19. Draco indulata

Ekkor megcsendült odakint a kis harang, és keményen csapódott a bejárati ajtó. Azt gondoltam, hogy egy vevő érkezett a boltba, és vártam, hogy Leon feláll, és kimegy hozzá. De ő nyugodtan ült tovább. Lebbent az átjáró függönye, és Draco lépett a szobába, merev, zárt arccal. A köszönésünkre csak kurtán biccentett, és az egyik kis szekrényhez ment. Whiskys üveget vett elő, töltött magának, aztán egy hajtásra megitta. Újabb adagot töltött, és a pohárral a kezében a mellettem ülő fotelbe vetette magát.

Csönd volt, egyikünk se szólalt meg. Úgy éreztem magam, mintha egy robbanásra kész atombomba mellett ülnék. Láttam Draco ujjait, amint keményen markolják a poharat. Az egész teste feszült volt. Rájöttem, kire emlékeztet a kuszán kanyargó, ősz szakállával, az izmos karjával, az erőt és lefojtott indulatot sugárzó testtartásával. Pont olyan volt, mint Mózes, Michelangelo szobra.

Draco felhajtotta az italát, pár pillanatig mereven nézte a kezében az üres poharat, aztán nagy lendülettel a szoba túlsó felébe hajította. A vastag kristálypohár a régi földgömb fémlábához csapódott, és ezernyi darabra robbant szét, beterítve az egész szobát. A szilánkok körülöttünk repkedtek, éreztem, ahogy a hajamba, a ruhámra is esnek. Ingrid ijedten felsikoltott. Bennem még a lélegzet is elakadt, annyira váratlan volt Draco mozdulata. Csak Leon ült továbbra is békésen. Levette a szemüvegét, nyugodtan megtisztogatta, visszatette, lesöpörte a nadrágjáról az üvegszilánkokat, aztán megkérdezte Dracot:

– Újabb kudarc?

Dracoból úgy tört ki az indulat, mint a Vezúvból a láva:

– Meddig tart ez még, mondd, meddig? Hány embert kell még összeszednem egyesével, mind a hétmilliárdot? Aztán ha végeztem, kezdhetem majd elölről, mert az eleje már visszaaludt? Reménytelen, lássuk végre be, hogy reménytelen ez a vállalkozás. Elegem van az egészből! Elszúrtuk, oké, vállalom érte a felelősséget. Hibáztunk, rendben van. Azt hittük, rendbe tudjuk hozni, de kiderült, hogy nem vagyunk rá képesek. Nem tudom őket megváltani, értsd meg, nem tudok helyettük felébredni! Én már eleget tettem, csinálják tovább a fiatalok! Én ezt abbahagyom! – Két ujjával felvett a kabátjáról egy üvegszilánkot, és Leon felé mutatta. – Ilyen kicsik vagyunk. Szétestünk. Ha nem voltunk képesek megtenni akkor, amikor még egyek voltunk, hogyan tudnánk most, ilyen apró darabként? Nincs elég erőnk hozzá. – Azzal a szőnyegre dobta a szilánkot.

Leon lassú mozdulattal lehajolt, és felvett egy hasonló üvegdarabkát. A fény felé tartva nézegette, majd higgadtan azt mondta:

– Én még mindig hiszem, hogy a részben benne van az egész.

– Jó, akkor próbálj meg inni abból a szilánkból, ami a kezedben van – vágta rá Draco indulatosan. – Én is hiszem, hogy a tudás bennem van, a szilánkod is emlékezhet az egész pohárra, de italt már nem tudsz tölteni bele. Én felismertem és elfogadtam, hogy csak egy apró darab vagyok. Nem tudom egyedül megtenni azt, amire együtt képesek lettünk volna. Akkor együtt buktunk el, most én egyedül vallok kudarcot. Rendben van, vállalom. Én itt és most abbahagyom. Válaszoljon a hívásokra az, aki akar. Jöjjenek az újak!   

  Feszült csönd lett megint. Mi ketten Ingriddel szólni se mertünk, a két férfi meg csak nézte egymást mereven. Különös tükörképei voltak egymásnak. A vonásaik azonosak voltak, a szürke szemük, az ősz szakálluk, és a testalkatuk is. De Leon arca idősebb és bölcsebb volt, a testtartásából rendíthetetlen nyugalom sugárzott. Dracoból sütött az indulat, a tekintete, a mozdulatai mind egy fiatalabb és szenvedélyesebb testvért mutattak. A két szürke szempár egymásba kapcsolódott. Teltek a néma másodpercek.

Aztán csökkent a feszültség a szobában, Draco megmozdult, hátradőlt a fotelban, és mindketten egyszerre szólaltak meg:

– Abbahagyhatod – mondta Leon nyugodtan.

– Oké, folytatom – mondta ugyanakkor Draco.

Aztán mind a ketten elmosolyodtak. Draco kis, keserű mosollyal, Leon pedig szelíd, megértő arccal. Én meg végre levegőt vettem, mert úgy tűnt, ezt egy ideje elfelejtettem. Ingrid is megkönnyebbülten sóhajtott fel a másik fotelban. Egymásra néztünk, mint két ijedt gyerek, akik a szülők érthetetlen veszekedésébe csöppentek, és most örülnek, hogy véget ért az égiháború.

Draco úgy pillantott körbe, mint akinek most tűnik fel, hogy mi is ott vagyunk. Kicsit összevonta a szemöldökét, újra szigorúbb lett az arca:

– Jó, hogy ezt hallottátok, rátok is vonatkozik. Mi már eleget csináltuk, ideje lenne, ha ti is összekapnátok magatokat. Ingrid, még mindig nem találod a gyógyítói utadat? Mikor akarsz végre elindulni rajta?

  Ingrid elpirult, és lehajtotta a fejét:

– Még nem tudom, hogy mi lenne a nekem való. Még nem vagyok elég biztos magamban. Mi van, ha nem tudom jól csinálni? Mi van, ha megint ártok valakinek gyógyítás helyett?

– Ha nem használod a tudásodat, azzal is ártasz. Hiányzol a gyógyítók sorából. És a hibáidból is tanulhatsz, ha szembe mersz nézni a tetteid következményeivel. És te, Angele? Meddig akarod még elnyomni magadban a tudást? Meddig akarod még a szenvedőt játszani? – Draco hangjában újra indulat volt.

Nem tudtam mit felelni, de szerencsére nem is volt rá szükség, mert Leon közbeszólt.

– Hagyd őket, Draco! – mondta nyugodtan. – Nincs jogunk számon kérni senkitől semmit. Csak a saját érzéseidet vetíted ki rájuk. Mi nagyobbat hibáztunk. Ők még fiatalok, ráérnek. Az ő dolguk, az ő életük, az ő idejük. Inkább magyarázzuk meg nekik, mi volt ez a vita, amivel annyira megrémisztetted őket. Megint egy kudarc volt a kápolnában?

  Draco nagyot sóhajtott.

– Az csak az egyik része. Már a hívás miatt dühös lettem. Amikor megtaláltalak téged, Angele, és kiderült, hogy te vagy az új Hírnök, titokban azt reméltem, hogy ezzel az én dolgom véget ért. Abban bíztam, hogy majd te kitárod a Kaput, aztán aki akarja, az megláthatja, ami őrá tartozik, és felébredhet. Nem kell többé egyesével keresgélni az embereket.

Úgyhogy amikor tegnap este megint meghallottam azt a belső csengőt, hogy mennem kell újra, nem volt hozzá sok kedvem. Szerencsére csak ide a közelbe, Magyarországra kellett átugranom. Egy lány volt most is, szokás szerint. Nem tudom, mi a fenét csinálnak a fiúk, a fülükön ülnek, vagy elisszák az eszüket? Ők jóval kevesebben ébredeznek. Na, mindegy, elhoztam a lányt, és délelőtt bevittem a Sixtus-kápolnába. Már rosszul indult a dolog, mert hiába sürgettem, a Vatikáni Múzeumban meg akart állni minden szobornál, megcsodált minden freskót a falon, és oda volt az örömtől, hogy ilyen csodákat láthat. Így mire nagy nehezen elértünk a kápolnába, már tele volt a szeme meg a feje képekkel.

Szóval nála is működött a szokásos, hivatalos elterelő hadművelet, amivel a vatikáni csapat igyekszik elrejteni a Michelangelo-freskók jelentőségét. Nem lehet közvetlenül bejutni a kápolnába, előbb végig kell menni a kilométeres folyosókon, a különböző korok tárgyai között, és csak a legvégén érsz oda, ahova valójában szeretnél. Aztán nem fordulhatsz vissza. Tehát ha az átlag turista a hosszú sorbaállás után megveszi a jegyét és bejut végre, persze, hogy mindent látni akar a pénzéért. És így a végén már a lényegből szinte semmit se tud felfogni.

Oké, a másik véglet sem működött, amikor én protekciósan bevittem őket közvetlenül a Bazilika felől, mert akkor meg túl hirtelen, készületlenül érte őket a nagy hatás, és gyakran elvesztek a dimenziók között. Még ez a legjobb út, ahogyan most megyünk, a nyílegyenes, félórás gyaloglás a felső folyosókon. De ez is túl díszes, túl csillogó, könnyen elvakítja őket.  

Ez a lány is, Éva, mire a kápolnában kellett volna meglátnia azt, amiért jött, alig tudott figyelni. Csak járt a szeme az egyik képről a másikra, aztán leragadt a szemközti falnál, az Utolsó ítéletnél. Láttam rajta, hogy teljes csőd. Leblokkolt. Nézte azokat a csalódottságot és reménytelenséget sugárzó alakokat, és annyit suttogott, hogy fenséges látvány. Én meg majdnem felrobbantam a dühtől. Láttam az első pillantását, biztos voltam benne, hogy a Tudás fáján állt meg a tekintete. Egy újabb Éva volt ő, nemcsak a neve, hanem a feladata is. A női oldalt képviselhette volna. Erő sugárzott belőle, és egy tiszta, ősi tudás. De nem ébredt fel, nem jött rá, hogy mit néz. Hiába hoztam el, hiába utaztam miatta, nem lett eredménye a látogatásának. Nem látta meg a Kaput.

Aztán kint a téren hálásan megköszönte a római kirándulást, azt mondta, élete legboldogabb napja volt ez, egy hatalmas ajándék, és mostantól hinni fog a csodákban. És elégedetten elment. Én meg ott maradtam a dühömmel. És akkor jött David.

   Draco elhallgatott, mérgesen fújt egyet, én meg feszülten figyelni kezdtem. Mi van Daviddel? Draco szerencsére nem nézett rám, amikor folytatta. A mennyezetet bámulta, a freskót, de nem tudtam eldönteni, hogy melyik képet figyeli.

– Igen, ez a makacs kölyök, David. Már csak ő hiányzott a mai naphoz. És igen, tudom, hogy mit akarsz mondani, Leon. Az ő élete, az ő útja, az ő választása. De a fene egye már meg ezt a kölyköt, miért nem tudja a neki való életet választani? Itt van az orra előtt a Kapu, itt van benne az elképesztő tehetség, és akkor így fecsérli el az idejét, az energiáját! Nekünk meg szükségünk lenne a képességére. Nekünk, és még rengeteg embernek fontos lenne, az, amit ott belül rejteget önmaga elől is. Hát persze, hogy üvöltöztem vele. Amire persze ő is visszaüvöltötte, hogy foglalkozzak a saját dolgommal. És aztán otthagyott.

  Draco felállt, a kis szekrényhez lépett, felemelte a whiskys üveget. Egy újabb pohár felé nyúlt, de meggondolta magát, legyintett, és csak úgy, az üvegből ivott egy nagy kortyot. Aztán megfordult, Leonra nézett:

– Nem kell mondanod. Tudom, hogy ez nem méltó hozzám. Nem méltó hozzánk. De elfáradtam már, és időnként ki kell engednem a gőzt. Majd holnap újra igyekszem bölcs öregként viselkedni. Amíg még bírok.

18. A Sixtus-kápolna részletei

– Michelangelo a bejárat felett kezdte a festést, és onnan haladt az oltár irányába – mutatott a freskóra Leon. – Az alkotás energiája is egyre nagyobb lett közben, nőnek az alakok, a képeket körbefogó meztelen ifjak is egyre lendületesebbek, érzelemdúsabbak. A festés négy éve alatt Michelangelo a józan, kötelességszerű feladatmegoldástól eljutott a szenvedélyes közlésvágyig. A kétdimenziós freskófestésből háromdimenziós alkotás lett. Pedig a kezdet is művészhez méltó, abban is ott van már minden információ, a végén viszont már nagyon mély érzelmek sugároznak a falakról. 

Nézzétek csak a nagy különbséget. Itt a bejárat felett ücsörög Zakariás próféta. A vaskos kis könyve lapjait pörgeti, mintha keresne benne valamit, de úgy tűnik, nem igazán bízik abban, hogy meg is találja. A többi próféta és szibilla már jóval elmélyültebb, elkötelezettebb, érzelemdúsabb. A csúcspont a szemközti falon, az oltár fölött Jónás hatalmas alakja, aki nagy lendülettel, izgatottan előredőlve, két kézzel mutat rá az Angele által választott sarokfestményre. Mennyivel energikusabb, mennyivel kifejezőbb az ő testtartása, mint Zakariás nyugodt, a falba simuló üldögélése.   

Ha az ember belép a kápolnába, és felnéz, ösztönösen jobbra indul el a tekintete. Zakariás viszont ennek az iránynak fordít hátat. Őrá néz kicsit szemrehányó, értetlen tekintettel az egyik legszebb és legismertebb nőalak, a delphoi szibilla. Az arca az ajtó felé fordul, de az egész testtartása, a mozdulata hívogatóan az oltár felé mutat. Vezeti a szemet a következő, Izajás próféta alakján keresztül tovább, előre. 

Ha megnézitek, ezen az oldalon mindegyik szereplő testtartása előre lendülő energiát képvisel, mint egy fokozatosan erősödő hullám, ami aztán az utolsó, gyönyörű nőnél, a Líbiai szibillánál csap a magasba. Az ő könyve a legnagyobb, amit már be is zár. A könyvekbe leírható Tudás útja nála véget ér. A teste egy különleges, csavarodó mozgásban van, tükrözve a fölötte levő isten alakját, aki pedig éppen a Teremtés legelső pillanatát éli, amint elválasztja a fényt a sötétségtől. Ó, erről a két képről órákat tudnék mesélni! Meg persze az egész sorról is. 

De most folytatom az eredeti gondolatmenetemet. A líbiai szibilla energiája Jónáshoz érkezik, akinél már nincs könyv. Nála a leírt szöveg helyett egy hallgatag hal van. Ami mellesleg egy elég furcsa hal, egyáltalán nem bálnaszerű, és inkább Jónás társának tűnik, nem pedig az elnyelőjének.

Na, tovább, mert megint eltérítem a saját magyarázatomat! Szóval az energia odaér Jónáshoz, aki az egész freskó leghatalmasabb és legmozgalmasabb szereplője. Ő pedig nagy lendülettel, két kézzel mutat erre a különleges sarokfestményre. Ez a mutató mozdulat egy különleges, visszatérő motívum a freskón. A legismertebb persze az, amit az emberek Ádám teremtésének neveznek. Ott egymás felé fordul a két kéz, jelképezve a nagy pillanatot. Itt viszont Jónás két mutatóujja egy irányba, erre a képre mutat. Valamire, ami a festés végére Michelangelo számára a legfontosabb lett. Ez itt a végső Üzenet.

És ez az az Üzenet, amihez már nincsenek szavak. Ehhez már nincs könyv, ez még a levegőben lebeg, megfoghatatlanul, felfoghatatlanul. Ott van, ez kétségtelen, de csak nagyon kevesek láthatják meg. És aki látja, az sem tudja igazán, hogy mit is lát.   

Mert nézzük, mire mutat Jónás? Egy meztelen, fekvő férfialakra, aki ugyanolyan testtartásban hever az ágyon, mint Ádám a teremtés pillanatában. Ez az alak is emeli a kezét, és a kép közepén magasodó, lendülő férfire mutat. Igen, ide, őhozzá érkezett az egész alkotás teremtő energiája.

A négy sarokfestmény közül ez a legrejtélyesebb. Nem is tudnak vele mit kezdeni a nagyokosok. – Leon elégedetten mosolygott, leengedte a pálcát, és visszaült a fotelba. – A művészettörténészek, a teológusok, meg az összes elméleti szakember valami józan, értelmes magyarázatot akar keresni azokra a részletekre, amik nem illeszkednek az ő szabályos gondolatmenetükbe. Azt akarják hinni, hogy értik ezeket a festményeket, és körmönfont érveléseket találnak ki, hogy megfelelő indokokat találjanak a különös alakokra.

De ebbe a részletbe mindig beletörik a bicskájuk. Erről a képről messziről üvölt, hogy nem arról szól, mint ami rajta van. Michelangelo lefest valamit, de az mást jelent, mint amit a bibliai történet szerint jelentenie kellene. Így van ez a többi jelenetnél is, de azoknál könnyebben át lehet rajta siklani, és elfogadni a hétköznapi magyarázatot. Ennél a képnél az elcsúszás a látszat és a valóság között sokkal inkább egyértelmű, csakhogy ez a történet nem olyan közismert, ezért nem tudják az emberek, hogy miről van szó rajta.

– Én is egy átlagember vagyok – mondta Ingrid, és továbbra is a mennyezetet bámulta. – Én sem tudom, hogy milyen történet van a festményen.

  Leon ivott a teájából, és újult lendülettel folytatta a magyarázatot.

– Nézzük előbb a másik három sarokfestményt. Azok látszólag teljesen egyszerűek. Mindegyiknek a zsidó nép megmenekülése a témája. A bejárat fölötti képeken egy-egy fejvesztés szerepel. Az egyiken Dávid készül levágni a legyőzött Góliát fejét, ezt mindenki ismeri. A másikon egy nő egy levágott férfifejet takar le éppen. 

Ez Judit könyve az Ószövetségből. A Biblia szerint Nebukadnezár, asszír király hadjáratot indított a környező népek ellen. Holofernesz volt a hadvezére, aki bekerítette a zsidók egyik városát, Betiluát is. A vezetők már meg akarták adni magukat, amikor színre lépett a szent életű, szépséges özvegyasszony, Judit. Felajánlotta, hogy majd ő megoldja a helyzetet. Elment az ellenséges táborba a szolgálójával. Ez egy hosszabb és elég cseles történet – itt Leon megállt, a szája sarkában egy huncut mosoly jelent meg. – Na, ezt most nem részletezem, ez a női rafináltságról szól. A lényeg az, hogy a négy nap után ez a szent asszony elcsábította a szegény bárgyú férfit, és bár a történet szerint semmi bűnös dolog nem történt kettőjük között az ágyban, csak éjjel a részegen alvó hadvezér fejét levágta Judit, és egy kendővel letakarva visszavitte a városba. Ezek után persze sikerült az asszír sereget megfutamítani, a zsidók nagy örömünnepet ülhettek, Juditot pedig hősként tisztelték élete végéig. 

Na, tehát a részletekbe ne menjünk bele, nézzük csak a legérdekesebb momentumokat a képről. Az egyik, hogy éppen a főszereplő, a hős asszony arca nem látszik a festményen. Háttal áll, arctalan. A megölt hadvezér feje viszont jól látható a tálcán, és az egyértelműen Michelangelo vonásait viseli. Önmagát festette oda. A halott meztelen teste pedig az ágyon egyáltalán nem tehetetlenül fekszik. A lába felhúzva, a karja fent van a levegőben. És mintha hiányozna valami a kezéből, mintha nyúlna valami után, amit már nem érhet el. Ismerős mozdulat, ugye? A kard pedig, amivel Judit levágta a fejet, nincs rajta a képen.  – Leon megállt, vett egy nagy levegőt, aztán kifújta. Egy mókás grimasszal kísérve befogta a saját száját, aztán mosolyogva leengedte a kezét. – Jaj, elnézést kell kérnem, de mindig túlbeszélem a dolgokat. Annyi, de annyi érdekesség, rejtély és utalás van ezeken a képeken, hogy nem tudom rövidre szabni a magyarázataimat. Biztosan untatom már a fiatal hölgyeket ezzel, de nem vagyok képes rövid mondatokban válaszolni, ha a freskóról van szó.

– Semmi gond, szívesen hallgatjuk – mondtuk mindketten egyszerre Ingriddel, aztán elnevettük magunkat. Én tényleg nagyon élveztem Leon magyarázatait, nemcsak a szöveget, hanem a nagy lelkesedését is. Olyan volt, mint aki szerelmes a freskóba, minden kis részletébe.

– Nos, akkor folytatom – mondta Leon. – Az oltár feletti jobb oldali kép szintén egy ismertebb témáról szól. Mózes az érckígyóval megmenti a zsidó népet. Amikor a zsidók kivonultak Egyiptomból, és a pusztában vándoroltak, kígyók támadtak rájuk, és sokan meghaltak a marásuktól. Na, ezt a tömörsége miatt érdemes szó szerint idézni, rövidebb, mintha a saját szavaimmal mondanám. – Leon felemelte a jobb kezét, becsukta a szemét, és olyan hangsúllyal kezdett beszélni, mintha a szószéken lenne, és a Bibliából olvasna. – Halljátok hát, Mózes negyedik könyve, huszonegyedik rész. „És elindulának a Hór hegyétől a veres tengerhez vivő úton, hogy megkerüljék Edom földét. És a népnek lelke megkeseredék útközben. És szóla a nép Isten ellen és Mózes ellen: Miért hoztatok fel minket Egyiptomból, hogy meghaljunk e pusztában? Mert nincsen kenyér, víz sincsen, és e hitvány eledelt utálja a mi lelkünk. 

Bocsáta azért az Úr a népre tüzes kígyókat, és megmardossák a népet, és sokan meghalának Izráel népéből. Akkor méne a nép Mózeshez, és mondának: Vétkeztünk, mert szólottunk az Úr ellen és te ellened; imádkozzál az Úrhoz, hogy vigye el rólunk a kígyókat. És imádkozék Mózes a népért.

És monda az Úr Mózesnek: Csinálj magadnak tüzes kígyót, és tűzd fel azt póznára: és ha valaki megmarattatik, és feltekint arra, életben maradjon. Csinála azért Mózes rézkígyót, és feltűzé azt póznára. És lőn, hogy ha a kígyó valakit megmar vala, és az feltekinte a rézkígyóra, életben marada.”

  Leon kinyitotta a szemét, és kedélyesen megkérdezte:

– Nos, elég hiteles voltam?  

  Csak pislogtunk Ingriddel. Elképesztő volt az átváltozás. Az előbb Leon hangja is más lett, mélyebb, zengőbb, mintha egy távoli síkról szólna. Az arca, a fehér szakálla is jóval tekintélyparancsolóbb volt, amíg beszélt. Pontosan olyan, mint egy főpap a régmúltból. Most meg újra a kedves öregember nézett ránk a vidáman csillogó szemével.

– Na, azok sem nem voltak egyszerű idők – mondta kis sóhajjal, és legyintett egyet. – Az ember mindig abban reménykedik, hogy a jövő majd könnyebb lesz. Mindig úgy tűnik, hogy holnap már véget ér az út, megoldódnak a problémák, megváltozik a világ, megérkezünk a Kánaánba. Aztán valahogy mindig tolódik ez a holnap, és közben minden napnak megjön a saját nehézsége. Az ember kicsit meghal, aztán feltekint arra a jelre az égen, életre kel, és megy tovább. És hisz abban, hogy valahol ott előtte mégiscsak elérhető lesz egyszer az Ígéret földje.

Na, de megint eltértem a témánktól!

Szóval ez itt a rézkígyó története, egy nép csodás megmenekülése. Bár Mózes imáját hallgatta meg az Úr, de itt nincs egyszemélyes hőstett. Itt a jel megtalálása, felmutatása a lényeg. A gyógyulás, a remény, a feltámadás jele ott a kép közepén az az aranyszínű kígyó. De ott tekergőzik mellette a párja, a zöld kígyó, ugyanolyan spirálformában, de szabadon, az égben. Látjátok, ugye? A kép alján és a jobb oldalán az embereket fojtogatják a kígyók, ez megfelel a történetnek. De miért kanyarognak fent az égben? Erre az a válasz, hogy azért, mert az Úr küldte büntetésből a lázongó népre őket. Rendben, de akkor ezek égi kígyók. Nem a gonoszság megtestesítői, hanem a szellemi tudásé. Méghozzá egy olyan tudásé, ami gúzsba köti, megfojtja az embereket. Egy elnyomásra használt szellemi tudás, ami az égből jön.

Vagyis a vallás. –  Leon megállt, hatásszünetet tartott.

A mondat furán koppant a szobában. Hirtelen nem is értettem, honnan jutottunk ide. Eddig elmélyülten néztem a festmény alakjait, az emberek összegabalyodó formáit. A képet láttam. De most, ez az utolsó mondat berántott a térbe, a mélységbe, és hirtelen rám zúdított valami nagyon mély felismerést, aminek a súlya alatt alig kaptam levegőt.

Valamit megértettem, amit pedig nem akartam tudni. Az agyam azonnal le is blokkolt, nem volt hajlandó értelmezni, szavakká formálni ezt az újabb tudást. Túl sok volt, és túl nagy fájdalom tartozott hozzá. Csalódás, kudarc, önvád, és elkeseredés. Ezt mind egyszerre éreztem, és nem akartam tudni, hogy miért zúdult a nyakamba ez a hatalmas katyvasz.

Hagyjanak már békén ezekkel a felismerésekkel! Nekem a másik képpel van dolgom, azon megláttam azt, amit kellett. Ott megvan a bot, azon rajta van a két kígyó. Az nekem éppen elég. A többi kép felismeréseit cipelje valaki más.

Vissza akarok menni mamma Giulia szállodájába, és tányérokat akarok mosogatni.   

 Virtuális látogatás a Sixtus-kápolnában:

 http://www.vatican.va/various/cappelle/sistina_vr/index.html 

17. Leon válaszai

Hát jó, gondoltam magamban, ugorjunk bele. Kérdéseim, azok aztán vannak. Lássuk, milyen válaszokat kaphatok rájuk. Vettem egy nagy levegőt, aztán kimondtam:

– Én nem tudom, hogy mit láttam meg a freskón. Azt sem tudom, hogy valójában mi van azon a képen. Csak a hatását éreztem, és az tényleg nagyon különös. De most már szeretném érteni is, hogy milyen történetet festett oda Michelangelo, mi ez, ami ennyire megváltoztatta az életemet.

  Leon nem lepődött meg a kérdésen, és nem kezdett el csodálkozni azon, hogy ilyen alapvető dolgot sem tudok.  Ettől megnyugodtam, mert tartottam azért attól, hogy kizökken az elragadtatott állapotából, ha kiderül, hogy mégsem az a tökéletes lény vagyok, akiről az előbb áradozott. De szerencsére egyáltalán nem változott az arckifejezése. Mosolyogva, élvezettel kezdett bele, és csak úgy ömlött belőle a szó:

– Ó, az teljesen rendben van, hogy nem vagy tisztában a történet hátterével. Valószínűleg ez a szűzies tisztaság segítette, hogy meglásd a valóságot, mert az előfeltevések nem zavarták meg az észlelésedet. De az emberek többsége csak egyszerűen átsiklik azon, amit nem ért, abból még kevesebbet fog fel, mint amiről van valami előzetes fogalma. Ez egy nagy csapdája a megvilágosodásnak, a felébredésnek. Ha még ártatlan vagy, ha még tudatlan vagy, akkor nem veszed észre a kaput, mert azt sem tudod, hogy létezik. Bár meglátod a valóságot, de nem tudsz mit kezdeni a látvánnyal, nem vagy képes hasznosítani a felismerést. Egy csecsemő hiába látja a világ összes titkát, ha nem tudja felfogni azt.

Amikor viszont felnőtt leszel, már van tudásod, és lenne rá képességed is, hogy a felismeréseket használd, akkor hajlamos vagy olyannak látni a világot, amit tanítottak róla. Akkor pedig nem a valóságot látod. Pontosabban nem a saját valóságodat látod, hanem a mesteredét, a tanítódét. Ami lehet, hogy helyes, de akkor sem a tiéd.  Bár a legtöbb esetben a tanított, a könyvekben rögzített valóság már régen idejétmúlt, elavult vagy csak töredéke annak, amit a saját szemeddel tapasztalhatnál, ha képes lennél igazán látni azt, ami van.   

A jó tanítás nem tényeket rögzít a fejedben, hanem eszközöket ad ahhoz, hogy megtaláld a saját valóságodat. Sokat segíthet az is, ha tudod, hogy mit kellene látnod, és ezt összeveted azzal, amit valójában látsz. Így felismerheted a különbséget a vetített, álcázott kép és a valódi látvány között.

Ha elég erős vagy meglátni a valóságot, és elég bátor ahhoz, hogy a saját tapasztalatodnak higgy, és ne a külső, hipnotizáló befolyásolásnak, akkor készen állsz a felébredésre. Akkor át tudsz lépni a valódi életedbe, amit már tudatosan irányíthatsz, és ami olyan lesz, amilyenné formálni szeretnéd.

  Leon elhallgatott, fürgén felugrott a fotelból. Az ablakhoz lépett, behúzta a vastag sötétítőfüggönyöket, aztán felkapcsolta a lámpákat. A fények a mennyezet képeit világították meg, szinte élővé varázsolták őket. Most jóval közelebb voltak, mint a kápolnában, így jobban szemügyre vehettem a többi festményt is. A sajátomat már alaposan ismertem, de most láttam, hogy mennyi részlet, mennyi különös mondanivaló van a többin is. Te jó ég, mennyi kapu és mennyi titok lehet itt!    

– Igen, ez itt a Michelangelo-titok teljes gyűjteménye – mosolygott elégedetten Leon, és ugyanúgy a gondolatomra válaszolt, ahogy Draco szokott. – Vagyis miket beszélek, dehogy is teljes! Hiszen ott van a Dávid-szobor, a Pieta, Mózes… De mégis, ebben a csodálatos freskó-sorban benne van a Teljesség. Csak meg kellene látni. Ez Michelangelo csodája, az elképesztő tehetsége.

Leonardo da Vinci, a másik nagy varázsló, a titkokat belefestette a képeibe. Mona Lisa mosolyába, az Utolsó vacsora elrendezésébe, az arcokba, kézmozdulatokba, a Sziklás Madonnába, meg a többi művébe. Leonardo kérkedik a titokkal, azt mondja a nézőnek: „Gyere, itt a titok, keresd, de úgyse tudod megérteni, hiszen azért titok!” Leonardo a rejtvényeket szerette, amiket megfejtett, és aztán ott is hagyott, mert már nem érdekelte, ha megvolt a probléma megoldása.  A nagy műveibe ezért a megfejthetetlen titkokat festette meg, a kérdéseket, amikre nem volt válasz. Mona Lisa ennek a leglátványosabb megoldása, a tökéletes nő, maga a megtestesült titok.

Michelangelo nem foglalkozott a titokkal, nem elemezgette a világot, nem ésszel akarta megoldani a kérdéseket. Ő egyszerűen megfestette a valóságot, és ezzel láthatóvá tette a világ titkait, az élet igazi nagy titkát. Az ő műveiben nem kérdés van, hanem a Válasz. A felelet mindenre, mindenkinek a saját, személyre szabott módján. A Michelangelo-titok az, hogy nincs titok, semmi sincs elrejtve. Itt van minden a szemünk előtt. Csak meg kellene látnunk. Látni azt, ami van, és nem azt, amit hallottunk vagy gondolunk róla.

– És miért ilyen fontos az a sarokfestmény, amit Angele kiválasztott magának? – kérdezte Ingrid a másik fotelból. Szinte hanyatt feküdt, és elmerülten nézte a mennyezeten levő képet. – Nekem eddig fel se tűnt ott az az alak, de most, hogy Angele már mesélt róla, hogy neki mit jelentett, én is látom, hogy ott van. Mitől ennyire érdekes? Nem is ő van középen.  

– Igaz, nem ez a rész van a középpontban – bólintott Leon. – De természetesen nagyon egyéni, hogy ki mit lát középpontnak. A legismertebb részt, Ádám teremtését? Vagy a sor mértani közepét, Éva teremtését? A szerkezeti csúcspontot, Jónás hatalmas alakját ott, a bejárattal szemben? Egyéni nézőpont, hogy kinek hol van a centrum, ami köré felépül a látvány.

De ha a mozgást nézzük, az összes figura energiáját, akkor ez a bal felső sarokfestmény az, ahova az energia koncentrálódik. Ide érkezett meg az alkotás folyamán Michelangelo energiája, itt bontakozott ki a végső üzenet, ez az ő saját, személyes kódja. Ebben a képben van a Michelangelo-titok szíve. Ez itt Michelangelo vallomása, a gyötrelme, a személyes sorsa.

Ő áthozta az Üzenetet, de nem volt kinek átadnia. A freskó-sorban ábrázolt folyamat itt ért véget. A következő Hírnök innen tudja átvenni a botot vagy a fáklyát, attól függően, hogy milyen formában látja meg az Üzenetet. És innen tudja továbbvinni azt az energiát, ami akkor ott, abban a korban elakadt. 

  Leon váratlanul elhallgatott. Visszaült a fotelbe, ivott egy korty teát, maga elé meredt, és valami furcsa keserűség jelent meg a hangjában, amikor újra megszólalt. Halkan mondta, mintha csak magában beszélne:

– Az az energia azért akadt el, mert nem mindenki tudta olyan jól megoldani a küldetését, mint Michelangelo. Másvalaki hibája miatt veszett el akkor az az Üzenet. Michelangelo jogosan érezhette úgy, hogy egyedül hagyták, elárulták, hogy ez a világ nem adta meg azt a lehetőséget, azt az utat, amiben megállapodtak, és amire ő készült. Más miatt kellett szenvednie, a legközelebbi szellemi társa árulta el azzal, hogy nem tette a dolgát, nem segítette őt. – Leon maga elé meredt, és most nagyon öregnek tűnt. Aztán nagyot sóhajtott, felnézett, mint aki most jön rá, hogy kiknek beszélt eddig, és gyorsan elmosolyodott. – Ó, bocsánat, hogy ilyen súlyos gondolatokkal traktállak titeket. Ez nem a fiatalságra tartozik, ez valójában már egy másik történet. Ne is foglalkozzatok vele, felejtsétek el. Csak egy bolond öregember fecsegése volt.   

  Újra felugrott, egy vékony pálcát vett fel a sarokból, lendületesen mutogatni kezdett vele a mennyezet felé, és gyorsan beszélni kezdett, mint aki feledtetni akarja az előző perceket:

– Nézzük hát ezt az energiát, ahogy megy alakról alakra…