16. Leon boltjában

A reggel olyan természetesen indult, mintha már évek óta megszokott módon történne minden. A lányokkal segítettünk a konyhában, terítettünk a reggelihez, vidáman üdvözöltük az érkező vendégeket. Aztán mi is reggeliztünk, beszélgettünk, nevettünk.

Fura volt. Ismeretlen, soha nem tapasztalt otthonosság. Életemben először éreztem azt, hogy beletartozom az emberek közösségébe, nem vagyok kívülálló, idegen, jöttment, jogtalan behatoló, akit bármikor kidobhatnának. Most először éltem meg ezt, de mégis volt benne valami régről ismerős, régóta vágyott érzés, amitől újra meg újra elszorult a torkom, és nagyokat kellett kortyolnom a teából, hogy ne bőgjem el magam a meghatottságtól. Hát, pityergős egy csajt csinált belőlem ez a Róma!

Aztán Ingriddel kettesben elindultunk vásárolni. Őt láthatólag nagyon lelkesítette az, hogy különböző üzletekbe mehetünk mindenfélét venni, bennem viszont csak egy csomó rossz emlék meg szorongás volt. Nekem a vásárlás sosem volt öröm. Mindig a nincsről szólt. Nincs otthon kenyér, nincs mit enni, éhség van és hangos veszekedés. Nincs sör, ezért George dühös lesz, ütni fog, vagy engem, vagy az anyámat. Nincs ruha, mert George megint összetépte, nincs miben iskolába mennem. Nincs pénz, de enni kellene, sört venni, ruhát venni.

Élni kellene, de nincs miből.

Ha boltba mentem, mert muszáj volt, akár gyerekként, akár később felnőtt fejjel, mindig kevés volt a pénz ahhoz képest, amire pedig égetően szükségem lett volna. A sok áru látványa, ami kellene, és ami ott volt, karnyújtásra, és az árcédulák tiltó jelzése, hogy erre se futja, arra se futja a nálam levő pénzből, viharos hullámokként csaptak össze bennem. Elindult a harc, hogy mi a fontosabb, melyik az erősebb késztetés. Vegyem-e el, próbáljam eldugni a táskába, hátha sikerül fizetés nélkül megszerezni, és akkor megúszom az otthoni büntetést, hogy nem vittem azt, amiért küldtek. De ezzel kockáztatom az itteni lelepleződést, a megszégyenülést, és akkor ezentúl ebbe a boltba se jöhetek többet vásárolni, még távolabbra kell gyalogolni, ahol még nem ismernek.

Aztán ott volt az érzés, hogy biztosan mindenki látja rajtam, hogy nincs elég pénzem, jogom se lenne bejönni az üzletbe, nem illek a rendes vásárlók közé. A pénztárnál meg az égető szégyen, amikor az apróból próbáltam összeszedni a gép által kíméletlenül kiszámolt összeget, és kínosan hosszú percekbe telt, mire minden cent meglett. Vagy nem, mégsem jött össze, hiába adtam oda már mindet, és akkor rá kellett mutatni valamelyik, nagy nehézséggel kiválasztott, fontos árura, hogy akkor azt nem viszem el. Majd máskor, majd legközelebb. Pedig tudtam, hogy most kellene, már nagyon kellett volna. De megint nem lesz, megint nincs rá pénz.

Ilyen múltbeli emlékek miatt nem szerettem vásárolni. Még most sem, itt Rómában, hiába volt a kezemben jóval több pénz, mint korábban. Ez persze jó volt, szokatlan és jó, hogy nem az aprópénzt kell összeszedegetni, de örömöt most sem tudott okozni. Ahhoz túl mélyen ivódott már belém a félelem és a szorongás, ha be kellett lépnem egy üzletbe. Csak túl akartam lenni az egészen minél gyorsabban. Hiszen most is a nincsből indult a dolog: nincs fogkefém, törülközőm, blúzom, nadrágom, zoknim… Vagyis tegnap este óta van már pár holmim, amit a lányoktól kaptam, de ha hosszabb időre maradni szeretnék, akkor szükségem lesz még néhány dologra. Amim korábban volt, még New Yorkban, azt otthagytam előző este egy hajléktalanszálló kapujánál, mert ahova indultam, oda nem kellett tiszta fehérnemű.

Aztán ide érkeztem, ahova nem vágytam soha, nem is hittem volna, hogy valaha eljutok a tengerentúli, másik világba. Lám, nekem ez az öreg Európa lett az új világ. És most itt vásárolgatok, pénzzel a zsebemben, Ingrid lelkes közreműködésével. Ő szerencsére élvezte ezt az egészet, és nagy lendülettel ajánlgatta a különböző holmikat. Időnkét rábólintottam egyre-egyre, vagy határozottan nemet mondtam egy újabb, Ingrid szerint pont nekem való tarka ruhára, aztán fizettem, és megkönnyebbülten hagytam magam mögött azt a boltot is.

Végül aztán meglett minden, ami kellett. Mentem volna vissza a hotelbe, de Ingrid a másik irányba indult velem, a Vatikán felé.

– Hova megyünk? Már bevásároltunk, igyekezni kellene, hogy az ebédnél tudjunk segíteni a többieknek.

– Még van egy fontos beszerezni valónk – mondta vidáman Ingrid. – Minden Draco-bambininek jár a poszter az ágya fölé azzal a részlettel, ami neki szól a Sixtus-kápolna freskójából. Most Leon boltjába megyünk, a te képedért.

 

  Az üzletekkel teli, nyüzsgő főút helyett egy csöndesebb, szűk kis utcába fordultunk, és egy öreg ház alján levő, kis bolt előtt álltunk meg. A bejáratnál egy állványon római képeslapok voltak, a keskeny kirakatban útikönyvek és térképek álltak gondosan egymás mellé sorakoztatva. Ingrid után beléptem a kellemesen hűvös, félhomályos kis helyiségbe. Az ajtónyitáskor aprócska harang csilingelt a fejünk felett. Odabent a mennyezetig nyúló polcokon is katonás rendben álltak a könyvek. A pult mögötti ajtó felett egy nagy képen Leonardo széttárt karú emberalakja magasodott fölénk. Aztán lebbent az ajtót takaró függöny, és belépett a tulajdonos, egy magas, ősz hajú, szakállas, szemüveges öregúr, galambszürke öltönyben. Pont úgy nézett ki, mintha Draco testvére lett volna. Egy jóval idősebb és jóval elegánsabb testvér.  

Ingridre pillantva széles mosoly áradt el az ezernyi ránccal teli arcán, még a szemüvege is vidáman csillogott, és olyan nagy lendülettel tárta szét a karját, mint a felette levő kép alakja. Csak sokkal vidámabban és barátságosabban. Örömmel üdvözölte és megölelte Ingridet, aztán felém nyújtotta a kezét. Nyitottam a számat, hogy bemutatkozzam, de ő megelőzött:

– Ó, te vagy Angele Hilcom! Isten hozott, isten hozott! Annyira örülök, hogy megismerhetlek! Draco már mesélt rólad. Hát ez csodás, ez egyszerűen csodálatos, hogy létezik valaki, aki meglátta Michelangelo saját kódját! Nem hittem volna, nem, én aztán nem. De Draco sem gondolta, hogy ő fogja megtalálni az új Hírnököt. Akkora öröm ez számunkra, akkora megkönnyebbülés! Hát mégis van remény, még a mi életünkben újra leérkezhet az Üzenet! Olyan boldog vagyok, el sem tudom mondani! Alig bírtam kivárni, hogy megérkezz hozzám, de hát én nem mehettem el a hotelba, nekem itt van az őrhelyem a boltban. Egész délelőtt tűkön ültem, úgy vártalak titeket. Tudtam, hogy jönni fogsz a képedért, már elő is kerestem neked. A legfelső polcon volt, hátul, nem számítottam arra, hogy valaha is elő fogom venni. De persze megvolt ez is, minden eshetőségre készen ott lapult a többi között. És íme, most szükség van rá! Ez csodálatos, olyan csodálatos!

  Csak álltam a nagy szóözönben, és megszólalni se tudtam. Persze, esélyem se lett volna rá, az öregúrból csak úgy áradt a lelkes mondandó. Egyrészt persze jólesett, még sosem örültek nekem ennyire. De megint megjelent bennem a bizonytalanság és a félelem, hogy olyat lát bennem ő is, és Draco is, ami nem én vagyok. Eddig a világ észre sem szokta venni, hogy létezem, most meg ők valami hősként néznek rám. De hát nem csináltam semmit… Én most is ugyanaz vagyok, mint eddig. Mi lesz, ha kiderül, hogy ez csak valami tévedés? Mindent elveszítek akkor, és visszakerülök ugyanoda, ahol voltam, az elveszettségbe, a nincstelenségbe? Vagy azért marad valami ebből az új világból is, csak nem kell semmi nagy dolgot véghezvinnem, hanem élhetek nyugodt, normálisan működő emberi életet?

Nem volt sok időm töprengeni, mert az öregúr barátságosan átkarolt, és húzott magával hátra, a pult mögötti ajtón túlra. Ingrid vidáman követett minket, láthatóan nagyon tetszett neki Leon lelkesedése, és büszkének tűnt, hogy ő kísérhette ide ezt a nagy örömöt kiváltó, különleges személyt, vagyis engem. Ez a hátsó rész jóval nagyobb volt, mint a látható kis bolt elöl. Úgy tűnt, ez a valódi helyiség, ez itt a lényeges rész, és a kis üzlet csak az előszoba. Itt is mennyezetig érő polcok voltak, tele könyvekkel, dossziékkal, sok réginek tűnő kötettel, vaskos albumokkal. Középen sötétbarna, faragott nagy asztal állt, körülötte kényelmes karosszékek. Egy festőállvány-szerű fakereten ott lógott a freskóból a nekem szóló részlet a meztelen férfialakkal. A szoba mennyezetén itt is a Sixtus-kápolna széles csíkja futott végig. Ettől ismerős és otthonos lett minden. Mintha most már ezek a képek jelentették volna a biztonságot nekem. Megnyugodtam a látványtól. Ezek a festett alakok ismerősek, ezek a képek megmentettek az ijesztő helyzetekből. Ha őket látom, akkor nem lehet baj.

Leon hellyel kínált bennünket. Leültünk a fotelokba, teát öntött nekünk, és közben folyamatosan ömlött belőle a szó.

– Mindig nagy öröm, amikor Draco új embert hoz ide, aki megtalálja a neki szóló üzenetet ezen a csodálatos freskón. Minden részlet nagyon fontos, minden újabb meglátás erősíti a világ tudatosságát. És hát valljuk be, ennek a világnak nagyon nagy szükség van a tudatosságra. Az emberek bele vannak süllyedve az illúzióikba, nem látnak, nem hallanak, és nem is akarnak tudni semmiről. Pedig most már mindenkinek egyforma esélye nyílt a felébredésre, a megvilágosodásra.

Az a tudás, ami a mi időnkben még csak a kevesek kiváltsága volt, amit pár évtizede még csak beavatott, nagy mesterektől személyesen lehetett megkapni, most mindenki által hozzáférhető lett. Ez a technika vívmánya, az internet csodája. Egy elképesztő fejlődési ugrás lehetősége.

Eleinte fel sem fogtuk, mekkora változást jelent ez nekünk is. Korábban csak ahhoz a pár emberhez juthatott el a személyre szóló üzenet, akiket Draco megtalált és idehozott. De ma már az interneten is láthatja bárki a freskókat, nem kell elutaznia ide, nem kell drága albumokban keresgélnie, ahol lehet, hogy nincs is meg minden fontos részlet. Azt reméltük, hogy ugrásszerűen megnő majd a felébredők száma. De nem így történt.

Mintha hiányozna egy lépcsőfok, egy darab az útból, mintha az emberek egyedül mégsem akarnának átlépni a küszöbön. Mi már öregek vagyunk ehhez az új világhoz. Mi hiába hívjuk a tömegeket, nem hallják meg a szavunkat. Mi, Dracoval maradtunk a régi, egyszemélyes megoldásoknál. De te, Angele, fiatal vagy. Benne vagy ebben az új világban, a modern korban. És megláttad a legnagyobb kaput. Ha azt ki tudod nyitni az emberek előtt, sokkal többen ébredhetnek fel a kábulatból. Megláthatják végre önmagukat, a saját életük valóságát. Nagyon nagy öröm számunkra, hogy találkozhattunk veled. És hatalmas megtiszteltetés. – Ezzel Leon végre befejezte a dicshimnuszt, elégedetten hátradőlt a fotelben, és várakozóan nézett rám. – Itt vagyok, állok rendelkezésedre. Ha bármilyen kérdésed van, tedd fel, és a legjobb tudásom szerint igyekszem rá válaszolni.