Nem akartam
végignézni magamon, de tudtam, hogy egy régi testben vagyok. Abban a kusza
szakállú, festékfoltos kezű, szikár testben, és abban a korábbi életben, ami
elől az esőben elrohantam. Most nem esett az eső, nem volt éjszaka. Egy
hétköznapinak tűnő, szép napon lépegettem a kockaköveken, a szűk csizmában,
fekete köpenyben.
És hatalmas súlyként cipeltem magammal a magányomat és a
csalódottságomat. Ráadásul duplán volt bennem mindkettő. Persze, nekem nem elég
egy élet fájdalma, tessék, érezzem csak mindet!
Abban a régi életben rajtam volt a felelősség nagy terhe,
hogy vállaltunk valamit, valami nagyon fontosat, és meg kellene csinálnunk. És
a tehetetlenség érzése, hogy egyedül nem tudom végigvinni. Az én dolgom az
egyik részlet volt, de hiányzik az a másik darab, amihez hozzáilleszthetném. Elveszett
valaki közülünk, a társam, akiben bíztam, akivel együtt kellene dolgoznunk,
összerakva az Egészet, akivel együtt létrejöhetne az eredmény. Elhagyott engem,
elfelejtette a megállapodást, hűtlen lett hozzánk. Éli az életét, de csak játszik
valahol, és hiányzik a csapatból. Így pedig nem győzhetünk. Hiábavaló az egész
életem, értelmetlen a küszködésem. Magányos vagyok, és csalódott.
És közben, a mostani emberi tudatommal éreztem azt a kozmikus
hiányt is, hogy mennyire apró porszem vagyok ahhoz képest, aki akkor régen voltam.
Egy iszonyú űr volt körülöttem, annak a régi teljességnek az emléke, és a felismerés
fájdalma, hogy én abból csak egy kis szilánk vagyok most. Hiányzott az az erő,
a tudás, a küldetés biztonsága, a nagy feladat a nagy erőhöz. Mennyivel több
voltam akkor, és mégsem sikerült! Hát akkor minek erőlködöm most, ennyivel
apróbbként.
Eszembe jutott Draco földhöz vágott kristálypohara, a sok
kis apró szilánk, és Leon kezében az a kis darab. Azt éreztem, úgy estem szét
én is, és most arra a régi, egészben levő állapotra vágynék, de tudom, hogy
lehetetlen újra összerakni a poharat. Örökre széthullott az a nagy egység. Elveszett
vagyok, magányos és kétségbeesett. És persze most is itt a csalódottság, itt is
elhagyott valaki, akire számítottam volna.
Közben kiértem
egy térre. Velem szemben egy kis csoportnyi ember hallgatta azt a magas,
elegáns, jóképű, szakállas férfit, aki nagy lelkesen mesélt nekik valamilyen
vidám történetet. A csattanónál mindenki felnevetett.
A férfi háttal állt nekem, de én tudtam, hogy ő az. Ő a
társam, aki könnyed történetekkel szórakoztatja az unatkozó nemesifjakat, aki
tele van zseniális ötletekkel, aki színházi díszleteket tervez, és háborús
hadigépeket, akit kedvelnek az udvarban, mert nagyon jó társalgó, sokoldalúan
művelt ember, és a legutóbbi, zenélő szökőkúttal színesített ünnepségét az
uralkodó is megcsodálta. És mellesleg festészettel és szobrászattal is
foglalkozik.
Egy elbűvölő
társasági ember. Aki valójában egy hitszegő, szemét alak, aki cserbenhagyta a
társait, elfelejtette a megállapodásunkat, és tűzijátékok készítésére
pocsékolja el azt a nagy tudását, amit azért hozott magával, hogy megváltoztassuk
vele ezt a világot. Azzal a tudással, amivel egykor felrobbantották a
világunkat, most meg tudtuk volna ezt menteni. Akkor régen is felelőtlenek
voltak. Most jóvá lehetett volna tenni mindent. De ő nem változott, most is
felelőtlen maradt. Akkor régen rosszra használta a tudást. Most meg
elszórakozta, eljátszadozta. Szilánkokra darabolta, eltékozolta.
Mi pedig, a többiek, akik emlékeztünk a megállapodásra,
kínkeservesen próbáltunk valamit mégis átmenteni az eredeti tervből, valami kis
eredményt elérni, hogy ne legyen teljesen értelmetlen az egész felkészülés,
maradjon valami nyoma annak, hogy itt éltünk. Hogy ne éljünk hiába, ne
szenvedjünk hiába.
Hogy ne szenvedjek hiába.
A téren ácsorgó társaságból az egyik fiatal meglátott
engem, és szólt a férfinek:
– Nézd csak, Leonardo, ki jön ott! – és rám mutatott.
A férfi megfordult, és a tekintetünk találkozott. Az
enyémben ott volt minden indulatom, a düh, a csalódottság, és alatta az a
kínnal teli vágy, hogy „emlékezz, kérlek, emlékezz!”
Tudtam, hogy felismert. Az arca egy pillanatra megmerevedett.
Aztán lazán visszafordult, és mondott valamit a többieknek, amitől azok gúnyos
nevetésben törtek ki. Rajtam nevettek.
A súly még nagyobb lett a hátamon, meggörnyedve, szinte
futva igyekeztem a legközelebbi sikátorhoz, hogy eltűnhessek innen, hogy ne
lásson többé senki, se ő, se más.
Ez a szégyen jobban fájt, mint a tervünk kudarca. Azt
éreztem, hogy kicsi vagyok, jelentéktelen, nem érhetek fel az ő tudásához, és
nem tudhatom befolyásolni őt. Már megint kudarcot vallottam, én, személyesen.
Már megint kevés az az érzelem, amit adni tudok neki. Én úgy érzem, hogy a
világ legerősebb, legtisztább, legszebb érzelmi kötése húzódik köztünk, ebben
bíztam újra és újra. És megint kiderült, hogy egy olcsó tréfa, egy könnyed
szórakozás többet számít neki, mint az, amit én adhatok. Semmit sem érek,
semmit sem ér az a szerelem, ami köztünk van.
A sikátorban a dohos falnak döntöttem a homlokomat. És
azonnal átkerültem egy másik, egy korábbi emlékbe, amikor még hittem abban,
hogy emlékezni fog. Hogy a szerelmünk emléke, és a veszteség fájdalma majd
felébreszti őt.
Egy műteremben voltam, gondosan bezárt ajtókkal, hogy senki
ne zavarhasson meg. Úgy simogattam azt a márványtömböt, ahogy egykor ő az
enyémet. Ott voltunk benn a kőben, egységben, a fájdalom egységében. Ezt
akartam megmutatni neki, és azt a régi arcomat, amit most eltakart ez az
idomtalan emberi férfitest.
Amikor elvállaltam ezt a feladatot, tudtam, hogy csak
férfiként lehet elvégezni. Elfogadtam, hogy a sebesült múltammal nem leszek
képes egy ideális testben megjelenni itt. De bíztam magamban és őbenne, hogy
fel fog ismerni, ahogy én is felismerném, bármilyen alakban is élne a Földön.
Nem ismert fel. Nem látott meg. Vagy csak nem mert emlékezni,
mert akkor a feladatra is emlékeznie kellett volna. De én akkor még azt hittem,
tudok neki segíteni. Ezért kibontottam magunkat, a régi énünket abból a fehér
márványtömbből. Azt mondták rá, ez a Pieta. És nem értették, Mária miért olyan
fiatal, mintha a társa lenne Jézusnak, és nem az anyja. Hát azért, mert az a nő
abban a szoborcsoportban valóban a társa annak a halott férfinak. Az ott a másik Mária, nem az anya, hanem Mária Magdolna. Jézus párja.
És mivel Leonardo nem jelentkezett, nem ébredt fel, kétségbeesésemben
rávéstem a nőalak mellkasán levő szalagra a nevemet. Azért, hogy tudja, ez
vagyok én most. Én, Michelangelo Buonarotti Firenzéből. Úgy írtam, hogy
megértse. Hogy értsen a hiányzó betűkből is.
„MICHAEL.AGELVS.BONAROTVS.FLORENTIN.FACIEBA"
Látszólag ez persze annyit jelentett, hogy a szobrász
rávéste a nevét a műre: „Készítette a firenzei Michelangelo Buonarotti.” Elér
ritka szokás volt, de nem teljesen szokatlan. Azt meg úgysem tudhatták, hogy
miért a nőalakra került a felirat, az egész kompozíció közepére. Ezt csak
egyetlen embernek kellett volna megértenie.
Amúgy azt szokták írni akkoriban, hogy „fecit”, ami azt
jelenti, elkészítette, megalkotta. Csak az ókorban volt szokás, hogy úgy írták,
„faciebat”, ami egy szerényebb formát jelent, valami olyasmit, hogy
csinálgatta, készítgette. Úgy, mintha
azt mondanám, hogy kifaragta – vagy pedig azt, hogy farigcsálta.
Én azt véstem oda, hogy „farigcsálta”, de még ebből a
szóból is lemaradt az utolsó betű.
Azért, hogy üzenjek neki, én egyedül csak próbálkozhatok, de kevés
vagyok. Neki, a társamnak, a páromnak életre kellene kelnie, az ő feltámadása
kell ahhoz, hogy együtt megválthassuk a világot.
Azt hittem, felébredt. Mert válaszolt. Pontosan abban az
évben, amikor én a Pietát faragtam, ő megfestette az Utolsó vacsorát, és rajta azt
a szövetséget, amit valaki elárul. Egy olyan falra festett, amit az egyik
felvillanó ötlete alapján alapozott, az általa kikevert, újfajta festékekkel,
amitől a kép szinte azonnal peregni kezdett a rossz vakolatról.
Igen, ez volt ő. Ez volt Leonardo da Vinci. A zseni a
pillanatban. A jelenben élő ember, aki elvesztegette a képességét, a tudását és
a hatalom lehetőségét. Az ember, aki hiányzott abból a szebb, boldogabb
jövőből, amit együtt terveztünk el. És ez a jövőt nélküle nem tudtuk
megteremteni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése