beszél. Hát persze, hiszen mindannyian emberek vagyunk. Ugyanazok vagyunk. És én sem vagyok idegen.

Ebben a megértő, békés nyugalomban ücsörögtem, amikor észrevettem egy siető, karcsú nőalakot a tömegben. Egyenesen az obeliszkhez tartott, piros szoknyája tűznyelvként lobogott a gyors lépteitől, fekete haja is repkedett a feje körül. Ahogy közelebb ért, felismertem, hogy ő Raffaella. Feldúlt arccal érkezett az oszlop elé, itt megtorpant, felnézett a csúcsra, és kitört belőle az indulatos szóáradat. Felfelé beszélt, az égnek, talán éppen ezt a kőantennát használva az üzenetközvetítésre. Értettem a heves gesztikulálással kísért, számonkérő olasz szavakat.

– Miért nem mondta el ezt senki? Hogyan takarhatjátok el az igazságot? Miért nem tudják ezt mások? Mi ez itt, valami régi összeesküvés? Hova rejtettétek a mi erőnket? Hova lett a Nő? Mit tettetek velünk? Hol az igazság? Tudni akarom! Választ akarok! Ez így nem tisztességes!        

  Az emberek meghökkenten nézték, hátrébb húzódtak, és lehet, hogy kissé bolondnak tartották. De nem szólt rá senki. Raffaellából lassan kifogyott a lendület, a hangja elcsuklott, aztán lerogyott az obeliszk lépcsőjére, a kezébe temette az arcát, és zokogni kezdett.

Ismerős viselkedés volt, a Stendhal-szindrómának tűnt. Ezek szerint Draco ma őt kísérte be a Sixtus-kápolnába. Meg is láttam az ismerős, magas alakot a fekete kabátjában. Draco kényelmes léptekkel ballagott az oszlophoz, és nagyon elégedettnek tűnt.  Rám mosolygott, aztán ő is leült a lépcsőre. Hallgattunk. Raffaella kisírta magát, és felnézett. Megismert, egy halk hellóval tudomásul vette a jelenlétemet, de nem kérdezősködött, gondolom, tele volt a feje más problémával. Dracohoz fordult:

– Mi az igazság? Mit takar el az a középső kép? Maga biztosan tudja, mondja el. Tudnom kell!

  Draco csak mosolygott továbbra is. Most tényleg egy nagyon békés öregembernek tűnt, akiben ott rejlik a világ összes bölcsessége. Nagyon más volt, mint a tegnapi, pohártörős, indulattal teli Mózes.  

– Amit én tudok, az nem lenne a te saját válaszod. Az van a kép mögött, amit te hinni tudsz. Az a válasz lesz a tiéd, amit te adsz meg magadnak. Se istenek, se szentek, se angyalok nem adhatnak neked igazságot. Azt neked kell megteremtened, önmagadnak. Akkor lesz valóban a tiéd. Azt nem vehetik el tőled, és nem takarhatja el többé semmilyen külső illúzió. – Draco felemelte a kezét, és a Napra mutatott. A kinyújtott karja olyan stabilnak tűnt, mint az obeliszk oszlopa. – Nézz a Fénybe, Raffaella. Ott van az a látvány, amit keresel. Ott van a te saját képed, amit eltakart eddig a külvilág színes festékrétege. Ott ragyog a te igazságod.    

  Raffaella felnézett az égre. Az arca megváltozott, átszellemült, szinte fényleni kezdett. Elömlött rajta valami éteri öröm. A szája elnyílt, egy boldog mosollyal nézte a kéklő égen ragyogó Napot. Én is arra néztem, amerre ő, de az én szemem gyorsan könnyes lett az erős fénytől, és csak szivárványos csillámokat láttam. Raffaella viszont percekig nézte hunyorgás nélkül az eget, és egyértelmű volt, hogy ő lát valamit, ami boldoggá teszi.

Aztán pislogott párat, és úgy pillantott körül, mint aki most érkezik vissza ebbe a világba. A boldog ragyogás ott maradt az arcán. Megölelte Dracot, két oldalról meg is puszilta, és azt mondta:

– Grazie, mille grazie. Eddig azt hittem, maga csak egy fura, mániákus öregember, aki megbolondítja az embereket. De most már tudom, hogy én voltam a bolond egészen idáig. De most kijózanodtam. Megtaláltam a saját igazságomat. Még nem tudom, mit kezdek vele, de az biztos, hogy az életem más lesz mostantól. Köszönöm. Nagyon köszönöm.  

  Azzal felállt, rám mosolygott, és egy vidám arrivedercivel elköszönt mind a kettőnktől. Gyors léptekkel indult el, a piros szoknyája megint ott lobogott a körülötte, de most már nem a felháborodás, hanem az öröm lángjával.

Jó neki, gondoltam magamban, ahogy figyeltem a távolodó alakját. Ezek szerint neki ilyen egyszerű és gyors volt a megoldás. Boldog, elégedett és magabiztos. Bár eddig is annak tűnt, de most ez a téren lendületesen áthaladó nő mégis egy új Raffaella volt. Valahogy igazibb, valóságosabb, mint az, akit Davidnél láttam.

Erről eszembe jutott David. Vajon ő mit fog szólni ehhez az új lányhoz? Tetszeni fog neki? Biztosan, hiszen Raffaellából sugárzik a boldogság. Így még jobban egymáshoz illenek majd.

Mivel nem volt kedvem ezt a gondolatmenetet tovább folytatni, inkább Dracohoz fordultam:

– Melyik képet látta meg Raffaella? Miért lett tőle ilyen feldúlt?

– A középső képkockán, Éva teremtésén akadt meg a tekintete – felelte Draco, és elégedetten simogatta a szakállát. – Felismerte, hogy az az egyetlen részlet, ami csak egy vacak festmény. Egy átlagos, hétköznapi freskó. Egy tapéta, ami eltakarja a valódi Kaput. És rájött, hogy ami azon a képen van, az nem az igazság. Tehát Éva teremtésének a története hazugság. És akkor az, amit eddig gondolt a női-férfi szerepekről, egy hazug elméletre épült. Ez helyett kellett egy új igazságot teremtenie magának, és úgy láttam, hogy a Fényben meg is találta. És szerintem ez meg fogja zavarni a Daviddel való idillikus kapcsolatát is. – Ezt az utolsó mondatot Draco egy olyan sokatmondó mosollyal kísérte, hogy zavarba jöttem tőle. Úgyhogy megkönnyebbülve követtem, amikor felállt, és témát váltott. – Ha jól tudom, téged most délután vár Leon. Hát akkor befejezhetjük itt a napozást, és meglátogathatjuk őt.

   Azzal elindultunk együtt, át a téren, és mentünk Leon boltjához.   

13. Újra Rómában

Köröztünk a város felett, mintha egy pányva tartotta volna a gépet, ami nem engedi elszakadni ettől a környéktől. Néztem a napsütötte tájat odalent, és megéreztem egy ismerős energiát. Ott lent, a Szent Péter tér közepén álló obeliszk volt az a kapocs, ami húzott vissza, engem is, és velem együtt ezt a repülőgépet, az összes utasával. Az az erő, ami tegnap felemelt, súlytalanná tett az oszlop közelében, most magához húzott, visszahívott. Igen, ez az a pont, ahonnan el lehet szállni, és ez az, ahova vissza lehet térni.

Hát akkor én most visszatérek!

Végre landoltunk. Valamit magyaráztak arról, hogy hol érdeklődjünk a következő járatról, mit kell csinálni a jegyekkel, de engem ez egyáltalán nem érdekelt. Nem, én nem akartam újra repülőre ülni, nem akartam innen sehová se menni, én teljesen boldog voltam attól, hogy újra itt lehetek.

Most én köszöntem széles vigyorral minden szembejövőnek hangos „buon giorno”-t, és azt is hozzátettem angolul, hogy „visszajöttem”. És nem érdekelt, hogyha értetlenül vagy csodálkozva néztek rám. Újra itt vagyok, boldog vagyok. Igen, boldog vagyok.

Egyetlen utat ismertem innen, azt, ahogy Dracoval mentünk. Úgyhogy most is felszálltam a vonatra, bementem a pályaudvarig, ott átszálltam a buszra, aztán megérkeztem a Szent Péter térre.

Igen, újra itt vagyok.

Odasétáltam a turistákkal teli tér közepére, a magabiztosan az ég felé nyúló obeliszk elé. Most nem féltem a szédüléstől, nem féltem a zuhanástól. A két lábam stabilan állt a földön. Az arcomat a Nap felé fordítottam, éreztem a meleget, ragyogott rám a fény, és továbbra is nagyon boldog voltam.   

Aztán leültem az oszlop talapzatára, a hátamat az alsó rész naptól meleg, fehér márványának vetettem, és nem gondoltam semmire, csak hagytam, hogy elborítson a fény. Még nem tudtam pontosan megfogalmazni azt, hogy mi zajlik bennem, de olyan volt, mint egy újratervezés. Valami változott. Valami nagyot változott. Már nem számított az a múlt, ami eddig teherként nehezedett rám, már nem éreztem azt a reménytelenséget, ami miatt lépnem sem volt érdemes. Az a jelen, amiben most benne voltam, gyökeresen különbözött a korábbi pillanataimtól. Ennek a jelennek nem volt súlya. Nem akart agyonnyomni. Ebben csupán a most pillanata volt, a folyamatos jelen könnyedsége. Igen, olyasmi volt, mint amit David mellett éreztem. De ehhez most nem kellett David jelenléte. Nem függött a külvilágtól. Ebben a jelenben most én voltam, egyedül, de életemben először nem magányosan, hanem egységben magammal.

Élveztem ezt az új érzést, és nem akartam gondolkodni, nehogy eltűnjön belőlem ez a könnyűség. Mert azt is éreztem, hogy ez még nagyon törékeny dolog. Még csak megszületett, de még nem állandósult bennem. Vigyáztam rá, őriztem, és csak lebegtem ebben az új világban.  

Aztán megállt valaki előttem. Felnéztem, a fényes ég hátterében ott állt egy férfialak. Egy pillanatra nem tudtam, melyiküket látom, Dracot vagy Davidet. Pedig nem hasonlítanak, de most a fénylő alak bármelyikük lehetett volna. Aztán a férfi mozdult, fehér szakállán megcsillant a Nap, és Draco elégedetten mosolyogva leült mellém az oszlop talapzatára.

– Isten hozott újra Rómában, Angele – mondta vidáman. 

– Honnan tudja, hogy elmentem? – kérdeztem. Igazából nem is csodálkoztam rajta, inkább csak kíváncsi voltam. Persze, amennyi embert ismer, biztosan van köztük olyan, aki a repülőtéren dolgozik, és tőle hallhatta a hírt, hogy visszafordult a New York-i járat. Tényleg, most jutott csak eszembe, hogy neki is erre a gépre szólt a jegye. Ő miért nem utazott vissza? 

– Nekem már nincs dolgom New Yorkban – mondta, és megint a ki nem mondott kérdésemre felelt először. – Most csak várom az újabb hívást, és akkor indulok újra. Azt tudtam, hogy felszálltál a gépre, és csak reméltem, hogy hamarosan visszajössz. De amint látom, gyorsan rövidre zártad az utat. Mi történt?

– Műszaki hiba miatt visszafordult a gép. És úgy döntöttem, nem íratom át a jegyet egy másik járatra. Itt maradok.

– Végleg? – kérdezte, és vidáman csillogott a szürke szeme.

– Nem tudom. Csak azt érzem, hogy nekem itt most jó. Hát akkor maradok.

– Bölcs döntés. És van valami terved is?

Hú, ez nem volt jó kérdés. Kissé megremegett a gyomrom, és egy régi érzés, a félelem, a bizonytalanság mocorogni kezdett bennem a mélyben. Ez a kellemes, biztonságos jelen csúszni kezdett ki a talpam alól.

– Még nem gondolkodtam ezen – mondtam, és éreztem, hogy kezd elszorulni a torkom.

– Csak azért kérdezem, mert ha dolgozni is akarsz, és nem csak itt a téren napozni, akkor van rá lehetőség. Sok az ismerősöm, a barátom ebben a nagyvárosban. Szállodába takarítani, vagy mosogatni bármikor elmehetsz, és a hivatalos papírokat is megkaphatod hozzá – mondta hétköznapi, társalgási hangnemben, és ettől azonnal olyan egyszerűvé vált a helyzet. Persze, ilyen könnyen is megoldható a dolog.  Csak egy ismerős kell, és máris megvan a megoldás. És nekem, életemben először, van egy befolyásos ismerősöm.

– Az nagyon jó lenne – mondtam hálásan. – Nem félek a munkától, bármilyen feladatot elvállalok. – És magamban hozzátettem azt, hogy itt, Rómában én most tényleg bármit megtennék. Sok mindent csináltam már az életemben, kényszerből, végső lehetőségként, átkínlódva az órákat, napokat, de most azt éreztem, itt bármilyen munka csak jó lehet.

– Rendben, akkor majd elkísérlek az egyik helyre – bólintott Draco. De aztán nem mozdult, csak ültünk tovább egymás mellett. Nekem sem volt sürgős a dolog. A jelen újra biztonságossá vált.

A turisták járkáltak körülöttünk, a Nap melegen sütött, és mi csöndben és békésen üldögéltünk egymás mellett. Úgy, mint két jó ismerős. Két régi, jó ismerős.

Aztán Draco megköszörülte a torkát, és megszólalt. Máshogy, mint eddig. Korábban mindig nyugodt és megfontolt volt, kedvesen, de különösebb érzelmi töltés nélkül beszélt. Most viszont szenvedélyes volt a hangja.

– Évek óta hozom ide az embereket a világ minden tájáról. Több száznak mutattam már meg a freskókat. Voltak, akik egyáltalán nem láttak semmit, pedig amikor jött a hívás, amikor megtaláltam őket, ott rezgett bennük a jel. De aztán mégsem ébredtek fel, nem akartak látni. És persze a legtöbbnek kinyílt itt a szeme, megtalálta a saját jelét, felismerte a kódját, és aztán vitte magával a megkapott üzenetet. De a sok év alatt még sosem volt senki, aki azt látta volna meg, amit te. Én annyiszor néztem már, a legapróbb részletét is ismerem, pontosan tudom, hányféle kapunyitó kód van benne. De amit te megtaláltál tegnap, arról azt gondoltam, hogy az Michelangelo saját kódja. Azt hittem, nincs olyan ember, aki azt a legnagyobb kulcsot veszi észre az első pillantásra. Azt hittem, annak a súlyát ma már senki sem képes hordozni, senki sem meri azt meglátni. De te úgy mentél oda, mint akit vezetnek, te azt az utat követted, amit Michelangelo a saját lelkéből festett oda magának. Te magabiztosan és egyértelműen az ő útján jártál.

Nem tudom, ki vagy, nem tudom, mire vagy képes, de azt remélem, te vagy az, akit valójában kerestem. Még én sem bíztam abban, hogy létezel, de ezek szerint miattad jártam be a világot.  Te tudhatod szélesre tárni a Kaput, hogy az emberek maguktól is meglássák a nekik szóló kódokat, és hogy egyre többen felébredjenek végre. Te vagy az, aki felismerte Michelangelo üzenetét.  Te vagy az, aki újra megtalálhatod azt az elveszett üzenetet. Te vagy az új Hírnök.   

  Csak ültem, néztem a fénybe, hallgattam, és próbáltam felfogni Draco szavait. De túl sok volt, az agyam azonnal tiltakozott, és nem akarta megérteni azt, amit hallott. Amit viszont mégis felfogtam, az megrémített. Az eddigi könnyed, földön járó jelenemre megint mázsás súly telepedett, de most nem a fájó múltból, hanem az ismeretlen, új jövőből.

Mit láttam én meg azokon a képeken? De hát azok csak festmények a falon! És mit kellene csinálnom? Nincs bennem semmilyen különleges képesség, ha lett volna, azt már régen meg kellett volna találnom magamban. Annyi nehéz, kilátástalan helyzet volt már az életemben, ha bármilyen nagy erő működne bennem, akkor annak már meg kellett volna jelennie, hogy segítse megoldani a gondjaimat. De nekem eddig sosem oldódtak meg a problémáim, csak rám szakadtak, agyonnyomtak, aztán valahogy túléltem, és vonszoltam magamat tovább. Egészen a Brooklyn-hídig.  

Nem, az nem lehet, amiket Draco mond, nem vagyok én nagy dolgokra képes! Az egyetlen, aprócska különlegesség csak ma délelőtt történt velem. Nem akartam elmenni innen, hát visszafordult velem a repülőgép. Ez egy szerencsés véletlen, egy picurka csoda, de ezt nem én csináltam. Nem vagyok én ilyen dolgokra képes.

Draco téved, valami mást képzel rólam, ugyanúgy, ahogy David is valami magabiztosságot és erőt látott bennem, pedig nyoma se volt. Tévednek, és csalódni fognak bennem, én pedig majd ott állok megszégyenülten, elhagyatva újra.

Menekülni akartam Draco szavai elől, vissza az előző nyugalomba, a békébe. Aztán megéreztem a hátam mögött az obeliszk biztonságos, hatalmas erejét, ami újra felemelt, úgy, ahogy korábban, és én boldogan zuhanni kezdtem felfelé, ki az égbe, a fénybe, a végtelenbe. Szabadon, terhek nélkül, feladatok nélkül, jövő nélkül. Megint átjárt az a könnyű, boldogító érzés, a repülés szabadsága, a végtelen vonzása.

Egyre forróbb lett a testem, mintha a Napba szálltam volna, bele a boldog megsemmisülésbe, amikor valaki megfogta a karomat, és visszahúzott a földre, a testembe. Most nem úgy zuhantam vissza, mint korábban, nem volt az a durva leérkezés. Puhán landoltam a testemben, mintha egy bélelt szkafanderbe csusszantam volna vissza. Pislogva néztem fel Dracora, aki már a megszokott, békés mosolyával hajolt fölém. Fogta a kezemet, és igyekezett ülésbe visszahúzni az elernyedt, féloldalra dőlt testemet.

­– Ne menekülj el! – mondta kedvesen, és már újra nyugodt volt a hangja. – Sajnálom, hogy megijesztettelek. Nem kellett volna ilyen hirtelen rád zúdítanom mindezt. De hát én sem vagyok tökéletes, nem bírtam már magamban tartani az örömöt, hogy megtaláltalak. De semmi gond, ha nem akarod hallani, nem fogok többet beszélni róla.

  Felültem, megdörzsöltem az arcomat. Újra itt voltam hát. Az agyamban közben csillapodott a nagy tiltakozás. Továbbra sem hittem, hogy valami különleges dolog lappang bennem, ennek túlságosan ellentmondott az elmúlt huszonkilenc évem tapasztalata. De ez a repülős érzés megnyugtatott. Nem tudom, mi lesz, de ha nagyon rossz történne, akkor kijövök ide, és majd elszállok. És nem hagyom, hogy bármi visszahúzzon. Addig viszont megnézem, mi vár még itt rám.  

És ha nem is az én képességeim miatt, de hátha újra történnek csodák is. Hiszen kiderült, hogy vannak csodák, még ha aprócskák is. Ezért már érdemes itt maradni Rómában.  

3. A lépcsőkön

Az örvénylő sötétség változatlan volt, a kínok darabokra szaggattak, folyamatosan fuldokoltam, a szorítás már fokozhatatlannak tűnt, én már nem is voltam, csak a szenvedés, és mégsem lett vége. A tudatom is benne volt ebben a kínzó masszában, és ettől még rosszabb volt az egész. Mert tudtam, hogy a semmiben vagyok, tudtam, hogy nincs innen menekvés, és a rettegés újabb fojtogató örvényeket teremtett körém.

Aztán feltört bennem a végtelen csalódottság, és zokogtam volna, ha lett volna levegőm meg könnyem hozzá. Mert most kiderült, hogy semmi sem igaz. Most aztán tényleg elveszett minden remény. Nincs mennyország, nincs túlvilág, nincs semmilyen folytatása ennek az életnek, hazugság volt minden szép történet. Semmi sincsen az élet után. De még ez is hazugság, mert vége sincs, még a semmit is ellopták tőlem, nincs lezárás, nincs megsemmisülés, nem lehet szép csöndben befejezni ezt az egészet. Csak állandósult kín van, szenvedés, rettegés, és egy felfoghatatlan, gyötrelmekkel teli létezés.

Mi ez itt? Erről miért nem beszélt senki? Hazudtak, becsaptak!

A düh gyűlt bennem, hullámokban csapkodott bennem az indulat, a kétségbeesés meg a rettegés. A hullámok csúcsain képek villantak fel, fényesen szikráztak, aztán darabokra estek szét, mint egy tűzijáték gyorsan kihunyó rakétái. 

Még ez sem úgy van, ahogy mesélték. Hol van az életfilm, hol a békés leltározás, hol van a visszatekintés az eddigi eseményekre? Nem mintha nagyon hiányozna az a sok kudarc és csalódás, ami az életemben volt, de legalább megkönnyebbülve nézhetném, hogy tényleg érdemes volt kilépni belőle. De még ez sincs meg, csak a felbukkanó és eltűnő képek összefüggéstelen, kusza halmaza villog itt előttem.   

Aztán váratlanul megjelent a szakállas öregember arca, a szürke szeme. Próbáltam kapaszkodni a látványba, koncentrálni akartam rá, hátha… De eltűnt ez is, ahogy a többi emlékkép.

Aztán gyors egymásutánban felvillantak a terem mennyezetén látott freskó részletei, színek, formák, szakállas öregemberek itt is, aztán nők, öregek, fiatalok, és újra összefüggés lett a képek között, már nem hunytak ki, hanem egymásba mosódtak át, egy hosszú fényes csíkká váltak, és egyre nagyobbak lettek. Már a hatalmas, izmos, meztelen fiatal férfiak sorakoztak előttem, aztán újra az a szép nő, aki a könyvét nyújtotta felém, és utána az az energikus, előrehajló férfialak, aki két kézzel mutatott valamire ott balra, lent.

És most megláttam azt, amit ott a kápolnában nem tudtam jól megnézni, mert az öreg férfira figyeltem helyette. De most kimerevedett a kép. A tűzijáték véget ért, és ott ragyogott előttem az a háromszögletű sarokfestmény.

Egy meztelen, lendülő férfitest nyúlt ki a falból, mint aki repülni akar, ugrani ide le, az emberek közé. Vagy inkább, mint egy távfutó, aki a váltóbotot akarja átadni a társának. Vagy olyan, aki az utolsó erőfeszítéssel hozta az átadandót, mint a maratoni futó, aki éppen átadta az üzenetet, aztán kilehelte a lelkét. Igen, leginkább erre hasonlított, a célba érő és aztán meghaló hősre. A bal keze előrenyújtva, a tenyere nyitva, már átadta azt, amit hozott.

De hol van az üzenet?   

Erre a gondolatomra megmozdult az a fénylő szalag, amivé a képek sora állt össze, mozdult, lendült felém, én pedig kinyújtottam a kezemet, és megmarkoltam.

Vakító fény lett körülöttem, szétrobbant a szorító bilincs a mellkasomról, görcsbe ránduló izmokkal lélegzet után kapkodtam, és hasítóan élesen most be is tódult a levegő a tüdőmbe. Újra lélegeztem. És zokogtam. És remegtem.

Lassan csillapodott bennem az érzelmi vihar. Rájöttem, hogy élek. Valahol, valahogy mégiscsak élek. Bármi is volt az előző élmény, de véget ért. Mégsem maradtam benne a szenvedésben, ki tudtam szabadulni semmi börtönéből. Vagyok.

És hol vagyok?

Szürke falakat láttam magam körül, szürke lépcsőfokokat előttem, aztán egy megnyugtató szürke szempárt. Draco ült mellettem a kövön egy lépcsőfordulóban. Már a szabadban voltunk, két magas épület között. Mellettünk turisták mentek a kijárat felé, és értetlenül néztek rám. Sikerült abbahagynom a görcsös zokogást, bár időnként még fel-felcsuklott belőlem a sírás. Kifújtam az orrom, megtörölgettem a szemem. Fogalmam sem volt, hogyan kerültem a kápolnából ide ki.

– Ha jobban vagy, arrébb mehetünk, mert itt útban vagyunk – mondta Draco, miközben felállt és felém nyújtotta a kezét. Belekapaszkodtam az erős férfikézbe, lassan talpra álltam, és még mindig kábán lépegetve elindultam lefelé. A két épület közti árnyékból kilépve szinte mellbevágott a fény, és a hatalmas tér látványa.

A vakító napsütésből először egy hatalmas, égre mutató oszlop bontakozott ki a szemem előtt középen. Aztán látni kezdtem az egész teret, a körbefutó oszlopsort, kétoldalt a két szökőkutat, az embereket, és a lefelé vezető, széles, elkerített lépcsősort előttünk.

– A Szent Péter tér – mutatott előre Draco – ez pedig itt a Bazilika. Ide nem megyünk be. A lényeg a Sixtus-kápolnában volt, és azt már láttad.  

A kitárt kapun át beláttam a Bazilika félhomályos, nagy belsejébe, ami olyannak tűnt, mint egy óriási bálna, amelyik feneketlen gyomrába nyeli a beáramló embertömeget. Nem volt kedvem bemenni. Éppen elég volt nekem ez az előző, felkavaró élmény.

Draco elvezetett jobbra, ahol a kordon végződött, és a lépcsőkön ki lehetett jutni a térre.  Csíkos ruhás, középkori kinézetű alabárdos őrök álltak a kapunál. Elsétáltunk a tér szélén levő óriási oszlopokhoz, és leültünk az árnyékban. Előttünk ott csobogott a szökőkút, a vízcseppeken szikrázott a napfény. Mögötte pedig ott magasodott az oszlop az ég felé. Úgy tűnt, a Nap a csúcsa felett ragyog.

Ültünk csöndben egymás mellett, a turisták járkáltak mellettünk. Draco békésen nézelődött mellettem, szótlanul és nyugodtan várta, hogy összeszedjem a gondolataimat. Kezdtem szégyellni magam amiatt, ahogyan az előbb viselkedtem. Olyan lehettem, mint aki hisztériás rohamot kapott. Dracónak biztosan úgy kellett kivonszolnia a teremből. Vajon mit szóltak hozzá a teremőrök, akik ismerték? Rá is szégyent hoztam. Nem értettem, mi volt ez. Voltam már nehéz helyzetekben, de sose vesztettem el ennyire magamat.

­– Mi történt velem? – kérdeztem.

– Ez a Stendhal-szindróma vagy más néven hiperkulturémia – mondta Draco nyugodt, társalgási hangnemben úgy, mintha semmi szokatlan nem lett volna a helyzetben. Nem látszott se dühösnek, se ingerültnek. – Legalábbis így hívják a pszichológusok, akik azt remélik, hogy ha nevet adnak valaminek, akkor majd értik is, hogy miről beszélnek. Egy firenzei pszichológusnő nevezte el ezt a tünetegyüttest a nyolcvanas évek végén. Neki tűnt fel az, hogy sorba jelentkeznek a kórházába azonos panaszokkal a turisták. Szédülés, légszomj, szívpanaszok, sírógörcs, zavart tudat, ájulás, hallucinációk, üldözéses téveszmék, bűntudat és félelmek, depresszió vagy hisztérikus állapot jelentkezik náluk, miután megnézték a reneszánsz alkotásokat. Régóta voltak az embereknek ilyen élményeik, Stendhal, a francia regényíró 1817-ben Firenzében élt meg hasonlót, ezért nevezték el róla ezt a szindrómát. Azóta már sok más városban is felismerték ezt, Rómában, Velencében is. Általában a negyven évnél fiatalabb, egyedülálló amerikai és japán turisták produkálják ezeket a tüneteket, főleg azok, akiknek valami miatt nagyon fontos volt az életében ez az utazás. Aztán magyarázzák persze a kimerültséggel, meg a műalkotások által kiváltott nagy érzelmi sokkal, megugró hormonszinttel. Az orvostudomány így látja az embert, hát így próbálja megmagyarázni a jelenséget.

– Miért, létezik másik magyarázat is?

Draco szürke szemei nagyon vidáman és elégedetten csillogtak. Mint aki élvezi a helyzetet.

– Mindenre sokféle válasz létezik. Csak rajtad múlik, melyiket akarod elfogadni. Csak tőled függ, milyen valóságot látsz magad körül. Úgy fog változni a világ, ahogy változik a nézőpontod.

– Na, ne jöjjön ezzel a süket szöveggel – állítottam le ingerülten. Még mindig szégyelltem magam amiatt, ami történt velem, és zavart, hogy ez az ismeretlen öregember érti azt, amit én nem. És elégedettnek tűnik, sőt már le is tegezett úgy, mintha közünk lenne egymáshoz. Pedig fogalma sincs, hogy ki vagyok. És én sem tudom, hogy ki is ő valójában. Idegenek vagyunk egymásnak, ne etessen a spirituális elméleteivel. Az indulat a szégyen fölé emelkedett bennem. Lehet, hogy az egészet ő csinálta. Talán valamit beadott nekem, és attól lettem rosszul. Lehet, hogy ez mégiscsak valami szektás dolog. Védekezésként felemeltem a hangom, és majdnem kiabáltam: – Tudom, most következik az, hogy gondolkozzunk pozitívan, és akkor csak jó dolgok fognak történni velünk. Tedd azt az emberekkel, amit te szeretnél, hogy tegyenek veled, bla-bla-bla… Hallottam eleget már ezeket a mondatokat, és nagyon elegem van belőlük. Én hiába gondoltam szépre meg jóra, sose az jött az életembe, úgyhogy ezt nem kell tovább részleteznie. Nem vagyok vevő a szent elvekre.

Draco nem zavartatta magát, a kirohanásom után is nyugodt mosollyal folytatta:

– Nem a rózsaszín légvárfestésre gondoltam akkor, amikor azt mondtam, hogy rajtad múlik, melyik világot látod magad körül. Én arra az élményre utaltam, amin az előbb átmentél.

– Tudja, hogy mit éltem át? – hökkentem meg, és lejjebb vettem a hangerőt.

– Hát, nagyjából igen – bólintott vidáman. – Gondolom volt benne félelem, halálélmény, elveszettség és tehetetlenség. De a legfontosabb az, hogy most újra itt vagy.

   Nem értettem semmit. Persze, hogy itt vagyok, épp az előbb magyarázta, hogy csak valami pszichés sokkot kaptam, ami nem túl komoly, másokkal is történt már ilyen. Akkor meg miért jó, hogy itt vagyok? Miért, hol máshol lehetnék?

– Benne is maradhattál volna abban a másik valóságban – mondta megint úgy, mintha hallotta volna a gondolatomat. Idegesítő egy alak ez az öreg, az biztos. –  Rajtad múlott, hogy találsz-e visszavezető utat, vagy ott ragadsz, és elveszel ebből a világból.

– Úgy érti, hogy megbolondulhattam volna? Elveszthettem volna a józan eszemet?

– Nemcsak az eszedet, hanem saját magadat is. Azok, akiket Stendhal-szindrómásnak diagnosztizálnak, ők azok az emberek, akik visszatértek ide. A többiek csupán eltűnnek, és aztán senki sem hall róluk többet. Róluk nem készül diagnózis, mert ők a rendőrségi statisztika apró kis adatai lesznek. A világban rengeteg ember tűnik el nyomtalanul. Egy részük később előkerül, mások jogosan bujkálnak valami elől, és vannak, akik minden ok nélkül csak felszívódnak ebből a valóságból. Nincs rá magyarázat, így aztán senki sem tud elméleteket gyártani róluk. Hivatalosan észre sem veszik a jelenséget, mert olyan elszórtan jelentkezik, és eltűnik a többi eset között.  

  Na, ez már túl fantasztikusan hangzott. Inkább legyek egy pszichés kórkép, mint az ufók által elrabolt, titokzatosan eltűnt személy.

Draco továbbra is derűsen mosolygott. A tér közepén magasodó, hatalmas oszlopra mutatott.

– Mit gondolsz, miért van itt ez az egyiptomi obeliszk? Pont itt, a katolikus vallás központjában, a Szent Péter Bazilika előtt? És vajon miért van belőle olyan sok Róma terein? Semmi köze a kereszténységhez, elvileg egy pogány hitrendszer szimbóluma, más vallású uralkodók hatalmát hirdette. Miért hozták ide ezeket a régi rómaiak? És később miért állították fel a pápai birodalom közepén?

Pislogva néztem a napfényben úszó teret meg azt a kőoszlopot, és már végképp nem értettem semmit. Eddig a pszichológiáról volt szó, most meg az egyiptomiakról. Bennem meg még itt kavarognak az előző élmények, és fogalmam sincs, mit akar tőlem ez a fura öregember.

Megrántottam a vállamat:

– Fogalmam sincs. Biztos tetszett nekik – mondtam, és reméltem, hogy ezzel lezártuk ezt a témát. Sokkal aktuálisabb dolgokról akartam gondolkodni, nem ilyen ősrégi műemlékekről. 

   De Draco nyugodtan folytatta a magyarázatot, mint egy lelkiismeretes idegenvezető, aki kötelességének érzi az összes információt átadni a tudatlan turistának, vagyis nekem.

– Az obeliszk régi jelkép, az égbe vezető út és a Nap szimbóluma együtt. A legtöbb ősi népnél megvolt ez az ég felé mutató kőoszlop valamilyen formában, mint a föld és az ég közti kapcsolat eszköze, de az egyiptomiak használták a leggyakrabban és a legkifinomultabban. Az igazán működőképes obeliszk egy tömbből van kifaragva, spirális alakban megy felfelé rajta a felirat, és fémlapokkal borított a piramis alakú csúcsa.

Rómában áll a legtöbb, nyolc eredeti egyiptomi kőoszlop, és van öt másolat is. A régieket az ókori római császárok hozatták ide a birodalmuk dicsőítésére, amik aztán az évszázadok alatt ledőltek, elfelejtődtek. 

Aztán a reneszánsz idején jött V. Sixtus pápa, akinek valamiért nagyon fontosak lettek ezek az ősi kőoszlopok. Csak öt évig uralkodott, de már a beiktatása után kerestetni kezdte a ledőlt obeliszkeket, és négyet fel is állíttatott. A lateráni bazilika előtt álló oszlop a legnagyobb, harminckét méter magas, és eredetileg a thébai Amon-templom előtt állt. Ez itt a téren huszonöt méteres, és Alexandriából származik. 1586-ban állították fel. Nincs rajta felirat, ezért olyan, mint egy tiszta lap, ami azt az üzenetet viszi az ég felé, amit az előtte álló ember gondol. A felállításáról van egy érdekes történet… – Draco megállt a beszédben, rám pillantott.

Valószínűleg udvariasan meg kellett volna kérdeznem, hogy mi az a történet, de se erőm, se kedvem nem volt hozzá. Nem érdekelt az ókori meg a középkori történelem. A jelenben voltam elveszve és teljesen összezavarodva. Hagyjuk már ezt az egész idegenvezetős dumát, így is túl sok minden kavarog bennem. Fáradt vagyok, elegem van!

– Jól van, akkor ennyi volt. Örültem, hogy találkoztunk ­– állt fel nyugodtan, ruganyos mozgással Draco. A zsebéből pár színes bankjegyet vett elő, és a kezembe nyomta őket. – Tessék, ez elég lesz a mai éjszakára. A jegyed megvan a visszaútra, a repülőgép holnap tíz óra huszonötkor indul. Jó utat! – Azzal választ se várva leballagott a lépcsőn, keresztülment a napsütötte téren, és eltűnt a turisták tömegében.

Dermedten ültem az árnyékban, a gondolatok is megtorpantak a fejemben.

Egyedül maradtam.

Néztem a délutáni napfényben fürdő hatalmas teret, a középen magasodó obeliszket, amiről most már mindent tudtam. Csak éppen arról nem volt fogalmam sem, hogy mit kezdjek magammal.