32 A közös múltunk Itáliában

A Pieta után még mindig reménykedtem. Kifaragtam Dávidot, az élő, energikus, gyönyörű férfit. A kis embert, aki óriás lesz a saját erejéből. Én, akinek a teste olyan volt, mintha egy ügyetlen szobrász agyagból trehányul dobta volna össze, az elnagyolt arcvonásaimmal, az eltorzult orrommal, én, a csúnya és boldogtalan kis emberke megteremtettem magamból az ideális férfit. Megszültem magamból Őt. Ott magasodott Firenze főterén, és mindenki csodálta.

Leonardo pedig eközben megfestette a Mona Lisát. Ő, a gyönyörű férfi, aki egyébként csak lányos alkatú fiúkat festett, és akit annyira érdekelt a torz arc, az idomtalan test, hogy vázlatfüzeteket rajzolt tele ezekkel az ábrákkal. Ő, aki a legtöbb művét csak vázlatként készítette el, aki félbehagyta a festményeit, mert csak az ötlet érdekelte, ezt a női portrét évekig finomítgatta. Ez volt az egyetlen dolog, amit végigvitt az életében a tökéletességig.

Én megalkottam a tökéletes Férfit. Ő megfestette az ideális Nőt.

Majdnem sikerült a kapcsolódás.

                               

                       

Mert ezek után egyszer, egyetlen egyszer majdnem sikerült valamit közösen összehoznunk. Amikor kész lett a Dávid szobor, mindketten Firenzében voltunk. Ott, ahol az egész elkezdődött. A nagy tervünk főhadiszállásán. Leonardo ekkor már régen letért az eredetileg tervezett útjáról, már a legelején a könnyebb utat választotta, művészkedni kezdett a komoly tudomány helyett, aztán meg mindenfélével foglalkozott, az összes tudománnyal, hogy valahogy betöltse a hiányzó űrt, ami benne is ott volt. Mindennel foglalkozott, és semmivel sem ért el látványos eredményt. A nagyra tartott találmányai játékos ötletek voltak csupán, légvárak, amiket abban a korban semmire sem lehetett használni. Elfelejtődtek, aztán több száz év múlva újra fel kellett fedezni őket. Egy komolytalan, játékos kamaszgyerek volt, egy be nem váltott ígéret, egy fel nem nőtt, eltékozolt képességű zseni. És ő, aki szavakban olyan nagy humanista volt, beállt a véreskezű Cesare Borgia szolgálatába, és különböző hadigépezeteket tervezett a hadjáratához. Persze, a legtöbb azok közül is csak ötlet maradt.

És akkor felkértek mindkettőnket, hogy fessünk freskót a firenzei Palazzo Vecchio tanácstermének egy-egy falára. Ő az anghiari csatát, én a cascinai csatát. Ha sikerül, az a terem tele lett volna látványos, lüktető férfienergiával. És onnan, a főhadiszállásról, a firenzei tanácsteremből elindulhatott volna még valami fontos és jó dolog.   

És ezzel valami apró töredéket még összegyúrhattunk volna az eredeti terv helyett, még tehettünk volna valamit közösen. Legalább egy kis szimbolikus egységet hagyhattunk volna magunk után. Még lehetett volna egy, legalább egyetlen közös harcunk.

Én megrajzoltam a kartonokat, a gyönyörű, meztelen férfialakokat. Ő is elkészítette a vázlatait, az érzelmek uralta, eltorzult arcokkal, kicsavarodó testekkel, formákat feszegető indulatokkal. Megvártam, mi lesz belőle, meddig tart a lendülete. Előttem született huszonhárom évvel, hagytam, hogy ő kezdje el itt is a közös munkát.

Reménykedtem. De újra csalódnom kellett. Leonardo nem nőtt fel. Nem lehetett rá számítani. nem lett harcostárs még ebben a kis pót-tervben sem.  

Elkezdte a festést, a szokásos ötletrohamával, újító lendületével. Viaszos alapra vitte fel a festéket, mert valami újat akart már megint. Aztán az alapozás megfolyt, a kép tönkrement, ő meg otthagyta az egészet. Elment Milánóba, és geológiával meg anatómiával kezdett foglalkozni. Akár egy felelőtlen kölyök, aki még keresi, hogy mi legyen, ha majd egyszer nagy lesz. De sosem nőtt fel.

Ekkorra már nagyon messze eltértünk az eredetileg tervezett úttól. Lemaradtunk arról a szebb jövőről, amit nekünk kellett volna megteremtenünk. Leonardo továbbra is szórakozásba menekült a felelősségteljes feladata elől, mi pedig megpróbáltuk menteni a menthetőt.

Kolumbusz már felfedezte Amerikát, de azt a spanyolok hódították meg, aztán a többi nép, és nem mi vittük át az új kultúrát az ősi világba. Nem csak a saját országunk fejlődését buktuk el, hanem egy egész kontinens boldogságát vesztegettük el, és helikopter meg ejtőernyő tervek, tükörírással írt, gyerekes jegyzetfüzetek maradtak csak az utókorra a diplomáciai titkos szerződések helyett.

Már megint összedőlt egy világ miatta. Miattunk.    

Megfestettem a Sixtus-kápolna freskóit. Egy idegen, nem közénk tartozó pápának, és megpróbáltam beletenni az Üzenetet, hátha egyszer majd valaki emlékezni fog, megérti, és helyettünk továbbviszi azt. És hogyha valamikor mi visszatérünk ide, megtaláljuk a múltunkat.

Na, ott egyszer még segített Leonardo.  Kiegészítette azt, amit én nem tudtam megfesteni. De aprócska kárpótlás volt ez az egész veszteséghez képest. És ahogy a freskót sem értik, nem látják az emberek, a kiegészítést sem fogják fel.

Én a freskósoron nem tudtam megfesteni Éva teremtését. Nem találtam meg az odaillő képet. Ezért a fiatalkori vázlataimból odakentem a falra egy köpenyes alakot, egy hajlongó nőt, egy esetlen, fekvő férfit. És abba is akartam hagyni az egész küszködést. Pénz se volt hozzá, kedvem sem volt hozzá. 

De abban az évben Leonardo bemutatta a Szent Anna harmadmagával című képét. Készen, befejezetten. Ott volt rajta a Nő teremtése. Persze, ezt ugyanúgy nem látták meg az emberek, ahogy a freskóimból sem olvasták ki az üzenetet. De legalább megvolt a kép, és betöltötte azt a hiányzó helyet, ami a freskósorból kimaradt. 

És folytattam a festést, újult erővel, és elkészült Ádám teremtése. Pontosabban az a rész, amit az emberek ennek neveznek. És nem látják rajta, hogy ez nem teremtés, hanem kapcsolatfelvétel. Az égi világ kapcsolatot talál a földi élettel.

Ez van rajta, de erre még ma is vakok az emberek.

Tehát folytattam a festést, beletettem mindent, amit akartam, az energia kiszakadt belőlem, és vitt magával. Elkészült a mű, és ott volt benne mindaz, amit át akartam adni ennek a világnak. És tudtam, hogy úgysem értik meg, semmit sem értenek belőle, mert az, aki szavakká formálhatná az Üzenetet, éppen matematikai feladványokon töri a fejét.  

Pedig azon a Szent Anna képen megmutatta, hogy emlékszik. Ott a képen a Nő, Mária, aki a másik Nőből, Annából születik meg. Nem egy öntudatlan férfi oldalából, egy téves mese alapján, hanem egy nagyobb Nő testéből. És ők a Természet ölén ülnek, az ember nem járta, vad tájban, az ősi világból. A Természet Anya megszüli Szent Annát, ő megszüli Máriát, aki világra hozza a Fiút. Akiből majd lesz a szelíd férfi, a világ Megváltója.

Ezt festette oda Leonardo. És most, mintha a világ összes tudása itt lenne bennem, hallom a ritmusát, hogy ezt a történetet hogyan regélte el egy ősi magyar imádság:

„Ég szülte Földet,

Föld szülte fát,

Fa szülte ágát,

Ága szülte bimbaját,

Bimbaja szülte virágát,

Virága szülte Szent Annát,

Szent Anna szülte Szűz Máriát,

Szűz Mária szülte Jézus Krisztust –

Világ megváltóját.”

A férfiakat nem tudtuk Leonardóval együtt megfesteni Firenzének. A Nő titkát viszont megmutattuk, egymástól függetlenül, mégis egymásnak válaszolva. A Sixtus-kápolna mennyezetén ott a hamis kép. Ott virít a többi között, és süt róla, hogy hamisítvány. Nem tartozik bele a sorba. Ez egy nem igazi kép. Ez itt a hazugság. Az a titok, hogy vedd észre, nem ez az igazság.

Helyette ott van Leonardo festményén a megfejtett titok. Ez nem Mona Lisa titokzatos mosolya. A természeti táj viszont hasonló, csak még egy korábbi, ősi állapotban. Itt nincs út és híd, itt parttalan még a víz, és csak a Természet erői formálták a vidéket.

Itt is három alak van. A középső, Mária előredől, mint a freskón Éva, de nem tétova leányzóként hajlong egy öreg férfi előtt, hanem anyai törődéssel nyúl egy ifjú férfi, a saját gyermeke után. Itt ő a férfi Teremtője.   

Őt pedig egy másik nő teremtette meg, és tartja az ölében, mint egy gyermeket. Szent Anna, akinek az arca az én Pietám nőalakjának idősebb változata. 

Ha valaki megnézi, láthatja a hasonlóságot. Ugyanaz az arc, a kendő a fejen, a ruha kerek kivágása a nyaknál. De ez a nő nem gyászol, hanem mosolyog. Derűsen nézi a teremtményeit. Mária jobb karja mintha Szent Anna vállából nőne ki, azzal a karral öleli az eleven fiút, amivel a Pieta Máriája a halott testet tartja.

Itt van hát a Nő teremtésének a titka. Akinek van szeme, láthatja. 

Ezt legalább megcsináltuk. De közben elvesztettük az új világot.

31 A közös múltunk Itáliában

  Nem akartam végignézni magamon, de tudtam, hogy egy régi testben vagyok. Abban a kusza szakállú, festékfoltos kezű, szikár testben, és abban a korábbi életben, ami elől az esőben elrohantam. Most nem esett az eső, nem volt éjszaka. Egy hétköznapinak tűnő, szép napon lépegettem a kockaköveken, a szűk csizmában, fekete köpenyben.

És hatalmas súlyként cipeltem magammal a magányomat és a csalódottságomat. Ráadásul duplán volt bennem mindkettő. Persze, nekem nem elég egy élet fájdalma, tessék, érezzem csak mindet!

Abban a régi életben rajtam volt a felelősség nagy terhe, hogy vállaltunk valamit, valami nagyon fontosat, és meg kellene csinálnunk. És a tehetetlenség érzése, hogy egyedül nem tudom végigvinni. Az én dolgom az egyik részlet volt, de hiányzik az a másik darab, amihez hozzáilleszthetném. Elveszett valaki közülünk, a társam, akiben bíztam, akivel együtt kellene dolgoznunk, összerakva az Egészet, akivel együtt létrejöhetne az eredmény. Elhagyott engem, elfelejtette a megállapodást, hűtlen lett hozzánk. Éli az életét, de csak játszik valahol, és hiányzik a csapatból. Így pedig nem győzhetünk. Hiábavaló az egész életem, értelmetlen a küszködésem. Magányos vagyok, és csalódott.

És közben, a mostani emberi tudatommal éreztem azt a kozmikus hiányt is, hogy mennyire apró porszem vagyok ahhoz képest, aki akkor régen voltam. Egy iszonyú űr volt körülöttem, annak a régi teljességnek az emléke, és a felismerés fájdalma, hogy én abból csak egy kis szilánk vagyok most. Hiányzott az az erő, a tudás, a küldetés biztonsága, a nagy feladat a nagy erőhöz. Mennyivel több voltam akkor, és mégsem sikerült! Hát akkor minek erőlködöm most, ennyivel apróbbként.

Eszembe jutott Draco földhöz vágott kristálypohara, a sok kis apró szilánk, és Leon kezében az a kis darab. Azt éreztem, úgy estem szét én is, és most arra a régi, egészben levő állapotra vágynék, de tudom, hogy lehetetlen újra összerakni a poharat. Örökre széthullott az a nagy egység. Elveszett vagyok, magányos és kétségbeesett. És persze most is itt a csalódottság, itt is elhagyott valaki, akire számítottam volna.

  Közben kiértem egy térre. Velem szemben egy kis csoportnyi ember hallgatta azt a magas, elegáns, jóképű, szakállas férfit, aki nagy lelkesen mesélt nekik valamilyen vidám történetet. A csattanónál mindenki felnevetett.

A férfi háttal állt nekem, de én tudtam, hogy ő az. Ő a társam, aki könnyed történetekkel szórakoztatja az unatkozó nemesifjakat, aki tele van zseniális ötletekkel, aki színházi díszleteket tervez, és háborús hadigépeket, akit kedvelnek az udvarban, mert nagyon jó társalgó, sokoldalúan művelt ember, és a legutóbbi, zenélő szökőkúttal színesített ünnepségét az uralkodó is megcsodálta. És mellesleg festészettel és szobrászattal is foglalkozik.   

  Egy elbűvölő társasági ember. Aki valójában egy hitszegő, szemét alak, aki cserbenhagyta a társait, elfelejtette a megállapodásunkat, és tűzijátékok készítésére pocsékolja el azt a nagy tudását, amit azért hozott magával, hogy megváltoztassuk vele ezt a világot. Azzal a tudással, amivel egykor felrobbantották a világunkat, most meg tudtuk volna ezt menteni. Akkor régen is felelőtlenek voltak. Most jóvá lehetett volna tenni mindent. De ő nem változott, most is felelőtlen maradt. Akkor régen rosszra használta a tudást. Most meg elszórakozta, eljátszadozta. Szilánkokra darabolta, eltékozolta.

Mi pedig, a többiek, akik emlékeztünk a megállapodásra, kínkeservesen próbáltunk valamit mégis átmenteni az eredeti tervből, valami kis eredményt elérni, hogy ne legyen teljesen értelmetlen az egész felkészülés, maradjon valami nyoma annak, hogy itt éltünk. Hogy ne éljünk hiába, ne szenvedjünk hiába.

Hogy ne szenvedjek hiába.

A téren ácsorgó társaságból az egyik fiatal meglátott engem, és szólt a férfinek:

– Nézd csak, Leonardo, ki jön ott! – és rám mutatott.

A férfi megfordult, és a tekintetünk találkozott. Az enyémben ott volt minden indulatom, a düh, a csalódottság, és alatta az a kínnal teli vágy, hogy „emlékezz, kérlek, emlékezz!”

Tudtam, hogy felismert. Az arca egy pillanatra megmerevedett. Aztán lazán visszafordult, és mondott valamit a többieknek, amitől azok gúnyos nevetésben törtek ki. Rajtam nevettek.

A súly még nagyobb lett a hátamon, meggörnyedve, szinte futva igyekeztem a legközelebbi sikátorhoz, hogy eltűnhessek innen, hogy ne lásson többé senki, se ő, se más.

Ez a szégyen jobban fájt, mint a tervünk kudarca. Azt éreztem, hogy kicsi vagyok, jelentéktelen, nem érhetek fel az ő tudásához, és nem tudhatom befolyásolni őt. Már megint kudarcot vallottam, én, személyesen. Már megint kevés az az érzelem, amit adni tudok neki. Én úgy érzem, hogy a világ legerősebb, legtisztább, legszebb érzelmi kötése húzódik köztünk, ebben bíztam újra és újra. És megint kiderült, hogy egy olcsó tréfa, egy könnyed szórakozás többet számít neki, mint az, amit én adhatok. Semmit sem érek, semmit sem ér az a szerelem, ami köztünk van.

A sikátorban a dohos falnak döntöttem a homlokomat. És azonnal átkerültem egy másik, egy korábbi emlékbe, amikor még hittem abban, hogy emlékezni fog. Hogy a szerelmünk emléke, és a veszteség fájdalma majd felébreszti őt.

Egy műteremben voltam, gondosan bezárt ajtókkal, hogy senki ne zavarhasson meg. Úgy simogattam azt a márványtömböt, ahogy egykor ő az enyémet. Ott voltunk benn a kőben, egységben, a fájdalom egységében. Ezt akartam megmutatni neki, és azt a régi arcomat, amit most eltakart ez az idomtalan emberi férfitest.

Amikor elvállaltam ezt a feladatot, tudtam, hogy csak férfiként lehet elvégezni. Elfogadtam, hogy a sebesült múltammal nem leszek képes egy ideális testben megjelenni itt. De bíztam magamban és őbenne, hogy fel fog ismerni, ahogy én is felismerném, bármilyen alakban is élne a Földön.   

Nem ismert fel. Nem látott meg. Vagy csak nem mert emlékezni, mert akkor a feladatra is emlékeznie kellett volna. De én akkor még azt hittem, tudok neki segíteni. Ezért kibontottam magunkat, a régi énünket abból a fehér márványtömbből. Azt mondták rá, ez a Pieta. És nem értették, Mária miért olyan fiatal, mintha a társa lenne Jézusnak, és nem az anyja. Hát azért, mert az a nő abban a szoborcsoportban valóban a társa annak a halott férfinak. Az ott a másik Mária, nem az anya, hanem Mária Magdolna. Jézus párja.

És mivel Leonardo nem jelentkezett, nem ébredt fel, kétségbeesésemben rávéstem a nőalak mellkasán levő szalagra a nevemet. Azért, hogy tudja, ez vagyok én most. Én, Michelangelo Buonarotti Firenzéből. Úgy írtam, hogy megértse. Hogy értsen a hiányzó betűkből is.

„MICHAEL.AGELVS.BONAROTVS.FLORENTIN.FACIEBA"

Látszólag ez persze annyit jelentett, hogy a szobrász rávéste a nevét a műre: „Készítette a firenzei Michelangelo Buonarotti.” Elér ritka szokás volt, de nem teljesen szokatlan. Azt meg úgysem tudhatták, hogy miért a nőalakra került a felirat, az egész kompozíció közepére. Ezt csak egyetlen embernek kellett volna megértenie.

Amúgy azt szokták írni akkoriban, hogy „fecit”, ami azt jelenti, elkészítette, megalkotta. Csak az ókorban volt szokás, hogy úgy írták, „faciebat”, ami egy szerényebb formát jelent, valami olyasmit, hogy csinálgatta, készítgette.  Úgy, mintha azt mondanám, hogy kifaragta – vagy pedig azt, hogy farigcsálta.

Én azt véstem oda, hogy „farigcsálta”, de még ebből a szóból is lemaradt az utolsó betű.  Azért, hogy üzenjek neki, én egyedül csak próbálkozhatok, de kevés vagyok. Neki, a társamnak, a páromnak életre kellene kelnie, az ő feltámadása kell ahhoz, hogy együtt megválthassuk a világot.

Azt hittem, felébredt. Mert válaszolt. Pontosan abban az évben, amikor én a Pietát faragtam, ő megfestette az Utolsó vacsorát, és rajta azt a szövetséget, amit valaki elárul. Egy olyan falra festett, amit az egyik felvillanó ötlete alapján alapozott, az általa kikevert, újfajta festékekkel, amitől a kép szinte azonnal peregni kezdett a rossz vakolatról. 

Igen, ez volt ő. Ez volt Leonardo da Vinci. A zseni a pillanatban. A jelenben élő ember, aki elvesztegette a képességét, a tudását és a hatalom lehetőségét. Az ember, aki hiányzott abból a szebb, boldogabb jövőből, amit együtt terveztünk el. És ez a jövőt nélküle nem tudtuk megteremteni.