25. Naima története

Ingrid elhallgatott, és megtörölte a szemét. Nekem is szükségem lett a zsebkendőre. És közben arra gondoltam, hogy milyen jó Ingridnek, mennyi ember indította őt az élete útján. Nekem bezzeg sose mondta senki azt, hogy éljek boldogan. Ő áldást kapott a múltjától. Én meg mintha egy átkot cipelnék még most is.

A másik két lány is a könnyeit törölgette, aztán egymásra nevettünk. Jó kis történeteink vannak, az biztos. Aztán Charlotte szólalt meg:

– Na, a múltad akkor rendben van. De hogyan lesz ebből homeopátia?

– Az csak az előbb kristályosodott ki bennem – mondta vidáman Ingrid. – Akkor, ott a Szent Péter téren csak az volt egyértelmű, hogy nekem is a gyógyítás a feladatom. A dédapám, a nagyapám, az apám útján akarok menni tovább. Ebben teljesen biztos voltam. És úgy éreztem, ehhez adták az útravalót az emberek a látomásomban is.

De a korábbi blokk ott maradt bennem. Fogalmam sem volt, hogy milyen gyógyítási mód lenne a nekem való. Tudom, hogy sokféle alternatív gyógymód van, de ami eszembe jutott, ahhoz azonnal megjelentek az ellenérvek is a fejemben. Választanom kellett volna valamit, de nem tudtam döntést hozni. Valami kapaszkodót kerestem, valamilyen biztos jelet vártam. De hiába néztem korábban a képet, eddig csak azt láttam benne, hogy mindegyik gyógymódnak megvan a másik fele, a másik kígyó is, ami árthat az embereknek.

Aztán az előbb egy szempillantás alatt egyértelművé vált minden. És nem is értem, eddig miért nem láttam meg a választ, hiszen ott volt a szemem előtt.  Dehát ez az, amiről Leon beszélt, hogy nagyon sokféle kód van a freskón, mindenkinek mást jelenthetnek a képek. És mást vehet észre rajta az ember ma, mint amit tegnap látott.

Szóval itt van a válasz, ez az a gyógymód, amit kerestem. A homeopátia. – Ingrid a póznán levő rézkígyóra mutatott. – És itt van a sebesült nő, amint feléje emeli a karját. Itt vagyok én.

Lehet, hogy ez nektek nem sokat mond, de számomra olyan, mintha konkrétan leírták volna nekem a választ a kérdésemre. A homeopátia alapelve az, hogy similia similibus curantur, vagyis „hasonló hasonlót gyógyít”.

Én tanultam az egyetemen a homeopátiáról, de nem sokat, mert a professzorunk nagyon ellenezte. Azt állította, hogy az egész elmélet irracionális, ez nem gyógyítás, hanem kuruzslás, és ami eredményt fel tud mutatni, az csak a placebohatástól van. Pedig egy német orvos, Samuel Hahnemann dolgozta ki ezt a módszert még az 1800-asévek elején. Az alapelve szerint a betegség attól a szertől fog meggyógyulni, ami az egészséges embereknél olyan tüneteket produkál, mint az eredeti baj. De ezeket a szereket nagyon nagy hígításban használják, olyan oldatokban vagy tablettákban, amiben az eredeti anyag már ki sem mutatható. Azt mondják, hogy ilyenkor csak az információt viszik be a szervezetbe, és aztán az ember öngyógyító képessége tudja korrigálni a saját működését.

Ebben a gyógymódban tényleg minimális a kockázat. Itt nem kell a mellékhatásoktól félnem. Valójában olyan ez, mintha üzeneteket küldenék a szervezetnek, mintha beszélgetnék vele. Nem erőszakolom meg, nem avatkozom bele durván a működésébe, csak segítek neki a saját áthangolásában.

És nekem ez akkor is tökéletes módszer, ha azt mondják, hogy a placebohatás működik benne. Sőt, akkor még nagyszerűbb az egész. Mert engem mindig lenyűgözött az az eredmény, amire a professzorom csak legyintett, hogy ugyan, csak azért gyógyul a beteg attól a hatástalan gyógyszertől, mert hisz benne. De hiszen ez csodálatos! Ha a hit tud gyógyítani, akkor miért a mellékhatásokkal teli gyógyszereket fejlesztjük, és miért nem ezt az elképesztő lehetőséget kutatjuk? Persze, nem vagyok annyira naiv, hogy ne tudnám a választ is. A gyógyszereken hatalmas haszon van, sokmilliárdos iparág ez. És ha kiderülne, hogy az emberek önmagukat is meg tudnák gyógyítani, akkor mi lenne ezzel a rengeteg céggel?

Na, de én nem is akarok valami forradalmat kirobbantani, az nem az én dolgom. Én csak a nekem való gyógyítási módszert kerestem, és azt most megtaláltam.

A kép is azt mondja, hogy a kígyómarást a kígyó látásával lehet gyógyítani. Hasonlót a hasonlóval. És azt is üzenheti, hogy a hit meggyógyít, a vakhit pedig megöl. Az emberek felnéznek, és látják azt, amit kell, vagy pedig vakon belevesznek a dogmákba, belezavarodnak az elméletekbe. Lekötözik és tönkreteszik magukat az irányítatlan tudással, a rájuk zúduló, mindenféle irányból jövő információtömeggel, vagy pedig képesek józanul megállni a lábukon ebben a káoszban, és tisztán látni a valóságot.

Ó, te jó ég, annyi mindent megértettem végre!    

  Ingrid elégedetten hátradőlt, fejét a képnek támasztotta, és boldogan mosolygott. Jó volt látni az örömét. Lám, az ő feladata is megvan, utazhat haza, folytathatja az életét. Vajon nekem is lesz ilyen biztosnak látszó utam?

– Jó titeket hallgatni – szólalt meg Naima, és most sokkal élettelibb volt a hangja, mint korábban. – Ezek után már én sem látom olyan reménytelennek a saját történetemet. Ez, amit az előbb mondtál, Ingrid, most sokat segített nekem. Tényleg, azok az emberek a kígyók szorításban a saját gondolataiktól is le vannak kötözve, meg attól, hogy nem néznek fel, nem látnak ki a saját szenvedésükből. De én most már képes vagyok felemelni a fejem. Érdekes felfedezni, hogy pár régi képrészlet többet tud segíteni nekem, mint a több éves pszichoterápia. – Elmosolyodott azzal a szégyenlős mosolyával, de aztán bátrabban folytatta. – Ha van még türelmetek, akkor én is elmesélném az egész történetemet, nemcsak azt, amit eddig mondtam magamról.

  Bólogattunk mind a hárman. Úgy látszik, a mai egy ilyen szembenézős, felismerésekkel teli délután.  Szívesen hallgattam a lányok történetét, de nem éreztem azt, hogy a magamét is el akarom mondani. Ingrid nagy levegőt vett, és belekezdett:

– Eddig nem mondtam el, mert szégyelltem, de én évekig jártam pszichiáterhez. A gyerekkori szexuális zaklatásom emlékét kellett volna feldolgoznom, de nem sikerült, csak egyre mélyebbre csúsztam bele a depresszióba, önvádba, önpusztító viselkedésbe. A Rómába vezető utam hasonló volt, mint a tiétek. Öngyilkos akartam lenni. Már többször próbálkoztam, de most nagyon elszántam magam. A gyógyszereket készítettem ki magam elé, amikor jött Draco a repülőjegyével. Nem is tudom, miért bólintottam rá, nem érdekelt különösebben a dolog. Nem vártam semmit az utazástól, fásultan hagytam, hogy Draco végigvezessen a múzeumon. Nem tetszettek a túldíszített folyosók, az aranyozott freskók, a szobrok, legszívesebben lekapartam, összetörtem volna mindet. Egy ostoba múlt fennhéjázó emlékei, amiket a turisták csodálnak. Minek ez az egész, az élet úgyis értelmetlen.

A Sixtus-kápolnában is csak a tömeget láttam. A birkanyájként terelhető, idegesítő, bámészkodó tömeget. És az őrök csendre intő üvöltözése, a No foto-kiabálása is nagyon zavart. És az jutott eszembe, milyen arcot vágnának, ha előrántanék egy géppisztolyt, és halomra lőnék itt mindenkit. Ettől a gondolattól egészen elégedettnek kezdtem érezni magam, és körbenéztem. Láttam a sok képet körben a falon meg a mennyezeten is, de egyik se kötött le különösebben. Körbefordultam, elindultam, hogy kimenjek, és akkor vettem észre az ajtó fölötti két sarokfestményt. Az egyiken Dávid vágja le Góliát fejét, a másikon meg két nő van, és egy halott férfi az ágyon.  Ez volt Judit története.

Akkor persze nem tudtam, hogy miről szól a kép, csak valami megmozdult bennem mélyen, nagyon mélyen. Földbe gyökerezett lábbal álltam egy ideig, bámultam felfelé, pont a kápolnát kettéválasztó kőkorlát nyílásában. Ezzel megakasztottam a tömeg haladását.  Jött egy turistacsoport, elkezdtek lökdösni, ahogy mentek el mellettem, aztán rám szólt az egyik teremőr is, hogy lépjek már arrébb. Ettől magamhoz tértem, és újra elöntött a düh.  Jó lett volna akkor egy kard, azzal is szívesen lekaszaboltam volna őket. De mivel semmi nem volt nálam, csak kirohantam az ajtón, Draco alig tudott követni. 

A téren megint ott volt az a rengeteg turista, akik csak idegesítettek. Aztán megláttam az egyik szökőkút mellett egy családot, apa, anya meg két szőke kislány. A gyerekek a kezükkel a vízben pancsoltak, a szüleik nézték őket, a férfi gyengéden átkarolta a nőt. És belőlem akkor tört ki a sírás.

Aztán… – Naima elakadt, lehajtotta a fejét, újra a takarót kezdte gyűrögetni. Nyelt egyet, megköszörülte a torkát, és folytatta. ­– Arról az élményről, az emlékekről mégsem tudok most beszélni. De megpróbálom a történetem lényegét összefoglalni.  

Szóval én is egy jónak tűnő, értelmiségi családba érkeztem. A szüleim mindketten a jogi egyetemre jártak, ott ismerkedtek meg. Aztán összeházasodtak, megszülettem én, két év múlva pedig a húgom. Akkortól anyám otthon maradt velünk, apámnak pedig beindult a karrierje. Anyám tökéletes volt. Mindenben. Tökéletes feleség, háziasszony és anya. De valami mégsem működött közte és az apám között. Anyám tiszta otthonnal, jól nevelt gyerekekkel várta haza a férjét, istenítette őt, de apám egyre többször túlórázott, kiküldetésekre utazott, egyre ritkábban láttuk. Anyám azzal próbálta pótolni őt, hogy állandóan dicshimnuszokat zengett róla, egy hősnek állította be, aki csak a családjárt dolgozik, aki annyira szeret minket, hogy minden munkát elvállal értünk. Ezért nekünk kötelességünk szeretni, és nagyon szófogadó kislányoknak lennünk, amikor majd hazajön. Mindig felajzva, felfokozott állapotban vártuk apámat, mint egy istent, és mindig csalódtunk, mert csak egy fáradt, gyakran rosszkedvű ember érkezett meg.

Nyolcéves voltam, amikor apám bejelentette, hogy elválik, mert beleszeretett egy kolléganőjébe. Anyám számára az a nap volt a világvége. Először összeomlott, majd ellentámadásba lendült. Meg akarta semmisíteni az ellenfelét, azt a másik nőt. Egy újabb, nagy csapás volt a számára, amikor kiderült, hogy apám nem egy szebbre és fiatalabbra cserélte le őt. A másik egy elvált asszony volt, aki régóta egyedül nevelte a tízéves fiát, és naponta együtt dolgozott az apámmal. És megvolt, egyértelműen látszott köztük az az összhang, ami anyámmal nem volt meg köztük.

Anyám pedig ettől kezdve minden energiáját arra fordította, hogy bosszút álljon mindkettőjükön, a hűtlen férjén és a csábító nőn. Minden eszközzel akadályozta, hogy az apám találkozhasson velünk. Pedig mi a húgommal azonnal nagyon jól éreztük magunkat náluk. Az a család olyan normálisan működött. Örültünk annak is, hogy lett egy bátyánk, Gunnar. Abban a házban nem kellett állandóan jól viselkednünk, lehettünk koszosak, amikor az udvaron játszottunk, és fürödhettünk meztelenül a kinti kis medencében.

De anyám nem fogadta el ezt a helyzetet. Folyamatosan szidta az apámat, tüzetesen átnézte a ruhánkat, a testünket, amikor megjöttünk tőle. Felelőtlennek nevezte a másik nőt, leltárt vezetett a jelentéktelen, játékból adódó horzsolásainkról, a ruháink szakadásról, le is fényképezett minden kis részletet. Aztán egyre furcsább dolgokat kezdett kérdezgetni tőlünk, és később videóra vette a válaszainkat. – Naima sóhajtott, újra elhallgatott. Aztán halkabban folytatta. – Az lett a vége, hogy anyám feljelentette az apámat a lányai szexuális zaklatásáért. Többek között az ártatlan, meztelen fürdéseket is bűnnek bélyegezte. Minden simogatást, ölelést, apai puszit úgy állított be, hogy az erkölcstelen. Sikerült olyan szinten meggyőzni minket, hogy a húgommal elhittük, mindannyian bűnösök vagyunk. A bíróság eltiltott minket az apánktól.

Nekem leromlott az iskolai eredményem, mindenfajta pszichés problémáim lettek, amik természetesen újabb érvek voltak arra, hogy biztosan molesztált az apám. Bűnösnek és szennyesnek éreztem magam. Aztán persze lázadtam is, vadul, őrülten. Pár év múlva kollégiumba költöztem, értelmetlen és megalázó szexuális kapcsolatokba menekültem. Közben, kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan jártam pszichiátriai kezelésekre, de csak egyre jobban csúsztam bele az önpusztításba.

Aztán négy évvel ezelőtt meghalt az apám egy autóbalesetben. Az anyám pedig újra váltott. Az addig démonizált apámból rövid időn belül ártatlan áldozat lett, akit az álnok csábító, az a másik nő magába bolondított és tönkretett. Én pedig teljesen összezavarodtam. A húgom sem tudta kezelni a helyzetet, de ő Ausztráliába ment tanulni, és egyszerűen megszakította a kapcsolatot anyámmal, és aztán velem is. Azt remélem, neki sikerült új életet kezdenie. Én nem találtam kiutat a saját poklomból. Már semmi sem volt biztos, a saját gondolataim megőrjítettek, a fejemben hallottam üvöltözni az egymással feleselő hangokat.    

Akkor döntöttem úgy, hogy véget vetek az egésznek. Aztán jött Draco, a Sixtus-kápolna, és aztán a Szent Péter tér. Ott, egy hatalmas belső hurrikán után kitisztult bennem minden. Rájöttem, hogy sosem zaklatott engem az apám. Azért nem használt a pszichoterápia, mert minél mélyebben merültem bele ebbe a kitalált mocsokba, annál nagyobb lett az öngyűlöletem. Rádöbbentem, hogy az anyám ölte meg az apámat, többször is. Először akkor, amikor túl nagynak, elérhetetlennek állította be nekünk, amikor istenítette. Aztán, amikor a válás után minket is bevont a gyilkos játszmába, már bűntársai lettünk, minket használt fegyverként. Akkor nem csak az apámat ölte meg kegyetlenül, hanem az én és a húgom ártatlanságát is. Olyan lett, mint Médea, aki a saját gyerekeit is feláldozta a bosszúvágya érdekében.

És az apám halála után anyám újra ölt, a régi helyett már megint egy újabb, idegen képet alkotott a valódi apám helyett, és azóta is ezt az általa teremtett kísértetet gyászolja, ezért nem tud túllépni a veszteségen. És eddig én is ott szenvedtem ebben a sokfenekű pokolban mellette.

De itt Rómában, a téren végre megláttam a valóságot. A valódi apámat, aki csak boldog akart lenni, és bűnök nélkül szerette a lányait, és a valódi anyámat, aki nem mert önmaga lenni. Önmaga helyett is egy ideálképet gyártott, ezért nem tudott apám sem kötődni hozzá. És aztán anyám újra és újra létrehozott a képzeletéből olyan alakokat, akik nem voltak valóságosak. Most úgy gondolom, ezekkel a nagy, teremtő energiákkal az anyám valójában sikeres művész is lehetett volna. Csak nem mert rálépni a saját útjára.  

Ezek a felismerések tehát megszülettek bennem ott a téren. Csak a bűntudatommal nem tudtam mit kezdeni, hiszen az én szavaim bélyegezték meg az apámat. De ahogy az előbb néztem ezeket a kígyók által fojtogatott embereket, rájöttem, hogy a saját gondolataimat és a szavaimat én irányítom. Nem hagyom, hogy kicsússzanak az irányításom alól. Tudom, hogy megsebezhetnének, engem is, és másokat is, de meg is tudom velük gyógyítani magamat, ha szembenézek az igazsággal.

Hát, akkor szembenéztem. Ez volt a múltam. És most elhatároztam, hogy írok az interneten Gunnarnak, a mostohatestvéremnek. Ugyanis a múlt héten bejelölt a facebookon, és eddig nem reagáltam rá. De most már kész vagyok élni az életemet. A valódi életemet.

24. Ingrid története

Charlotte elhallgatott, és mindannyian csöndben bámultuk a képet a falon. Aztán Ingrid elfordult, és a másik oldalra, a saját ágya feletti poszterre meredt, amin a rézkígyós jelenet volt. Olyan hirtelen kiáltott fel, hogy összerezzentünk. Felugrott, az ágya elé állt, és olyan döbbenten nézte a képet, mintha az most varázsolódott volna oda a falra.

– Dehát… dehát itt van rajta… ­– dadogta elképedve. – Hogyhogy eddig nem jöttem rá? Hiszen annyira egyértelmű… Te jó ég! Megvan! Megtaláltam! Megvan a válasz!

  Aztán újra felénk fordult. Az arcán öröm volt, csodálkozás, és nagy felszabadulás. A képre mutatott.

– Ti is látjátok, ugye? Itt van a képen, szó szerint itt van az üzenet, amit kerestem. A nekem való gyógyítási mód. Nem is értem, hogy miért nem vettem észre már a legelején. Hiszen ez a történet a homeopátiáról szól. Hát persze! Ez való nekem, ez az én utam. Édes jó istenem, végre megtaláltam. – Azzal lerogyott az ágyra, és könnyek csorogtak végig az arcán.

  Hát ez váratlan volt. Eddig békésen hallgattam Charlotte lelkes és részletes előadását, most meg itt van Ingrid hirtelen kitörése. És persze fogalmam sem volt arról, hogy miről beszél. Én azon a képen továbbra is csak kígyókat meg embereket láttam, és nem nagyon tudtam elképzelni, hogyan jön ki ebből a homeopátia, mint üzenet. A szót persze hallottam már, azt hiszem, valamilyen alternatív gyógymódot jelent. De végül is, ez nem az én részletem a freskóból. Ez Ingridnek szól, és ő most megkapta belőle a válaszát. Ez pedig nagyszerű dolog.    

A másik két lány is csendben volt. Ingrid egy ideig csak báván nézett maga elé, könnyes arccal és üdvözült mosollyal. Aztán felpillantott, megtörölte a szemét, kifújta az orrát, és megkérdezte:

– Meghallgatjátok? Elmondhatom?

– Naná! – vágta rá vidáman Charlotte. – Erre várunk mindhárman. Agyon is csapnálak, ha nem magyaráznád el nekünk, hogy mit találtál meg! Azt látjuk, hogy boldog lettél tőle, úgyhogy légy szíves, oszd meg velünk ezt a nagy felismerést!

  Mi ketten Naimával egyetértően bólogattunk. Ingrid most a saját ágyára kucorodott fel, a fejét a képnek támasztotta, és egy pillanatra behunyta a szemét. Aztán vidáman felpillantott, és belekezdett:

– Ahhoz, hogy megértsétek, nekem is az elején kell kezdenem. Akárcsak Charlotte, én is hosszú ideig egy mintacsalád mintagyereke voltam. Berlinben éltünk. Az apám ma is nagyon elismert sebészprofesszor, az anyám oktató a Műszaki Egyetemen. A bátyám sikeres mérnök lett, én pedig orvosnak tanultam. Kitűnő eredménnyel végeztem, pedig az apám hírneve miatt duplán kellett bizonyítanom. Mindegyik oktató még a látszatát is el akarta kerülni, hogy az apám miatt kivételezne velem. Számtalanszor megkaptam azt, hogy azért, mert az apám professzor, nekem nem jár magától a diploma. Ezt természetesen soha nem is gondoltam, de azért örültem volna, ha időnként csupán engem látnak, az én tudásomat, és nem az apám árnyéka mögül kell bizonygatnom, hogy felkészültem, és valóban tudom a leckét. Így viszont általában duplán vagy triplán kellett teljesítenem ahhoz, hogy megkapjam a jelest. De végül is sikerült. Meglett a diplomám, aztán dolgoztam a kórházban, itt is folyamatosan túlteljesítve az elvárásokat. A kötelező gyakorlati idő után már önállóan rendeltem, gyógyítottam a betegeket, és azt hittem, sínen van az életem. Az egész út, a hivatás olyan egyértelműnek tűnt, sosem volt kétségem. És szerettem is ezt a munkát, éreztem, hogy fontos, amit csinálok, emberek életét teszem jobbá, visszaadom az egészségüket, csökkentem a szenvedést. Biztos voltam abban, hogy ez az életem értelme, ez az én hivatásom, és akárcsak az apám, én is ezt fogom csinálni évtizedeken keresztül.

De aztán egy nap szétrobbant ez a nagy bizonyosság. Egy hétköznapi eset volt, antibiotikumot adtam be injekcióban egy betegnek. Nem volt benne semmi különleges, egyébként egy életerős fiatalember volt, és az adott betegségére ez volt a szokásos gyógymód. Amúgy egészséges életet élt, ritkán volt beteg, korábban alig szokott gyógyszert szedni. Azt mondta, tudomása szerint nem allergiás semmire.

Beadtam az injekciót, igyekeztem finoman, hogy ne okozzak felesleges fájdalmat. Megköszönte, mosolyogva húzta fel a nadrágját, még viccelődött is egy kicsit a helyzeten, az asszisztensem elnevette magát a poénon. A férfi elindult kifelé, de megtorpant, elfehéredett, fuldokolni kezdett, és összeesett. Allergiás sokkot kapott a gyógyszertől.

Utólag csodálkoztam magamon, hogy milyen józan tudtam maradni a katasztrófahelyzetben. Az asszisztensem viszont lefagyott, úgy kellett rákiabálnom, hogy hívja a mentőket. Én közben beadtam az allergia elleni injekciót, de a férfinak már alig vert a szíve, leállt a légzése. Elkezdtem a mesterséges lélegeztetést. Szerencsére gyorsan odaértek a mentők, kapott infúziót, és mire a kórházba került, már egészen jól volt. Felépült, nem lett semmi maradandó következménye a dolognak. Engem sem hibáztatott senki, a gyógyszerek ismert mellékhatása volt ez, hozzátartozik a gyógyítói gyakorlathoz.

Racionálisan én is tisztában voltam ezzel. Azért is tudtam jól reagálni, mert alaposan megtanultam a leckét, felismertem a helyzetet, és jól kezeltem azt. Megmentettem vele a páciens életét. Azt az életet, amit én sodortam veszélybe azzal, hogy meg akartam gyógyítani egy kisebb betegségből. Majdnem belehalt a gyógyításba.

Ezt viszont nem voltam képes feldolgozni. Hiába tudtam, hiába tanultam erről. Álmomból kelve is fel tudtam volna sorolni bármelyik gyógyszer összes mellékhatását, de valahogy sosem gondoltam arra, hogy ez ennyire valóságos. Korábban csak a fejemben levő elméleti tudás és statisztikai adat volt mindez, nem pedig a tetteim lehetséges következménye. De ettől kezdve a statisztikából ember lett. Nem egy a tízezerhez-féle adat, hanem az egyszeri és megismételhetetlen létező, egy életerős férfi, aki miattam, az én kezem által halhatott volna meg.

Ez az esemény kirántotta a lábam alól a talajt, és eltűnt a tudás biztonsága belőlem. Úgy éreztem, többé sosem lehetek biztos abban, hogy amikor segíteni akarok, azzal vajon nem ártok-e többet, mint ami az eredeti probléma volt.  

Nem tudtam többet a rendelőben dolgozni. Semmilyen gyógyszert nem mertem felírni, mert mindegyiknek megvolt a lehetséges kockázata. De nem tudtam átmenni valamelyik más területre sem, például diagnosztikai részre, mert a röntgen és a CT-vizsgálat veszélyeit is ismertem. Persze, csak kis kockázat, de abban is ott van.

Az apám nem értette, mi bajom lett. Ő naponta operálja a súlyos betegeket, és van köztük, aki nem éli túl a műtétet. Vannak, akik később, a szövődményekbe halnak bele. De az apám megtesz mindent, amire képes, és tiszta a lelkiismerete. A műtéteknek jóval nagyobb a kockázata, mint egy injekciónak vagy gyógyszernek. Igen, mindezt tudtam korábban is. De a saját tettem következményével szembesülve mindenben elbizonytalanodtam. A tanultakban, a gyógyítói hivatásban, az addigi életemben, és végső soron saját magamban. Egyre kevésbé mertem bármiben is dönteni. Féltem autót vezetni, hátha figyelmetlenségből, egy másodpercnyi kihagyásból elgázolok valakit. Rettegni kezdtem a nem látható, nem kiszámítható következményektől. Aztán lassan mindentől féltem. Nem mozdultam ki a lakásból. Nem kapcsoltam fel este a villanyt, nehogy egy zárlatos vezeték tüzet okozzon, és felgyújtsa az egész házat. Nem főztem, nem használtam a gázt, nehogy robbanás legyen miattam. Nem rendeltem ételt sem, nehogy a futár, aki hozza, útközben balesetet szenvedjen miattam. Egyre súlyosabban beszűkült életet éltem.  

A szüleim próbáltak segíteni, de nem volt olyan érvük, ami kimozdított volna a begörcsölt, lebénult állapotomból. Eldöntötték, hogy bevitetnek egy klinikára, bár ez azért nagy szégyennek számított a világ előtt. Hiszen kiderül, hogy a mintacsaládban egy selejt akadt. Ettől persze még rosszabbul éreztem magam, és tiltakoztam a kezelés ellen, hiszen ezzel meg a szüleim életét, hírnevét kockáztatom. Arra jutottam, hogy a legjobb, amit tehetek, ha megölöm magamat. Azzal végre nem veszélyeztetem mások életét. Úgy kell csinálnom, mintha baleset lenne, és akkor a családom is nyugodtan gyászolhat.

Hosszas gondolkodás után azt választottam, hogy úgy teszek, mintha ablakpucolás közben kiestem volna az ablakon. A hetedik emeleten laktam, tudtam, hogy biztos halál lesz a zuhanás. Egy zárt, hátsó udvarra nyílt az egyik ablak, ott terveztem megvalósítani a dolgot. Precízen odakészítettem a vizet, a szivacsot, az ablakmosó folyadékot, hogy ne lehessen semmi kétség az emberekben, láthassák, én csak dolgozni szándékoztam, és közben ért a baleset.

A lakásban mindent elrendeztem, a bejárati ajtót nem zártam kulcsra, hogy majd ne kelljen majd betörniük. Felálltam a székre, kinyitottam az ablakot. Fogtam a vizes szivacsot, végighúztam az üvegen, és nekikészültem az ugrásnak.

Draco a semmiből jelent meg a szobában. Igaz, hogy az ajtót nem zártam be, de nem hallottam a lépteit sem, vagy az ajtónyitást. Egyszerre csak ott volt, és teljes nyugalommal azt mondta:

– Repülőgéppel érdekesebb a repülés, Ingrid. Van egy plusz jegyem a mai római járatra. Van kedve eljönni velem?

   A meglepetéstől tényleg majdnem kiestem az ablakon, úgy kellett megkapaszkodnom a kilincsben. Draco nem győzködött, és nem magyarázta meg, hogyan került a szobámba. Csak állt ott, mint a nyugalom megtestesülése, és tartotta kezében a repülőjegyet.

Az egész helyzet olyan abszurd volt, olyan valószerűtlen, hogy kizökkentett a korábbi állapotomból. Őrültségnek tűnt, ami történt, tehát logikus volt az őrültségnek tűnő válasz, hogy persze, miért is ne. Utazzunk Rómába. Úgyhogy eljöttem vele. – Ingrid most megállt a mesélésben, és rám nézett. – Ismerős helyzet, ugye? Amikor te mondtad el, hogyan találkoztál Dracoval, mosolyogtam magamban. Sokunk történetében ismétlődik ez a részlet.

Leontól kérdeztem, hogy van ez. Azt mondta, Draco azoknak a hívását hallja meg a legerősebben, akiket a szégyen vagy a bűntudat önmagukba zárt, és már nem látnak más kiutat, csak az életből való távozást. Akkor tud Draco megjelenni, hogy mutasson egy másik lehetőséget, mert ilyenkor a legfogékonyabb az ember arra, hogy felismerjen egy másik utat, és meglássa az igazi Kaput az igazi életéhez.

Szóval én is eljöttem ide, Rómába, és felnéztem a Sixtus-kápolna mennyezetére. És úgy éreztem, filmet látok, hogy nem én mozdítom a fejemet, hanem a jobb oldalsávban a képek megmozdulnak, peregnek az alakok a szemem előtt, egymásra mutatnak, egyre tovább. Aztán az utolsó nő, a líbiai szibilla becsukja a könyvét, mert csalódott a leírt tudásban. És akkor megláttam a kígyók között vergődő embereket.

Hát, volt nekem is zuhanásélményem, ahogy neked, Angele. Én a kígyóverembe estem bele, éreztem, ahogy rám tekergőznek, hallottam a gonosz sziszegésüket. Azt sziszegték felém minden oldalról, hogy: „A te hibád, mindez a te hibád!” Úgy éreztem, összeroppanok. És közben nemcsak a kígyók szorítását éreztem, hanem a körülöttem levő halottak hideg és merev testének a nyomását is. Egy nagy gúla lett a hullákból, és én ott voltam az egész alatt.

Úgy tűnt, végtelen idő telt el. Aztán a halott testek között valami fény csillant, mozdult, tekergőzött, és én megláttam egy fénylő kígyót. Ahogy rá figyeltem, csökkent rajtam a nyomás, eltűntek a halott testek, és egyszer csak ott találtam magam egy nagy pusztaság közepén. Egy fehér köpenyes férfit láttam, aki háttal állt nekem, és először azt gondoltam róla, hogy az apám. Aztán megfordult. Ismerős volt az arca, de nem tudtam, kicsoda ő. Kemény, rideg vonásai voltak, keskeny szája, szúrós szeme. Úgy nézett rám, mint aki dühös azért, hogy ott vagyok.

– Ez az én dolgom. Takarodj innen! Semmi közöd az ősök dolgához! Menj, és éld a saját életedet, ne az enyémmel foglalkozz!

  Csak álltam dermedten és tanácstalanul, mert fogalmam sem volt, hogy ebben a pusztában merre indulhatnék. Akkor önmagára mutatott:

– Én a dédapád vagyok. Ez itt – és körbeintett – az én életemhez tartozik. Tudd, hogy minden, ami itt van, az én életem része. Nem a tiéd. Ez itt az én felelősségem, nem a tiéd. Ne merészelj átvenni belőle. Majd én elrendezem azt, ami kell. 

  Ahogy körbemutatott, a pusztában képek tűntek fel, mint a lebegő délibáb. Csontsovány emberek, csíkos rabruhában, szögesdrót mögött. Megrémültem a felismeréstől. Sosem beszéltek konkrétan a családomban az apai dédapámról, de a sok apró félmondat, amit véletlenül meghallottam, most drámai értelmet nyert. Rájöttem, hogy a dédapám egy koncentrációs táborban volt orvos.

És most már jobban értettem apám válaszát, amikor közöltem vele, hogy az orvosi egyetemre megyek. Bólintott, és annyit mondott: „Szükségünk van a jó gyógyítókra.” Akkor ez csak egy sima jóváhagyásnak tűnt. Most sokkal többet jelentett. És az is, hogy ő sosem panaszkodott, amikor sok volt a munkája, és reggeltől estig a műtőben volt. Nem csak szakmai elkötelezettség volt nála, amikor túl sokat vállalt. Ha megkérdeztem, miért nem pihen egy kicsit, azt felelte: „Nem tehetem. Túl sok a beteg. Valakinek meg kell őket gyógyítani. És én akarok lenni az, aki meggyógyítja őket. Életeket akarok visszaadni.”

Most már értettem, milyen életeket akart visszaadni.

A dédapám pedig ott, abban a látomásban fogta magát, átlépett a szögesdrótokon, és beállt a rabruhás emberek közé a sorba. Onnan nézett vissza rám, és keményen megismételte:

– Ez itt az én dolgom, nem a tiéd. Az én felelősségem, és nem a tiéd.  Menj innen, menj már! Éld az életedet, és csináld jobban, mint én! ­– Kinyújtotta a kezét, és a távolba mutatott:

– Arra van az Élet. A te életed.

A távolban ott fénylett a póznán levő rézkígyó. Elindultam arra, de pár lépés után visszanéztem. Mögöttem változott a kép. Olyan lett, mint az Édenkert. Virágos fákkal, egészséges emberekkel. Ott állt most is köztük a dédapám, de már egyáltalán nem nézett szigorúan. Mosolygott. Felém intett, és barátságos hangon azt mondta:

– Menj, és élj jól. Élj helyettem is.

És a körülötte levő tömeg, mint egy zengő kórus, megismételte:

– Élj helyettünk is.

A következő pillanatban ott találtam magam a Szent Péter téren, a lépcsőkön, és zokogtam. Draco pedig elégedetten mosolyogva ült mellettem.

23b Még mindig az Özönvíz

Tehát ez a rész elvileg az Özönvízről szól. A hivatalos nézőpont szerint Isten éppen eltörli a bűnös emberiséget és velük együtt minden élőt a Föld színéről, és csak a szent életű Noénak és családjának kegyelmez meg. Ezen a képen reménytelen, halálra ítélt embereket kellene látnunk életük utolsó pillanatában, és a diadalmas bárkát, ami természetesen a szent egyház szimbóluma.

De ha valaki hajlandó igazán megnézni ezt a képet, akkor azt láthatja rajta, amit az előbb te is, Angela. Megmenekülést, új világot az előtérben. Az a híres bárka egy távoli, jelentéktelen kis folt leghátul. Egyáltalán nem hajónak tűnik, hanem egy épületnek, ami a vízen lebeg. Több régi templomnak van ehhez hasonló formája itt Rómában is. Csak hiányzik a torony csúcsa, és főleg hiányzik a kapu róla. Ez egy bezárkózó, rideg, könyörtelen vallás. 

Noé, aki elvileg a főszereplője a történetnek, csak egy szakállas kis alak, aki bambán integet az üres látóhatár felé, miközben pontosan alatta egymást gyilkolják a menekülők, de ő tudomást se vesz róluk. És ha Noé a keresztény ember mintapéldánya, aki egyedül lenne méltó a túlélésre egy elvetemült és gonosz világban, akkor miért néz valahova a távolba, miközben a bárkája peremén emberek küzdenek a bebocsáttatásért? 

Ha pedig a bárka az egyház szimbóluma, akkor ez lenne az a jóságos Anyaszentegyház, a Krisztusi könyörülettel?

Hát, igen, ott gyilkolják az emberek egymást, ott ostromolják kétségbeesetten a teljesen zárt falakat. Ott nincs könyörület, nincs együttérzés. Noé, "a szent ember" elzárkózott a szenvedő világtól, és a semmibe bámul. 

Ott van középtájon egy csónak, abban is elveszett, kétségbeesett emberek vannak, akik szintén egymást ölik, és a bárka felé haladnának, de még evezőjük sincs hozzá. 

Aztán a jobb szélen emelkedik ki a vízből az elsőnek megfestett, kopár szikla. Azon is szomorú emberek üldögélnek a sátor alatt, de ott már segítően nyújtják ki a társuk felé a kezüket. Egy öregember a halott fiát hozza ki a vízből. Na, ha őket jobban megnézzük, akkor elég érdekes dolgot fedezhetünk fel. Az a halott fiú nagyon hasonlít az alvó Ádámhoz azon a részleten, ami elvileg Éva teremtéséről szól, az öregember arca pedig az előző képeken levő Teremtőhöz. Ez itt Isten a halott fiával. 

Ez a részlet Tadeusznak, a lengyel fiúnak lett a Kapu, aki most is itt van velünk mamma Giuliánál. Ő ebben a sátor alatti kis népcsoportban a saját zsidóságát látta meg, és a mereven vallásos apját, aki kitagadta őt, amikor megmondta neki, hogy meleg. Az apja hidegen kijelentette, hogy „akkor nem vagy a fiam, tűnj el a szemem elől”. És az ismerősöknek azt mondta, hogy a fia külföldre ment, és ott egy szerencsétlenségben meghalt.

Ebben a csoportban az a zöldköpenyes, kopasz és nagyszakállú férfi úgy néz ki, mint a bejárat fölötti képen Zakariás próféta. Ő az, aki úgy lapozgatja a könyvét, mint aki nem is hiszi, hogy megtalálja benne a választ.

Tadeusz eldöntötte, hogy neki nem ez a kis sziget az élete. Ő itt csak halott lehetne. És most keresi a saját új világát, ahova majd megérkezhet.

És az az új világ is itt látható a képen. Az előtérben a legnagyobb méretű alakokkal, a magaslati, zöld tájon életerős, nyugodt, megmenekült emberek csoportja van. Ha valaki tiszta szemmel néz rá, akkor egyértelmű, hogy ez a kép valódi mondanivalója. Ez a lényeg, Michelangelo ezt emelte ki. Ez itt elöl egy új föld. Nem egy bizonytalanul lebegő hajó a semmi közepén, nem egy kis sziget, hanem a biztonságot nyújtó, nagy szárazföld.

És nézzétek, olyan tökéletes íve van az egész elrendezésnek! Annyira zseniális! Annyira nagy művész Michelangelo, hogy már itt, a legelső képen megfestette mindazt, ami igazán fontos volt. És olyan döbbenetes, hogy ezt az emberek nem látják!  

Ha a víz felől nézzük, akkor fokozatosan egyre értékesebb dolog van az embereknél. A leghátul haladó, piros köpenyes nő egy csirkecombot töm magába. Előtte az a színesbőrű asszony a konyhaasztalt hozza, edényekkel. Előttük egy nagy zsákot cipelő alak, a sor legelején pedig a párját hozza a hátán egy férfi. A második sorban, kissé rejtve, az asztalt tartó nő mellett egy apáca és egy pap arca látszik, érdekes módon ők lefelé néznek, talán bűntudatosan. De azért itt vannak ők is a megmenekültek között, hozzák a hitet, és az arcuk sokkal emberibb és finomabb, mint a bárkából bámuló Noénak. Aztán a zsákot hozó ember karja mögött látható egy érdekes arc, egy barna szakállas férfié, aki épp olyan, mint Michelangelo! Tehát itt van ő is, de hátrafelé néz, a halott fiát tartó Teremtő felé. 

És legelöl, a fennsíkon vannak a legnagyobb alakok. Az előtérben a földön elnyúlva az az asszony a síró gyerekével, akit te láttál meg, Naima. Ők túl fáradtak és elkeseredettek ahhoz, hogy örüljenek az új világnak. De a többiek életerősek. A központi alak az anya a két gyerekével, aki körül úgy lebeg a köpenye, ahogy Isten körül Ádám teremtésénél. Ő itt a Nő, az Anya, aki biztosan megveti a lábát ebben az új világban. Az Új világ Teremtője. A halott Ádám az öreg Teremtő karjaiban a sziklás kis szigeten maradt, de a túlélő Nő a gyermekeivel megérkezett ide. 

Előtte az egymást átkaroló, bizakodó emberpár, mint egy második Ádám és Éva, felettük a fára kapaszkodó fiatal, akinek pedig a köpenye akár a szárnya is lehetne. Olyan, mint aki az új kilátásról mond éppen híreket. A fára csavaródó lába, a köpenye, az egész testtartása olyan, mint az édenkerti képen az angyalnak a Tudás fáján. Mert persze ott sem a bűnbeesés történt Michelangelo szerint, hanem a Tudás megszerzése.

És most itt sem a kiűzetés zajlik a Paradicsomból, hanem éppen a Paradicsom meghódítása. A megérkezés. Mert mi más lehetett ez az Új Világ, mint az akkori új felfedezés: Amerika!

Ugye értitek?  Kolumbusz 1492-ben felfedezte Amerikát, bár ő azt hitte, Indiába érkezett meg. Michelangelo 1508-ban kezdi el a festést, és ezt az Új Világot ábrázolja, ahova nem a magába záródott, Noé-féle kirekesztő vallás hajója tud megérkezni, hanem a szabad emberek csoportja. Vagyis Michelangelo ezt szerette volna hinni, de sajnos nem minden úgy történt, ahogy ő remélte.

De a képen még ez a remény van. Az is jellemző, hogy a csónakban és a sziklán felnőttek vannak, és csak itt, a megmenekültek között láthatóak gyerekek. A legszélén pedig ott van a teljes család is. Érdekes, hogy a képnek ez a széle sok reprodukcióról lemarad, persze lehet, hogy csak véletlenül. De ez lehet a legzavaróbb részlet, mert ez aztán végképp ellentmond a képről hitt témának, a megsemmisítésre szánt, bűnös emberiségnek, a pusztulást hozó Özönvíznek.

Ez itt a sor vége. Indul az eszegető nénikétől, aztán háziasszony, dolgos férfi, pap, apáca, festő, utána férfi-nő együtt, erős, teremtő anya a gyermekeivel, hírnök és új emberpár. És a végén: egy szakállas férfi, egy szép arcú nő, egy csecsemő és egy szamár. 

Ha ezt a részt kiemelnénk, és bárkit megkérdeznénk, hogy szerinte mit ábrázol, biztosan azt válaszolná: egyértelmű, hogy ez József, Mária és a gyermek Jézus. Ez itt a Szent Család.

És össze is hasonlíthatjuk Michelangelo Doni Tondo képével, amit előző évben, 1507-ben festett. Azon a kerek képen is a Szent Család van. Hasonlóak az alakok és az elrendezés is. 

Szóval ez az Új Világ, Új Család van a képen. A kezdet.

És ezt jelenthetné mindenki számára, aki képes látni a valóságot. De az emberek tömegei nem akarnak látni. A Leonnal való hosszú beszélgetések és a felismerések után  muszáj volt elgondolkodnom, hogy vajon a hétköznapokban is ennyire mást látunk a világból, és elhisszük a mások által mondottakat ahelyett, amit a saját szemünkkel látunk? És általában vajon tudjuk azt, hogy mit látunk? 

Világvégét vagy új élet kezdetét? 

És én mit láttam eddig az életből, az életemből? Vajon mennyi volt belőle valóság, és mennyi az, amit csak odaképzeltem?

Nem tudom. De nagyon remélem, hogy mostantól tisztábban fogok látni mindenhol. Kívül és belül is.