33. A múlt elmúlt

 

Arra eszméltem, hogy lihegve rohanok felfelé egy zöldellő domboldalon, edzőcipőben, farmerban, tehát újra a mostani életemben. Csak azt nem tudtam, mi űz vagy mi hív engem a dombtetőre, mert olyan lendülettel mentem, mintha az életem függött volna tőle. Aztán felértem, és már tudtam, hova jöttem. Kihez siettem ennyire.

David fent állt egy régi épület romos falán, és a mélységet nézte maga alatt. A várost odalent. Az arcán keserűség és könnyek nyoma.

Bennem viszont feltámadt az indulat. A fenébe, nem akarom, hogy ez itt egy középkori tragédia legyen! Nem egy drámát akarok megélni, azzal már úgyis tele van a múltam. Legalább a jelen legyen szebb.

– Ne menekülj el. Legalább most csináld végig. – Nem kiáltottam, csak kijöttek belőlem a szavak. És én csodálkoztam legjobban, hogy milyen nyugodtan csengenek. Úgy, ahogy Draco beszélt az obeliszknél.

David továbbra is a mélységet bámulta, de mintha a testtartása lazult volna. Most jöttem rá, hogy az előbb csak másodpercek választhatták el az ugrástól. És a racionális énem azonnal konstatálta, hogy lám, még ezt sem tudná jól csinálni. Hiszen egy alig húszméteres, füves meredély van alatta, valószínűleg bele se halna, csak jól összetörné magát. Jellemző rá, még a meghalással is csak felelőtlenül próbálkozik. Még ez sem komoly nála.

És ebben a pillanatban lett elegem az egészből. A David utáni vágyakozásból, reményekből és csalódottságból, ebből az egész kapcsolatból, ahol őt akarom elérni, emlékeztetni, felébreszteni. Elegem lett a kétségbeesett vágyból, hogy újra úgy akarok kötődni hozzá, mint abban a legelső, tengermélyi életben.

Most végre ráébredtem, hogy az a múlt már örökre elmúlt. Bármit tennék én, bármit is tenne ő, azt az egykori, ártatlan állapotot nem tudjuk visszahozni. Nem lehet eltörölni mindazt, ami azóta történt velünk, együtt és külön-külön is. Más ember lettem, soha többé nem tudnék benne olyan feltétel nélkül megbízni, nem tudnám olyan naivan és tisztán szeretni, mint régen. És ő sem lehet többé az az ártatlan, bűntelen ember, aki ott volt.

Kinőttünk a gyerekkorból, elvesztettük az ártatlanságunkat.

Ez van. Ezek vagyunk.

Itt áll egy férfi előttem, a múltjával, a hibáival, a tévedéseivel, aki most éppen az önmarcangoló kétségeivel van elfoglalva. Nem menthetem meg. Felnőtt ember. Ez az ő élete, az ő múltja, és ha úgy akarja, akkor az ő lehetséges jövője. Az ő döntése és az ő felelőssége, hogy mit tesz vele. Fölöslegesen rohantam ide. Már nem vagyunk összenőve. Az nagyon-nagyon régen volt. És már az is régi történet, amikor a feladat teljesítése összekötött minket. A szilánkok túl messzire pattantak egymástól. Az a pohár már nem fog többé összeállni.

Ő már David. Egy másik ember, nem az a régi. Egy önálló, szabad ember.

Megfordultam, és elindultam lefelé a domboldalon, vissza a városba. Vissza a saját, önálló életembe. A múltam persze jön velem, de éppen elég lesz nekem a saját múltam. Azt a másikat, azét a férfiét ezennel elengedem.

Nem néztem hátra. Hallottam a zörgést, de tényleg nem érdekelt, hogy David leugrott, lezuhant vagy lemászott arról a romos falról. Az az ő romos múltja már, nem az enyém.

Aztán egyszer csak ott állt előttem. Ezek szerint épségben lejutott a falról.

– Sajnálom, nagyon sajnálom – mondta. A szája széle remegett, és a hangja tele volt kétségbeeséssel. – Emlékszem, hogy mit ígértem, és annyira szégyellem magam, hogy gyenge voltam. Tudnod kell, hogy én megpróbáltam, de iszonyúan féltem. Rettegtem attól, hogy megint elrontom, hogy rossz vége lesz, hogy nem fejlődést fogunk hozni, hanem újabb pusztulást erre a világra. Emlékeztem a tervünkre, de a múltunkra is, és megbénított a félelem. Nem akartam újra ártani, ezért nem mertem belevágni. Nem mertem újra vállalni a felelősséget.

  Nem szóltam. Megértettem, amit mondott, de nem volt mit hozzáfűznöm. Igaz, erre eddig nem gondoltam, hogy az a régi emlék őt egy másféle csapdába ejthette. Én a szerelmemet vesztettem el, ő viszont a magabiztosságát. Annyira biztos volt régen abban a nagyszabású tervben, annyira kétségek nélkül vágott bele, hogy a kudarc után teljesen elveszíthette az önbizalmát. Oké, most már ezt is tudom. De ez nem változtat semmin. Mehetünk tovább, külön utakon.  

– Emlékszem rád is – folytatta David, és tétován a kezem után nyúlt. Egy félórával ezelőtt ettől még heves szívdobogást kaptam volna. Most csak megrándult a karom, és David keze azonnal le is csúszott rólam. Úgy állt előttem, lehajtott fejjel, pirosló arccal, mint az intőt kapott kisiskolás a tanító néni asztalánál. Persze, megint nem csinálta meg a házi feladatát.

Nem akartam így látni. Legalább az emlékeimben maradjon férfinak, erősnek, okosnak, határozottnak.  Ha az életben nem is tudott az lenni.

Elfordultam, szó nélkül elléptem mellette, és mentem tovább lefelé, vissza a városba.   

– Te vagy a Mona Lisa képen, tudod? – szólt utánam. Megrántottam a vállamat. Na és? Sokra megyek vele. Persze, hogy tudom. Ott vagyok a Pieta Máriájában, mint az ártatlan Lány, Mona Lisában az érett Nő, és Szent Annaként én vagyok az Anya. Megvan a Nő teljessége. És aztán?
Mi ketten tudjuk ezt. De ez nem változtatja meg a történelmet.

Mentem lefelé határozott léptekkel, nem néztem vissza, és nem vártam, nem reméltem, nem akartam, hogy utánam jöjjön. Nem is jött.

Leértem újra a nyüzsgő városba, egyenesen Leon boltjához. Ez most egy biztos pont volt. Szükségem volt rá, hogy stabilizáljam ezt a most szerzett belső határozottságot. Tudni akartam, szavakkal is megfogalmazva, mit festettem egykor régen arra a mennyezetre. Emlékezni akartam az egykori önmagamra, a régi céljaimra, hogy aztán azt a múltat is elengedhessem végre.  

Leon és Draco úgy üldögéltek a szobában békésen teázgatva, mintha valakire várnának.

– Rád vártunk – válaszolt Leon a gondolatomra. – Tudtuk, hogy visszajössz, és kíváncsiak vagyunk, mire jutottál.

– És megkaptuk a választ is – tette hozzá Draco. – Szemmel láthatólag megváltoztál. Nem láttam még Michelangelo-örököst ilyen nyugodtnak. Ezek szerint valamit már megoldottál.

– Mit jelent az, hogy Michelangelo-örökös? – kérdeztem.

– Pontosan azt, amit gondolsz magadban. Azt, hogy te is egy darabkája vagy annak a régi, nagy szellemi lénynek, aki ötszáz éve ezt a freskót festette. Az örököse vagy annak a nagy Egésznek, ami a kudarc miatt darabokra tört. Egy kis rész, aki örökölte a feladatból is a saját darabkáját. Ugyanúgy, ahogy mi annak a másik nagy szellemnek a szilánkjai vagyunk, és próbáljuk teljesíteni a saját feladatunkat.

   Pislogtam párat, mire rájöttem a nyilvánvaló tényre. Ha én Michelangelo örököse vagyok, akkor ők ketten… vagyis Daviddel együtt már hárman…. ők Leonardo örökösei. De akkor ők is a részei annak a régi, tengeri fiúnak? Nem, az nem lehet, azok annyira másfajta érzések voltak.

– Hát, elég bonyolult ez, ha innen, emberi szemszögből nézzük – mosolygott Leon. – Hiszen valójában mi mindannyian egyek vagyunk. És ezt most nem spirituális elvként mondom, hanem gyakorlati tényként. Egy nagyon-nagyon régi időben mi egységként éltük meg magunkat, csak külön formákban nyilvánultunk meg azért, hogy jobban megismerhessük önmagunkat, felfedezhessük a rejtett tulajdonságainkat is. Olyanok voltunk, mint egyetlen, egységes test, különböző formájú végtagokkal. Aztán kissé jobban elkülönültünk, hogy még alaposabban ráláthassunk önmagunkra. És ezek a részeink kezdtek önállósulni, máshogy gondolkodni, más-más tulajdonságokat hangsúlyozni, és egyénné válni. Ez is jó volt, növelte a tapasztalás lehetőségét, érdekesebbé tette a kapcsolódásokat, változatosabbá a cselekvést. És régen még tudtunk újra eggyéválni is, ha erre volt szükség. Egy-egy nagy feladat érdekében a részek összefogtak, az egyéniségüket beleolvasztották a közös lénybe, hogy újra naggyá váljanak, és az eredmény is kellően nagy lehessen.

Sokszor, sokféleképpen megéltük ezt. Amikor ezen a bolygón szükségessé vált valamilyen nagy változás, akkor összefogtunk, és létrehoztuk azt. Mondhatom úgy, hogy egy nagy Szellem működött itt, aki időnként részekre bontotta önmagát, vagy úgy is, hogy volt egy nagy szellemi csoport, aminek a tagjai a cél érdekében időnként eggyé váltak.

De nem csak a mi csoportunk létezett, és létezik darabokban ma is. Vannak mások, másféle célokkal, köztük olyanok, akik hozzánk hasonló fejlődési utat szánnak ennek a világnak, és olyanok is, aki más tartanak jónak, mint mi. Nem vagyunk egyformák, se kicsiként, se nagyként. Ettől olyan érdekes és színes itt ez az élet.